Hát szép kis betegség mondhatom. Try erőlködik itt hogy mégsem kéne talán, talán holnap bemásznom régen látott munkahelyemre, én mégis úgy gondolom, hogy jobb ha megmutatom a beteg pofám, legalább valamiféle szánalmat érezzenek ugyan már… most úgyis tudom hogy megy a nagy piff-puff, hogy biztos nem is vagyok beteg… ez már csak így szokott menni. A kollégák toleránsak egymással, és természetesen feltétel nélkül elhisznek mindent. Mármint amíg arról van szó, hogy ők a betegek. Ha-ha!

Tegnap rajzoltam. Végre megcsináltam valamit, amit régóta szerettem volna. Olyat rajzoltam hogy büszke voltam magamra, ez pedig elég nagy ritkaság. Állati kritikus tudok lenni. Szóval arra gondoltam, hogy szívesen eldicsekednék vele Adamnak, mint szakmabeli. Már nyilván nem fogok. Egyrészt mert turnézni ment, másrészt mert már nem dolgozik a cégnél. Hétfőtől. Sajnálom, hogy az utolsó hetét kihagytam. Kész, kilépett. Bye, bye. Nincs többé alany, akivel eltölthetem a reggeli fecsegős, pletykás kajlásokat puccos mediterrán típusú éttermünk teraszán. Szerintem a konyháslányok hiányolni fogják a reggeli bulikat. Egyedül biztos nem vagyok olyan szórakoztató. Az is hiányozni fog, hogy nem szórakoztat senki egész nap a hülye, vagy épp tajtékzó e-mailjeivel. Nincs többé szövetségesem, akivel halálba szekálhatnánk a hőn utált BC-t. Majd Dominiq-ot kiképzem erre. Ő is kezd morcogni, aztán meg meglehetősen összspannoltunk már. Most épp közösen irtózunk Katie utódjától, aki ha elmesél egy sztorit, úgy érzed 10 percet vesztegettél el az életedből. Nincs bajom vele egyébként. Vannak unalmas emberek, nem ítélem el őket, csak nem szórakoztatnak. Szóval rajzom szakkritika nélkül marad. Evvan. A laikusoknak tetszik. Ez is valami :). Majd egyszer megmutatom :).

Még nem is említettem Try hétvégén elérte gasztronómiai kiteljesedésének csúcsát. Az a tészta, lélegzetelállítóan nézett ki. Azt gondoltam magamban: ilyen csak a mesében létezik. Mi sem bizonyítja jobban tökéletességét, mint az hogy amikor apa megkóstolta, megkérdezte hogy honnan szedtük a tésztát mert isteni. Büszkén mondtam, hogy Try műve. A csirke meg hát… arról már megírta Try a véleményemet. Az alattunk lakó boszorkányokról meg másként vélekedek. Try túl engedékeny. Ok nélkül baszogatnak minket heti rendszerességgel, mondvacsinált okokkal – kb. ilyen jellegűekkel: „A hűtőmbe este még egy liter tej volt, ma reggel meg már csak fél liter van. Biztos vagyok benne, hogy maguk itták meg.” – jó, a kötői túlzás nem a véletlen műve, csak érzékletesebbé akartam tenni a dolgot. Persze ilyenkor valahogy elfelejtik ezek a boszorkányok, hogy

a, itthon sem aludtunk

b, hányszor vitte le helyettük Try a szemetet

c, hányszor fecsegett el velük kedvesen puszta jóndulatból

d, hányszor vittünk nekik egy kis frissen sült süteményt csak úgy kedvességből.

És ezek után még én sajnáljam őket, mert biztos szerencsétlen életük volt, és így elégülnek ki öregkorukra?! Meg én legyek toleráns? Ó, nem! Toll a fülükbe!

A kopogó szellem esete úgyis érdekesebb sztori. Szellemtörténetünk alig pár napra nyúlik vissza. Tudni kell hozzá, hogy szomszédságunk kong, vagyis üres. Évek óta néma homály fedi sötét rejtekét. Kilincse poros, néma csend honol. Szóval a fennkölt parádézást félretéve: szomszédságunk tulaja évek óta a sárgaház falai között koptatja a padlót. Megőrült, bevitték, a ház üres lett, azóta sem foglalkozik vele senki, a kutyát sem érdekli. Egyik éjjel viszont egy furcsa hangra lettünk figyelmesek. Mintha két fém rudat ütöttek volna egymásnak. Néha egy kongás, és elhallgat. Filmnézés közben figyeltünk fel rá. Nem nagyon foglalkoztunk vele. A hang forrását sem igen tudtuk behatárolni. Aztán megint kongás. Bizonyos időközönként egy kongás. Kezdett viszketni a fantáziánk, úgy gondoltuk jobb, ha utána járunk. Első lépés: hangforrás azonosítása. És a fenébe is, de már itt elakadtunk! Először azt sem tudtuk kintről vagy bentről, a szomszédból vagy tőlünk jön-e a hang. Kísérteties. Aztán a konyhában a cső mellett – ami a sárgaházas szomszéd falának túloldalán vagyis, nálunk van – volt a leghatározottabban hallható a kongás. Hát gondoltuk biztos a cső vezeti a hangot, és valahol lentebb bütyköl valaki. Ja, éjjel 11-kor. Előfordul. Rekonstruáljuk: a cső a fürdőnkben folytatódik, hát Try átment, és nekicsapott egy fém rudat. A kongás tompa és másmilyen volt. A csilingelő, tiszta eredeti kongó hang totális ellentéte.

– Honnan hallod? – kérdezi Try.

– A tetőről. 100%, hogy a tetőről jön! – kiáltok fel, mint aki orbitális felfedezést tesz.

Felmászunk a tetőre, és… és semmi. Ugyan a konyha felett tényleg van egy antenna, amivel hasonló hangokat tudunk előidézni, de annyival halkabb volt az, amit mi csináltunk, hogy elvetettük a valószínűségét. Füleltünk a tetőn. Megint kongott. De jóval tompábban a konyhafalunk irányából. Tető kilőve. Lemásztunk, füleltünk a kihalt szomszéd ajtaja előtt. Megint kongott, már erősebben. Talán a szomszédból? Összenéztünk, nyeltünk egyet. Try bekopogott. Az ajtó mögött néma csend. A folyosón tompa éjjeli árnyak. Oké. Try lenyomja a kilincset. Az ajtó zárva. Csend. Ha itt abbahagynám az felérne egy Blair Witch projecttel, szóval folytatom: vállvonogatások közepette visszamentünk otthonunkba, és beletörődtünk. A hangforrása örök titok marad. Egy ideig még kongott a kopogó szellem, aztán… talán ő is elaludt. Jó éjt szomszéd.

Pufóka és én tényleg mindent bedobtunk, amit csak lehetett, tisztítókészletet, modern diagnosztikai programokat, mindenféle trükköt, de a Fujim mégis betegeskedik. Holnap viszem a szervizbe — nem kis parákkal, lévén, hogy számítógépem szervizben még nem volt soha. Még szerencse, hogy egy igazi, tőről metszett geek vagyok, így a régi munkaállomásom tökéletesen üzemel, és viszonylag könnyen up-to-date állapotba volt hozható. Különben nem tudom, hogy lennék meg, számítógép nélkül, noha várhatóan csak két napról van szó.

A lakás viszont elég jól megszépült, gyönyörű, ógörög hangulatú konyhában főzhettünk a hétvégén. Mézes-mustáros csirkét csináltam, hagymás-babos barna rizzsel, életem párja nemes egyszerűséggel csak „igazi ínyencfalatnak” titulálta. Mondjuk csirkével nem is tudom, mikor bíbelődtem ennyit utoljára — szószt kevertem, kenegettem, locsolgattam, mindezt a megfelelő edényben. Tényleg nagyon jó lett, és, ami a legfontosabb — piros. Igazi, piros csirkét eddig még nem sikerült sütnöm. Szép, ropogós barnát, azt már igen; pirosat még nem.

Sütöttünk sós kiflit is, a tészta sem sikerült még ilyen jól sosem, simán felszedte az összes folyadékot, a kis cafrangokat a tál széléről, aztán gyönyörűen kelt meg, és isteni, omlós tészta lett belőle. Kár, hogy az elsődleges célpontok, az eggyel, illetve kettővel alattam lakó nyanyák ezt is csak fanyalogva tudták fogadni — fontosabb volt nekik, hogy ülhessenek a száz százalékban fiktív sérelmeiken, minthogy emberi viszonyt kovácsolhassanak velünk. Nem szeretem, ha valaki ennyire el van szállva magától. Az egyik (sajnos nem tudom, melyik), még egy házirendet is bedobott nekem valamelyik héten — elolvastam, amúgy sem volt olyan betű benne, amit be nem tartottam volna, de most már tudom, hogy mindenben szabálykövető voltam, pl. a felújításban.

Megöl ez a meleg. Ráadásul a Tylenol is elfogyott. Évek óta először vettem hazai fájdalomcsillapítót; szinte meglepődtem, amikor hatott.

Időközben már nem csak a szétverőemberekre kell vigyáznom, hanem Ms. Hisztonyákra is, aki 3.00-kor és 3.25-kor is csekkolja a lázát. Ahelyett, hogy aludna. Persze, ha jobban belegondolok, ebben az órában valóban létfontosságú, hogy az ember tudja, most éppen le- vagy felfele ballag a hője. Végre elalszik, én meg beköltözöm a fürdőkádba némi szundikálás céljából. Excentrika közben az ágyban alszik, a rögtönzött bútorbunker mélyén, szétvetett, de mégis összegavalyodott tagokkal, édesen mosolygva. Betakarom.

A lakásszétverés amúgy még mindig nincs célegyenesben, de azért alakul. Már látszik, hogy szép lesz, a direkt erre a célra vett bilikre sincs már szükség. Mi több: főzni is lehet, most éppen tojásos-sajtos erőleves készül.

Felvidítandó a menyasszonyomat, megmutattam neki a exfőrendőr-beszélőtábornok versét. Erre eszébe jutott, hogy voltaképpen ő is költő. Ennek örömére most reprintben megjelentetjük eddigi legjobb írását.

Eszement birkák nyargaltak a mezőn
Elszáguldottak messze földeken
Karok nyúltak végtelen füstkörmükkel felém
Eltűntek a fellegek

Közhelyek kincstárából merít az értelmetlen értelem
De nem találja mert bármerre néz, vizenyős talaj lép belé
Menekülni nem tud, mert nem akar, mert jól esik az ott lét
Az értelmetlen értelem nem más, mint egy képzelet

Szürke gondok telítenek be
Megint rád szállnak az ostoba fellegek
A rímeket meg minek keresed?
Kérdezte egy tagja a kecskesereg

Azt se tudod hol legyen vége
Csak írod, mert jól esik, hogy figyelmed véges
Egy rímszilánk ott megjelent
Én elkapom, majd lenyelem.

Csináld utánam! Pocsék érzés… :)))

A megfőtt tésztát véletlenül öntsd bele a szennyes edényekkel teli mosogatóba, majd ezután az öntetként funkciónáló sajtszószt égesd aranybarnára, hogy a kellemesen erős odakozmált ízvilágot elérd. Ezután jóétvággyal fald be! Nos, ilyen egyszerű. :)

Ma szétverték a lakást. Try otthon ügyel a szétverő legényekre, én pedig az irodából várom az aktuális helyzetjelentéseket – alkalmanként állapotfelmérő fényképekkel. A padlóburkolásról beszélek… tulajdonképpen… :) Try szerint klasszul néz ki! Szerintem dettó.

Az állandó fáradtságomra beújítottam egy kis doppingszerrel. Azt írja a papír hogy majd jó kis nyomelempótlást kapok. Szóval vaskos dózisban nyomom magamba a higított löttyöt harmadik napja. Azóta a következő tünetek jelentkeztek: éhgyomorra bevétel után hányinger, tegnap fejfájás, ma pedig torokfájás. Én nem azt mondom, hogy a tüneteknek bármi közük is lenne a doppingszerhez… nos, maradjunk is ebben… pontok nélkül. Az ízéről viszont érdemes még pár szót szólni. Szerencsére narancslébe csepegtetve semmi mellékíze, de vízbe csepegtetve tömény folyékony fém íze van O_o. Érdekes élmény…

Bizonyára zavaró lehet cukorembernek lenni esőben. Senki sem szeret elolvadni. Nyilván ezért ácsorogtak a cukoremberek tömegesével azon a múltheti záporos-zivataros napon az aluljáróban, amikor én épp a sport centrum felé tartva fennakadtam hordájukon. Egyszerűen nem tudtam keresztül vágni magam az aluljáróban össze tonhalazódott cukorkatömegen. Emlékszem, amikor ingerülten felhorkantottam, hogy ugyan engedjenek már át, akkor még az egyik cukorka erős szarkazmussal meg is jegyezte, hogy csak menjek, menjek, mint, aki tuti biztos abban hogy majd elolvadok az esőtől. Cukorkaemberünk bizonyára tévedett. Ugyan valóban szarrá áztam azon a száz méteren, amíg eljutottam A-ból B-be, mégis olyan szinten extázisba estem esőtől, hogy az nem kifejezés. Bizonyára én vagyok ennyire perverz, és kábé egyedül lehetek ezzel… legalábbis nem sokan maradhattunk…

Nekiduráltuk magunkat, és ma végre kiválasztottuk a nyertes járólapot, ami ezentúl borítani fogja lakásunk kábé egyharmadát. Sok vacillálás után végül hárman maradtak versenyben – miután egy sötétvörös kiesett fokozott csúszás előidéző hatása miatt. Szóval egy nett kis barna, egy kevésbé nett márványmintás, és egy übernett kissé mozaikszerű kék darab lett a kiválasztott. Végül az utóbbinál döntöttünk – ami igaz hogy a 41×41 centijével, és kék mozgalmas mozaik mintájával inkább hasonlít egy monumentális görög fürdő padlózatához, de mi ragaszkodunk az igénytelenséghez, és már el is képzeltük hogyan fog majd mutatni a 2 négyzetméteres konyha járófelületén. Szóval most úgy odavagyunk ezért az egyedi kis hópehelyért, ami majd megszínesíti jövőbeli vendégeink sivár életét egy kiadós röhögőgörccsel, hogy csak na…

Ma jó napom volt a munkahelyemen. Ezt azért érdemes kiemelni, mert amióta megtudtam hogy Adam jövő héten jön utoljára mert felmondott, nem vagyok túl boldog. Azért a mai napot végigröhögtük. Jönnek az új grafikusok, mi pedig véleményezzük őket. Aztán ebéd után átlapoztam az önéletrajzokat, hátha rábukkanok valakire akivel mondjuk még dolgozni is szívesen dolgoznék. Na ilyet ugyan nem találtam, de mást igen. Előszöris X delikvens nemtommilyentipusú önéletrajzán akadt fenn a szemem, amiben ilyen táblázatban vallja be az ember hogy mikor mennyire hogyan etc. Kommunikatív, meg ilyenek. Pl.: „folyékonyan tudok beszélni otthonomról, és lakóhelyem környezetéről” – és hasonlók. Ezen akkor így felröhögtem, Adam meg kikapta a kezemből a lapot hogy ő is had’ had’ had’, és akkor meg ő röhögött fel, de ő máson. Kiderült ugyanis hogy a delikvens öndefiníciója alapján egy „elektronikus grafikus” amelytől mi rögtön heves fantáziálgatásba kezdtünk, hogy ugyan ki alkalmaz manapság humanoid gépeket. Aztán rátértem arra hogy vajon egy manuális grafikus jobb-e az elektronikusnál, meg feltettem a kérdést, hogy vajon milyen lehet a verbális grafikus, és ekkor már annyira nevettünk, hogy potyogtak a könnyeim, és akkor odajött a főnök hogy ugyan mivan, de mi nem tudtunk megszólalni a röhögéstől, úgyhogy ő már ezt nem tudhatta meg… hívta a kötelesség…

Nem hiszem el, hogy belementem.

Még a névnapi bulimon jött nalyo, a leghipnotikusabb hangjával, hogy július vége vízitúra, ha van kedvem, számítanak ránk is. Komolyan mondom, olyan meggyőző hangja volt, hogy nem röhögtem ki, nem mondtam neki, hogy tartsa a fejét hideg víz alá, hanem azt gondoltam, majd még egyszer átgondolom jó alaposan a dolgot.

Erre a szülinapi bulimon Balu odajön, és a legfelnőttesebb hangján megjegyzi, hogy billiárdozzak csak nyugodtan, neki nalyóval úgyis fontos megbeszélnivalói vannak, én meg úgysem jövök vízitúrázni. Feltámadt bennem az öntudatos kisördög, mondtam, hogy elvben meg vagyok hívva, de ezek szerint sebaj. Miért, jönnék? Tudja a franc, gondoltam magamban, azt gondoltam, majd egyeztetek Kathyvel, aztán, ha úgy adódik, talán, esetleg mehetünk is. Kathy úgyse menne bele.

Erre kiderült, hogy nem csak hogy belemenne, de kvázi már benne is van; nekem ezek után meg nem volt arcom kiszállni. Pedig rettegek, mint a fene — amikor először láttam meg egy fotósorozatot az egyik ilyen happeningről, akkor még nem volt mihez hasonlítanom; most, hogy olvastam az Ivan Gyeniszovics egy napját, már van. És mégis, azóta jönnek a tájékoztató levelek, szóval kevesebb, mint két hónap, kizötyögök harminc átszállással a tundrára, hogy aztán leszenvedjem magam hazáig.

Hacsak közbe nem jön valami. Pestisvírus szabadul el valamelyik ukrán laboratóriumból, megszökik pár harci kutya egy illegális küzdőteremből, vagy kilenc méteres, vegyiszennyezett zöldár-hullám vonul majd le a folyón.

A hétvégi szülinapi bulim, bár egy héttel tolódott az eredetileg tervezetthez képest, amúgy tényleg fahéj volt, ezúttal csak Zso lepett meg a jelenlétével, persze már megint elárasztottak ajándékokkal, ahogy az újabban szokás, mindenki állati szolidárisan beszállt a billiárdba. Miután a többiek elmentek, hagytam magam elcsábítani Csabi szirénhangjaitól, és csocsózásba kezdtünk. Algi eddig soha nem volt az a Villámkezű Jack a szememben, de most már az.

Helyszín: átlagos városi billiárd-pub. Főszereplő: Vacsakamati. Egyik kezében a dákó, másik kezében mobilja melyen épp kitartóan beszél. Az utolsó lökéshez készül, még pedig arra hogy a fekete golyót belevarázsolja a megfelelő lyukba. Hűséges csapattársa Balu már mellé is szökken, hogy telefonját átvegye, és Vacskamati füléhez tartsa. Így hősünk végre zavartalanul bonyolíthatja tovább telefonbeszélgetését, miközben végre lő… éééééééééééés, a feketegolyó benn van! Megnyerték a játékot. Bámulatos befejezés! Nos, ez Vacskamati :)

Az est egy másik kiemelkedően vicces mozzanata, amikor Zsó szambázik oda mellém, hogy megérdeklődje, nincs-e kedvünk nekünk is csatlakozni a vízi túrázók hordájához – mire csak egy elfojtott kacagást tudok kinyögni és egy szarkasztikus kijelentést…

– Tudod, az a helyzet, hogy én imádok minden ilyesmit, szóval én százezer százalékig támogatnám az ötletet. De ha sikerül Try-t rávenned arra hogy menjünk mi is, akkor fizetek neked egy rekesz sört!

Ekkor még úgy éreztem eleget hallottam már életemben Try-t vízi túrákról fanyalogni, és biztos voltam bennem tartozik kedvenc tevékenységei közé a vízbe borulás, étlen szomjan levés, sátorozásra alkalmatlan helyen sátorozás, rovarinvázió stb. – ennek fényében meglepődtem volna, ha igen mond. És akkor meglepődtem. Zsó széles mosollyal közeledve mondja:

– Try az mondja ő benne van, ha te is – és ekkor nekem leesett az állam. Egészen a padlóig. Azt hiszem ezek után, és azok után hogy itthon is keresztül rágtuk magunkat a dolgon, és egyöntetűen arra az eredményre jutottunk, hogy menni akarunk, bátran kijelenthetem hogy vízi túrára megyünk a nyáron. Hát nem klassz? :)

Végül mi még Csabival és Algival ott maradtunk csocsózni egyet. Mondhatni először irányítottunk fémrúdra felnyársalt műanyag focistákat Try-vel. Szóval ehhoz képest 10 meccsből egyet még meg is nyertünk! Ennek ellenére marhára élveztük. Asszem ez az egyetlen játék, amiben röhögtünk azon is hogy ronggyá vertek.

Megkaptam az Elkerített Városról szóló könyvet. Mármint az igazi Elkerített Városról, The Walled City of Kowloonról, vagy Hak Namról, kinek ahogy tetszik. A legmelankolikusabb és leglebilincselőbb doku-könyv, ami valaha is a kezemben volt, egyszerűen képtelen voltam letenni, ma meg átvittem édesanyámhoz, és közösen is átlapozgattuk. Most éppen nála dekkol a könyv.

Mindenkinek köszi a gratulációkat az eljegyzésünkhöz. Kicsit paráztam, hogy valami elszúródik, véletlenül felporszívózom délután vagy az utolsó pillanatban összekutyulok valamit vagy szénné égetem a chillis csirkét, de nem. És az évek óta kiszemelt ékszerbolt is messze felülteljesítette a legvadabb elvárásaimat is, tényleg olyan volt, mint a filmekben, hogy megláttam a gyűrűt, és rögtön éreztem, hogy az lesz az igazi. Amúgy tényleg szép egyedi darab, és még illik is a menyasszonyom egyéniségéhez.

Hamarosan harminc leszek. Egy darabig azt gondoltam, hogy az ember olyan 21-22 évesen számít hivatalosan is felnőttnek, de most már elég régóta tisztában vagyok vele, hogy a nagy megvilágosodás harminc évesen szállja meg az embert. Szerencsére én eléggé mentes vagyok az ezzel kapcsolatos fóbiáktól, tulajdonképpen már elég régen unom, hogy huszonéves vagyok. Lesz buli is, ha a többiek is úgy akarják, remélem, legalább annyira jó, mint a névnapi, és akkor nagy probléma nem lesz az életemmel. Életem eljegyzett párja persze külön bejáratú meglepetéssel is készül… meg epertortával, mintegy megidézve a nagymamám szellemét.

Ma is ő jutott eszembe, amikor az ablakon egyszercsak berepült a levesben főtt zeller illata. Ő csinálta ezt: mindenbe sok „gezemicét” rakott, ahogy ő mondta, a húslevesbe is, meg a zsenge borsólevesbe is, amit kizárólag a kert hátuljában szedett, vadonat friss hozzávalókból főzött… és ahogy ő csinálta, az mindig nagyon finom volt. A gezemice aztán mindig az ő tányérján kötött ki, ha jól emlékszem, meg is ette.

Ha minden igaz és bírom lelkierővel, akkor hamarosan ipari méretekben kezdem majd meg a gyűjtést nagymamámmal kapcsolatban. Rájöttem: túlságosan is szerettem ahhoz, hogy engedjem, hogy elfeledjük. Úgyhogy hamarosan megkeresem a még élő nővéreit, és olyan jó kis antropológushallgatós interjúkat készítek majd, fényképeket scannelek/replikálok, utána nézek annak, aminek lehet… és mindez persze publikus lesz majd, saját netállomást készítek majd a dolognak. Sajnos pár dolog, ami most tök jól jönne, még a közelmúltban is elveszett, de azért megteszem majd, ami tőlem telik.

Kathyvel tényleg elég sok időt töltünk mostanában szerepjátékozással, mi több, az utóbbi időben egy kicsit a nemzetközi fejlesztési diskurzusba is sikerült bekapcsolódnom, ami alapvetően tök jó dolog. Úgy általában véve rajongok a globalitásért, legyen szó akármiről — azt gondolom, az csak használ, ha az ember egyszerre dugja össze az agyát mexikóiakkal, japánokkal, kínaiakkal és malajziakkal. Szerencsére beszélem annyira ezt a tolvajnyelvet, hogy ne süljek fel a vitákban.

Tegnap ismét megnéztem a Rosenstein és Guildenkrantz halottat… Kathynek egészen újszerű ötletei voltak a témában. Persze Kranzensteing és Rosenguildet nem lehet úgy nézni, hogy az ember előtte meg ne tekintse a Lawrence Olivier-féle Hamletet is. Ez utóbbi azért elég nehéz, de most sem spóroltuk le: sokat mondok, ha azt állítom, életemben másodszor sikerült egy huzamban végignézni. A Steinguild és Kranzrosen azért továbbra is a legzseniálisabb Hamlet-utánérzés, amit valaha láttam, pedig valaha, merő plátói szerelemből a Hamletgépen is képes voltam végigrágni magam, az örök emlékezetű Heiner Müllertől. Csak éppen ott béldarabok hullottak a szereplők fejére — Tom Stoppard ennél azért kifinomultabb volt. Az angol kultúra kifinomultsága győzedelmeskedik a germán brutalitáson vagy mi a szösz.

:)))))

Apropó erről jut eszembe – vagyis arról, hogy Try húsz centire tőlem fabrikálja a karakterlapomat – már majdnem egy éve szerepjátszunk. Karakterem a hős szőkeség férfiakat lealázó bátorsággal aratja le a babérokat fenomenális tolvajképességeivel. Suhan mint az árnyék, úgy lop mint a szarka, ötlettára kimeríthetetlen, tehetsége felülmúlhatatlan… igazi zseni! Noha vannak kétségeim affelől hogy vajon Try osztja-e ezt a véleményt, no de sebaj… hallgassatok rám! Egy tolvaj sohasem hazudik… ;)