A tegnapi nap nagy eseménye: Cipót megugatta egy biciklista.

No hát no. Újraolvasom a Harry Potter sorozatot, isten tudja, hanyadszor már. A Távoli Tűz után már kellett valami kis otthonos, és Arwen pont visszahozta olvasatlanul az első részt, gondoltam, átfutom — csak hát a dolgok természete már csak olyan, hogy ha az ember az első részt elolvassa, utána teljesen más a második részt olvasni, mintha csak úgy kedvem támadt volna egy kis baziliszkusz-gyilkolásra. Persze az első két rész után egyszerűen muszáj elolvasni a harmadikat is. Most a harmadiknál tartok, de a negyediket nem mindig szeretem, úgyhogy lehet, hogy idejekorán be fogom tudni húzni a vészféket.

Hátborzongató (vagy, hogy stílszerűbb legyek, hajmeresztő), hogy most már a hajamra is használok kozmetikumot. Na de ha már egy vagyont fizet az ember a frizujáér’, akkor legalább lássák is; mondjuk nem veszem észre, hogy olyan nagyon látnák, de én azért minden reggel Brad Pittnek érzem magam, az is valami. Kicsit azért szégyellem magam: alig húsz éve, hogy édesanyám ajánlgatott valami hasonlót, és én visítva menekültem a tégely elől. Csak az hozza meg számomra a végleges lelki megbékélést, hogy Arwen is használ ilyet, márpedig haj-ügyben nekem Arwen a topszakértő.

Tegnap nagy klángyűlés volt, legalább húsz percig tartott, de előtte vívtunk egy hatmenetes ökölvívómeccset Mrs. Dunstable-lel, hogy ki vezesse a jegyzőkönyvet. Örömmel tanúsíthatom: nyertem.

Édesanyám soron kívül hazalátogat, és soron kívül levisz a Balchyra. Én meg teljesen menetrend szerint nyilván fogok megint egy rakás családi fotót készíteni.

By the way, újabban többen panaszkodtak, hogy nem fotózom már annyit, mint régebben, nem teszek fel annyi képet a flickr-re stb. A helyzet az, hogy a fotósuliban hallottam egy trükköt a fotóstudás gyors fejlesztésére, ami minden bizonnyal remekül beválik, csak éppen egy kisebb kínszenvedés minden kocka, amire az ember elszánja magát. De rajta vagyok az ügyön.
Bogárral álmodtam

Mondjuk Bogár nem szerepelt benne, de a ma esedékes szigorlatára úgy látszik, én is egy kicsit többet gondoltam a kelleténél. A következőkben a mai álmom leírása következik.

Rohadt nagy köd volt ma reggel, ráadásul én folyton elfelejtettem, hogy nem Angliában vagyok, és folyton a forgalommal szemben akartam vezetni. Leparkoltam az egyetem előtt, de még az épületet sem lehetett látni ebben a tejszerű masszában. Bementem, égtek a lámpák, sehol egy lélek — kivéve a Haliban, ahol már a folyosóról láttam, hogy ég a lámpa. Bementem, és Arwen ott guggolt Balu előtt, akit vigasztalgatni kellett rendesen, mert zokogott, mint a záporeső. [Még életemben nem láttam sírni.] Kérdeztem, mi van, mi van, erre közölte, hogy megváltoztatták a TVSZ-t, és Bogárt ma reggel elvitték Tanzániába, ökológia szigorlatra. Mivel ugyanis neki ez az utolsó alkalma, ezért nem tehet normál vizsgát, hanem egy egyhónapos terepgyakorlaton kell vizsgáznia, és egy nemzetközi egyezmény keretében a tanzán kormány fogja majd neki megadni az érdemjegyet.

Próbáltam vigasztalgatni, hogy biztos nagyon érdekes lesz, de kiderült, hogy azért sír, mert Bogár csak ma reggel tudta meg, hogy ez lesz, elfelejtett utánanézni, és a reptérről telefonáltak rá, hogy mi lesz — úgyhogy csak a koliban levő cuccait tudta összekapkodni, és Jack vitte ki kocsival a reptérre. Ráadásul még a szükséges oltásokat sem kapta meg.

Elfogott valami nagyon rossz előérzet [amit mindig olyankor érzek, amikor már dereng nekem, hogy álmodom, valahogy belelátok az álmom dramaturgiájába, és látom, hogy valami szörnyűség fog történni, de annyira még nem vagyok éber, hogy fel tudjak ébredni], de azért csak elkezdtem mondani, hogy majd utána küldjük az oltásokat postán, ezek a modern oltások már olyanok, hogy magának is beadhatja az ember. Erre Balu elkezdett valami zöldet hányni, és akkor eszembe jutott, hogy ő tulajdonképpen betegesen retteg az oltásoktól [valójában egyébként azt hiszem, nem]. Na, ekkor tudtam magam felébreszteni.