Tekintettel arra, hogy ezeket a sorokat a Cégtől búcsúajándékba kapott, összehajtható, kakaóbiztos útibillentyűzettel írom, még a szokásosnál is nagyobb a küzdelmem a szavakkal. Biztosan sokat kell még gyakorolnom, mire megszokom, de azt már most érzem, hogy nagyon fogom szeretni.
Az utolsó alkalmat, hogy a Cég új elnökére koccintsak, egyben lezárva a Vöröstündér-korszakot az életemben, életemben előszörki is használom, a saját standardjaim szerint rendesen. Ergo: maradok egy órát. Túlságosan fáradt és túlságosan meghatott vagyok ahhoz, hogy tovább igyak, és ennyi idő is bőségesen elegendő ahhoz, hogy felpácolódjak a nikotin- molasses- és még ki tudja, milyen füstben. Game over, a világ harci klubjai a továbbiakban nélkülem működnek tovább.
Hihetetlenül jól esett, hogy még búcsúbeszédet is mondhattam. Valahogy így hangzott:
Vöröstündérhez hasonlóan én sem csak az utolsó egy évet zárnám le — ma este egy kilenc éves szolgálati viszonyra teszek pontot a cégnél. Különös megtiszteltetés volt számomra, hogy ellentétben a hozzám hasonlóan öreg, vagyis inkább hozzám-hasonlóan dinoszaurusz-korú tisztségviselőkkel, az én pályafutásom nem egy lassan elhalkuló halálhörgésként fejeződött be — a Cég központjában töltött évek talán a legtermékenyebb és a legtöbb kihívással teli időszakot jelentették az életemben. Remek munkatársaim voltak; köszönöm mindenkinek, akivel együtt dolgozhattam, és köszönöm azoknak, akik az én munkámat segítették. Nagyon sok érdekes kihívással kellett szembenéznem, minden feladatot megoldhattam, amit szerettem volna. Tényleg nagyon élveztem, és köszönöm. Sziasztok.
Kicsivel később már nem tudok ennyire összefüggően beszélni, amikor megajándékoznak a Kathy sugallatára vásárolt időtervezővel és ezzel az egészen szürrealisztikus klaviatúrával. Tényleg nagyon fahéj, egyre jobban szokom meg, és most már írás közben is stressz nélkül tudok teázni.
Úgy látszik, idén ősszel kijut nekem a meghatottságtól rendesen — akkor is könnybe lábad egy kicsit a szemem, amikor a Kölök esküvőjén az állami hivatalnok beszkenneli a retiámat, a házassági szerződést hitelesítendő. Amúgy, hivatalos fotós #2-ként fotózok mindenkit, mint az őrült — csorog le a verejték a hátamon az új öltönyöm alatt, miközben megpróbálok minden lényeges momentumot elcsípni. Baromi nehéz, de pontosan tudom, milyen hülyén festene, ha megszólalnék: bocsásson meg atyám, ezt lehetne még egyszer? Ráadásul tűző napsütés, hófehér menyasszony, grafitszürke vőlegény, árnyalatterjedelem kb. 1:1000, fényképezőgép terjedelme 1:256, jó szórakozást kívánunk minden kedves fotósunknak.
Szép Kölök, továbbra is normális Leslie (lehet, hogy még én is jó vásárt csináltam ezzel a rokonnal?), frankó, bensőséges hangulat, remek kaja, csúszós szilvapálinka, és minden sajtótájékoztatónál finomabb pogácsa. Kicsit hamar lépünk olajra, de nem baj, a késő este így már Barrytownban talál bennünket. Mr. Richardson, aki a jeles esemény hallatára meglátogatott bennünket, az előzetes jelentések alapján egészen jól érezte magát, biztos vagyok benne, hogy ha más nem, egy kiadós kulturális sokk mindenképpen kijutott neki belőlünk. Őt is kedvelem különben, és titokban arra is büszke vagyok, hogy tudok nevetni a viccein. Ha native speaker nem is lettem az elmúlt években, de leglábbis érteni értek már mindent.
A nyelvtudásomra amúgy szükség is volt, az utóbbi két hétben összesen kétszer fordultam meg, összesen mintegy 130 perc időtartamra, a Nagy, Titkos Lehetőség székházában, két, húzósabbnál is húzósabb állásinterjún. Mármint, ha tekinthetjük egyáltalán állásinterjúnak, ha az embert felrakják a boncasztalra, és keresztbe-kasul hasogatják mindenféle húzós keresztkérdésekkel. Az overall experience mégsem tekinthető kellemetlennek, sőt, mondhatni, jobban szeretnék itt dolgozni, mint valaha, de hát ez most már nem rajtam múlik, hanem a leendő főnökömön, akit a hurráoptimizmus jegyében most el is keresztelek Ms. Johnsonnak. Ha ő is úgy akarja, akkor az októbert már mint controller kezdhetem meg, és kezdetnek ez mindenképpen nagyon megfelelne nekem. Főleg a tegnapi, amúgy igen feldobós-személyes-barátkozós beszélgetés után Satine-nal. Amióta tudom, hogy ő háromszor fél munkahelyen 13-14 órát dolgozik naponta, azóta tényleg azt gondolom, hogy olyan, hogy sok munka, nekem most egy darabig várhatóan nem lesz, a keveset meg egészen jól bírnám.
További híreink: még mindig kétszer-háromszor annyi teát iszom meg egységnyi idő alatt, mint Csabi (igaz, én már három hete tisztán, cukor nélkül); Jonny röhejes dilemmákkal küzd, és várhatóan belépett céges életének utolsó szakaszába. És, ha már összefutottunk, meghívott egy grillpartyra, és amúgy is tök kedves volt. Egész jól kijövünk, kár, hogy nem még jobban.
Baromi jó ez a klaviatúra, még két dolgot kell megszoknom valahogyan, de gépelni már szinte a rendes sebességemmel gépelek. Ismét fiatalnak érzem magam, aki valami nagyon hi-tech cuccal kísérletezik. Most azon töröm a fejem, elvigyem-e megmutatni édesanyámnak, vagy se. Nem viszem el.
Teljesen más. nem is gondoltam volna, hogy akadnak, akik a helyes, markáns állakra vadásznak főfogalkozásszerűen. De azt se, hogy van olyan, akinél egyszer csak már a moderált kommentekből is elege lesz.
Morwen is down.