Most persze mondhatnám, hogy fogalmam sincs, hogyan került az első csomag ramen a lakásba; tulajdonképpen tényleg nem mernék rá megesküdni a Nagy Inkvizíció ítélőszéke előtt. Viszont nincs nagyon nehéz dolgom, ha találgatni akarok: akighanem Kun-szun Lung volt, aki megvette a piacon.

Még ma is emlékszem. Hétvége van, viszonylag korán kelek, de csak azért, hogy olvashassak, nem hogy valami hasznos dolgot csinálhassak. Kun Szun Lung már fél hétkor kinn motoszkál a konyhába. Kávét főz magának — még fiatalkorában szokott rá, amikor a börtönben volt orvos és megbízott pszichiáter; állítólag nem lehetett bírni a negyvennyolc órás műszakokat kávé nélkül. Nem is annyira a koffeintabletták miatt, már akkor is frankó dermák voltak forgalomban — egyszerűen csak a börtön személyzetének lepukkant konyhája volt az egyetlen, ahol egy kicsit emberi volt a légkör, és a kávézás tíz-tizenöt percéért még a vezetőség sem cseszegette őket. Legalábbis nem túl sűrűn.

Felhörpinti a kávéját — kizárólag saját pörkölésű cuccot hajlandó fogyasztani, amihez az alapanyagot mellesleg szintén a piacon szerezi be –, felvette öreg katonai kabátját, a mikorpórusos maszkját és elmegy bevásárolni. Nagy ritkán én is vele tartok — azért nem sűrűbben, mert egyszerűen lehetetlenség követni azt a tempót, ahogy ő a heti nagybevásárlásait intézte. Végigszáguld a bódék szűk sikátorai között, és megjegyzi az összes, de szó szerint az összes árat, ami érdekelheti — aztán némileg lassabban körbesétál hatalmas szatyraival, és elkezd üzletelni. Minden rohadt kínai és viatnami árust ismer, a cseleiket, a trükkjeiket, a gyengéiket — soha nem felejt el semmit, és ha valaki egyszer átveri, akkor többször nincs üzlet. Szépen lassan megtelnek a hatalmas plasztikszatyrok, időnként bepakol a csomagtartóba és új szatyrokat vesz magához.

Fantasztikusan hatékonyan költi amúgy a pénzt, és a rendszeres hétvégi látogatások is meghozzák néha a gyümölcsüket: olykor még húst is tudott venni; nem valami méregdrága, génkezelt cuccot, amit bárki vehet, ha van rá pénze (nekünk jellemzően nem volt) és elmegy valami flancos bevásárlóközpontba — és nem is valami vágóhídról kicsempészett hulladékot, hanem némi otthon és csak félig legálisan nevelt állatot. Lehet tudni (mármint Kun-szun lung tudja), kitől szabad elfogadni egy egész tisztességesnek látszó üzletet és kitől nem; ki eteti táppal az állatait és ki mindenféle bizonytalan eredetű hulladékkal. Mindenesetre a Kun-szun Lung által megvásárolt hústól egyszer sem hányunk kéket, ahogy az az egyik haverommal történt a kissé túlságosan is magabiztos faterjának köszönhetően és ez nem kis szó.

Amikor a kocsi csomagtartója megtelik, szépen hazajön, és szétpakol a kamrában — hatalmas lakásunk van, nagyobb kamrával, mint most az egész fürdőszobám, igaz, ez egyben raktárként is funkcionál. A szatyrokból néha egészen különleges dolgok kerülnek elő — talán egyszer, az egyik vietnami fűszerestől vett pár zacskó rament is. A tippem mindenesetre ez lenne.

Akkoriban én még imádom az instant kaját — csak forró víz kell hozzá, egy külön kis tasakból rázúdítani a fűszert és már kész is. Kipróbálom, hogy a fűszerkeveréket nem vízbe, hanem tojásba keverem, és együtt sütöm össze a félig főtt tésztával — ez sem volt rossz. Aztán egy kicsit elegem lesz a ramenből, egészen addig, amíg most, az új céges irodában nincs olyan konyha, amiben egyszerűbb dolgokat meg lehet csinálni. Meg lehet melegíteni az otthoni kaját, és igen, rament is össze lehet ütni.

Kiderül, hogy Kathy is szereti. Így a tésztás polcra ismét kerülnek ramenos tasakok, bár már én vagyok az, aki korán kel, és aki kávét iszik reggelente, a bevásárlás előtt.

Ezek a modern, ipari vírusok csak elég lassan ürülnek ki a szervezetből, az ember gyógyszert meg max a tünetekre szed; vagy elég jó az immunrendszere vagy nem. Nekünk úgy néz ki, igen. Kathyt pl. abban sem gátolja meg, hogy egy ősrégi szimstim játékot nyomjon ebben a percben is — tegnap unalmunkban retro napot tartottunk, letölttöttünk a netről egy rakás régi szoftver, installáltunk egy megfelelően régi VR-emulátort, és bemutattuk egymásnak, mire őrültünk meg gyerekkorunkban. A felnőttes, intellektuális máz kábé egy pillanat alatt foszlik le ilyenkor az emberről — én például örömmel konstatáltam, hogy még mindig kiigazodom a régi romvárosban, Kathy meg elég gyorsan megtanult vívni a rajzfilmkarddal.

Estére egyébként már rendszerint tűzforró az Ono-Sendai tápegysége — ha éppen nem játszom, akkor dolgozom, kihasználom a csendet és a nyugalmat, amikor, ha akarnék se tudnék sehová se menni, és behoztam mindenféle régi lemaradásaimat. Lassan azért nem bánnám, ha felkelhetnék. Ilyenkor egyébként nem bánom azt sem, hogy annak idején Barrytownra esett a választásom — füstmentesebb napokon még az ablakot is ki lehet nyitni, és éjszakánként is alig van valami lövöldözés. Márpedig, ha beteg vagyok, elég irritált vagyok a különböző zajokra.

Eléggé takaréklángon működünk amúgy — néha azért lekommandózunk némi plusz kajáért, de csak ha nagyon muszáj. Tegnapelőtt én már majd meghaltam a kedvenc szintetikus serkentőkoktélomért, hoztunk hát abból is pár palackkal. Remélhetőleg holnapra azért már megint százszázalékos hatásfokkal dolgozunk majd, mert elvileg buli van Chloénál, amit azért szar lenne kihagyni.

Egy aprócska megjegyzés csak így a végére: yeah és köszi. Feminizmus rules.

Az történt ugyanis, hogy a részlegvezető, miután játszótérré barmolta a részleget Aeron, a újonnan lett főigazgató távozásra bírta őt…

Emlékeztek még a tavalyi választásokra? Amire úgy készültem, meg minden… Azon a bizonyos választáson Aeron – aki akkor indult a vezetőségi posztért, de végül is nem szerezte meg -, sok belső bonyodalom után ma már a vállalat igazgatója… nos, ő volt az, aki a legjobban támadott a választási bizottság előtt, sőt meg-megalázott is, végül nyilvánosan kijelentette, hogy nem adja nekem a voksát, mert nem dolgoztam előtte huzamosabb ideig a cégnél, és nem értem a cég gondolkodásmódját. Hiába írtam hatvan oldalas szakmai tervezetet a részleg jövőjét illetően, szemben riválisom 1 oldalával, amiben gyakorlatilag azt taglalta, hogy nem riad vissza a vállalattal való konfrontálódástól sem (ami a vállalatnak nyilvánvalóan szar). Így megy ez. Már akkor gyanús volt riválisom agresszív magatartása, hiszen tulajdonképpen azért pályáztam meg a posztot, mert egyesek féltek riválisom magatartásától, és szerették volna megóvni tőle a részleget az én szakmai hozzáértésemmel. Gyanúnk nemsokára be is igazolódott… már ősz elején problémák jelentkeztek, az állapot a későbbiekben egyre csak romlott. Most pedig Aeron az – aki anno annyira pártolta és ajnározta riválisomat, hogy mindent elkövetett, hogy elveszítsem a választásokat – ő az, aki most távozásra bírja riválisomat, mert a részleg már inkább egy felnőtteknek szóló óvoda, amire sok-sok pénzt dob ki havonta a vállalat. Ez az én irányításom alatt nem történhetett volna meg. Tudnám még ragozni a dolgokat, hiszen számomra ez a lehető legjobban jött ki, hiszen pontosan az történt, amit sejtettem, ezért is utasítottam vissza riválisom kérését ősszel, azt hogy dolgozzak neki a részlegnél, mert úgy gondolom hogy szemét melóhoz nem adom a nevem. Ma írtam levelet Aeronnak, melyben falhoz szegeztem néhány kérdéssel. Pusztán a kíváncsiság vezérelt… lehet hogy „nem lesz ideje rá válaszolni”? Megeshet… ;) azért kíváncsi lennék, hogy vélekedik a dolgokról most, és mennyire érzi magát felelősnek a történtekért. Szeretném azt olvasni tőle, hogy nem kell ahhoz régi tagnak lenni, hogy valaki szakmailag ott legyen, hiszen a példa ezt mutatta. Tévedett… mindezek ellenére van egy olyan érzésem, hogy ilyesmit nem fogok olvasni tőle :D: a büszkeség nagy úr.

Röviden ennyi volt a történet. Minden egyes részlete bejött annak, amit anno nyáron megtippeltem. Valóban bebizonyosodott: a választó bizottság inkompetens, részlegvezetők megválasztására alkalmatlan volt. Itt a pont! ;)

Azért plusz elégtétellel szolgált, hogy a későbbiekben sok embertől hallottam vissza, hogy kár hogy nem én lettem a részlegvezető. Legalább vannak még, akik ki is mondják. Köszönöm!

Hát igen, vannak pillanatok az ember életében, amikor nem lehet mást tenni, mint kikönyökölni az ablakpárkányra, és mélységes mély megelégedettséggel nézni, amint odalent valaki éppen pofára esik az aszfaltba, majd megnyugodva konstatálni, hogy igen, végre helyreállt a rend a Világegyetemben. Az arrogáns, dilettáns idióták a jelek szerint tényleg odakozmálnak előbb-utóbb, én pedig vigyorogva állhatok egy újabb önjelölt zseni sírjánál, és megadó mosollyal hajigálhatom a göröngyöket. Bye-bye, baby. És nyáron még azt hittem, minden veszve van.

Soha nincs minden veszve.

Az emlegetett betegség amúgy a jelek szerint csak egy lokális maximuma volt egy kisebb megfázásnak, amit alighanem a Balunál tett látogatásom váltott ki. Kicsit talán többet mászkáltunk és lövöldöztünk a kelleténél, na meg a lepukkant maglev sem a legideálisabb közlekedési eszköz, ha az ember melegre és kényelemre vágyik. Hazafelé már a Balutól nyúlt, szintetikus fókaprém pulóver ellenére éreztem, hogy fázom, szóval nem is metróval vettem célba Barrytownt, inkább lenyúltam Leslie-t és Kölköt egy fuvarra.

Baluéknál amúgy megint klassz volt, ezúttal csak Bence volt ott, az érdekesség kedvéért elmeséltem neki, mi is róla az első élményem. Layával utaztunk ki Baluhoz, valami jegyzetet vittünk neki általános kémiából, hogy Balunak csak a tanulásra kelljen koncentrálnia — ehhez képest simán elbukott. Álldogáltunk a falra szerelt, krómozott félautomata eszközök között a konyhában. Az édesanyja éppen a pincében levő gomatenyészetek állapotát ellenőrizte egy kijelzőn, a kiscsávó pedig Balu sípcsontjának dőlve, a kezébe kapaszkodva nézett minket a kék szemeivel.

— A báty a biztos támasz… — konstatálta az édesanyja, miközeben finomhangolgatta a pince hőmérsékletét. Ezek a spéci gombák, ha az ember be tudja lőni nekik az ideális paramétereket, állítólag zseniális hozamokat produkálnak. Valami brazil génbankból csempészte be őket egy ukrán maffiafőnök, állítólag csak úgy mellesleg; azóta elég jól elterjedtek, sok város környéki ház pincéjében van ilyen speciális tenyésztelep.

A kölök csak vigyorgott.

— Na, mi a Balu? — kérdezte az édesanya, gondolván, csak megszólal majd a kedvünkért.

— Támasztóka! — vágta rá Bence, és szemlátomást állatira meg volt elégedve magával.

Útközben eszembe jutott, régen milyen nagy ünnep is volt életemben a maglevezés, pedig már akkor is olyan koszos és büdös volt, mint most. Édesapám egy városon kívüli kutatóintézet munkatársa volt — olykor előfordult, hogy ott is aludt, de leginkább csak ingázott a fallal körülvett, biztonsági őrökkel védett komplexum és a Sprawl között. Néha minket is bevitt; még mindig érzem az utazás egzotikumát, ha arra gondolok, milyen érzés volt beszívni a cigarettafüsttel kevert műbőr illatát, vagy bámulni kifelé az olajos mocsoktól homályos ablakon, nézni az elsuhanó etanol-kukorica táblákat.

Ma már jobban vagyok, teletömtem magam gyógyszerrel. Kathy-t is kivzsgálta egy specialista, kiderült, hogy a hátfájása szintén egy kisebb vírusfertőzés következménye, de aggodalomra semmi ok.

Try-san beteg. Tényleg… 38 fokos lázas. Itt fekszik mellettem, és össze vissza beszél… az egész ott kezdődött, hogy én olvasnék neten, ő pedig infantilis kisgyerek módjára elkezdi babrálni a billentyűzetem. Igyekszem lecsapni, meg eltéríteni. Addig addig motoszkál itt a forró ujjaival, amíg sikerül elővarázsolnia a Mozzilla súgóját. Oké ikszecske. Olvasok tovább. Megint motoszkál, megint bejön az ablak. Nevetni kezd. Üdvözli önt a Mozzila Firefox Varázsló Súgója – mondja, aztán folytatja: ha a súgó használatával kapcsolatban kérdése van kérjük nyomja meg az f1 billentyűt. Ha a súgó használatának súgójával kapcsolatban probléma merülne fel, kérjünk nyomja meg az f1 billentyűt ismét. És egyre jobban nevet… megszületik a folytatás: ha az f1 billentyű megnyomásához segítségre van szüksége, nyomja meg a ctrl + f1 billentyűt. Ha nem találja a ctrl billentyűt, kérem hívja az 1800-TOSHIBA számot. Amennyiben a telefon használatával kapcsolatban kérdése merülne fel kérem kérdezze meg kezelőorvosát óvónőjét.

Most épp egy plüss bárány hűtő mágnessel játszik, ez vajon már a gyógyulás jele? Szerintem adok neki ‘teabeöntést’ hátha az helyre teszi.

Ja igen, egyébként rokkant hétvégét tartunk. Nekem az egész ott kezdődött, hogy péntek reggel, amikor felkeltem, fájt a gerincem, de cefetül. Az állapotom azóta sem javult, sőt, talán rosszabb lett, és valsz én is elkaphattam Try nyavalyáját, mert hogy nekem meg hőemelkedésem van, és fáj a fejem meg a torkom. Szóval holnap, körzeti mindkettőnknek, plusz nekem egy kis reumatológia, hogy ugyan mitől fáj a gerincem úgy, hogy mozogni sem bírok?

Viszont ma kaptam hírt még a nyári céges dolgokkal kapcsolatosan. Ez a hír széles mosolyt csalt az arcomra, és rájöttem, hogy a lehető legeslegjobban alakultak a dolgok. Legalább még betegségemben is érnek hírek, amik üdítően hatnak rám. Erről talán később bővebben… :D

Valamint egy project kellős közepén vagyok, úgyhogy van mivel elfoglalnom magam. Ma pl. hajnali 5-ig csak azzal voltam elfoglalva. Totál leköti a figyelmemet :).

Belépek a szépségszalonba — éppen egy platinaszőke bérrabszolga dolgozik a húgom haján egy lézeres hajvágóval. Átadom neki a pénzt, aztán húzok is. Bezsebelek két egyenmosolyt a személyzettől.

Késő este van már, de egy kicsit még mindig bennem van a stressz a reggeli indulás miatt. Lehet, hogy harminc másodpercem is ráment, hogy felöltözzek is kilőjjek a kötelező tűzvédelmi oktatás irányába a Cégnél. Már hónapok óta, amikor bementem, láttam, hogy mindenféle táblákat, lézeres és biokémiai füstjelzőket szerelnek fel — most jött el az ideje, hogy belakjuk a rendszert. Most például tudom, hogy ha lángol az épület és mindent elárasztott a füst, négykézláb kúszva kell kimenekülni az épületből. Szerencsére kiürítési gyakorlatot nem tartottunk. Megtudtuk, hogy a Vöröstündér szobáját kettészelő füstelvezető csövet, ha nagyon akarjuk, máshová is el tudják majd helyezni.

Érdekes, hogy a cég egyes részlegeinél mennyire nem tudnak semmiről, hiába részlegvezetők. „Nem tudom” — gagyogja a kis maca a telefonba — „Ja, hát erről fogalmam sincs” — „Ezt nem tudom” — „Hát nem is tudom” — nyávog tovább, rendületlenül amíg a krómborítású egeremmel meg nem szakítom az adást.

Jelentkeztem nyelvvizsgára — a papírra rá volt írva, hogy fordítószoftverek és nyelvi chipek használata szigorúan tilos, szóval igazi, archaikus vizsgám lesz, nyomatott szótárakkal és papírral. Lassan elkezdhetném magát a nyelvet is megtanulni — az általános vizsgastratégiámmal szerintem már az égvilágon semmi problémám nincsen.

Nyakamba zúdul a savas eső, és akkor már tudom: kihagyom Fecó mai buliját. A program amúgy is jó kilencven százalékban megváltozott; márpedig azért, hogy hülyét csináljak magamból, nem érdemes másfél órát utaznom oda, másfelet vissza, mindezt úgy, hogy ronggyá ázom közben.

Silver kilépőben van az életemből, amit állatira sajnálok — nem volt rossz főnök, és ahhoz képest, hogy annak idején én voltam az, aki kirúgta őt, szerintem remekül együtt tudtunk dolgozni. Eléggé megszoktam, ennek megfelelően elég masszívan elsápadok, amikor Vöröstündér közli velem, hogy a mai nappal nekem kell ellátnom az ő feladatait is. Talán még ennél is rosszabbul esik, hogy tudom, hogy vannak, akik most előkaparják szekrényük mélyéről a kifejezetten erre a célra tartogatott dermákat, és buliznak egy hatalmasat.

Silver egyik utolsó akciója amúgy az volt, hogy helyettesített engem a régi részlegem egy belső konferenciáján. Azt mondom, „helyettesített”, holott hivatalos formában fel sem vetődött, hogy esetleg nekem is mennem kellene. Én azonban hiszek új személyiséganalizáló szoftveremnek, amely 99,564%-osra saccolta annak valószínűségét, hogy a főszervező volt az, aki személyesen feküdt keresztbe az én meghívásomnak. Na nem mintha sajnálnám — az utóbbi időben már valahogy nem vonzanak annyira ezek a rendezvények, szívesebben maradtam otthon és fényezgettem a szívímet.

A metróig sem érek el, amikor csörög a telefon — a cégtől keresnek, az egyik partnernek pont most fejeződött be az üzleti tárgyalása és épp vevő lenne egy telefonos konferenciára. Visszabattyogok a sötétben, ismét beengedtetem magam a beléptetőrendszerrel — még szerencse is, hogy visszajöttem, hiszen égve hagytam a villanyt az irodában. Közlöm a partnerrel a katasztrofális hírt — ha krómeső hullik az égből, akkor is az új DMS rendszert kell majd használniuk, és ezerszer annyi lesz az iktatnivalójuk. Még akkor is hallom, hogy nehezen veszi a levegőt, amikor a Cég protokolljának megfelelően elbúcsúzunk.

Még mindig esik.

Az ember leül, megint struktúrált formába önti az életét, hogy beférjen a különféle céges emberkeresők szűrőibe; fényképet szerez magáról, referenciákat gyűjt, amikor aztán mindez megvan, akkor nekiáll, és megpróbálja valahogy felhívni magára a figyelmet. Persze ennek a folyamatnak is megvan a maga átfutási ideje, úgyhogy az ember először csak szórja a csalit, aztán egy idő után már van elképzelése arról, jönnek-e a vizák vagy sem. Én jelenleg ebben az első fázisban vagyok. Szerencsére a Cég sem rúgott még ki, sőt, lehet, hogy hamarosan még jobb pozícióban leszek, mint valaha — de az is előfordulhat, hogy nagyon fogok örülni még annak, hogy idejekorán rámozdultam a dolgokra.

Időközben átfut a hátamon a hideg: úristen, mennyire öreg lettem. Amikor utoljára, még hamvas fiatalságomban álltam ki a munkaerőpiacra, hogy eladjam magam, még eszembe sem jutott volna, hogy regisztráljak egy adatbázisba, hogy aztán az állásközvetítő MI-je személyre szabott állásajánlatokat adjon nekem. Most meg esélyem sincs rá, hogy másutt nekem tetsző munkához jussak. A világ összes aprópénzét eltelenfonáltam a lakásunkkal szembeni pályaudvar telefonfülkéiben, hogy érdeklődjek a papíros lapban megfjelent álláshirdetések után. Akkor még rögtön oda kellett csődülnie az embernek azokra a munkákra, amik nekem szóbajöhettek; talán az a banya volt a legérdekesebb, aki a füsttől átláthatatlan, udvarról nyíló, vaksötét kis irodában kifejtette nekem, hogy hajlandó felvenni, ha nem várom, hogy akár egy vasat is fizessen nekem.

Most már persze remléhetőleg sokkal áramvonalasabb vagyok, mint akkoriban. Vöröstündér asszem, egy százezer dolláros, munkaadói kultúráról szóló tanfolyammal is felér; GeeBee meg talán összevasvillázott nekem annyi referenciát, hogy ne érezzem magam teljesen meztelennek, ha harcba indulok egy állásért. Imádkozzatok értem, ártani nem árthat.

Ez már csak így szokott lenni. Az ember vegetáriánus több mint fél évtizedig, aztán megvonja a vállát, gondol egyet, és már nyeli is a pulykasonkás zsömléjének utolsó falatjait, mint kacsa a nokedlit. Persze a valóságban ehhez egy kicsit nagyobb lelki vívódás, és kevesebb vállvonogatás kellett, de ez így sokkal hősiesebben hangzik.

Ma heves ellenérzetett váltott ki belőlem Try, amikor vázolta továbbtanulási ambícióim gonosz sötét oldalát. Azóta kicsit lehiggadtam. Elmentünk kiállítás megnyitóra a kristálypalota könyvtárába – vagyis csak Trynek kellett mennie, én meg vele tartottam, és meg jól megszívtam, mert most írhatok cikket az egész cécóról én… mindenesetre személyesen megismerkedhettem iskolám rektorával. Kezet fogtam vele, be lettem mutatva neki, mint egy sugallat szerűen, ami azt duruzsolja: „maradj ebben az iskoláááááában…” – ugyanis a tisztelt rektor úr, az én sulimnak a rektora, ahol jelenleg tanulok. A suliban persze le van tiltva a háló, és szigorú házszabályok mellett lehet csak létezni. A tanárok pedig, akár a cukormáz képű börtönőrök…

Kicsit később – azaz MOST – itt ülök a művészeti egyetemen, várva az órámra, ami pár óra múlva kezdődik csak. Itt élvezem az INGYEN háló iskola adta lehetőségeit, és amikor konstatálom, hogy milyen csuda édi, hogy a kedves diákok élhetnek a lehetőséggel, és kívánt Toshibájukat – esetemben Morzsit – csatlakoztathatják a világhálóra, ha éppen nincs jobb dolguk, ide szambázik hozzám egy mosolygósképű ürge, és egy tálca pogácsát nyújt elém: egyek! – mindeközben érdemes tudni, hogy épp két pofára zabáltam az ebédből megmaradt kínai tavaszi tekercsemet, de természetesen a dudorodó pofazacskók sem akadályoztak meg abban, hogy a mosolyt viszonozva bespájzoljak az íncsiklandozó pépsüteményből. Persze ez nem az első eset… nem olyan rég kerti főzőcskéztek. Amúgy meg a hely laza, és barátságos légkörű. Az ember itt nem érzi folyton alárendelve magát. Kár, hogy nehéz bejutni ide… talán az egyik legelérhetetlenebb egyetem. 300-ból ha tíz embert felvesznek. Hahaha… talán majd egyszer én is ott leszek a tíz között. Talán…

Tegnap délután, metro placcán:
— Még ilyet! – szisszen fel rosszallóan a szemüveges göndör hajú nő, miután összegyűjtve nem kevés mennyiségű pakkomat átadom neki a helyem.
Egy pillanatig azt hiszem rosszul hallottam. Hátrafordulok, csodálkozva nézek rá:
— Elnézést, nekem szólt?
Az előzményekhez érdemes tudni, hogy ott ültem azon az áldott kényelmes helyen, amikor az egyik központi állomáson betódult a járműre a fent említett göndör hajú nő. Mellettem éppen annyi hely volt, hogy ne lehessen leülni, mire a nő elkezdi látványosan odanyomkodni a valagát, még toporog is egy sort hozzá, hátha nem vettem észre a nagy erőfeszítéseit. Felnézek, gondolok egyet: mit bánom én ha le akar ülni, üljön! A következő megállónál úgyis leszállok. Összeszedem a cókmókomat, és átadom a helyem. A bongyori nőci nagy sértetten leül, majd azt a bizonyos mondatot szisszenti a fogai között.
— Igen önhöz szóltam – csóválja rosszallóan a fejét, és jól végig mér magának, mint a züllött fiatalság egyik azon mintapéldányát, aki nem adja át a látványosan szenvedő nőknek az első tizedmásodpercben a helyét. Meggondolom magam, mégsem szállok le. Ez sokkal izgalmasabb. Lévén, hogy nincs ülőhely lekuporodom mellé, és jól artikulálva magyarázni kezdek.
— Elnézést hölgyem, had tegyek fel egy kérdést: előfordult már önnel, hogy annyira elbambult, elmerengett, hogy még ha egy pingvin kezd sztepp táncolni az orra előtt, ön akkor sem veszi észre, mert agyilag el van merülve gondolataiban? Nos velem az imént valami hasonló történt. Arról nem is beszélve kedves hölgyem, hogy szájunk nem csupán evésre, és morgásra való, hanem kitűnően alkalmas kérések közvetítésére is, mint: fáradt vagyok, kérem át adná a helyét? – mire én, mint jól nevelt fiatal hölgy, önre mosolygok, és átadom a helyem, mint ahogy tettem is, miután sikerül a szteppelő pingvineket is felülmúló figurát mutatnia. Ennyi a varázslat: kérni kell! Higgye el, csodákat lehet tenni vele…
— Bocsánat, és köszönöm a helyet – hangzott a válasz.
— Szívesen – mosolyogtam, és leszálltam.