Érdekes dolgok napja

kzt | | | 2007., március 31., 0:03 | | |

A délutáni órámon kaptam 11-ig egy halom feladatot, és annyira amennyire múlthéten megnyugodtam Mindy szövegétől Ariel ezen a héten inkább izgulást és egy dózis feszkót váltott ki belőlem. Szerintem a három óra alatt min. két körmömet szabadítottam meg hosszúságától. Természetesen az állapot 11-re katasztrofális lesz tudom. Ez van.

Azt hiszem ide jön még egy „ahh” is. A céges ügyek örökre kísérteni fognak. Persze, ha az ember a cég egyik rokonszervezetében vállal állást az így jár. Az alkalmazottak között az átjárás egyik szervezetből a másikba ugyanis elég népszerű. Egy kicsit csináljuk ezt, aztán majd azt csináljuk. Így megy ez. Így talán nem is csoda, hogyha az ember olyanokkal kerül munkaviszonyba, akiktől vérbe fagy a szeme. Lenyelem.

A délutáni óráról hazajövet a metrónál megvárt Try, majd onnantól együtt mentünk haza. Sétáltunk, a szép kis hűvös esti idill kellős közepén, majd egyszer csak reccs. Lenézek, a földön egy szezámos-mézes-algaszeletes papír, és nem üres. A vákuumcsomagolás érintetlen. Egy lépést megyünk tovább. Még egy. Vagy öt zacsi algaszelet, teljesen érintetlenül. Érthetetlen volt. Ha elejt valaki egy ilyen zörgő dolgot azt észre kell vennie. Továbbmegyünk… a járda menti kerítés párkányán egy nagy zacskó édes hagyma chips. A csomagolás érintetlen… és ez így ment még egy darabig. Szóval akkor hogy is van ez? O_o

Este gubbasztok Try mellett az íróasztalánál, mire rám néz a kis barna szemeivel, és közli velem, hogy van egy meglepetése számomra. Értetlenül, és kíváncsian bámulom.

– Mi az? – kérdezem.
– Találd meg! – válaszolja. – El van rejtve valahova a lakásban. Többet nem segítek.

Szimat-szimat. Nem találom sehol, főleg mert azt sem tudom mit keresek. Szimat tovább. Megállok a polcos szekrényem előtt, és nézelődöm.

– Már tök közel vagy – mondja Try.

Én csak nem látom. Kicsit közelebb dugom az orrom a polchoz. Ugyanaz a kupi, amit reggel itt hagytam. Felborogatott piperéscuccok garmadája.

– 30 centire vagy tőle köbö – szólal meg ismét Try türelmetlenül, és izgatottan, mire én előrébb araszolok. – Ott van az orrod előtt!

Én tovább szimatolok, amikor végül felsikoltok. Tényleg az orrom előtt egy nem több mint három centiméteres barnaszőrös kiscica ácsorog az egyik piperéstégelyemen, ami azért nagyon meglepő, mert kaptam már Trytől egyszer egy mini szőrcicát, de az fekete, és ő szokott ott ülni a tégelyen, de ez most barna… és nicsak! Ott a fekete is! Ketten vannak!! Ketten vannak!!! Most már van társa. Örül. Boldogok együtt. Én is boldog vagyok. Körbeugráljuk, és nyávogjuk Try-t, mert ő egy kedves drága Try-san… :)

Bankrablás a ruhaboltból

Trychydts | | | 2007., március 30., 10:31 | | |

Kék toll
Síelni megyünk, valamikor a XXI. század elején, és megszállunk egy kisvárosban, mielőtt felmennénk a hegyre, a turistaszállásra. A lenti szálláson összefutunk Baluékkal, akik éppen lefelé jönnek a síelésből. Nem igazán érnek rá velünk foglalkozni, de azért este átugranak hozzánk. Kathy megmutatja a könyveket, amiket névnapjára kapott tőlem; először örülök, hogy így van, aztán hirtelen nagyon mérges leszek. A könyveknek (a Forduljon Psimthhez és a Részeg Erdő mindenféle szakadt, régi kiadásait veszi elő, amik még dedikálva is vannak, értelemszerűen valaki másnak: ezen röhögnek, miközben én vadiúj példányokat vettem neki. Üvölteni kezdek, de hiába. Megnézem Baluék fotóit a fényképezőgépén: mindegyiken el van rontva a fehéregyensúly; a hó többnyire világossárga. Próbálom ezt is elmagyarázni, de senki sem figyel rám.

Másnap kiderül, hogy nem hoztam magammal télikabátot. Elmegyek egy télikabátboltba, de ott hemzsegnek az emberek, sem a tükrökhöz, sem a kabátokhoz nem férek hozzá. Pedig egész jópofa, sportos kabátok vannak, a legjobban egy fekete tetszik, sötétszürke béléssel, az a kifordítható fajta, nem rövid, inkább félhosszú… de mindig csak másokon látom, még azt sem találom, hová teszik vissza.

Aztán egyik pillanatról a másikra kiürül az egész bolt, de már csak pár kabát lóg a fogasokon: azok vagy iszonyatosan hülyén néznek ki (haloványrózsaszín skót kockás béléssel) vagy döbbenetesen szűk vállban.

Maga a bolt amúgy teljesen úgy néz ki, mint egy régimódi kis lakás, tapétával, képekkel a falakon, régi ülőgarnitúrával — helyenként a tapéta teljesen lemállott, alatta van egy másik réteg tökugyanolyan, de az már zsírosra kopott. Tudom, hogy a bolt ma van itt utoljára.

Üvöltözést hallok kívülről: egy kopasz, szakállas, tömzsi alak fenyeget a pisztolyával egy öregasszonyt, pont az ajtóban — körülötte baljós külsejű alakok. Rálövök a gázpisztolyommal, az öregasszonyt pedig berántom. Kiderül, hogy Kelen Dorka az; néha viszont a Kispál és a Borz frontembere.

Berántom az ajtót, és húzom, nehogy a fenyegetőző banditák be tudjanak jönni — tök sima faajtó amúgy, mint a lakások belső ajtaja szokott lenni. Közben a társamat (Dorka/Kispál) megkérem, hogy hívja a rendőrséget, mert csak ő beszél németül. Egy régi, tárcsázós, fekete bakelittelefonhoz megy a sarokban, és tárcsázni kezd. Egy darabig próbálom visszafogni az ajtót, aztán kiderül, hogy valójában befelé nyílik, a rablók pedig rángatják, így persze esélyük sincs bejönni. A társam szól, hogy Kelen Karcsi van a telefonban. Odamegyek.

Karcsinak elpanaszolom, hogy a német rendőrség sem jön ki. Miközben a telefonnál állok, kinyílik az ajtó, és besétálnak a rablók. Állati magabiztosak, felfegyverkezettek, sétálgatnak a szobában, a főnök odaszól nekem, hogy nekem persze fogalmam sincs róla, miért vannak ők itt.

— Dehogynem, mondom, ezt igazán nem nehéz kitalálni. Nincs áru, a bolt holnap bezár; ti egy bankhoz ástatok alagutat ebből az üzeltből. Mindenki megdermed, kivéve egyiküket, egy magas, szétálló hajú fickót kivéve, aki benyomja a szoba hátuljában egy szekrény ajtaját: és valóban, egy lépcső vezet le egy széles alagútba.

Vége a játéknak, fiúk, mondom, és nekik esem. Iszonyatosan erős vagyok, hamarosan a földre dobálom őket.

— Maradjatok fekve! — üvöltöm, de a főnök mindig megpróbál felállni — persze mindig a földön végzik.

Rendőrök özönlenek be.

— Na, nekünk itt nincs más dolgunk, mondom Dorkának, és kisétálunk az alagútba.

Idiotisztikus bumburnyákok

Trychydts | | | 2007., március 29., 23:19 | | |

Szubdermális telefon: a hallóka a koponyacsontodba van bevezetve, a mikorfon a beszédközpontodba van kötve, így úgy tudsz beszélni, hogy rajtad kívül senki sem hallja az adást. Remek kis találmány; nekem mégsincs ilyenem. Egyrészt nem rajongok érte, hogy össze-vissza drótozzák a koponyámat, másrészt vannak azért hátrányai is. Például abszolút nem látszik rajtad, hogy telefonálsz, így akit hozzád szólnak, nem értik, miért bámulsz vissza rájuk meredt szemmel és összeszorított fogakkal.

Beletelik pár napba, amíg felfogom, hogy az újságárus srác a kedvenc standomnál miért csak kézjelekkel hajlandó velem érintkezni. Tudom, hogy tud beszélni, hozzám mégsem szól soha egy szót sem, amikor kiprinteli nekem a kért lapokat, és elveszem a szokásos napi koffeinkivonatomat a hűtőből. Aztán egyszer csak leesik a tantusz, és ahelyett, hogy átadnám volna neki a csipkártyámat, a meredt szemébe nézek, és közölöm vele, hogy vagy most azonnal befejezi a telefonálást, vagy én is telefonálok, de a főnökének.

Persze tudom, hogy az a koreai cég, amelyik a standot felügyeli, piszkosul ügyel ám a fegyelemre; a fél órán belül kiszálló, fekete öltönyös ellenőr pedig az égvilágon mindenre fel lenne hatalmazva, az azonnali elbocsátást is beleérve. Szóval a srác állkapcsa egy másodperc alatt elengedt, és hajlandó volt szavakkal kísérve kiszolgálni.

— Tudod, mondom neki, miközben kicsomagolok egy chillis rágót — én is árultam újságot, de soha nem telefonáltam, ha jöttek a vevők.

— Csakhogy itt folyton jönnek — panaszolja, talán felcsillan benne a remény, hogy végre keblére ölelhet egy megértő kollégát.

Megdermed kezemben a rágós papír.

— Értsem úgy — kérdezem, selymesen doromboló, de egyre vésztjóslóbb hangomon, és megint felsejlett bennem az öltönyös ellenőr képe — hogy mi, vevők, zavarunk a telefonálásban?

— Nem így értettem, motyorássza a srác.

Még szerencse. Nem ilyen szerencsés az a hat éve nem látott ismerős, aki képes volt hatszázadiknak is elküldeni nekem egy regisztációs lapot — iratkozzak fel valami honlapra, cserébe, ő, a bumburnyák, kap majd valami kütyüt, már ha sikerül elég embert bepaliznia.

Udvarias hangon megírom neki, hogy mostantól blokkolva van nálam, és mivel egy közösségi hálózatban művelte mindezt, fel is nyomom szépen a helyi felügyeleten.

I hate salesmen.

Bev. list.

kzt | | | 2007., március 29., 2:04 | | |

Try bevásárló listát ír nekem.

– El tudod olvasni? – kérdezi.
– Had’ nézzem! Hmm… fél kiló marhahús, két piros paprika, egy… ööö… egy kánya pumpuka…?
– Az sárga paprika!!!

Esküszöm több köze volt annak a két szónak a „kánya pumpukához”, mint a „sárga paprikához” de hát ő tudja…

Blogot olvasok

Trychydts | | | 2007., március 28., 23:25 | | |

Sokak szerint vicces látni, hogy Mr. X. kétségbeesetten próbál Mr. Y pincsikutyája lenni, Ms Y. meg a jelek szerint tesz a dologra. Írjon bármit is az imádott (?) hölgy, Mr. X belátható időn belül ott hemzseg valamilyen semmitmondó, de annál nyalizósabb kommenttel. Ami akár a magánügyük is lehetne éppen, csak éppen serceg az avatarom, annyira zavarbaejtő mindezt ennyire közelről, ilyen rendszerességgel nézni. Légy férfi, az ég szerelmére; ha nem akarsz macsó lenni vegyél neki egy csokor virágot. IRL.

Vizi új bloggal nyomul, ráadásul frenetikus, nosztalgikus koncepcióval, ismét fiatalnak érzem magam. Kristálytisztán látom magam előtt, ahogy majdnem elmegyek velük inni egyet a vidéken megtartott tréning után — aztán mégis inkább úgy döntök, hogy a barátnőmnél szeretnék lenni, de nagyon hamar. Ez volt a kezdete annak a Sprawl-szerte elismert, designer drug partysorozatnak, amit Calair tartott meg a város különböző szórakozóhelyein, és amiről még hetek múlva is ment a levelezés az intraneten. Sőt, még én, aki az első bulikról képes volt tízkor lelépni, három szénsavas ásványvízzel a gyomrában, most saját partysorozatot szervezek, és imádkozom érte, hogy egyszer az enyémen is felbukkanjanak hótton ismeretlen, de annál érdekesebb és szórakoztatóbb arcok az éjszakából.

Antibaby. Annyira rossz, hogy már jó — régen volt utoljára, hogy én-blogot kezdtem el olvasgatni a Cég körein kívülről. Akik kivételek, azok iránt pedig az antipátia különböző fokozatait tudom csak érezni. Most mégis itt van ez a csajszimanó, aki nyersen, csiszolatlanul zúdítja rám a mindennapjait, pontosan úgy, ahogy azt én soha nem szerettem — ez most mégis érdekes és szórakozatató.

A netes és a valós környezetemben egyre többen szivornyáznak a diplomamunkájukkal — ami engem meglep, mert nekem pont az írás nem okozott gondot sohasem. Elég gyorsan tudok dolgozni, nyomás alatt meg pláne — saját kis főművemet több napos ráhagyással sikerült elkészítenem, mégis hibátlan, tartalmas szakmai munkának titulálta életem legkockább oktatója. Talán éppen ezért ül ki a sátáni vigyor az arcomra, ha az olvasom, valaki arra hajt, hogy az övét sikerüljön áttolni a küszöb alatt. Azért persze hajrá; mármint hajrá, mint egyetemistának, mert a szóban forgó, hivatásos ipari kém hölgyet történetesen utálom, de rettenetesen.

Ronin elmélkedése a csókról. Hangyák mászkálnak a hátamon, és szívják a gerincvelőmet.

Pokolfajzatok

CalAir | | | 2007., március 18., 21:12 | | |

Jieux (miután kilelkendezte magát, milyen király ez a hely, mennyit lehet tanulni) adott nekem egy autót. Ez úgy történt, hogy egyszercsak azt mondta, „ezt nézd”, és rezzelt mellénk egy nagyon faszán kinéző piros sportautót. Kérdeztem, honnan a fenéből van ez neki (elég állatul nézett ki), hát kisült, hogy ahogy battyogott valamerre, egyszercsak elgázolta egy ilyen autó. Azonnal megállt persze, kiszállt belőle egy francia lány és elnézést kért Jieux-tól, és kárpótlásul felajánlotta neki, hogy tegyen el egy példányt a kocsiból. Jieux örömmel elfogadta – aztán volt olyan jófej, hogy adott egyet nekem is. Azóta már ki is próbáltam – hát, lehet vele repeszteni, mint állat. (Mellesleg nem kis örömmel láttam, hogy Jieux továbbra is az aktatáskámmal mászkál ide-oda…)

Volt egy poénja is, amit nem értettem: elkezdte mondogatni, hogy ha már a Writer családból származom (ugyanis mindenkinek a neve két részből áll, egy keresztnév, amit teljesen szabadon kitalálhatsz (esetemben – jé! – CalAir), illetve egy családnév, amit egy gigászi listából lehet kiválasztani (amin többek között olyan családnevek is szerepelnek, mint „Balogh”, „Kovács”, „Kiss” meg még néhány hasonló, de persze van „Negulescu” meg ilyenek is (meg még tényleg nagyon sok)), hát én a Writert választottam érthető okokból kifolyólag), akkor inkább Paperback keresztnevet kellett volna választanom. És nevetett. Nem nagyon értettem, meg olyan hatalmas poénnak sem tartottam. Másnap a FL-ben (a valódi világban, a kocsmában) hallottam egy új pop-számot, aminek ez volt a címe: Paperback Writer… Hát erre célzott.

Aztán odakint sötétedni kezdett. Az első érdekes jel az volt, amikor egy avatár egyszercsak megszólalt. De nem a szokásos módon szólalt meg, azaz a chat-ablakban megjelent a neve és utána amit mond… Illetve nem CSAK a szokásos módon szólalt meg, hanem valójában is hallani lehetett a hangját. Valami ilyesmi jelent meg leírva, hogy „Én vagyok a [Sátán], a Lelkek Felfalója, hódoljatok nekem, a [Sátán]-nak, vagy felfalom a ti lelketeke is!” A hang, amivel mondta, egy kislány hangja volt, de ahányszor csak a „[Sátán]” részhez ért, azt mindig suttogva mondta ki, de egy csomó különböző hang (kislány, felnőtt férfi, nő, öregember satöbbi) egyszerre suttogta. Aztán az avatár elkezdett körbe-körbe nézni. Jieux megkérdezte tőle, hogy ez most mi volt, miért és hogyan csinálta ezt. Erre az Avatár azt válaszolta (ezúttal normálisan), hogy ezt nem ő mondta, hanem „valahogy futtattak rajta egy szkriptet és az mondta ezt”. Azaz: megszállta a Sátán egy pillanatra… Ez is furcsa élmény volt.

Aztán kimentem sétálgatni egy kicsit – és egészen elhűltem. A toronytól nem messze egy pár ácsorgott. Egy nő, viktoriánus korabeli fekete gyászruhában (még fátyol is volt az arca előtt), és egy cilinderbe és szmokingba öltözött lornyonos kisgyermek szipkás cigarettával, piros üveges kis kerek napszemüvegben. Ahogy közelebb értem hozzájuk, elhallgattak (még egy fél mondatot „hallottam”), aztán csak bámulni kezdtek engem, hát odébb sétáltam. Aztán, egyre és egyre több fura szerzett érkezett. Midnenféle nagyondögös ruhákba öltözött meg félmeztelen nők, különféle démonszerű szárnyas-szarvas lények hatalmas, meredező fasszal, de a kegyelemdöfést egy némán ácsorgó alak adta számomra: fehér volt a bőre, meztelen volt és csurom vér, mindkét szeme ki volt kaparva, és egy gigászi, szintén véres fattyúkardot szorongatott. Visszarohantam elköszönni Jieux-tól, de nem találtam sehol, eltűnt, dobtam hát neki egy üzit, aztán felrepültem a torony tetejére és azonnal kiloggoltam. (Azért a torony tetején, mert már korábban rászoktam, hogy igyekszem fílinges helyeken kiloggolni, mert amikor legközelebb beloggolok, ugyanoda tesz, és az jó érzés.)

Az autópálya túlsó végéről

Trychydts | | | 2007., március 18., 10:26 | | |

Médiaböjt-kúráról szó sem lehet, állapodunk meg, bár főleg én vagyok az, akinek ezekre a napokra szüksége van arra, hogy többé-kevésbé on-line maradjon. Szerencsére az Ono Sendait épp nemrég készítettem fel a műhöldas kapcsolatra, ezért most már nem jelent gondot, hogy kvázi bárhol kapcsolatban maradjak mindenkivel, akivel akarok; sot, a dolgok természetéből adódóan pár olyan emberrel is, akivel nem.

Tekintettel a távolságra, meg hogy mi mindent akarunk csinálni, ezúttal kocsival megyünk. Első számú gáz: lemerült az autópálya-chipem, fel kéne tölteni; de „technikai okok miatt” sehol sem lehet. Márpedig a Felügyelőség nagyon nem szívleli és ennek megfelelően kezeli azokat, akik megfelelő fedezet nélkül ugranak neki az autópályának.

Szerencsére aztán, mielőtt épp kezdenék pánikba esni, eszembe jut, hogy a türelmi zóna határán még van egy kút, ahol pontosan ezekre a helyzetekre felkészülve egy backup-rendszer is működik, és minden mást is meg tudunk vásárolni, amire szükségünk lesz útközben.

Imádom az autópályás pihenők hangulatát — mindent lehet kapni, de csak vákuumcsomagolt kivitelben. Ide már nem működik olyan olajozottan a kiszállítás, a földi úton érkező szállítmányokat előszeretettel fosztogatják a rozsdaövezetekben; vannak kis alvókoporsók azoknak, akik már végképp nem bírják tovább a vezetést, és itt összetalálkozik mindenféle ember, akik jönnek a Sprawlból, vagy mennek oda. Világító tetkós motorosbandák ülnek a vadiúj, vitamindús tápszert a csimotájukba erőltetni próbáló vállalati alkalmazottakkal szomszédos asztalnál. Nagymenők várakoznak páncélozott, légkondicionált, elsötétített járgányaikban, miközben a sofőr elrendezi a tankolást. Igazi kis miniatűr olvasztótégelyek ezek, persze nagyon olajozottan működő és nagyon rutinos biztonsági személyzettel. Szívunk is magunkba egy kis multikulturalizmust, mielőtt továbbindulnánk.

Úticélunk a Sprawltól több száz kilométerre eső, elhagyott bányaövezet; pár évtizeddel ezelőtt (ahogy vendéglátónktól, Kathy nagymamájától megtudjuk), egy elég felkapott és jól pörgő környék volt ez. Aztán a bányászat már nem volt olyan gazdaságos, a cégek fogták magukat, felszedték a sátorfát, a bányásztelepeket meg itt hagyták. Szóval, aki idejön, az mintha egy időgépbe szállt volna be; a téglafalú szoba, ahol most üldögélek, mintha az én nagyanyám régi lakásából lett volna idemásolva. Ami miatt még mindig nem halt ki a terület, hogy elég sok minden van, amit érdemes megnézni — régi műemlékek, barlangok, meg persze maguk az elhagyott bányatelepek, amik elég klasszul néznek ki, és pár extrémsportnak is teret adnak. Már ha valaki nem bánja, hogy több száz kilométert kell mindezért utaznia.

Egy kisebb cseppkőbarlangot mi is megnézünk — határozottan megnyugtató élmény látni, hogy van, ami gyakorlatilag semmit sem változott gyerekkorom óta, és ez így is van rendjén. Alighanem még az én gyerekem is pontosan ugyanilyennek fogja látni — bár lehet, hogy addigra az alternatív buliszervezők is felfedezik maguknak a koncerttermet, és akkor már egy jó kis designer drug partyra is itt fogunk tudni maradni estére.

Baluék sem bánták a hosszú utazást — így szombaton átugrunk hozzájuk, egy kis közös élménygyűjtögetésre. Megnézünk egy vízesést; nekem mondjuk jobban tetszene, ha víz is lenne benne, viszont remekül elfotózgatok a kiszáradt patakmederben. Zso és Kathy vesznek valami helyi, brutális kinézetű édességet, ami mintha csak használt autógumiból, és ánizsos-mentolos bevonatból készültek volna; Kathy viszont elég jóízűen maszolgatja. Ahogy eszegeti ezeket a laposféreg-szerű izéket, lassan kezdem megérteni, miért választ olykor Kaszáspók avatart magának a különböző közösségi portálokon.

Egy ismerős kisváros cukrászdájában landolunk végül, Kathy a fekete szörnycukrokról átvált a süteményekre, és elég jelentős tarolást visz végbe; az albán krémes felfedezésének örömét aztán megtartom magamnak. Baluék beszállókártyája a fél hatos vonatra szól, szóval még kirakjuk őket a vasútállomáson, mielőtt elindulnánk hazafelé.

Vaksötét van már, mire hazaérünk — olyan sokat vezetek a Sprawlban, hogy kifejezetten jól esik néha ténylegesen látni a reflektor fényét, és élvezni az egyedüllétet az utakon.

Ma indulunk haza, de így sem egyenesen — Kathy ittlétünk alatt kapott pár megbízást egy médiaügynökségtől pár fotóra, amelyek helyszíne pont útbaesik. Remélem, sikerül klassz fényeket kifognunk.

Az Elefántcsont-torony

CalAir | | | 2007., március 18., 4:21 | | |

Láttam most is érdekes hirdetést: van egy sziget (illetve ez már a második ilyen jellegű hirdetés és két különböző helyre mutatott), ahol igyekeznek ökoszisztémát (élővilágot) modellezni. Állatokat „építenek”, beprogramozzák őket „élésre”, táplálkozásra, környezettel és egymással való interakciókra satöbbi… Van, ahol időjárást meg növényeket modelleznek… Olvastam valahol ezt a mondást, hogy „otthagyod a természetet, hogy bemenj SL-be, ahol aztán lemodellezed a természetet, amit otthagytál”… Természetesen egyszer majd elmegyek és meglátogatom ezeket az ökoszisztémákat. (Ezek komoly kutatási projektek…)

Na és akkor csapjunk a közepébe: rászántam magam és otthagytam az Oktatósziget 2-t. Hát, azonnal rá kellett döbbennem, hogy azért EHHEZ már nem elég izmos a vasam. Kicsit le kellett nyomni a felbontást, a grafikai csúszkákat, hogy ne 3fps-ben nézegessem a világot, mint valami rossz slide-show… Persze az első gondolatom az volt: „Totál káosz!” Mindenfele mindenféle színes-pörgő-érdekes dolog, feliratok, a távolban érdekesebbnél érdekesebb épületek, kastélyok, egy Csillagkapu, levegőben lebegő házak, szobák, űrhajók… Nem tudtam, merre induljak, mit nézzek… Ekkor kaptam egy üzenetet Jieux-től, New Orleans-i haveromtól, hogy ha gondolom, teleportáljak hozzá (küldött egy ún. „teleport-meghívást”, csak rá kell klikkelni és megjelenek ott, ahol ő van épp). Végül inkább megkértem, hogy állítsa be, hogy én láthassam az ő pozícióját a nagytérképen (ez alapból nincs bekapcsolva). Aztán megkerestem, bejelöltem (innentől ha körbenéztem, láttam egy irányjelző fényoszlopot valahol a távolban), magamra öltöttem az ezüstszárnyakat (amiket még az Oktatósziget ingyen-boltjából szereztem; kicsit gyorsabban lehet vele repülni), felkaptam az aktatáskámat (hogy a stílus meglegyen) és nekivágtam. Másfél kilométert kellett megtennem, de amilyen zsúfolt SL, inkább tűnt 15-nek. Pár perc alatt ott voltam, és egy rakás érdekességet láttam azalatt, de csak úgy elsuhanni alant…

Jieux egy hatalmas, sokemeletes toronyban kolbászolt – mint megtudtam, Elefántcsont-torony a neve. Marha érdekes hely, azóta is ott esz a fene, sőt, meg kell mondjam, előre láthatólag még jópár napig ott fog enni a fene, úgyhogy nem biztos, hogy most túl sok új információt fogok az Elkerített Városba küldeni… Ugyanis ez az Elefántcsont-torony a tudás fellegvára. Lényegében egy gigászi önképző-központ. (Persze vagy másfél órán át csak céltalanul bolyongtam, felderítettem a tornyot meg a közvetlen környékét (még egy kacsalábon forgó palotát is találtam, bejártam, de üres volt, egy poszter kivételével, ami valami drum n’ bass party hirdetése volt és zene szólt belőle), hogy otthonosan mozogjak, tudjam, érezzem, hol vagyok, átlássam a dolgokat – ez nekem fontos.) Közvetlenül a bejárata mellett van egy terminál, amit ha megérint az ember, akkor kap egy jegyzetlapot, amin amolyan bevezető, bemutatkozás és jogi bizbaszok voltak leírva, jó hosszan. (Ezeket a jegyzetlapokat el is lehet tenni, akárhányszor megérinted a terminált, ad egy újat.) Ebből megtudtam, hogy ez a torony lényegében egy teljesen ingyenes oktatóközpont, amit ez a bizonyos Lumiére csinált kőkemény munkával, teljesen önzetlenül. Nem a hivatalos tulajdonosok (na, nevezzük már a nevén: a Linden Labs) csinálta ezt a tornyot (ellentétben például az Oktatószigetekkel), hanem ez a baromi elkötelezett Lumiére. Aztán az idők során persze felfigyelt rá a Linden Labs is, és támogatni kezdték a projektet (azaz a területért nem kértek többé pénzt a terület tulajdonosától, Lumiére-től, garantálták, hogy a torony örökké ott állhat, amíg SL létezik, továbbá mindenféle dokumentációt és kutatási adatbázist Lumiére rendelkezésére bocsájtottak). Az egész nem más, mint egy igen átfogó építő-tanfolyam. Márpedit amennyit belekontárkodtam a programozásba itt, azt megtanultam, hogy egy bizonyos szintű építési ismeret nélkül programozni lehetetlen.

Volt ám ebben a bevezetőben egy érdekes kitérő (elég hosszú kitérő, ami azt illeti): a „huligánokról” volt benne szó. A lényeg az, hogy ugyan életerőpont nincs, meghalni nem lehet, de lehet másokat lökdösni (akár tárgyakkal is) illetve bezárni. Azaz a lőfegyverekkel el lehet azt érni, hogy másokat ide-oda lökdösöl, akár jó messzire elrepíted, ezzel kellemetlenséget okozva neki. Vagy teremtesz köré egy ketrecet és nem tud kijutni, mert persze a ketrec minden módisítási joga a tiéd, még odébbmozdítani sem tudja… Szóval ha valakinek ez a célja, azért megvan a módja, hogy pokollá tegye mások (második) életét. És hát vannak ilyenek, nem is kevesen, főleg mostanában, hogy exponenciálisan megnőtt a felhasználók száma. Ugyan a törvények tiltják ezeket a dolgokat, de a törvényeket soha nem volt nehéz áthágni. Namost ez a Lumiére nagyon utálja ezeket a huligánokat (főleg, hogy (mint írja) valami furcsa okból kifolyólag előszeretettel lepik el a tornyát esténként), és először is elmondta, mit tesz velük: azonnal kitiltja őket a földjéről örökre, ha csak meglát egy ilyen zaklatást is, fotókat készít, rengeteget, és szabályosan feljelenti őket a Linden Labs-nál. Figyelmeztette az esetleges huligán-lelkületű olvasókat, hogy az általa feljelentett huligánok kilencven százalékát 24 órán belül kitiltották SL-ből. A többi olvasónak meg azt a tanácsot adta, hogy ne hagyják magukat: ha valaki zaklatni kezdi őket, azonnal készítsenek az esetről fotókat, miközben történik, jegyezzék meg az illető nevét, ne álljanak velük szóba (mert az ilyenek általában mocskos nyelvűek és szóban is bántják a másikakat), semmiképp ne beszéljenek hozzájuk, és amint lehet, az egészet jelentsék a Linden Labs-nak a fotók csatolásával. Ezenkívül ingyen osztogatott egy ún. „anti-huligán berendezés”-t (egy másik terminál segítségével). Ez egy kis kocka. A lényege, hogy az ember rezzeli a leltárából, ráklikkel és beállítja „védelem”-re – ekkortól az avatár lényegében képtelenné válik minden fizikai interakcióra. Mozogni lehet (bár kissé bénán meg lassan, de a szokásos módon lehet levitálni akár fel-le is, az avatár közben olyan pózban ácsorog, széttárt karral meg minden, mintha megszállta volna valami), de a világban minden objektum úgy viselkedik, mintha az avatár csak egy szellem lenne: többek közt ki át lehet vele repülni a huligánok ketrecein, átsuhan az avatáron a lövedék… És mellesleg bárhol bármilyen falon is át lehet vele menni. (Ebben még nem vagyok száz százalékig biztos, mert így elég durvának tűnik, lehet, hogy valahogy le lehet ezt is tiltani vagy nemtom, de egyelőre ez a tapasztalatom.) De erre majd még visszatérek.

Maga az Elefántcsont-torony földszintje (bejárati szintje) lényegében egy hatalmas, kör alakú szoba, ahol az ún. 1. Modult lehet megtanulni. Ez 12 leckéből áll, amik körben a fal mellett vannak elhelyezve, az ember sétálgat, mint egy múzeumban és tanul. Csak sokkal lassabban. Minden leckénél van egy ilyen jegyzetlap-adó masina, ahol az adott lecke jegyzetét lehet megszerezni (olyan 10-15 oldalas kis fejezetekre gondoljatok), és mögötte meg egy „kiállítási tárgy”, egy szemléltető valami, egy nagy háromdimenziós szobor, amit leginkább úgy képzeljetek el, mint az adott fejezethez szükséges összes illusztráció (példa-primek meg ilyenek) egymás mellé-mögé-felé elrendezve, amire aztán a jegyzetben hivatkoznak (a jegyzet maga tisztán szöveges fájl).

A második emeleten van a 2. Modul, és így tovább. Az emeletek közt nem lépcső vagy ilyesmi vezet, hanem minden emelet közepén van egy hatalmas, lebegő, háromdimenziós zöld nyíl lefele meg egy felfele, ami lényegében egy teleport. Ha az ember megérinti, akkor tud fel- és leteleportálni. Továbbá egy nagy csillag is van mellettük, ami a „tartalomjegyzékbe” teleportál, ami végülis a torony egy külön szintje, mellesleg a pincében elhelyezve. Ha jól emlékszem, összesen négy Modulból áll az Elefántcsont-torony autodidakta Építő-tanfolyama. És persze mindenhol mozdulatlan avatárok álldogálnak (az ugyanis nem látszik, ha egy avatár épp jegyzetlapot olvas). Mint valami cyberpunk könyvtár…

Persze kicsit körbenéztem ezzel az anti-huligán berendezéssel is, azaz nem teleportálgattam, hanem csak levitáltam, át a padlón, át a plafonon, felfele meg lefele – és mindkét irányban találtam érdekes dolgot… Fent egy rejtett, 5. Modulba botlottam, ami ha jól láttam, járművek építésével és programozásával foglalkozik – ennek nagyon örültem, mert (talán írtam már) első célom pont az, hogy Viola hóemberéből repülő járművet készítsek. Lefele meg… Na, ez elég beteg volt. Szóval ahogy átlebegtem a pince padlóján, egy föld alatti barlangba jutottam, azonban a barlang mellesleg víz alatti barlang is volt, egy hosszabb folyosón kiúszva ki lehett bukkanni a közeli tóban. Azt nem tudom, említettem-e már, hogy SL-ben a vízben kicsit lassabban mozog az ember, meg olyan viccesen nagyokat lehet ugrálni, de alapvetően nem akadály. Nem kell levegőt venni meg semmi, és nem is úszik benne az avatár, hanem ugyanúgy repül meg gyalogol a víz fenekén, mint a szárazföldön (csak, mint mondtam, kicsit lassabban). Namost ennek a rejtett, föld alatti, víz alatti barlangnak a fenekén három avatárt pillantottam meg, és két… készüléket. A két készülék ilyen odabilincselős szado-mazo bizbasz volt, a három avatár közül az egyik egy meztelen nő, a másik egy majdnem meztelen csávó, a harmadik meg egy nagy rajzfilm-kutya. Elég érdekes pozícióban. Inkább magukra hagytam őket, annyira lesokkolt, amit láttam, hogy még fényképezni is elfelejtettem…

Visszatértem hát a földszintre, ahol Jieux épp a 8. leckét tanulmányozta, és kicsit dumáltam vele, meg történt ez-az, elkezdett lemenni a nap meg ilyenek, de azt már csak legközelebb mesélem el.

Folyt. köv.

Teremtek…

CalAir | | | 2007., március 15., 1:24 | | |

No, ahogy ma nézelődtem körbe az Oktatósziget 2-n, láttam két gyanús alakot. Egymás mellett ücsörögtek egy padon (egy fiú meg egy lány), és láthatóan semmit nem csináltak. Otthagytam őket, csináltam ezt-azt, aztán fél óra múlva véletlenül megint arra jártam, még mindig ugyanúgy ültek ugyanott. Arra gondoltam, talán mentorok. Odamentem és megszólítottam őket, de nem válaszoltak. Szólongattam őket egy kicsit, aztán elballagtam. Akkor hallottam, hogy utánam szól az egyik, hogy ne haragudjak, de nem nagyon beszél angolul. A másik meg mondta, hogy miben segíthet. Kérdeztem, mentor-e. Mondta, nem, de szívesen segít, ha tud. Elmagyaráztam neki a romhalmas rémálmot, és mindössze annyit válaszolt, hogy hát előfordulnak hibák itt, SL-ben is, mint minden programban, szóval nem érdemes törődni vele. Annyiban hagytam, de éreztem, fogok még nyomozgatni ezügyben…

Elkezdtem nézegetni a programozást (scripting). Elolvastam az alaptanfolyamot, ami tényleg nagyon alap volt – erre különösen akkor döbbentem rá, amikor később megnéztem a mélyebb tudást igénylők számára ajánlott weboldalt, és megláttam, hogy tulajdonképp legalább akkora komplexitású nyelv, mint mondjuk a C++ volt valaha, és legalább annyi energiát kellene belefektetnem, hogy értelme legyen. Az is igaz, hogy pénzt keresni talán ezzel is tudnék – valódi pénzt is, ugyanis láttam, hogy (pont az észveszejtő növekedés miatt gondolom) az üzemeltetők távmunkára keresnek programozókat, „világ-karbantartókat”, normális fizetéssel meg minden. Olyan lehet, mint a Seven Sisters tagja lenni az Avalonban… :) Persze nem tervezek ennyi energiát fektetni ebbe az egészbe.

De belekontárkodni mindenesetre élvezetes volt. „Teremts egy kockát. Tegyél bele programot.” Szóval én sosem az a figura voltam, aki a nagyon alap dolgokkal megelégszik – persze a kockát variálni kezdtem, ellaposítottam, hozzákapcsoltam egy nyomott tóruszt, a tóruszt feketére festettem, a téglatestre vöröses bőr textúrát húztam, és az egészet ráapplikáltam a kezemre – hoppsz, máris volt egy fasza aktatáskám, amit ott lóbáltam magamon, ahogy hurcoltam ide-oda. És mivel bármilyen objektumba bármennyi és bármilyen más objektum belehelyezhető (mérettől függetlenül természetesen), hát az alapvető programozói bevezető anyagokat mind belepakoltam az aktatáskába. Aztán kisült, hogy az alap-program amit beletettem, a „Helló világ!” SL-beli megfelelője volt: ha megérintettem az aktatáskát, azt mondta, „Helló, avatar”. Hát ezt persze rögtön átírtam arra, hogy „CalAir az Isten”. Aztán rájöttem, hogy ha felemelem a földről az aktatáskát (ez még azelőtt volt, hogy a kezemre csatoltam volna persze), akkor a fogantyúja ottmaradt a levegőben lebegve – nem sikerült összekapcsolnom őket. Elmentem hát azokhoz a nagy táblákhoz, ahol a teremtésről, tárgyak szerkesztéséről lehet tanulni.

Ott ácsorgott egy Jieux nevű avatár, és jól láthatóan már a harmadik (utolsó) táblát olvasta. Megkérdeztem hát, tudja-e, hogy lehet összekapcsolni különböző primeket (ez itt a legkisebb geometriai alapegység, a fent leírt példában ugye a tóruszom is meg a téglalapom is egy-egy prim volt). Tudta, elmagyarázta, kipróbáltam, összehaverkodtunk. Összeraktam az aktatáskámat, és elhencegtem neki vele. Megkérdezte, neki adom-e. (Ez persze nem azt jelenti, hogy aztán majd megint össze kell raknom egyet – mint mondtam, minden fájl, úgyhogy nyilván csak másolatot kap, az semmibe nem kerül.) Odaadtam neki, cserébe adott egy hóembert, amit a keresztlányának csinált (aki állítólag mögötte ült, ahogy ő SL-ben bóklászott, és jókat kacagott az idétlen rókaember-avatárján, meg a hóemberen is). Megkaptam hát a hóember-fájlt, és amikor letettem magam elé a földre, eléggé elcsodálkoztam, ugyanis akkora volt, hogy el kellett menni a kamerával messzire, hogy egyáltalán lássam. Egy legalább 15-20 méter magas hóember volt (három egyre kisebb gömb egymásra ragasztva két szemmel). Kérdeztem, miért ekkora, mire mondta, hogy az ilyen hatalmas tárgyaktól a keresztlányára rátör a vihogóroham. :) A hóember neve az volt, hogy Viola Hóembere, gondolom, Viola a kislány.

Közben ő is megnézte az aktatáskát és ráklikkelt (megérintette). Nos, hát a programomról el is felejtkeztem – elég ciki volt, ahogy a táska azt mondta, „CalAir az Isten”… A srác el is kezdett nevetni nagyon, mondta, hogy na, legalább sosem fog elfelejteni engem. Végül megígértem neki, hogy repülő járművet készítek a hóemberéből – hogy fel lehessen ülni a nyakába, és repkedni lehessen vele, mint egy repülővel. Meg persze kell neki orrot, szájat, ilyesmiket csinálni… (Egyébként Jieux New Orleansi.) Mindent összevetve ez az SL-i napom marha nagy élmény volt.

Folyt. köv.

UI.: Házigazdámnak nagyon szépen köszönöm a külön menüpontot! :)

Szerencsés tizenhármas

kzt | | | 2007., március 14., 19:48 | | |

Az elsőfordulós stressz lezárult. A követelménynek eleget tettem, jöhet a második, ami sokkal de sokkal nehezebb lesz. Gombóc van a torkomban, és kiszárad a szám, amikor rágondolok… tök para. Úgy látszik minden tavaszra jut egy kis harcolni való, vagy kihívás… szeretem az ilyet. Ennél többet viszont továbbra sem mondok, azon egyszerű oknál fogva, hogy félek… de marhára ám! Persze a végét már úgyis tudom… majd megpróbálok mosolyogni, meg minden ilyen, amit ilyenkor szokás.

Tegnap este volt egy kis összejövetel. A party belvárosi lakókomlexumi lakásomban volt tartva. Témája: hawaii. Tökre nem direkt. Volt ananász, kókusz, mangó, meg kivi… márcsak a fűszoknyás bombázók hiányoztak.
Try főzte a vacsorát. Tegnap reggel még javában recepteket keresett a hiperszuper szakácskövében, amikor hangosan elmormolta az ananászos szójafasírt cucc receptjét, én meg felsikoltottam, hogy ez tuti frankón hangzik. Aztán csinált hozzá még mindenféle extrém rizseket, és had csatlakozzam Tryhez, valóban nagy sikere volt.
Azt ugyan elfelejtettem mondani, hogy a születésnapomat ünnepeltük. Trychydts mindenáron akart nekem tortát sütni, persze én nem ellenkeztem. Tegnap reggel pedig igencsak megkívántam a kókusztortát… azt persze tudtam, hogy a másik nagy kedvencem: a kivis-mangós túrótorta a’la anya már ott lapul a hűtőben, tehát a kókusztorta feladata Tryre várt. Végül három tortát kaptam :), és sok-sok gyertyát, és sok-sok ajándékot, amik egytől egyig telitalálatok voltak x)… köszönöm! :D… nagyon szép este volt, és én ettől nagyon boldog vagyok :).

Bulik, sütik, itt a tavasz

Trychydts | | | 2007., március 14., 11:37 | | |

Hiába, tudok még főzni, gondolom, amikor látom, hogy Kathy családja eltünteti az ananászos-fasírtos szójafasírtat, a mindenféle trükkös rizsköretemmel együtt. És még a kókusztortámat sem kenik a falra.

Utóbbi különösen trükkös dolog ám: szenvedés a piskótatésztával — olyat például még soha nem láttam, hogy a tojássárgája pár hozzávaló belekeverésétől sűrű, kezelhetetelen, porózus masszává alakuljon. Azért sikerült végül áthidalnom a nehézségeket, harminc deka kókuszt is felhasználtam, de végül csak sikerült aprópénzre váltanom a régi ígéretemet.

Mostanában egyébként egyre gyakrabban sütök. Cal legendás sós kiflije például nem csak az alattam lakó, százhúszéves veterán néninél, de Chloé buliján is nagy sikert arat, amikor egy megfelelő pillanatban az asztalra rakják.. Még soha nem láttam Chloé gyárnegyedszéli apartmanját belülről — sokkal rendezettebb és sokkal sötétebb hangulatú, mint amilyennek elképzeltem. Még szerencse, hogy jó előre figyelmezettek, hogy ez egy designer drug party lesz, így hangulatilag sikerült rákészülnöm a dologra, szépen csöndben kevergetek magamnak mindenféle enyhe serkentős-hallucinogén koktélokat az egyik sarokban, a falnak támaszkodva. A társalgásból egy kicsit kevésbé veszem ki a részem, mint általában szoktam; túl színes a társaság, a helyszínen dolgozó útépítő mérnöktől kezdve az egyedi készítésű ékszereket áruló alternatív művésztől a könyvelő gyakornokig mindenféle emberek megtalálhatóak itt, és mindenkinek van legalább öt sztorija. Kiderül és általános derültséget kelt viszont, hogy olyan pasi vagyok, aki süt, főz, és az elmúlt három hétben többször is látott már világboltot belülről.

Ugyancsak nem kell szégyenkeznem a sütési tudományomon, amikor Kun-szun Lungot szórakoztatom a szépen kisuvickolt lakásban — persze elsőre kiszúrja, hogy az ablakot már egy kicsit régen pucoltam. Valóban, de hát Barrytown levegője nem olyan dögletesen mocskos — az előző helyemen, ha nem pucoltam ki az ablakot, pár hét múlva már semmit nem láttam a ház előtt elhaladó autópályából. A kis sós ropogós rudacskák azonban most is remekül beválnak — igazi, ezekhez Kathy is hozzáteszi a magáét a tetejére szórt kis sósrudacskákkal.

Pizzaügyben van talán a legtöbb behoznivalóm, de azért a múltkori algás-kagylós termész is elég finom lett; főleg másnapra, amikor melegítve, uzsonnának ettük meg. Jót tett neki az a huszonnégy óra érési idő.

Közben persze továbbra is keresek magamnak állást; sikerült belépnek a köszönjük-sajnáljuk szakaszba. Szerencsére Vizi, amikor összefutunk, megoszt velem pár apró trükköt, így most újratárazva tudok nekiugrani az önéletrajz-küldözgetési tevékenység örömeinek.

Vizit egyébként egy buliban pillantom meg — Ronin koncertjére jöttünk le, de a rendezvény egy kicsit nyúlósabb és rágósabb a kelleténél, pedig az utóbbi fél évben azért megfordultam pár kissé sárkányos bulin. A saját számok még csak-csak, de a feldolgozásoknál szerintem még az élő zenészek is forognak a sírjukban. Azzal szórakoztatom magam, hogy minden szám közben végiggondolom: mit mondana, ha hallganá. Kevés fordulat tűrne nyomdafestéket.

Ma persze megint korán van a reggel, a rendészeti hatóságokkal van egy rövid randevúm. Amikor elhagyom az épületet, és beleszimatolok a levegőbe, már meglehetősen biztos vagyok benne hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul nyerésre áll a tavasz.

Oktatósziget 2

CalAir | | | 2007., március 14., 1:29 | | |

Amikor elhagytam a romhalmazt, nem érkeztem rögtön a nagyvárosba. Nem, még mindig nem. Egy újabb oktatószigetre érkeztem. Ez persze jóval nagyobb volt, mint az előző, jóval többen is kóvályogtak meg repkedtek erre-arra… És sokkal intenzívebb ingerek értek. Ez nem arról szólt, hogy megtanuljuk, hogy lehet mozogni, meg hogy lehet a kamerát mozgatni meg ilyenek… Ez már magára a világgal való interakcióra készített fel. Volt például egy ház. Senkié sem volt, az ajtó tárva-nyitva állt, de be lehetett járni, és megcsodálni, megbabrálni a dolgokat. Fel-le kapcsolgatni a lámpát, az ablaküveg fényáteresztését állítani (teljesen átlátszóról teljesen feketére), leülni a különböző székekbe, leheveredni az ágyra… (Van a sima, korábban is említett leülés, amit akárhol lehet alkalmazni (ha földre ül az ember, akkor törökülésbe telepszik az avatár); azonban bizonyos székek, díványok, fotelek úgy vannak elkészítve, hogy ha oda ül le az ember, akkor más, különlegesebb pózt vesz fel az avatárja (automatikusan).)

Volt egy nagy színpad, ahol volt egy táncgép. Ez úgy működik, hogy ráklikkel az ember, és az avatárja táncolni kezd. Változatosan, különböző motívumokat variálva. Ha meg megunod, megint ráklikkelsz a táncgépre, és a tánc abbamarad. Kipróbáltam, lehet-e sétálni meg repülni tánc közben, és lehet. Elkavartam a sziget másik végébe, és ott álltam pár fa között, bután rángazózva meg ide-oda lépkedve… Valaki oda is jött tanácsot kérni, de annyira zavart, hogy folyamatosan pörög-forog-nyiklik-nyeklik az avatárom, hogy visszarepültem gyorsan és ráklikkeltem a táncgépre, hogy abbamaradjon végre.

Volt egy tábla, ahol a törvényeket hirdették, továbbá azt, hogy mennyire fontos azonnal jelenteni bármilyen törvényszegést a saját érdekünkben – ha például valaki fegyvermentes zónában fegyvert használ, vagy lökdösődik, vagy… Vagy valaki bevallja nekünk, hogy 18 év alatti. Rögtön eszembe jutott az argentin kölyök. Most mi a fenét csináljak, gondoltam? Jelentsem fel, váljak spiclivé az első haverommal? Vagy ne csináljak semmit, és kockáztassam meg esetleg, hogy ezzel magam is szabálysértést követek el? Végül nem csináltam semmit, méghozzá az döntött, hogy az argentin gyerek úgysem volt túlságosan elájulva a helytől, jó esélyem volt, gondoltam, hogy nem jön már vissza többet.

Voltak játékok. Sakk, sudoku, space invaders. A sakktábla egy asztalon volt, le kellett elé ülni ketten, és akkor lehetett mozgatni a bábukat. A sudoku egy nagy táblára volt felrajzolva, és ha elé álltál, akkor lehetett megoldogatni. A space invaders egy sima játékgépnek nézett ki. Voltak még mindenféle szobrok, hatalmas madarak, mozgó műalkotások, gyönyörű tündérkunyhók, rengeteg interaktív dolog és információ… Még egy ingyen bolt is, ahol pár alapvető cuccot lehet beszerezni ingyen – például különféle ruhák, jelmezek, tánclépések, kungfu-tudás, repülőgép, alpesi házikó, ilyenek… Szerencsére a tárgyak kiterjedése nem befolyásolja, hogy mekkora helyet foglal el a leltárban. Egy tárgy egy fájl lényegében, a leltárad meg egy könyvtár- és fájlrendszer. Volt egy mókás dolog: egy tárggyal többféle dolgot is lehet csinálni, miután kijelölted a leltáradban. Lehet törölni / másolni / átnevezni, lehet szerkeszteni (ha nincs letiltva), lehet kitenni magad elé a földre (ezt úgy hívják, „rezzelni”, azaz materializálni), ami után más dolgokat is tehetsz aztán vele, illetve fel lehet venni. Ha például kesztyű, és felveszed a kezedre (a testen van vagy 50 pont, ahova az adott objektum rácsatolható), akkor ott pont jól néz ki. Ha csak egy fakocka, és felveszed a kezedre, akkor úgy fog kinézni, mintha a kezed helyén egy fakocka lenne. Namost kipróbáltam, hogy azt az alpesi házat viccből rácsatoltam a kezemre. Hát el is tűntem benne, csak egy alpesi ház látszott a földön. Ahogy gyalogolni kezdtem, ilyen hülyén mozgott, amikor meg felrepültem, akkor is úgy látszott, mintha egy ház repülne. Odarepültem ahhoz a helyhez, ahova az újoncok érkeznek teleportálással, és leszálltam, izegtem-mozogtam a pár emberke elől – sokkoltam az újoncokat. Aztán amikor elkezdtek kérdezősködni, hogy mi ez a mozgó gigászi ház, akkor elrepültem, és útközben eltüntettem a házat. :)

De ami a legjobban érdekelni kezdett, az a két bevezető oktatás: az építésbe és a programozásba lehetett belekóstolni. De azt már majd csak holnap fogom elkezdeni.

Ja, és a legelején volt egy üdvözlő-tábla, ahol megemlítették, hogy a szigeten a hozzám hasonló tanoncokon kívül mentorok is tartózkodnak, akik szívesen segítenek, bármilyen kérdésünkre válaszolnak, meg minden. Gondoltam, kitűnő, akkor talán valaki meg tudja majd magyarázni nekem, mi volt az a romhalmaz az előző szigeten. Mindenkit megkérdeztem hát, akivel csak összefutottam, hogy nem mentor-e az illető… De nem találtam mentort egyet sem… Talán holnap.

Folyt. köv.

Rémálom

CalAir | | | 2007., március 13., 1:38 | | |

Az persze teljesen természetes, ha az ember Doom3-azás közben elkezd félni. Ott áll, nézelődik maga körül, és valami elemi iszonyat kezd felkúszni a gerincén, egyfajta zavarodott, értetlen rettegés, hogy most mit is lát tulajdonképp… Amikor például először találkoztam azokkal a félig légy, félig kukac, félig csecsemő démonkákkal. De arra nem számítottam, hogy hasonló érzések fognak megszállni, amikor beloggolok SL-be…

Ahányszor csak be- és kiloggoltam az Oktatószigeten, mindig ugyanazon a háztetőn ácsorogtam közben. Most is ott jelentem hát meg. Valamit még állítgattam a menüben, amit ki akartam próbálni, aztán elindultam az épület pereme felé, és persze közben körbepillantottam. Ekkor láttam meg az első furcsaságot.

Volt egy félsziget, aminek a tetején egy kis vulkán köpködte a lávát a magasba, a krátere fölött meg egy fahíd vezetett át. Mivel az avatár lényegében halhatatlan, természetesen a láva nem ártott, nem égetett. Amikor először arra jártam, még korábbi beloggoláskor, akkor kísérletképp még bele is ugrottam a lávába. Semmi bajom nem lett, simán kiugrottam aztán belőle. Most ahogy arra pillantottam (a vulkán meglehetősen messze volt a háztetőmtől), azt láttam, hogy valami furcsa gerendák fekszenek keresztben a hídon. Elkezdtem vizsgálgatni onnan messziről. Nem tudtam pontosabban kivenni, mi is az. Felröppentem hát a levegőbe és közelebb repültem.

Egészen elcsodálkoztam. Egy ház volt az. Ez most így talán kissé érthetetlen a számotokra, hadd fejtsem ki. Képzeljetek el egy egyszerű kis házat, ami cölöpökön áll. Négy fal, ajtókkal, ablakokkal, egy sima háromszögtető, és az egész aljából hosszú cölöpök állnak ki – és ez az életnagyságú ház, mint valami gigászi játék, az oldalán hevert a híd közepén, mintha csak úgy odahajították volna… Nem is lehetett elférni miatta a hídon (persze, jóval nagyobb volt, mint maga a híd). Ekkor jobban körülnéztem, és akkor döbbentem le olyan iszonyatosan.

Ugyanis a sziget közepén, ahonnan a négy félszigetre lehetett eljutni, hasonló romok hevertek elképzelhetetlen összevisszaságban, abszolút belepve a sziget közepét. Nem lehetett látni a talajt, a szép járókövekkel kirakott ösvényt… És még a félszigetekre is jutott a romokból. Teljes házak itt ott, falak, háztetők, cölöpök, ajtók… Nem olyan volt persze, mint egy valódi világbeli rom, hiszen semmi nem volt eltörve, de mindenesetre szét voltak esve komponenseikre. Úgy nézett ki, mintha egy virtuális tornádó szétrombolt volna egy virtuális falut, és odahányta volna a romokat a szigetem közepére. (Magában a szigetben vagy a sziget épületeiben nem esett kár.) Hátborzongató látvány volt. De még fokozódott kicsit az egész.

Először is arra gondoltam, a hiba az én készülékemben van. Kerestem hát másik avatárt, hogy megkérdezzem, látja-e a romokat ő is. De nem találtam másik avatárt. Teljesen egyedül voltam. Kétségbeesetten repkedtem fel-alá, azon morfondírozva, hogy vajon szétesett-e az egész SL, és vajon mindenhol ilyen, és mindenki eltűnt-e, csak egyedül ragadtam itt, mint valami kísértet… Amikor végre megpillantottam a kistérképen egy zöld jelet: valaki a közelemben volt. Megkerestem, odamentem hozzá (egy szőke lány volt az farmerben és lila pulóverben) és megszólítottam. Nem válaszolt. Elé léptem, ugrabugrálni kezdtem, sőt, tahó módon kicsit még meg is löktem. Nem válaszolt. Kiabáltam, a nevén szólongattam (ami ki volt írva a feje felett ugye), semmi. Egyszercsak eltűnt. Ekkor megint azon kezdtem aggódni, hogy az én szoftveremben lehet a hiba. Az egész olyan volt már, tényleg, mint egy rémálom. Aztán találtam egy másik avatárt, és az végül hosszas könyörgés után megszólalt, és kiderült, hogy 1) csak azért nem válaszolt előbb, mert nem tudta még, hogy kell, annyira új volt, és 2) igen, ő is romokat lát (nem is tetszett neki). Nem tudtam, most akkor nyugodjak-e meg vagy aggódjak méginkább. Mindenesetre nagyon nagy rosszat sejtettem… Úgy éreztem, valami nagyon nagyon nincs rendjén. Még sosem láttam virtuális apokalipszist. Meg amúgy is, az ember egy virtuális valóságban nem tornádóként képzel el egy bugot vagy egy vírust… Ez csak a sci-fikben van így… Ez volt az ijesztő. Olyan volt, mintha egy cyberpunk regénybe keveredtem volna. (Persze már az egész SL élmény erősen hajlott effelé…)

Végül nem volt mit tenni, otthagytam az oktatószigetet, és elindultam a következő helyszínre…

Folyt. köv.

A kristálytemető idétlen rémei

kzt | | | 2007., március 12., 10:13 | | |

Úgy látom Cal nem pihen :). Ellenben én nagyon is úgy tűnök. Azért hangsúlyoznám: CSAK tűnök!

Még inkább úgy fogalmaznék, hogy tövig rágom a körmeimet 14-ig, és utána sincs természetesen még vége… aztán eszembe jut, hogy mit is izgatom magam, a végeredmény szempontjából úgyis teljesen mindegy, hiszen tudom mi lesz a vége… ennyit a rébusz részéről a dolognak. Ha majd le merem írni, hogy miről van szó, akkor majd ígérem minden részletről megfelelően informálok. Addig is hagyjuk…

Ellenben izgalommal felspannolt életem egyes részei igen viccesek. Például a kristálytemetős incidens, amikoris két szekrénynagyságú 150 kilós biztonsági őr elkapott fotózás miatt, és korlátozva személyi szabadságomat lefogtak, rángattak, földre löktek etc… persze ezt azért én sem hagyhatom szó nélkül, miután mindez megtörtént, és még mindig nem engedtek elmenni, felhívtam Trychydts-t, és telefonos segítséget kértem tőle, majd hangosan mondani kezdtem, amit Try a telefonba nekem, hogy mi is tartozik tulajdonképpen a biztonsági őrök hatáskörébe. Annyit mindenesetre megtudhattunk végül, hogy nem volt joguk lefogni, rángatni, a fényképezőmet elorozni (nem mellesleg megjegyezném, hogy ezt nem is hagytam), földre lökni, cigivel a kezében rángatni engem (hátha sikerül megégetnie?), feltartóztatni. Miután erről mind informálódott a két kopasz bunkó gyorsan ők is telefon után kaptak, felvették a kapcsolatot a diszpédzserrel, majd ők is informálódtak arról, hogy a fentebb felsorolt dolgok valóban nem tartoznak a hatáskörükbe. Továbbá az is kiderült, hogy a kristálytemető szabad parknak minősül, éppen ezért nem szükséges engedélyt kérni a fotózáshoz. Szóval adott volt Cloé, aki elkerekedett szemekkel csak némán nézett, valamint két gigantikus biztonsági őr, akik nem tudták, hogy mit csináljanak kínjukban. Na meg persze én, aki majd fel robbant a méregtől, és tombolni szeretett volna! Ezt később le is vezettem. Amikor mentünk a metró felé Cloéval, és én még javában puffogtam a metrólejáró üvegajtaja egyszerűen csak felrobbant mellettünk. Jó, jó… természetesen nem miattam, hanem az üvegben keletkezett nyomástól…

A kristálytemetőről amúgy már akartam írni. Amennyire elítélem, olyan előnyösnek tartom fotózás szempontjából. Szerintem modern világunk egyik leg… nem is tudom… legbizarabb találmánya. Szóval egy sima temetőről van szó, vagyis majdnem… ugyanis a sírok mindegyikén található egy kristálylyuk, ami mintegy kulcslyukként szolgál. Az ember a lyukhoz tartozó kristályát a nyílásba helyezi, felrakja a VR-szemüvegét, és máris élvezheti halott szerettével a virtuális valóság adta lehetőségeket. Önámítás… szerintem kész botrány.

Csütörtökön Tryvel kicsit kiruccanunk az északi hegyekbe barlangászni. Jó lesz egy kicsit kikapcsolódni négy napra…

Apropó van a suliban háló, csak az informatikusból kellett kicsikarni a hozzá tartozó jelszót, és máris tudtam csatlakozni. Klassz dolog.

Végül még csak annyit: a tavasz közeledtével, megint kiütött rajtam az Old School láz. Ez már évek óta így megy…

Infrastruktúra

CalAir | | | 2007., március 11., 4:22 | | |

Hát, gyerekek, ezen lehidaltam. És attól tartok, még mindig csak a felszínt kapargatom… Szóval megnéztem ezt a keresőprogramot. (Még mindig az Oktatószigeten.) Lehet keresni helyre, személyre, csoportokra, rendezvényekre, hirdetésekre, meg ilyenek. Vannak SL-ben tanfolyamok. Meg van adva a hely meg az idő, odamész, és egy tanár szabályos tanfolyamot tart. Létező egyetemek is költöztek már oda (állítólag van olyan oktató, amelyik a szokásos távoktatás helyett SL-ben tartja az előadásait hivatalosan – mindenféle adat meg fájl importálható és exportálható SL-be (SL-ből)); ámde tartanak SL-el kapcsolatos tanfolyamokat is:

Hogyan lehet profin „építeni” (létrehozni dolgokat, megtervezni őket „prim”-ekből (alap-poligonok), textúrákat húzni rájuk, mozgó-alkatrészeket definiálni, ésatöbbi ésatöbbi)? Hogyan lehet kimondottan ruhákat és egyéb kiegészítőket tervezni (mondjuk egy extra testrész is kiegészítőnek számít ugye – például szárnyat, vagy ha sok pénzed van, akár (különböző méretű) farkat is vehetsz magadnak (mármint úgy értem, faszt, mert az alapból nincs, olyan kirakatbábu-szerűen van lerendezve az ott lent))? Hogyan lehet terraformálni (hegyeket, tavakat, festői vízeséseket, lebegő szigeteket készíteni)? Illetve – és engem ez érdekel a legjobban – hogy lehet szkripteket (programokat) írni, amiket aztán hozzákapcsolhatsz bizonyos tárgyakhoz, viselkedéssel, működéssel ruházva fel őket ezzel? Például egy ajtóhoz hozzá kell kapcsolni egy olyan programot, ami megmondja neki, hogy ha egy avatár ráklikkel, akkor nyíljon ki (azaz a zsanér-tengely körül forduljon el az óra járásával egyező irányban 80 fokkal, mondjuk); vagy épp ha a közelébe ér egy avatár, akkor nyíljon ki (és máris van fotocellás ajtónk is)… És nem győzöm hangsúlyozni: SL-ben minden, MINDEN az avatárok által készült.

És, akármilyen furcsa, kutatások is folynak SL-ben. Okés, persze nyilván nem orvosi vagy csillagászati kutatások… Hanem pszichológiai kutatások. Hiszen kérdőíveket kitöltetni itt is lehet, fizetni is könnyebb érte… És a kutatások eredményeit publikálhatják is itt, néhol meglepően látványos formában – láttam egy olyan hirdetést például (az egyik első hely lesz, ahova elmegyek majd), hogy nagyon részletes interjúsorozat meg tesztsorozat készült több skizofrén (súlyosan skizofrén) beteggel (mármint nem magukat skizofrénnek kiadó avatárokkal – ez a kutatás speciel pont még a valódi világban készült asszem), és a tapasztalataik alapján létrehoztak egy elvarázsolt kastély szerű élmény-labirintust, képekkel, hangokkal, fényekkel, videókkal telezsúfolva, amin hogyha az ember végigmegy, akkor körülbelül olyasmit tapasztalhat meg, amit a skizofrének élnek át a nap 24 órájában… Persze nagyon nagy betűkkel figyelmeztetnek, hogy csak erős idegzetűeknek ajánlott, mert igen felkavaró élmény.

És készítenek műtárgyakat, szobrokat (például mozgó szobrot sosem volt könnyebb készíteni), festményeket, ilyesmiket (amiket aztán kiállítanak galériákban), készítenek filmeket (amiket aztán levetítenek mozikban), és hemzsegnek a DJ-k meg az élőzenét játszó zenekarok (akik valójában egy garázsból vagy otthonról vagy akárhonnan zenélnek, csak élőben töltik fel a zenét SL-be, és közben valahogy meg animálják az avatárjukat is)…

És milyen csoportok vannak? Ami így elsőre felkeltette a figyelmemet, az a magyarok csoportja (van külön (szó szerint idézem) „magyar kurvák” csoportja is), a BSG-rajongók csoportja (meg van külön olyan is, akik egy űrállomáson élnek, amit a BSG-ről mintáztak, és BSG-s ruhákban mászkálnak ott, magyarán lemodellezték a BSG-t), és ami szintén nagyon tetszik és meg akarom majd látogatni, az az a csoport, akik a GITS-et modellezik le, a GITS hálózatát meg minden.

És akkor elértem a hirdetésekhez. A legelején említem, mert ebből van a legtöbb: tonnányi kaszinót hirdetnek, továbbá tonnányi pornó-dolgokat, kurvákat, bordélyházakat, szexrabszolgákat… (Azt hiszem, elfelejtettem említeni, hogy SL-be elviekben nem léphetnek be 18 éven alattiak.) Ami különösen flesses volt, azok a neko kurvák. Neko japán szó, azt jelenti: macska. És már lehet is tippelni: igen, örök gyengeségem, a macskanők. És nagyon jól néznek ki. (A „leszbikus neko lány társat keres” fényképes hirdetés például kimondottan meglódította a fantáziámat… :))

Sima társkeresések is vannak jó sokan, ilyen-olyan különös igényű emberek keresnek társakat erre-arra… Van olyan, aki kimondottan szeretne hosszútávú szado-mazo-kapcsolatban egyik vagy másik fél lenni. De vannak simán kalandkedvelő társaságok is, akik közös felfedezésekhez, kalandozásokhoz keresnek partnereket. A legérdekesebb hirdetést egy kutyus adta fel, egy pici foxi-szerűség (volt róla fotó is meg minden), aki konkrétan gazdit keresett, „vuff-vuff”. (Igen, léteznek olyan emberek a valóságban, akiknek az az álmuk, hogy valaki másnak a kiskutyája legyenek… És itt megtehetik. És ez csak egy a rengetegminden közül, amit megtehetnek…) (Megj.: amikor fotókat emlegetek, akkor a játék keretein belü készíthető ún. „snapshot”-okról beszélek.)

Rengeteg eladó dolgot hirdetnek, autók, fegyverek, ruhák, bútorok, minden, amit el tudtok képzelni (élelmiszer mondjuk nincs). Ezek a hirdetések úgy működnek, hogy meg van adva egy cím vagy egy kontaktszemély általában. A kontaktszemélynek üzenetet lehet küldeni és megegyeztek valamiben, ez mondjuk elég ritka. A címre meg azonnal, a hirdetésre klikkelve el lehet teleportálni – ami azt jelenti, hogy az adott terület a hirdetés feladójának a birtokában van, amolyan bolt. Kellemetlen lehet, ha csak napi 4-5 órát van beloggolva az illető, és a vásárlók meg csak jönnek, csak jönnek (vagy csak kevesebben jönnek, ha mondjuk megad egy nyitvatartási időt – SL-nek van saját időszámítása, két időzónával!)… Gondolom, ezért keresnek egy csomóan eladókat. Akiknek pont az a dolguk, hogy ott lófráljanak az adott „boltban”, és ha jön egy „vásárló”, akkor „kiszolgálják”. Észveszejtő. Szinte magától kialakul az infrastruktúra, a gazdaság, a kereskedelem…

Keresnek tervezőket is, kivitelezőket, de ahhoz persze érteni kell… És a legdurvább, ami a legjobban meglepett: keresnek rendőrt is! Ugyanis bár meghalni nem lehet, de elég hatásosan pokollá lehet tenni valaki másnak az életét, ha az a célod, annyira, hogy szegény kénytelen lesz kiloggolni – ugyan ezt tiltják a szabályok („törvények”) (mármint a zaklatást, nem a kiloggolást), van azt hiszem 6 (igen tágan értelmezhető) törvény, de hát ahol van törvény, ott vannak bűnözők, akik megszegik a törvényeket.

Hát, ezeket tudtam meg a hírleveleket, a hirdetéseket nézegetve. Most már tényleg veszek egy nagy levegőt, és elmegyek az Oktatószigetről! De nem ma. Majd holnap. Néha aludni is kell. (Ha csak 5 órákat is… Mióta elkezdtem ezt az őrületet…)

Folyt. köv.

Az első lépések

CalAir | | | 2007., március 10., 3:42 | | |

Hát, beloggoltam. Kezdetnek létre kellett hoznom egy ún. avatárt. A legelején 6 sablonavatárból kellett választani (pontosabban 12, mindegyik megvolt fiú meg lány változatban is). Persze ez sem volt a szokványos választék. Volt gót, kibergót, japánpunk, meg „szőrmók” (furry, humanoid állat, most épp róka). Simán lecsaptam a kibergótra. Aztán megérkeztem SL-be. Kezdetben egy oktatópályán voltam, ahol megtanulhattam az avatárom alapvető irányítását, használatát. Hogyan tudom irányítani a kamerát: First Person nézet, Third Person nézet, és úgy általában, a kamera szinte teljesen független az avatártól, persze van bizonyos korlátja, hogy milyen messzire lehet elbóklászni a kamerával az avatártól… Hogyan tudom irányítani az avatáromat: különösen nagy élvezet korlátlan szabadsággal repkedni amerre csak akarsz, ennek is van mondjuk magasságkorlátja, de nem zavaró, jóval a legmagasabb épület fölé is lehet repülni… No és szinte korlátozás nélküli teleport-lehetőség van a játékban, sőt, nem is kell tudnod, hova mész, elég, ha tudod a címet, vagy ráböksz a térképen. Persze ez az oktatópályán pont nem működött, mert egy pár apró feladatot el kell végezni, hogy eljuthasson az ember onnan. Ó, és persze nem maradhatnak el a különféle járművek, autók, motorbiciklik, repülők, sőt, az oktatóprogram azt is közölte velem, hogy még űrhajók is vannak, meg állítólag vannak űrállomások is SL felett, ahova el lehet velük jutni…

Azt is megtanultam, hogyan lehetek önmagam (azaz hogyan irányíthatom a kinézetemet). Már említettem, mennyire szabadon variálható a kinézet… De az a poén, hogy ezt a későbbiek során is bármikor meg lehet változtatni. Sőt, egy kinézetcsoportot el is lehet menteni. Ha akarod, kialakíthatsz magadnak két (vagy akármennyi) teljesen különböző kinézetet, elmented őket, és a későbbiekben akármikor pár klikkel át tudsz váltani egyikről a másikra, néhány másodperc alatt. (A neved persze nem változtathatod.) Pont most morfondírozok rajta, hogy poénból csinálok egy kisebb termetű ürgét, és megpróbálom lemodellezni Hulkot hozzá… Aztán ha feldühítenek, csak átváltok a nagy zöld szörnyre… Hehe. Külön ruhakészletet is lehet elmenteni, ha nem akarod az egész kinézetedet megváltoztatni, csak az öltözéket. No, nem ragozom tovább. De komolyan, a legjobban a „korlátlan szabadság” kifejezés jellemzi az egészet.

Megtanultam csevegni is. Szokásos, régimódi szöveges chat. Kétféle van, a beszéd (amikor is a közelben levők hallják, amit mondasz, illetve ha suttogsz, akkor csak a nagyon közel levők, ha meg kiabálsz, akkor a kicsit távolabb levők is (ezek különböző gombokkal állíthatók)), illetve az üzenet, amikor is egy adott személynek küldhetsz üzenetet (ha az adott személy épp nem SL-ben tartózkodik, hanem a valóságban, akkor ezt az üzenetet megkaphatja emailben (ha úgy van beállítva). A csevegésnek nagy színt adnak a gesztusok. Rengeteg van, és egy rakáshoz lehet gyorsbillentyűt is rendelni (már ha régimódi billentyűzetes adatbevitelt használsz). Olyan ez, mint az emotikonok (ami azt illeti, azokat is lehet használni), csak épp sokkal többféle van, és persze az avatárod animálódik (meg hanghatás is van hozzá). Vannak különféle táncmozdulatok, lehet tapsolni, cigizni, akárhova leülni (na jó, ez kakukktojás volt, ez nem gesztus, csak most jutott eszembe; tök fílinges leülni egy korlátra az út szélén és beszélgetni valakivel), jelezni, ha épp eltávolodsz a konzoltól (mondjuk vécére) (az avatár ekkor állva marad, de összecsuklik, mintha kikapcsolnának egy androidot)… Van egy csomóféle tánclépés, forgás, ugrabugrálás, kő-papír-olló jel (úgyhogy még kő-papír-ollózni is lehet)… És a legjobb, hogy ezeket a gesztusokat szabadon szerkesztheted, létrehozhatsz újat, ami mondjuk egy pár másik összefűzéséből áll, hozzáadhatod a saját hanghatásaidat vagy akármi… Mondtam: korlátlan szabadság.

És már nincs is sok hátra: még meg kell ismerkednem a hírlevelekkel, a keresőrendszerrel (a térképet és a használatát már ismerem), és már el is tűnhetek az oktatószigetről…

Óh, és majdnem elfelejtettem: megvolt az első interperszonális kommunikációm. Egy sráccal kezdtem csevegni, illetve ő kezdett csevegni velem, és mire észrevettem a csapdát, már késő volt. Persze, remélem, nem fogok túl antiszociálisnak tűnni (mivel egyáltalán nem vagyok antiszociális; maximum szociopata). Szóval ő is az oktatópályán bóklászott, de még jobban el volt veszve, mint én. Egy argentin srác volt, 15 éves. Kicsit eldumálgattunk erről-arról, sokat meséltem neki Angliáról meg Magyarországról, cserébe ő mesélt Argentínáról. Hogy baromi klassz hely, az emberek milyen barátságosak, hogy ha látják, hogy turista vagy, beinvitálnak a házukba és megkínálnak ebéddel… Csak a rablókkal kell vigyázni. Nagyon sokan vannak, és baromi agresszívak: ha nem adod oda nekik, amit kérnek (márpedig elviszik a ruháidat meg a cipődet is, ha valami márkás cuccot viselsz), akkor bántanak, nem ritkán meg is ölnek… És ami a legviccesebb volt számomra, hogy mennyire utálják az argentinok a chileieket. (Erről nem is tudtam…) Méghozzá azért, mert Chile az USA bázisa Dél-Amerikában. És hogy hol volt itt a csapda? Kábé 10 perc duma után le akartam lépni, hogy folytassam az oktatóprogramot, de megkért, hogy még ne menjek el, mert tök jót dumálunk. Úgy elkezdett ragaszkodni, mint egy kisgyerek. Aztán még eldumáltam vele több, mint negyed órát, mire végül mondtam, hogy márpedig nekem most mennem kell – persze köszönéskor be kellett jelölnöm, mint „barát”… Mindegy, gondolom, amint kijut a szigetről és bejut a városba, a forgatagba, és találkozik a hasonszőrűekkel, csak elfelejt majd.

Folyt. köv.

Bevezető

CalAir | | | 2007., március 09., 4:32 | | |

Nem gondoltam volna, hogy ilyen létezik a valóságban is. Azt hittem, hogy csak a huszadik század végi – huszonegyedik század eleji ún. cyberpunk vagy cy-fi irodalom kedvelt eleme. De nem, megcsinálták, mi több: népszerűbb, mint… Mint valami népszerű dolog. (Vigyázat, ez a bevezető bejegyzés nagyon hosszú lesz, a későbbiekben nem tervezem ilyen méretű bejegyzéssel eltömni az Elkerített Város információs csatornáit.)

Nem rejtélyeskedek tovább: igen, a Virtuális Valóságról van szó, a Net, a Mátrix, a Wired egy korai verziójáról. Egy nem túl csúcsmodern ámde nem is túl ósdi 3D-s motor hajtja (azért ajánlják (például) a GeForce 6600-as szériát (mint grafikus processzort). Lényegében olyan, mint egy MMORPG (Massive Multiplayer Online Role-Playing Game (Iszonyatosan Sok Játékossal Működő Internetes Szerepjáték)), de van pár ijesztő tulajdonsága, ami szerintem kiemeli a többi közül. De mielőtt ezekre kitérek, egy rövid áttekintés, mi is az az MMORPG? Legnépszerűbb napjainkbeli példája az Ultimate World of Warcraft 8. A lényege, hogy egy bazierős szerveren ott figyel az egész világ, az összes hegy, épület, falevél, kisőzike meg minden, az összes kincs, kincseken kuporgó szörnyeteg, minden. Időjárás meg ilyenek. Namost a játékosok odahaza a konzoljukról (miután feltelepítették rá a kliens szoftvert) beloggolnak a játékba, a legelső beloggoláskor létrehoznak egy karaktert (mondjuk kreatívan egy elf harcost vagy ilyesmi), felöltöztetik (ez már mondjuk játékról játékra változik, hogy milyen részletességgel lehet egyénivé tenni a karaktert), lenyomnak egy kis oktatópályát, aztán nyomás a világ. Onnantól mászkálnak fel-alá, szereznek mindenféle cuccokat, pénzt, varázstárgyakat, jobb fegyvereket… Legyőznek szörnyeket… Egyszóval változásokat hoznak létre magában a világban, ami változások megmaradnak. És persze a legfontosabb: képesek interakcióba lépni a többi éppen játszó játékossal (már ha azok a világon belül ugyanott tartózkodnak épp). Azaz ha mondjuk Mohácsi Lacika New Debrecenből egyik este épp a Mocsárfalva főterén található Sárkányfészek fogadóban ücsörög elf harcos karakterével, és Johann Sriffelsen Malmöből ugyanaznap ugyanakkor épp szintén ugyanabban a fogadóban ücsörög a gnóm illuzionista karakterével, akkor a két srác a világ két csücskében a konzola előtt ülve látja egymás karakterét a világban, sőt, mi több, tudnak beszélgetni, ha akarnak, még tárgyakat is csereberélhetnek, megtámadhatják és megölhetik egymást, vagy inkább összehaverkodva és összefogva együtt megtámadhatják a sarokban ülő törpe halálmágust (aki mellesleg Ikonudi Sayanako Neo-Tokyoból)… Szóval értitek. Egyszerre többezren is játszhatnak… Nem rossz, mi?

Azonban az általam felfedezett program (nevezzük mondjuk hasraütve SL-nek) kicsit más. Először is annyira népszerű, hogy a nap akármelyik percében minimum 20-30 ezer ember van belejelentkezve – összesen majdnem ötmillió felhasználónak van azonosítója a világhoz! De még nem is ez. Hanem a világban a tárgyakat nem a világ alkotói / üzemeltetői hozzák létre, hanem a Lakosok (így hívják itt a játékosokat). Ugyanis van egy elég erős 3D-s tervezőprogram, egy saját script-nyelv, importálható szöveg-, audio- és videofájlok, és a játékon belül akárki akármit létrehozhat, azoknak különféle programozási módszerekkel különféle tulajdonságokat adhat… Szóval ha az ember például elég ügyes, türelmes és ért a dologhoz, akkor építhet mondjuk egy autót, amit be tud programozni úgy, hogy az valójában működjön… Vagy egy pisztolyt… Vagy egy fasza hosszú bőrkabátot, mint a Neonak a Mátrixban, amit aztán rá tud adni a karakterére… (Mellesleg a karaktert lélegzetelállítóan részletesen lehet megalkotni, szinte végtelenféle karakter létrehozható: például csak a fejnek van vagy 10 paramétere, mindegyik 1-100-ig állítható (hossz, kerekség, magasság, forma, mittomén), ezen belül külön még van vagy 20 paramétere a frizurának, vagy 10 a szemnek, a szájnak, az orrnak, az állnak, az arcszőrzetnek, a sminknek, a bőrnek… És ez csak a fej. Eszméletlen.) A lényeg, hogy persze nem mindenki ért ehhez ennyire – aki viszont ért hozzá, az eladhatja a másiknak, amit alkotott. A program komoly energiát fordít arra, hogy az alkotások az alkotók szellemi tulajdonában maradjanak (amennyiben az úgy kívánja). Meg lehet határozni, hogy ezt a bizonyos dolgot (mondjuk ezt a gitárt) ne lehessen módosítani; vagy ne lehessen más karakternek továbbadni; vagy ne lehessen több példányt létrehozni belőle; vagy ne lehessen megnézni az adatokat, hogy hogy készült; ilyenek. Lényegében mindent, amit az ember lát ebben a világban, más játékosok hoztak létre. És hogy honnan van annak a bizonyos másiknak pénze („játékpénze”)? Hát, megkeresheti munkával, vagy vehet igazi pénzért játékpénzt (persze nagyon kevés igazi pénzért nagyon sok játékpénzt). Aztán vehet földet. A földjén meg azt csinál, amit akar. Építhet rá házat – vagy építtethet kivitelezőcéggel. (Pár kivitelezőcég persze a játék alkotóinak a játék világában elhelyezett cége, de bárki alapíthat kivitelezőcéget: megtervez és létrehoz pár házat, aztán összedob egy katalógust és meghirdeti itt-ott – mindezt a világon belül!) Meghatározhatja, milyen szabályok legyenek érvényesek a birtokán (például hogy ott ne lehessen repülni – alapból midnen karakter képes Superman módjára repülni).

És mi a célja az egésznek? Felfedezés, ismerkedés… És néhányan pénzt keresnek vele. Nem csak az alkotók – a játékpénz ugyanis visszaváltható valódi pénzre. Sőt, nemrég felkerült a tőzsdére. Sőt, és itt kezd vadulni a helyzet, az amerikai konföderáció jelenleg épp azt fontolgatja, hogy a virtuális valóság játékpénzét megadóztassa (!). Ugyanis egyre több cég vonul be ebbe a virtuális valóságba, vesznek földet, építenek székházat… A valódi világbeli marketing bekúszott SL-be. (Sőt, egy cég például virtuális pornómagazint gyártott és árulja SL-ben, és azt állítja, meglepően sok lánykarakter vette fel velük a kapcsolatot, hogy szívesen modellkednének a magazinba… Hehe)

Engem leginkább mégis az a hír döbbentett meg, hogy volt egy banda (valami francia nemzeti front vagy mi), akik valami miatt összeszólalkoztak egy másik bandával, és egy szabályos fegyveres háború tört ki a két banda között, feldúlva SL békéjét, és végül az üzemeltetőknek erőszakkal kellett véget vetni a zavargásoknak. Mindez egy kurva virtuális valóságban, valódi játékosokkal!!! (Úgy értem, nem a program által megszervezett esemény volt – az esemény minden résztvevője egy-egy játékos volt valahol a világban a konzolja előtt ücsörögve!) Szóval eszméletlen.

No, ez az, amikor azt mondtam: ezt ki kell próbálnom, meg kell néznem. Még annyi mindenből nem maradtam ki: ugyan az SL 4 éve indult, de igazából csak az elmúlt fél évben lett ekkora sikere, az elmúlt fél évben négyszereződött meg a felhasználóinak a száma. Szóval letöltöttem hát a programot, és a halántékomba dugtam a jack-et…

Folyt. köv.

A céges háborúzás illemtana

Trychydts | | | 2007., március 06., 12:34 | | |

Hát igen, sokszor érzem, hogy nehéz ezekben a céges dolgokban eligazodni. Jövőre lesz tíz éve, hogy beszálltam az üzletbe, de még mindig tartogat nekem meglepetéseket.

First thing’s first: a Cég közgyűlése elsöprő többséggel szüntette meg a szóban forgó részlegvezető megbízatását. Mint olyasvalaki, aki a cég működési dokumentumait kidolgozta, elmondhatom: elég széles körű engedetlenség szükséges ahhoz, hogy valakitől meg lehessen szabadulni. Ugye a közgyűlés közvetlenül képviselik a részvényeseket, ergo, ha mondjuk az igazgatóságnak nem tetszik valaki, de a közgyűlésnek igaz, akkor az illető marad. A részlegvezető az elmúlt félévben többször is megúszta így; idén nem, mert egy kicsit túlpörgette magát.

A vicc persze a dologban az, hogy amikor először felvetődött, hogy Kathynek is pályázati anyagot kellene összeállítania, akkor többen elmondtuk: erre pont azért van szükség, mert GRD-83 egyszerűen nem tudja, hol a határ. Annak idején tagja volt egy cégközeli bandának, ott is elég nehezen érvényesült, igazából nagyon kevés tényleges eredményt tudott felmutatni — márpedig a Cégnél igazán csak két dolog számít: a hozzáértésed és a lojalitásod.

Szép dolog persze a forradalmár mentalitás, csak éppen az a baj, hogy a céges működés alapelve, hogy sokszor, nagyon sokszor szorulsz rá a feletteseidre. Mert elegendő csak egy rossz mozdulat, és kapásból érted nyúlnak valahonnan máshonnan — a Cégnél ez része a kockázatnak — és ha a Cég kihátrál mögüled, az ügyvédeivel, a politikai kapcsolatrendszerével, a tekintélyével együtt, akkor nézhetsz, mint sült hal az akváriumban. Igen ám, csakhogy persze a Cég sem a világ teteje, ez is csak egy része egy még nagyobb szervezethez; aki ugyancsak nem tolerálja az illojalitást. A GRD-83 által sokszor támadott Vöröstündér pl. kvázi nyolcvan százalékos többséggel lett regionális igazgató. Kérdés, hogy ezek után elfogadható-e őt „alkalmatlannak” minősíteni a posztjára. Nem kritizálni, nem támadni: „alkalmatlannak” minősíteni. Jelzem, ez a nyolcvan százalék azt jelenti, hogy még a legszorosabb szövetségesei sem álltak a Cég mellett.

Márpedig a szövetségesek elvesztése a részvényesek bukását is jelenti. Pusztán annak köszönhetően, hogy a Cég rosszul építette a kapcsolatait felfelé, a részvényesek átlagosan 20.000 új yent bukhatnak egy üzleti félévben. Az eszeveszett kereszteshadjáratnak köszönhetően tehát nem is elsősorban a Cég közvetlen munkatársainak, hanem maguknak a részvényeseknek okozott a Cég iszonyatos, pénzben mérhető anyagi károkat. Holott Vöröstündérnek csak egy fél szót kellett volna mondania egy adott pillanatban.

A szóban forgó részleg éves költségvetése megközelítőleg 29 millió új yen. Ebből kell a lapot kiadni, fizetni a munkatársakat és a járulékos költségeket. Nagyon sok pénz, a Cég semmi másra nem költ ennyit, csak erre. Talán érthető, hogy ez a pénz nem költhető teljesen szabadon. GRD-83 persze szerezhetett volna közgyűlési hozzájárulást minden lépéséhez, ahogy lényegében eddig tette — most viszont azokat döfte hátba, akik eddig előtte álltak, és lángpallossal védték a támadásoktól.

Ugyanakkor, ha GRD-83 csak a részvényesek hiteles tájékoztatását szeretné elérni, számos alternatív csatorna létezik; lényegében pénz nélkül lehet saját újságot gründolni, azt irányítani, vezetni, felfuttatni. Tudom, mert csinálom: megoldható. Természetesen saját újsághoz nem használjuk a Cég infrastruktúráját, kapcsolati hálóját és pénzét — viszont azt írunk, amit akarunk.

Kígyót melengetnek az ölükben!

CalAir | | | 2007., március 05., 22:46 | | |

Elejére egy jóhír: egy régi barátom, aki mostanában rádiózással keresi a kenyerét, megkeresett. Hallotta, hogy mostanában Tükörországban baszom a rezet, hallott pár legendát felőlem (talán még az is eljutott hozzá, amikor azzal az ál-buszbalesettel megrendeztem a halálomat, mivel túl sokan voltak akkor épp a nyomomban), és megemlítette, lenne-e kedvem esetleg történeteimmel támogatni új műsorát. No persze fél órán át kellett magyaráznia, mi az a rádió, aztán újabb fél óra telt el azzal, hogy faggattam, mégis, mi a pokolért csinál ő (meg még néhány hasonlóan fanatikus antitech haverja) ilyesmit, és mindennek a tetejébe, ugyan ki hallgatja ezeket az ősrégi kütyüket, amik még (és ezt figyeljétek, ez durva lesz) villanyárammal (!) működnek… Mindenesetre nem a média a lényeg, hanem hogy végre megteszem a hírnév felé az első lépést. Na jó, a másodikat.

És akkor most jöjjön, aminek jönnie kell, még ha ez azzal is jár, hogy úgy kivágnak a moderátorok innen, az Elkerített Városból, hogy a jelszavam sem éri a földet. De sajnos van bennem egy ilyen furcsa kényszer, hogy ha úgy vélem, valamit igazságtalanul egyoldalúan mutatnak be, akkor eljátsszam az ördög ügyvédjének szerepét. A Cégről van szó. Igaz ugyan, hogy lassan két éve eltávoztam a Cég anyavállalatának óvó szárnya alól (és már annak is megvan több, mint fél éve, hogy az utolsó fejvadászukat is leráztam, akik legalább a kiberagyamat vissza akarták vinni megbízójuknak), de természetesen a komolyabb kapcsolatok nehezen kopnak el. Hadd fogalmazzak úgy, hallok ezt-azt, leginkább alternatív véleményeket. És az egyik alternatív vélemény (bár nem az enyém, de hitelesnek tartom, ugyanis a Cég egyik gigászi mersterséges intelligencia rendszeréről van szó (aki mellesleg a Cég részvényese is); hogy hogyan kerültünk közeli kapcsolatba, az egy másik történet) a következőt állítja: az a bizonyos részlegvezető egyáltalán nem végzi a munkáját olyan rosszul, mint ahogyan az itt, az Elkerített Városban szóbeszéd. Lehetséges, hogy nem olyan „profi”, mint amilyen „profi”-nak lennie kellene; továbbá lehetséges, hogy bulvársajtóvá változtatja a Cég belső hírszerverét… Ugyanakkor valódi ellenzékként lázadozásával egyben kontrollt nyújt, a Cég összes részvényese számára világossá teszi, mi folyik a felsővezetésben, és bizony, még komoly változásokat is képes létrehozni. (Emlékezzetek csak egy bizonyos nyílt levélre, aminek hatására bizonyos kedvezményeket sikerült kieszközölni az ügyvezető igazgatótól bizonyos fizetési kötelezettségeket illetően…) Ráadásul állítólag a részvényesek egy jelentős csoportja úgy érzi, végre jobban rálát a Cég működésére, sőt, olyan részvényesről is lehet hallani, aki évek, hosszú évek óta mindig is megvetette és haszontalan beltenyészetnek tartotta az egész Céget, de most, hogy végre jobban rálát a működésére (és érzi, hogy őszintébben is rálát), egészen megkedvelte őket, és némiképp tisztelni kezdte a munkájukat. Szerintem ezt (és hasonló eredményeket) elérni legalább olyan fontos, mint profin, tárgyilagosan tudósítani az eseményekről.

Megismétlem: ez csak egy vélemény, mindössze az érem egyik oldala. Nem az én véleményem (hisz bár információk csurrannak-csöppennek, azért nem érzem úgy, hogy jogom lenne vélemény alkotni egy olyan közegről, amiből már jó ideje kiszakadtam), nem általános vélemény, amit minden részvényes oszt; de létező, és nem egyedülálló vélemény.

| | |