Barrytownban a legfelső szinten van a lakásom; a folyosón, nem messze az ajtómtól van egy fémlétra, ami egy simán lereteszelt csapóajtóhoz vezet a tetőn. Sokáig, sokszor nézem kíváncsian, vajon milyen lenne felmászni azon a létrán, de aztán jó ideig győz a konformizmus. Míg tegnap este hirtelen felülkerekedik bennem a társtulajdonosi öntudat, felmászom, elhúzom a reteszt és lenyitom a csapóajtót.

Rövid, szűk, négyzet keresztmetszetű betonkürtő, teljes hosszában keresztül-kasul szőve pókhálóval, és egy másik fémlétra. Fél kézzel eltakarítom a koszmót, átmászom a másik létrára, majd megszemlélem azt a másik, ősöreg csapóajtót, ami a kürtőt felülről lezárja. Némi szigetelés, poros deszkák, hely a lakatnak — de nincs lezárva. Fejemmel felemelem a csapóajtót — szép nagy, kövér esőcseppek potyognak a vízszigetelésen, a kéményeken és a többi, az enyémhez hasonló kürtő tetején. Egy alacsony párkány fut körbe a tetőn. Egészen romatikus látvány, főleg, ha belegondolok, hogy amióta felújították a szigetelést — még az ideköltözésem előtt, — azóta sokan nem láthatták, ami odafenn van. És most már tudom, hogy a födém úgy kábé két méter vastag beton, meg persze az is eszembe jut, mennyivel más perspektívám lenne Barrytownról, ha kimásznék.

Szerintem folytatása következik.