Egyrészt rég nem irtam, másrészt pedig fantazmagórikus élménydömping áldozata voltam múlt hétvégén, úgyhogy most muszáj (nem muszáj, de szeretnék, ti meg udvariasak vagytok és meghallgattok).

Szóval, az úgy volt, hogy próbáltam a kedvenc költőmmel kapcsolatban valami ösztöndijat szerezni abba a városba, ahol élete nagy részét töltötte, minek eredménye az volt, hogy meghivtak erre a konferenciára.

Nem részletezem az odajutás nehézségeit, elég annyit megjegyezni, hogy a múlt héten elárasztott térség közepén van a város, de szerencsésen odaértem négy előtt 10 perccel (én négytől adtam elő).

Ami izgalmas volt, az két beszégetés. az első annyira nem döbbentett meg. Megtanultuk nyelvgyakorlaton, hogy az angoloknál a „very interesting” azt jelenti „I don’t agree with that” vagy ami még rosszabb „bullshit” és hogy „you were very clever” nagyjából azzal egyenértékű, hogy „I have no idea what you were talking about.” Ennyi elméleti tudás birtokában tehát sikeresen megfejtettem a kódrendszert az első napi beszélgetéseken, utána még eltársalogtunk arról, hogy milyen borzasztóak az áradások és ezért késtem (a „magyar ember mindig késik” szindróma csak másnap jött elő). Ja, kicsit kinos volt, mikor egy angol megkérdezte, hogy leülhet-e mellém és csipőből rávágtam, hogy „no” mire el akart menni, aztán magyarázkodtam neki öt percet, hogy csak vicceltem mig magam mellé imádkoztam, de ez csak olyan kultúrsokk tipusú viccesség.

Az érdekes rész az volt, mikor megismerkedtem egy ir költővel, aki totál szerelmes Magyarországba, mint olyanba, és mindenbe, ami magyar – mondtam neki, hogy erről kb. száz éve leszoktak már az irek, amikor rájöttek, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia mégsem egy tuti ötlet (mellesleg nem véletlenül), de erre azt válaszolta elbűvölő mosollyal, hogy akkor még nem született meg Weöres meg Nemes-Nagy ami azért Mo. felé billenti a mérleget. Ezen kivül nem szereti az angolokat de Angliában él, viszont feminista és nem tudja rólam elképzelni hogy ismerek nagyobb feminista férfit, mint őt. Most rajtam volt a sor, hogy elővegyem a legelbűvölőbb mosolyomat, és közöljem vele, hogy nem ismerem őt, úgyhogy a kérdés ugrott…

Persze még lehetséges, hogy valaha meggyőz róla, télleg nagyobb feminista mint az egyetlen feminista férfiismerősöm (bár szerintem a dolog ott hibázik, hogy nem nagyon tudok elképzelni ilyen kategóriát – az ember vagy feminista, vagy nem, nem? – és különben is, én ismerem már a világ legnagyobb feministáját:), nem???), mert szintén elbűvölő mosollyal megkérdezte, hogy miért nem maradok ott ha nem vagyok oda Mo.ért, legalább kiszipolyozhatna belőlem mindent, amit a magyarokról csak tudni akar… (kis kitérő – mesélt olyan történeteket magyarországi tartózkodásáról, amiből azt gondolom, hogy igaziból Németországban volt csak összekeverte a dolgokat, pl. át akart menni a piroson és nem engedték neki, mert hogy azt tilos…)

Én tényleg azt hittem, hogy az irek már száz éve visszaszivták az ilyen „magyarokra akarunk hasonlitani” tipusu gondolataikat, de nem. úgyhogy meg vagyok lepve (kellemesen).

Jajj, most biztos az jött le, hogy odaát mindenki félőrült és életveszélyes, pedig pont ellenkezőleg! Nagyon vicces élmény volt, jófejek voltak általában az emberkék (köszönnek az utcán meg minden) és udvariasak és nem tolakodnak és igy tovább. Meg viccesek is, Cynara! in their fashion.