Kezdem érezni, hogy feltámadt bennem a francia/kínai kisördög. Haza estem féléjfélkor, és semmi más vágyam nem volt, csak hogy meleg ételt egyek. Még főzni sem voltam rest. Persze nem kell valami komoly dologra gondolni. Spagetti tészta és amit-a-hűtőben-találunk szósz. Viszont csodálatos módon nem csak ehetőre sikerült, de még finomnak is találtam. Volt benne tonhal, hagyma, fokhagyma, mustár, tejföl, kömény, oregano és bors. Kváziszobatárs Kati persze biztos azt mondta volna rá, hogy „Úristen, Milán, Úristen, mit eszel már megint?!?”. Megjegyzem, hogy az ilyen felkiáltások után (is) mindig belekanalazott a kajámba, és megállapította, hogy egész jó. Persze akkor még sokkal kevésbbé szofisztikált voltak az étkezéseim.

Valószínűleg az csalogatta ki belőlem az ínyencet (ha-ha! bármit megeszek, ami nem mozog, ha elég éhes vagyok), hogy közel van a konyha, és van mosogató is, nem a mosdóban tárolódik az edényzet, mielőtt elmossom. Bár ezen is dolgoznom kell, lejárt már a kampányszerű mosogatások ideje! Nagy előnye még a normális lakásnak, a kollégiummal szemben, hogy megszűnnek a rivalizálások a serpenyő körül. Nincsenek viták arról, hogy ki használta utoljára és miért áll benne már egy hete fél liter morzsás olaj. Ezektől a bénaságoktól szívesen szabadultam meg. Kár, hogy a társaság általam kedvelt fele is kiesett az életemből.