GRD-83 utódjának utódja, akit mellesleg ő maga szerelt össze, CSNN-01 igazán vicces kis pozitronrobot. Szemrebbenés nélkül adja elő, hogy szakmai alkalmasságom megítéléséhez előbb mérlegelnie kell, amit én mondok, illetve amit GRD-83-tól hallott. Próbál szabadkozni, de megnyugtatom, hogy mérlegeljen csak nyugodtan. Hét év hivatásoskodás, két év országos ügynökségnél eltöltött idő, wc-papír hosszúságú publikációs lista, egy frankón futó cikkblog, Vöröstündér és Hu Fei elismerése után nekem végképp nem fog álmatlan éjszakákat okozni, hogy neki, egy év tapasztalattal a háta mögött még vannak kétségei irányomban. Kissé persze mindig meglep, mennyire nem érteti, hogy részlegvezetőnek lenni: felelősség. Nem tudja, hogy, a klasszikus mondást parafrazálva, ha egy részlegvezető azt mondja: „talán”, az azt jelenti: „nem”; legalább ennyire fontos, hogy aki azt mondja, „nem”, az még nem is igazán részlegvezető. Abba bele sem merek gondolni, mi van akkor, ha a GRD-83-tól hallottakat Vöröstündér vonatkozásában is mérlegelni akarja.

Továbbra sincs valami nagy véleményem a cégvezetésben dolgozó informatikusokról. Lehet, hogy ismernek olyan varázsszavakat, hogy „DHCP”, „root jelszó”, „RSS feed”, satöbbi, de nem látják rendszerben a dolgokat, és nincs rálátásuk a dolgok szélesebb kontextusára. Ugyanakkor meglepő módon hisznek tudásuk abszolútságában, még akkor is, ha az alapokon kívül mást nem nagyon ismernek. Az egyik kollégának például meglepően progresszív gondolatai vannak, amik mentén nyilván frankón tudunk majd építkezni — mégis, amikor szakmáról van szó, akkor hihetetlenül sok energiát kell fektetnem abba, hogy a szakmai tévedéseit reszelgessem.

Elég húzós pár nap áll amúgy mögöttem; a céges konferenciák persze sosem a sétagalopp jegyében születnek. Az azonban még nekem is egy kicsit fárasztó, ha napi tíz órában kell százötven százalékot adnom, lévén egyszerre workshop-felelős és Kiadvány Man. Úgyhogy abszolút lelkesek vagyunk, amikor éjjel fél egykor, a záró rendezvényt már be sem várva üthetjük meg az utat Kathyvel — a civilizációba való visszatérésünket pedig egy Háromórás Hajnali Hamburgerrel ünnepeljük meg egy Barrytown határában levő autós gyorsétkezdében.

Továbbra is gyűlölöm a csapatépítő játékokat. Meglepő módon most a Jonny által összerántott darab volt a humánus, élvezhető és agytornáztatós, és a Tündérklán által szervezett a megalázóan, fantáziátlanul fingatós, ahol tré szintetikus löttyöket kell vedelni, fantáziátlan témákra kellett performanszokat rendezni, és obszcén szavak sűrű használatával a leginkább érvényesülni. Semmi sem bizonyítja jobban, hogy indián vér is csordogál az ereimben, mint hogy túléltem.

Ami nem a szakmai programhoz tartozik: lejátszottam Kathynek a Die Hard 2 és 3 kétszereplős, öt-öt perces bábfilm-adaptációját, lévén most már nagyon ki vagyunk hegyezve a négyes verzióra, az elsőt pedig hétfőn néztük meg, egy kis utazás előtt szimstimezés jegyében. Fergeteges sikert arattam, Kathy nevetett annyit, mintha az egész filmet látta volna. Amúgy meg olyan záró-animációt rakott össze a záróbulira, hogy csak úgy néztem.