Szívesen mondanám, hogy öltönyös fázisba lépett életem új kerékvágásba zökkent; az apró probléma, hogy nincs is itt semmilyen vágás, amire bele lehetne zökkenni. Szóval egyelőre az utat is én töröm magamnak, egyelőre légkalapáccsal, aztán körbenézek, hátha akad itt valami szofisztikáltabb eszköz is.

Munkarendem egyelőre egy kicsit hektikusan alakul, kissé lassan alakul, hogy a naptáram és a főnököm naptára egybeolvadjon; egyelőre csak a titkárnőtől kapom a pingeket, én meg jóváhagyom őket, a szoftver meg beleilleszti a napirendembe. Nesze neked egy tárgyalás egy független MI-szabadalomtulajdonos konzorciummal, ja, mégse ma, majd holnap, mert még nekik is egyeztetniük kell egymással. Oké, akkor holnap, ma akkor felmegyek a pr-ügyosztályra, vagy húsz kommunikátor vesz körbe az egyetlen gigantikus nyílt térbe olvasztott egyetemen, apró, fehérzajgenerátorral ellátott kis munkaállomások, szürreálisan csavarodó, sehová sem vezető oszlopok, hangszigetelt, üvegfallal elválasztott tárgyalók és főnöki irodák az egyik fal mentén. Bemutatkozom, sztorizgatnak nekem, némi kis erőlködéssel sikerül üzletet is csempésznek a beszélgetésbe. Névjegyet itt nem kell osztogatnom, az adataim már péntek óta mindenki számára hozzáférhetőek az adatbázisból, legalább ez olajozottan és simán csusszan előre.

Tegnap egy másodpercre a főnökömet is sikerült elcsípnem; azt gondoltam, sokkal többet kell majd együtt dolgoznom, de ez a december állítólag most ilyen leeresztéses, ami persze szerencse, mert így van idő képbe hozni magam, másrészt persze pech, mert így egy hónappal tolódik, hogy csobbanhassak a dolgok valódi sűrűjébe.

Hétvégén meg jött ez a regionális városirányítóközpontos konferencia, egyelőre csak az eleje meg a vége nem látszik még, arról már nem is beszélve, hogy az én résztvételem mettől meddig esedékes a buliban, de hát majd elválik. Sok mindent ígértek, amikor idejöttem, de azt, hogy stabil és unalmas munkahelyem lesz, azt nem annyira.

Mostanában kuncogós, elegáns, rafinált történetszövésű, de mégiscsak limonádékat skubizunk esténként. Amikor az akciófilmes meg a szatírarajzfilmes korszakunkat éltük, nem gondoltam volna, hogy még egy cukormázas is leselkedik ránk a sarkon. Még szerencse, hogy nem vagyok az a cowboycsizmás macho, így van rá esély, hogy sértetlen lelki integritással vészeljem túl ezt a dolgot is. Vajon mára is jut valami? Tulajdonképpen nem bánnám. Ha Kathy ma is kivesz valamit, az annak a jele, hogy túl gyakran netezik a munkahelyén. :)

Megyek stratégiai anyagot olvasni. Minden napra jut valami kis finomság, talán ezt imádom a legjobban ezen a helyen.