A csuklóm fáj. Már megint. Még mindig. Ápoljuk…

Egyik szemem sír, másik nevet. A világ igazságtalan, és ez annyira bosszant, hogy legszívesebben jól fenéken billenteném. Szinte menetrendszerűen buggyannak elő a könnycseppek a szememből hazafelé úton a metrón, habár a hajnali keléstől mostanában hiperaktív viselkedést produkálok, ami nagy előre a két héttel ezelőtti „átlépemaküszöbötésösszeesem” fázis után.

A munkahely vicces. Szeretek ott dolgozni. Szeretem, ha elismernek, szeretem, ha dicsérnek, szeretem, ha a szavaimnak súlya van, és éreztetik velem, hogy elismerik a kompetenciámat (mi az hogy?!), szeretem, hogy szimpatikus vagyok, és élvezik a társaságomat, szeretem a dicséreteket bezsebelni, és szeretek a dicséretektől még kreatívabb és még szorgalmasabb lenni. Szeretem az irodámat, szeretem, hogy minden nap tanulok valami újat, szeretem érezni, hogy fejlődök, és szeretem, hogy mindezért pénzt is kapok.

Elkészültek a légi fotók. Nem lettek jók. Újat csináltatunk. Már legalább alakul. A szöget még gyakorolni kell.

A világ mégsem szimpatikus. Sokat filózok az embereket, és a hozzáállásukon. Fogalmuk sincs mit csinálnak. Nyilvánvaló baklövéseket követnek el, én pedig valami szuperhős energiájával felturbózva azt érzem, hogy minden erőmmel küzdenem kell ez ellen. Mert már ősidők óta egyik fő jellemzőm, hogy GYŰLÖLÖM az igazságtalanságokat. Nagybetűvel. Annyira gyűlölöm, hogy néha szinte belefulladok a méregbe, és legszívesebben tányérokat csapkodnék a földhöz. Már ha nem sajnálnám szegény tányérokat. Így marad az ököl falhoz csapkodása, aminek lássuk be, csuklófájás a vége. Szóval gyűlölöm, hogy a buta emberek félnek az okos emberektől, az emberek meg úgy általában nehezen ismerik fel a jót, és a minőséget, amiért meg kár. Ez utóbbi pedig egyik félnek sem kifizetődő. Én pedig mindannak dacára, hogy egy éve tehetetlennek éreztem volna magam, és megoldásként széttártam volna a karom, most minden frissen szerzett (Try-től) diplomáciai tapasztalatomat hajlandó vagyok bevetni, hogy változtassak ezeken a dolgokon. Ha kell önerőből bizonyítom be egyesek tévedését. Ezen még gondolkodom, de esküszöm, hogy nem hagyom annyiban a dolgot! Most nem!

Ma délután egyetértően bólintottunk Try-vel ama felismerésünkre, hogy akik az életünk folyamán úgy istenesen kicsesztek velünk, azok előbb utóbb istenesen pofára is estek. Szóval így hirtelenjében összetudnék kaparni egy feketelistát, hogy kiknek is kívántam a halálát az elmúlt 22 évben, és a listán szereplő nevek 90% már pofára esett. No persze volt, amikor erre én is rásegítettem, de Try szerint „kis bosszúálló” vagyok, és igaza is van, és soha nem is bántam. Ugyanis miután pont kerül a bosszú végére sokkal felszabadultabban, és boldogabban érzem magam. Amiért ez most eszembe jutott az az, hogy ma is kihúzhattam valakit a listámról. Amikor pedig kárörvendek, akkor nagyon csúnyákat tudok mondani, nagyon boldogan, és határozott élvezettel. Jelenleg három ember tartózkodik a listámon, akinek pofára kell esnie. Azt hiszem egyiküknek nem áll túl jól a szénája, másikuk alatt meg erősen rezeg a léc. Ezzel a maival elleszek egy darabig, de azért igazán belehúzhatna ez a három másik is. Nagyon csípném :). Bármelyikük is legyen a következő.

Apropó, ugye nyár elején tervezgettünk Try-vel egy-két hetes kiruccanást a farmra, amit sztornózni kellett a melóm miatt. Hát a négy napos munkaszüneti nap láttán nem is teketóriáztunk sokat. Bevágtuk magunkat a légmobilba, és húztunk le a farmra lazítani. Volt D&D, tollas, grillezés, újszülöttcicázás, lazítás, és szórakozás. Csípem ennek a Try-nek a társaságát. Ezt szóban is konstatáltuk egymásnak nyaralás után. Valódi unikum a fiú :).

És előreláthatóan bekövetkezik majd egy komolyabb lakásrenoválás is. Try is támogatja lelkesen. Már izgatottan tervezgetjük, hogy mivel indítunk, ha megkapjuk a fizunkat :). Szeretem az új dolgokat. Szeretem a szép dolgokat. Szeretem az átalakításokat.