A Toshiba központi épületének egyik szárnyában járkálok fel-le gondterhelt arccal. Egy ‘Toshiba’ egyenruhás segítőkész fiatal ember felém fordul.

– Segíthetek? – kérdezi.
– Nem, köszönöm. Az én betegem már bent van – mutatok a kör alakú üvegbetétes nagy fehér ajtó felé.

Leszegem a fejem, és aggódva tovább járkálok… fel-le…

Az egész tegnap este kezdődött. Neki álltam vacsorát főzni, nem éppen rózsás hangulatban, így hát megkértem Try-t hogy dobjon be valami hangulatjavító szimstimet a Toshibámba, Morzsiba. Tovább sündörgök a konyhában, azonban a szobából semmi életjel. Egyszer csak Try közli velem a rossz hírt: Morzsi nem bootol. Ez nagyon rossz jel. Ha a központi hálózat sérült, akkor Morzsi kómában van. Lehet hogy teljesen agyhalott. Már máskor is megijesztett, amikor hasonló tüneteket produkált, de eddig az ijedtségen túl, sosem volt nagyobb tragédia. Néha egyszerűen csak fáradt volt, vagy túl terhelt, de arra hogy ne lehessen elindítani, még nem volt precedens.

Halál sápadtan tovább főzök. Látszólag nem foglalkozom a témával, ám amikor bevágom a sütőbe a töltött hagymagömböket zsibbadtan ülök le a gép elé, hátha majd nekem szót fogad, és sikerül életet lehelnem törékeny kis elemeibe. Nem. Meg sem nyikkan. Komolyan aggódni kezdek érte.

Másnap a reggelt ezzel is kezdem. Rohanok, előkerítem a jótállási lapot, megtisztogatom Morzsit egy kis karburátor tisztítóval, és amikor már szépen csillog, villog szinte elsírom magam. Mintha egy halottat sminkeltem volna ki… bevágódom a Toshiba szerviz épületébe, és rögtön 5 tündéri asszisztensnő esik nekem, hogy cégük a legjobbat akarja nekem, miben segíthetek etc. Miután visszanyerem a lélekjelenlétemet első meglepettségemből, elrebegem hogy Morzsi beteg, és segítségre van szükségem. Máris előszökken egy Toshiba szakértő és kezelésbe veszi Morzsit. Eltűnik vele a nagy fehér ajtó mögött.

Fel-alá járkálok, majd nem sokára megtudom a diagnózist is. Morzsi beteg.

– A központi rendszere hazavágódott – közli velem a rossz hírt a srác. – Mindenféleképpen ki kell cserélni. Van némi esély, hogy az adatok lementése esetleg sikeres lesz, de nem ígérhetek semmit.

Elszorul a torkom, a szemem elhomályosult. Legszívesebben zokogva az asztalra borulnék, de inkább csak mondom.

– Azt hiszem nem sok híja van, hogy elbőgjem magam.
– Ugyan, még nincs veszve minden – vigasztal. – Mi meg teszünk érte mindent.

És tényleg úgy érzem, hogy kész mindent megtenni érte. Én reménykedem. Ott hagyom a szignómat az átvétellel kapcsolatosan, a pasi pedig megígéri, hogy még aznap felhív, hogy tájékoztasson a helyzetről.

Úgy érzem nincs sok esély. Szomorú vagyok, és csalódott. Nagyon rosszkor jött. Elkenődöttségemben már csak arra van energiám, hogy elvonszoljam magam Try irodájáig, hogy megvigasztaljon. Ő persze meg is tesz mindent, hogy mosolyt csaljon az arcomra…