Szeptemberek

Trychydts | | | 2007., szeptember 01., 8:47 | | |

Azért érdekes, hogyan változik a szeptember jelentése az életemben.

Hat éves vagyok, elvackolom magam az emeletes ágy második szintjén és azt kérdezem édesanyámtól, milyen lesz az iskola. Semmi különös mondja; bemegyek, tanulunk, aztán szünet, aztán megint tanulunk, aztán megint szünet, aztán megint tanulunk, még egy kis szünet, még egy kis tanulás és már jövök is haza. Durván idegen az iskola épülete, elképzelni sem tudom, mit szabad, mit nem, fura, hogy ebben a hatalmas, kétszárnyú (akkor persze még nem tudom, hogy az épületeknek szárnya is van) épületben majd egyedül kell eltájékozódnom. Persze az első nap csak évnyitó, kapunk pár fura dolgot, köztük egy énekesfüzetet, amit aztán később soha többet nem használunk.

Innentől kezdve aztán a szeptember a „szünet vége” szinonímája; összességében véve inkább rossz, mint jó. Persze megint vannak füzetek, amiket majd össze fogok gyűrni; megint vannak új könyvek, amik év végére szét fognak esni, tolltartó, ami sosem húzza nálam egy hónapnál tovább, és találkozunk a haverokkal; de azért szívesebben vagyok otthon vagy pláne a Tanyán.

Az első gimnáziumi szeptemberem aztán megint jobb egy kicsit; ahogy megközelítem a hatalmas bunkerépületet, meglátom a high-tech beengedő rendszert, úgy érezem, fontos lépést teszek afelé, hogy biológus lehessek majd, valamikor, sokkal később az egyetemen. Esetleg kutatóorvos.

A következő ősz persze már egy másik suliban talál, amit éppen akkor rendezünk be; az elsőből eltanácsoltatván, most jött a B terv; még szerencse, hogy viszonylag sok helyre felvételt nyertem. Itt valahogy a szeptemberek sem izgatnak annyira, laza, kellemes hangulat van az iskolában, nem törődöm igazán senkivel, és mások se nagyon törődnek velem, egy-két barátot leszámítva, ami meg kinek nem elég. Kellemes álmodozás, írogatás az órákon, harmadik-negyedikre annyira összekapom magam, hogy még a jegyeim is elég jók.

Az első szeptemberem, mint biológia-kémia hallgató persze megint a boldogság jegyében telik; mostantól csak azt fogom tanulni, amit tényleg érdekel, minden órára bejárok, és vibrálóan érdekes emberek fognak körülvenni. Januárban aztán jól megvágnak, fél év a Könyvtárban, ahol a négyszintes raktár egyik alkalmazottja, később már olvasótermi munkatárs is lettem. A második és a harmadik szeptember az egyetemen még mindig ugyanott talál, egyre rutinosabb öreg róka vagyok, aki egyre kevésbé csinál nagy ügyet abból, hogy egyetemre kell járnia.

Az első éveim a Bölcsészkaron még a rutin kihasználásából és a hajtásból állnak; az utolsó időkben pedig már nincs is igazi különbség a szeptember és az augusztus között, ugyanott, ugyanabban az irodában dolgozom, szeptemberben ott van a beiratkozás kínos réme (bürkokrácia, brrr), de aztán csak időnként nézek be az egyetemre, ahol eredetileg tanulmányaimat folytatom; veterán hallgatóként trükközöm ki a szabályokat és teszem le a vizsgáimat. Mellette dolgozom a cégnél, projektek-jönnek mennek, szeptemberben mindenki készülődik, átadás-átvétel, meg lezárjuk a nyári dolgokat, de aztán jöhet megint a hajtás.

Ez a szeptember megint más. Egyrészt ma van a Kölök esküvője, ami nyilván elég sok mindent megváltoztat az én életemben is; másrészt most nem beiratkoznom kell, hanem állásinterjúkra rohangálnom, és hamarosan, remélhetőleg, tíz év óta először, megint fix munkaidős munkahelyem lesz, megint egészen tűrhető manival, és lényegesen kevesebb feszültséggel. Bizonyos értelemben úgy érzem, rengeteg felgyülemlett energiám van; más szempontból viszont úgy érzem, nagyon is rám fér némi pihenés.