Kevés bizarrabb dolgot tudok elképzelni annál, mintsem fényes nappal a főváros centrumában elhelyezkedő harminckettedik emeleti lakásomban azért kelljen fújtatnom, hogy nem tudok dolgozni a kakaskukorékolástól.

A project legélvezhetőbb — sőt, kifejezetten élvezhető — részének nagyobbik felén túl vagyok. Várom a következő hasonló jellegű feladatot. Csípom nagyon.

Tegnap este Try-vel épp vacsizni indultunk. Nyáron igen kellemesek tudnak lenni a kiülős, teraszos gyrososok. Kiszúrtam egy helyet, Try még figyelmeztetett is, hogy ez nem az, ahol a múltkor voltunk, de én nagy lelkesen leadtam a rendelés: egy falafel, és egy gyros tál lesz!
Mi Trychydtsel beszédbe elegyedünk, amikor 5 perc múlva a fickó felém nyújt egy falafelt pitában. Tryvel egymásra nézünk, majd közlöm a pasival, hogy én falafel tálat kértem, nem pitában. A pasas önmagából kikelve leordítja a fejemet, hogy én nem falafel tálat kértem, hanem pitában kértem, majd színpadiasan belehajítja az ételt a szemétbe, és sértődötten nekikezd a tál elkészítésének. Tryvel még várunk egy kicsit, hogy majdnem kész legyen ételünk, majd a kellő pillanatban odaszólunk, hogy felejtse el, már nem akarunk vásárolni, és eloldalazunk a 20 m-el odébb található török gyorsbüféig. Na azért milyen világban élünk? Az árus leordítja a vevőt, mert nem azt a kaját adja, amit kér? Jó, hogy nem még neki áll feljebb… a nemjóját! Persze a török büfében jót lakmározunk a falafel és a gyros tálból… utoljára elkacérkodom a gondolattal, hogy pitában kellett volna kérni, majd látványosan elsétálni a neurotikusan gyenge eladó előtt kicsit cukkolni még az est briliáns zárásaként, de mivel nem vagyok paraszt nyugodtan, a teraszon ülve fogyasztom el vacsorám.