Nyakamba zúdul a savas eső, és akkor már tudom: kihagyom Fecó mai buliját. A program amúgy is jó kilencven százalékban megváltozott; márpedig azért, hogy hülyét csináljak magamból, nem érdemes másfél órát utaznom oda, másfelet vissza, mindezt úgy, hogy ronggyá ázom közben.

Silver kilépőben van az életemből, amit állatira sajnálok — nem volt rossz főnök, és ahhoz képest, hogy annak idején én voltam az, aki kirúgta őt, szerintem remekül együtt tudtunk dolgozni. Eléggé megszoktam, ennek megfelelően elég masszívan elsápadok, amikor Vöröstündér közli velem, hogy a mai nappal nekem kell ellátnom az ő feladatait is. Talán még ennél is rosszabbul esik, hogy tudom, hogy vannak, akik most előkaparják szekrényük mélyéről a kifejezetten erre a célra tartogatott dermákat, és buliznak egy hatalmasat.

Silver egyik utolsó akciója amúgy az volt, hogy helyettesített engem a régi részlegem egy belső konferenciáján. Azt mondom, „helyettesített”, holott hivatalos formában fel sem vetődött, hogy esetleg nekem is mennem kellene. Én azonban hiszek új személyiséganalizáló szoftveremnek, amely 99,564%-osra saccolta annak valószínűségét, hogy a főszervező volt az, aki személyesen feküdt keresztbe az én meghívásomnak. Na nem mintha sajnálnám — az utóbbi időben már valahogy nem vonzanak annyira ezek a rendezvények, szívesebben maradtam otthon és fényezgettem a szívímet.

A metróig sem érek el, amikor csörög a telefon — a cégtől keresnek, az egyik partnernek pont most fejeződött be az üzleti tárgyalása és épp vevő lenne egy telefonos konferenciára. Visszabattyogok a sötétben, ismét beengedtetem magam a beléptetőrendszerrel — még szerencse is, hogy visszajöttem, hiszen égve hagytam a villanyt az irodában. Közlöm a partnerrel a katasztrofális hírt — ha krómeső hullik az égből, akkor is az új DMS rendszert kell majd használniuk, és ezerszer annyi lesz az iktatnivalójuk. Még akkor is hallom, hogy nehezen veszi a levegőt, amikor a Cég protokolljának megfelelően elbúcsúzunk.

Még mindig esik.