Fekszünk az ágyban, nemrég érkeztünk haza a hétvégi lazításból — noha természetközelben voltunk, elég enyhén megúsztuk a szokásos allergiát. A Hat haver New Yorkban kezdett hiányozni. Ropp-ropp-ropp, a Cukorzabáló mellettem fogyasztja az ajándékba kapott malátás cukorkát.

Sütöttünk szalonnát is, ami elég nagy ritkaság az életemben, lévén ugye, hogy a Sprawlban és Barrytownban, a két leggyakoribb tartózkodási helyemen húshoz jutni vagy nagyon nehéz vagy nagyon drága mulatság, és nem is ismerek annyi fixert, mint Kun-szun Lung. Most viszont volt valódi tűz, meg szalonna kenyérrel — mindenki azon sopánkodott, hogy nem igazi, sütnivaló zsírszalonna, de nekem barátságosabb volt így, kedves kis húscsíkokkal.

Anno nagymamám telkén volt minden évben egy ilyen sütögetés, az akkor még kávzi félistenként, de mindenképpen a Felnőtt vágyott archetípusaként kezelt Gabe szervezésében, akkor Nagymamám persze sose engedte volna az ilyen kilengéseket. Sütni zsíros szalonnát kell, méghozzá Zsíros Szalonna Classicot, ideálisra vágott darabokban. A Kölök addig nem nyugodott, amíg elő nem állított egy darab sózott cipőtalpat a saját adagjából, és még másnap is hallgathattuk, hány kenyeret tudott összecsöpögtetni. Másnap aztán körbekirándultunk — a környék lerohadt, barátságos motorosbandái által lakott bánya- és ipari telepek túloldalán egész jó kis kirándulóösvények voltak, és csak helyenként kellett vegyszertől kiégett fákat kerülgetni. Az egyik utolsó kirándulásra aztán nem tudtam elmenni, mert egy kicsit sok volt a szenes szalonkából előző este, és inkább a vécén üldögéltem, a szünetekben üres teát szürcsölgetve. Nagymamám meg körülugrált, mi mást tett volna, a végén nem is bántam annyira, hogy nem voltam a többiekkel. Időben ebédeltem, és lazíthattam a hűvös szobában.

Ropp-ropp-ropp — zökkent vissza a valóságba a Cukorzabáló. Heveny malátaszag, most kezdődik az egyik kedvenc epizódom. Ropp-ropp-ropp. Vajon hány doboz cukrot képes megenni egyetlen este, morfondírozok magamban.

Most hétvége az első alkalom, hogy sört iszom a sült szalonnához. Persze ritkán adódik ilyesmire alkalom, lévén, hogy a családban elterjedt rólam, hogy nem szeretem a sört (nem is szerettem, egészen a régi ügyosztályomon eltöltött utolsó őszömig, amikor is az összes céges rendezvényt végigbuliztam, és megtanultam különbséget tenni a sörmárkák között — meg persze amíg ki nem mentem Bristolba, de itthon sajna nincs cider). Most viszont megkínálnak egy üveggel, amit örömmel el is fogadok, és nem is esik rosszul a nehéz kajához. Ha valaha kimegyek édesanyámhoz, csinálok igazi, eredeti amerikai barbecue-t, és Texas Lagert iszom majd hozzá, ahogy kedvenc szakácskönyvem előírja.

Ropp-ropp-ropp. Orvosi pemetefű masszív illata hessenti szét a barbecue-ról szóló álmodozásomat. A Cukorzabáló még mindig fogyaszt.

— Hány csomag cukrot tudsz megenni egy este — kérdezem kíváncsian, és meggyőződésem, hogy ez a diplomácia magasiskolája egyben.

Szó nélkül elcsomagol.