– Mi? Nem hallom… – ezt körülbelül tizedszer mondom neki.

Szőlőt eszem az ágyban. Lelkesen falom a kis othello szemeket. Amikor Try megelégeli alkalmi süketségemet, és az előbbi mondatát elismétli. Ezúttal felém fordulva, artikulálva, ordítva, és szótagolva, hogy jól megértsem. A végéhez még hozzáteszi kedvesen „érti, mama?”. Ekkor kívánom azt, hogy bár ne a finom othello szemekkel lenne tele a szám, merthogy velőtrázó nevetésben török ki, ami krónikus, és megállíthatatlan… választhatok a fulladásos halál és az élet között. Az utóbbit választom. A szőlő távozik a tálba. Vissza.

– KIKÖPTE A SZŐLŐT MAMA! ÉRTI? – az újabb artikuláltan ordítós, ám mégis kedves udvarias és szótagoló mondat. Na ezt követte az újabb röhögő roham.