Krómszemű borotvalány enged be a valaha volt iskolám helyén álló lakó- és irodakomplexum B bejáratán: ujjlenyomat, vérvétel, retinaszken, és már küld is fel a belülről vezérelhetetlen liften a fejvadászcég irodájába. Egyenmosolyú egyen-recepcióslány, foglaljak helyet, foglalok, de még bele sem lapozok a kikészített újságokba, már suhan is elő a fejvadász csaj, akivel tegnap beszéltem. Kis udvariassági chitchat, aztán megjelenik egy csóka is, aki elkísér egy tejüveg ajtóhoz, majd rámutat a kilincsre.

Odabenn egy igazi, laza, rekedtes hangú szofware-man, aki céget akar alapítani idehaza, de a nyelvet két és fél éves korábbi itt-tartózkodás után sem bírja. Kellene neki valaki, akinek van jó helyismerete, akiben meg lehet bízni, aki rugalmas, meg aki egy laptoppal-telefonnal felfegyverkezve irodát varázsol neki elő a semmiből egy hónap alatt. Lehet, hogy ez leszek majd én, állítólag egy-két hozzám hasonló embert tudtak csak felhajtani. A csávóból dől a szó, sokkal inkább érdekli, hogy a probléma mélységét éreztesse velem, semminthogy az én alkalmasságomra kérdezzen rá. Végül azért sikerül nagyjából bemutatkoznom, valahogy, öt perc fecsegés (összesen harminc perc) után viszont pá-pá.

Valami céges buli van a teremben, amely mellett elmegyek, de a fejvadászom csak rámugrik, hogy referáltasson az interjúról. Látom, hogy neki szimpi vagyok, ígéretet tesz, hogy majd hangsúlyozni fogja, mennyire kell ez nekem, majd a aktiválja a lift vezérőlrendszerét.

Gond nélkül átjutok a borotvalányon, aztán irány a pályaudvar. Édesanyám rakott kelt süt.