Dolores hív. Korán van még, bár már lassan egy órája, hogy fenn vagyunk.

– Kiugrunk a szomszéd országba. Jössz? Van kedved? – kérdezi a telefon túloldalán anya.
– Nincs… annyira nincs…

Persze mégis megyek, mert ez a „nincs” leginkább csak reggeli komázásom mellékterméke, és tudom, ha kicsit feléledek, már bánnám, hogy nem megyek.

Mobilba vágjuk magunkat, és irány a határ. Pont oda megyünk, ahol tavaly nyaralni voltunk négy napot Try-vel. Talán éppen egy éve. Tiszta nosztalgikus.

Még hasznos is, hogy velük tartok. Egy szempillantás alatt idegenvezetővé transzformálódom. A három generáció karöltve… szóval megérkezünk, persze senki sem reggelizett még. Eszembe jut a kínálatban már tavaly sem bővelkedő cuki, ahova sokszor lejártunk Try-vel. Pontosan nem emlékszem már, hogy merre van, de Try azonnal kisegít. Vonatozunk egy városnézőt, aztán a hídon át irány a határon túl.

Knédlit eszünk ugyanott, ahol tavaly Try-vel kettesben, és az idő is ugyanolyan szar. Az egyik pillanatban esik, aztán oltári szél kerekedik, két perc múlva meg süt a nap. Ez a körforgás megy egész nap. Totál nosztalgikus. Ugyanazt eszem, amit tavaly, csak most jóízűen befalom a levesben úszkáló mócsingos húsdarabokat is, mivel már nem vagyok vegetáriánus. Tavaly undorodva kotortam félre őket. Egy ordas közhellyel konstatálom, hogy „változnak az idők”, és elégedetten hátradőlök a székben, amíg a többiek befejezik az ebédjüket.

Még egy séta a bazilikában. Most a kincstárat is megnézzünk. Anya barbárságnak, és perverznek ítéli meg a különböző díszes aranykalickákba zárt püspök egyéb neves istentudjakik testmaradványait. A fogakat, koponyacsontokat, állkapocscsontokat még felismerjük. De a többkilónyi díszes aranyba foglalt istentudja milyen szerzetes kis piszokméretű valamijét, leginkább is csak a körme alól kiszedett koszmaradványként tudjuk azonosítani. Ekkor érzékelem, hogy van ebben a pervezség dologban valami… valami igazság. És ha úgy tekintek az emberi fajra ahogy, és nem civilizált lényként, tökéletesen azonosulni tudok a szerzetes körme alól kiszedett piszok aranyba foglalójával, és kiállítójával…

Ezekkel a tapasztalatokkal érek haza este. A meggyes pitéknek hűlt helyük. A konyha még mindig csillog. Büszke vagyok a felmenőimre :).

Try az imént mondta, hogy ha lesz egy macskánk, akkor azt Pacalnak akarja hívni. Emlékeztettem rá, hogyha rajta múlik sohasem lesz macskánk. A következő pillanatban már a kutyánkat akarja Pacalnak nevezni… emlékeztetem rá, hogy már van egy kutyánk. Igaz láthatatlan, és nem létezik csak a fantáziánkban, de irtó édes… talán pont ettől. Ekkor kijelenti, hogy még egy láthatatlan kutya, már túl sok ebbe a háztartásba. Így igaz… hova is férne el?!

Apropó… tegnap este nyolckor hívott egy fejvadász, hogy valaki szemet vetett rám. Tárgyalás a közeljövőben. Érdekes az ajánlatuk…