Ezek a modern, ipari vírusok csak elég lassan ürülnek ki a szervezetből, az ember gyógyszert meg max a tünetekre szed; vagy elég jó az immunrendszere vagy nem. Nekünk úgy néz ki, igen. Kathyt pl. abban sem gátolja meg, hogy egy ősrégi szimstim játékot nyomjon ebben a percben is — tegnap unalmunkban retro napot tartottunk, letölttöttünk a netről egy rakás régi szoftver, installáltunk egy megfelelően régi VR-emulátort, és bemutattuk egymásnak, mire őrültünk meg gyerekkorunkban. A felnőttes, intellektuális máz kábé egy pillanat alatt foszlik le ilyenkor az emberről — én például örömmel konstatáltam, hogy még mindig kiigazodom a régi romvárosban, Kathy meg elég gyorsan megtanult vívni a rajzfilmkarddal.

Estére egyébként már rendszerint tűzforró az Ono-Sendai tápegysége — ha éppen nem játszom, akkor dolgozom, kihasználom a csendet és a nyugalmat, amikor, ha akarnék se tudnék sehová se menni, és behoztam mindenféle régi lemaradásaimat. Lassan azért nem bánnám, ha felkelhetnék. Ilyenkor egyébként nem bánom azt sem, hogy annak idején Barrytownra esett a választásom — füstmentesebb napokon még az ablakot is ki lehet nyitni, és éjszakánként is alig van valami lövöldözés. Márpedig, ha beteg vagyok, elég irritált vagyok a különböző zajokra.

Eléggé takaréklángon működünk amúgy — néha azért lekommandózunk némi plusz kajáért, de csak ha nagyon muszáj. Tegnapelőtt én már majd meghaltam a kedvenc szintetikus serkentőkoktélomért, hoztunk hát abból is pár palackkal. Remélhetőleg holnapra azért már megint százszázalékos hatásfokkal dolgozunk majd, mert elvileg buli van Chloénál, amit azért szar lenne kihagyni.

Egy aprócska megjegyzés csak így a végére: yeah és köszi. Feminizmus rules.