Prága! Végállomás!

kzt | | | 2008., május 15., 14:05 | | |

Sokad magunkkal vágunk neki Prágának…

És már sokadszor nyomogatom szorgosan a delet-gombocskát. Valahogy nem is tudom megfogalmazni mit gondolok. Végre külföld. Talán ez lenne a legkifejezőbb:

– Nézd Pizza! Ááááá! – visítom csillogó szemekkel a helyemen fészkelődve azzal a megérkezésünk óta letörölhetetlen fülig érő vigyorral az arcomon.

Try nem is érti.

– Te, te tényleg ennyire szeretsz külföldön lenni? – kérdezte csodálkozva.

– Én? NAGYON! – lelkendezek a fülig érő mosolyommal.

Hát ez van. Szeretem külföldöt. Szeretem a városokat, a szokásokat, hogy a boltokban más az áru, mint nálunk, hogy a Hotel ablakából más a kilátás…

Szóval már reggel a tömegben furakodunk előre, csak előre Prága óvárosában, a díszes óratorony mellet. Még oda szaladok néhány külföldihez begyűjteni még pár kiegészítőt aztán kezdődhet a móka. Több utcányi sorokat tölt meg a maratonfutók lelkes tábora felkészülve a több, mint 40 kilométeres távra a városon keresztül cikázva. Indulónkat – apát – útnak indítjuk, én pedig a szépséges 3D-s térképkütyümet szorongatva magamra vállalom a navigátor szerepét, és nekivágunk a városnak.

Nem tudok rá mit mondani, mint azt hogy fantasztikusan tetszett. Csak sétáltunk, csak sétáltunk Try-vel a városban hidakon cikázva a város két partja között, megállíthatatlanul kattogva fényképezőgépünkkel. Néha leragadunk a maraton futók útvonalán, bevárjuk apát, futok vele egy szakaszon hogy megérdeklődjem, hogy megy neki, szüksége van-e valamire. „Sóskeksz a 35. km-hez”. Ha sóskeksz hát sóskeksz, és tekintettel arra hogy se arról fogalmunk nincs hogy sóskeksz hol kapható, se arról fogalmunk nincs hogy a 35. kilométer merre található, profin megoldjuk a problémát, és mi már idő előtt ott vesztegelünk valahol 30. km környéként, hogy átadjuk az életmentő sóskekszet. Valóban segít.

Mi meg megyünk tovább. Beebédelünk a nálunk még soha nem látott mini szójakolbászos szendvicsekből, eszünk egy kis fagyit is, végül a megbeszélt idő előtt visszaérünk az óratoronyhoz várni a befutónkat. Még van 10-20 perc a várt idő teljesítéséig, így nem is tudom miért, de elkezdek visszafelé futni. Elé megyek. Nyakamban a fényképezőgép, oldalamon az objektívtáska, én pedig farmerben gondtalanul lefutok a melegben másfél kilométert vissza a céltól, amíg szembe nem találkozom apával. Biztatom hogy már mindjárt itt van a cél – habár ez 40 km után csekély vigasz – azért a hátralevő másfél kilométert vele futom, és végül célba ér. Én pedig visszasétálok Try-hez aki meg van győződve róla, hogy olyan piros vagyok, mint aki mindjárt szörnyethal, de aztán mégsem teszem, ő pedig az istenért sem hisze el hogy nincs semmi bajom. Hát ha nincs, akkor nincs. Apa a maratonisták érmével a kezében visszamegy a holetben, és megbeszéljük hogy majd értesít ha felébredt és akkor majd csapunk egy vacsorát a városban.

Try-vel leheveredünk a folyó közti kis szigeten a fák alá. Talán egy órácskát hűsölünk, aztán tovább előre, felfedezni a várost! Fel a hegyre, fel a kilátóba, közbeejtjük még a Magic Cave-et, a kilátóból lefelé megpihenünk egy gyümölcsösben a fűben, és utunk végére már jön is az üzenet hogy a zöld Mustek előtt 7-re mindenki legyen ott. George is felhív hogy megkaptuk-e az üzenetet, aztán mikor mind együtt vagyunk irány az apa által kiszemelt pizzázó. Azt sem tudom mikor ettem utoljára olyan finom pizzát, mint akkor. Isteni volt!

Mozgalmas három nap volt. Sajnos három nap nem elég ahhoz hogy az ember mindent végignézzen, de a kóstolót megkaptunk, és nagyon ízlett nekünk.

Try boldogan vág neki új cipőjében még az esti koncertjének, én pedig bevackolom magam otthon, és még elábrándozom azon az elmúlt intenzív három prágai napon.