Barrytown egy kissé régi építésű telep, különösen a vízvezetékek régimódiak kissé; ezért az életünknek időről időre szerves részét képezi a lefolyótisztítás. Ma már persze nem nagy gond az ilyesmi, elmegy az ember a boltba, megveszi a hiperhatékony vegyületet, belezúdítja a dugulásba, aztán folyik a víz.

Egy idő óta feltűnt, hogy kábé annyi lefolyótisztítót fogyaszt a kád, amennyit a mosogató, holott azért nem tűnt fel, hogy ennyire zaccosak lennénk a nap végére; együnk sem dolgozik uránbányában vagy ipari mocsárban, a Sprawl azért pedig csak elég mérsékelt lehetőségeket kínál arra, hogy az ember aztán a nap végén olyasmit mosson le magáról, ami kihívást jelent egy tisztességesebb lefolyó számára. Gondoltam, itt az ideje némi manuális beavatkozásnak.

Csavarhúzó elő, megfelelő fej beillesztése a mélyedésbe, csavarás… helyett vörösödik a fejem, de nem mozdul semmi. Próbálom így fogni, úgy fogni — jelzem, hogy egy ilyen lefolyó mellé egy magam fajta, mammut méretű teremtménynek már nem olyan könnyű odaguggolnia. Öt perc is beletelik, háromszori szerszámváltással, mire a csavar megmozdul, az elmúlt harmincöt évben alighanem először; innentől már gyerekjáték a dolog.

Fém és műanyagtörmelékek keresztben a nyíláson, plusz három fodrásszalon egyéves termése a lefolyócsavarra csavarodva, szépen összenemezesedve, lemezvágó ollóval eltávolíthatóan. A lefolyótiszító ezek mellett alighanem szépen elsiklott, és kipucolta az alsó szomszéd lefolyóját, ingyen és bérmentve. Saját hajunk le, előző lakó haja le, első tulajdonos haja le, szűrő vissza, csavar vissza, és láss csodát, a lefolyó ismét nyelvi a vizet, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Elégedetten pakolok össze, az emberi ész ismét győzedelmeskedett a természet vad erői felett. De fém és műanyagtörmelék? Azt hiszem, ha hazajön, megpislantom életem párját a kéziröntgennel.