Csabi röhög hangosan Barrytowni kéglim egy másik sarkában, az Ono-Sendai előtt üldögélve: először játszunk úgy a Harcmezőn, hogy személyesen is jelen vagyunk mind a ketten. Alga- gomba- és szójaszendvicseket ütünk össze mindenféle szintetikus ízesítőkkel, mexikói sört iszunk és úgy általában véve állati jól érezzük magunkat. Igazi pasibuli, kár, hogy nálam gyakorlatilag sose nincs ilyen.

Megvettem egy teljes évad Hat Haver New Yorkban szimstimcsipet; ha nagyon ráérünk Kathyvel, vagy ha abszolút nem érünk rá, mert lényegében ránőtt a keze Sandbendersének grafikai interfészére, de úgy érzi, hogy szünetet azért mindenképpen kell tartani, akkor benyomunk egy-egy részt.

Gombás pizzát sütünk: sajnos Cal, az igazi tésztaguru nincs velünk, így a végeredmény, ha nem is szánalmas, de több szempontból is kifogásolható. Azért amikor a vidkomon elújságolom Calnak, hogy mit műveltem, akkor ahelyett, hogy elárasztana tanácsokkal, még ki is röhög: ő már csak a kiszállított pizzára esküszik, hiába van a henteskezeinek kisujjában benne a tésztakészítés mindenféle csínja-bínja.

Valamelyik reggel újjab főzési baklövésem ifjúkorom savoyai rántottája: Kathy szerint egyrészt nyers, másrészt kiköpött virsliíze van. Azért én jobban lelkesednék, ha legalább friss virsliíze lenne — nem nagyon veszek a számba semmit, amit valaki egyszer már kiköpött.

Újabban Jackson pajtás gondozása is rám hárul. Nyilván jót tettek neki a nigériai import macskaemrió-szövetek és a kiadós hormonkezelés, amit nemrég kapott, és ahogy elnézem, a beültetéseinek sincs különösebb mellékhatása. Már ha nem számítjuk mellékhatásnak azt, hogy valahányszor belépek a lakásba, fújva veti rám magát, vadiúj krómacél körmeit tövig mélyesztve a táskámba. Még jó, hogy nem a combomba, mert az ütőereimet szerintem egy fél perc alatt találná meg és tépné fel.