Az elmúlt hetem kissé zsúfoltabb volt, mintsem azt fizikailag kibírnám pityergés nélkül. Így vasárnap este pityeregtem is egy sort:

– Fáradt vagyok! Aludni akarok! Nem vállalok el több megbízást, ha beledöglök sem!

Tegnap előtt az irodában csörög a mobilom. Ismeretlen szám.

– Cégünk hirdetések grafikai tervezését önre bízná, elvállalja?

Én persze igent mondok. Ez nálam függőség. Imádom a feladatokat. Minél színesebb palettán mozoghatok annál izgalmasabb. A cégnél nap, mint nap készítek posztereket, szórólapokat, hirdetéseket, plakátokat a cég termékeiről, de ez túl egyszínű, ahhoz hogy kielégítsen. Jobb érzés, ha közben modellfotózhatok, vagy hirdetéseket, plakátokat kreálhatok más cégeknek más témában, vagy weblapokat tervezhetek igény szerint, logókat, grafikákat etc.

– Honnan hallott rólam? – kérdezem én, hiszen mai napig nem hirdetek sehol sem, csak úgy előszökkennek legkülönbféle megbízóim a semmiből.

Most sem történt másképp.

– Jó híre van. Ajánlották.

Ilyenkor valamiféle elégedettség áramlik szét bennem. Valahogy élvezem ezt a munkát és kész. Itt az ember megfelelő dózisban kap elismerést, ahhoz hogy jó napja legyen. És ha a megbízott még kellőképp türelmes és simulékony is az adott feladat elvégzéséhez, azt megfelelően honorálják is.

A múlthetem sem telt másképp. Hazamentem 8 óra meló után az irodámból, és itthon folytattam. Ikonok tervezése, képválogatás, arculatjavítás. Szombaton Kölyök esküvőjén fotózás, vasárnap pedig egy modellfotózás egy új belvárosi club belső termébe poszterekhez modellfotók készítése. Volt egy néger, egy fehér, és egy kínai modellem. Érdekes feladat volt. Egész napos meló, de rendkívül izgalmas.

Persze mindennek megvan a maga böjtje. Múlt hét kedden Try-vel este a traumatológián vártuk a diagnózist az orvostól, aki két súlyos eset kezelése között volt oly kedves, hogy kiszambázzon hozzánk a folyosóra, és instrukciókat adjon a kezem állapotának javulása érdekében. Fájdalomcsillapító tapaszt, és gyulladáscsökkentő gél. Ám mikor elhagytuk az épületet a sok véres beteg közt olyan elanyátlanodva éreztem magam a piti kis csuklófájásommal, hogy már magam is elhittem, hogy hipochonder vagyok, és csak odaképzelem az egészet.

Szombat szembesültem először a ténnyel, hogy tévedtem. Vasárnap este már zokogtam, és meg voltam győződve arról, hogy a csuklóm bármikor foghatja magát, és egy vicces pillanatában tőből letörhet. Másnap irány a patika. Fájdalomcsillapító tapasz. Egyszerre kettőt ragasztok fel. Menjünk tutira! Reggel Starry kollégám is felszambázott az irodámba, és meglepett egy gyulladáscsökkentő krémmel. Később Ed hozott nekem egy Twixet, majd Evett süteményt. Én pedig gondosan fáslizom a csuklóm, és ma már nem is fáj annyira. Talán mégis csak hat ez az ápolósdi, én pedig mégsem vagyok olyan hipochonder, mint amilyennek hiszem magam.

A cégen belül viszont tajtékzom a dühtől. Jól mondják sokan: talán oktalan. Ennek ellenére én mégis naponta nekivágnám a monitoromat a falnak, csak akkor nem lenne min dolgoznom. Ehelyett azzal büntetem Dave-et és a főnököt, hogy nem mosolygok rájuk, de legalább ma már Dave-hez hozzászóltam. Vannak olyan érzelmi sérelmek, amik nehezen gyógyulnak, és le a kalappal a cég előtt, hogy ilyen toleránsan reagál a sértődött hisztériámra, mert hát minek is nevezhetném azt, amikor a főnök kétnaponta behív az irodájába, hogy bocsánatot kérjen tőlem, vigasztaljon, és sajnálkodjon egy sort azon, hogy csalódást okozott nekem? Mindegy. Majd egyszer megbékélek, és lecsillapodom, és majd megint mosolyogni fogok. Egyelőre képtelen vagyok rá. Még túl friss ahhoz az élmény, hogy ne akarjam a monitort a falhoz vágni. Az élet igazságtalan. Ez van…

Mindemellett viszont rendületlenül dolgozom tovább ugyanolyan színvonalon, mint eddig, ha nem jobban. Néha át-átszambázom Ed-hez, hogy némi technikai bravúrt sajátítsak el vezényletével, de hát mögötte már 8 év tapasztalata pihen. Végül is nem állok rosszul. A szavam számít. Már elintéztem egy légifelvétel sorozatot, egy új scanner telepítését, egy stockfotó gyűjteményt, és külön élmény volt, amikor a nyomdánk tulajdonosa odajött hozzám, kezet rázott velem, és elismerését fejezte ki az ötletem iránt, hogy újítsunk a nyomdai kivitelezéssel kapcsolatosan, merthogy ő már régóta könyörög a főnökömnek emiatt, de úgy látszik rám hallgat. Szóval a grafikusok, és a nyomdászok élete könnyebb lett tegnap óta.

Az idő lehűlése kifejezetten serkentően hat rám. Ma olyan kiegyensúlyozottnak, és elégedettnek éreztem magam amikor Try-vel itt olvastunk az ágyban a paplan alá beburkolózva. Ilyenkor szinte azt érzem, hogy ennél több nem is kell a boldogságomhoz. Minden porcikám örömtáncot jár kiegyensúlyozottságában.