Amikor kétszázkilencvennyolcadszorra ér a touchpadhez az ujjam, akkor már kis híján rámjön a sírógörcs. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal az ergonómiai horrorral, ami édesanyám számítógépén uralkodik. Esküszöm, hogy ez így, ebben a formában már káros az egészségre. Ha nem lenne szakterületén nemzetközileg is jegyzett adu ász, az biztos csak a számítástechnikai ismeretei (vagyis azok hiánya) miatt lenne. Így azon gondolkodom, mi lenne, ha anno rászánta volna azt a pár tíz órát a géppel való szisztematikus ismerkedésre.
Ezt a Gericomot még én kerestem neki anno, aztán ő, megszédülve valami egészen jelentéktelen árbeli különbségtől, elment, és megvette valahol máshol — német billentyűzettel. Sajnálatos tény, hogy a német nyelvet édesanyám csak egészen jelentéktelen mértékben bírja, így lényegében mind a mai napig adódnak problémák a megfelelő funkcióbillentyűk használatával.
Ez persze semmiség ahhoz képest, ahogy az általa használt szoftvetek interfészét kezeli. Mindenféle eszköztárak, szénakazalszerűen egymásra dobálva, keverednek egymással az általam amúgy mindig is szenvedélyesen gyűlölt gyári beállítások a mindenféle mellékattintások eredményével — szó szerint használhatatlan az egész. És akkor az egész nyakon van öntve a már emelegetett touchpad-szindrómával. Noha a mutató kezelésének vannak kifejezetten asztali használatra tervezett eszközei (meggyőződésem, hogy touchpad csak azért van a gépben, hogy a magleven, a repülőn vagy a búzamezőn is lehessen egeret szimulálni), édesanyám retteg minden perifériától, aminek a végén kábel van, amit be kell dugni valahová. Így hát tapizza a tapipadot, az már be van építve a gépbe — nem számít, hogy a huszadik kattintás után már reszketnek az ember belei a türelmetlenségtől, nem számít, hogy nincs se kényelmes kijelölés, se drag ’n drop – nem kell kábeleket dugdosni, hát jó ez így.
A kazalba hányt, könyvtárstruktúrába csak nyomokban rendezett állományokról inkább nem beszélek hosszabban, tudom, hogy sok user van, aki egyszerűen képtelen elfogadható és könnyen visszakereshető struktúrába rendezni a dolgait. Megemlíteni is csak azért említem meg, mert édesanyám amúgy rendszeresen kap sírógörcsöt, ha meglátja az íróasztalomat. Holott ehhez a káoszhoz képest az én íróasztalom egy irodabútor-szaküzlet kirakatába is mehetne, mindenféle átrendezgetés és igazgatás nélkül.