Az írás megadja nekünk azt az illúziót, hogy mi irányítjuk a dolgokat. Aztán rájövünk, hogy mindez csak illúzió: jönnek az olvasóink, akik a saját ötleteiket fogják belelátni.

David Seradis

No. Megint kihagytam egy csomót. A kimaradt idő legnagyobb részét Cal regényének piszkálgatásával töltöttem, nagy móka ez, csak nagyon igénybe veszi az agyi energiáimat. Tulajdonképpen most is egy kis esszéféleséget kéne írogatnom ebben a témában, de eléggé belezavarodtam a saját metafizikai fejtegetéseimbe, hát most kikapcsolok egy kicsit és naplózok egy kicsit.
Vissza a pokolba

Tegnap-tegnapelőtt volt életem legelszúrtabb Nyúz-szerkesztése; komolyan mondom, az első alkalmak, amikor még a régi gárdával gyúrtuk az anyagot a Gólyavárban, és mosolyogva kellett lenyelnem, amikor a Mester három és fél órát késett, mert rajta kívül senki nem tudott tördelni, kismiska volt ehhez képest.

Az első sokk akkor ért, amikor befutott Mrs. and Ms. M, amint So-tól megtudtam, valószínűleg Mr. M. özvegye és kedves lánya, hogy ők majd tördelnek. Az, hogy akkor még nem álltunk abszolúte sehogy, semmiség volt ahhoz képest, hogy gőzük nem volt még az egészen egyszerű alapfogalmakról sem. Úgyhogy vezetőszerkesztés helyett tördelést oktattam, véleményem szerint betegesen türelmes formában. Közben bejavítódtak az anyagok, kicsit még ottmaradtam sikálgatni a problémákat, de fél egyre már huss, idehaza is voltam, és nem is zaklatódtam túl soxor mobilon.

Aminek kifejezetten örültem, és aminek örömére reggel fel is bontottam a direkt az ágyam mellé készített, jegesvödörben ázó pezsgőt, hogy nem csináltak presztízskérdést a dologból, és Ms. M. betegsége dacára nem erőltette, hogy befejezze a melót – így aztán időben be tudtam ugrani a főhadiszállásra, és újratördeltem a lapot. Közben feltűnt, hogy nalyo és Bori olvasószerkesztés helyett inkább egyfajta fékezhetetlen vandalizmusban élték ki magukat, úgyhogy mire bebotorkáltam, habzott a szám, de nem üvöltöttem. Egész végig nem üvöltöttem. Kértem, hogy lécclécci dolgozzatok rendesen.

Ehhez képest minden első kört kétszer kellett végigjátszaniuk, mire egyszer elérte a a szakmailag szükséges miniumot.

He didn’t scream.

Apró intermezzo volt, hogy kiderült, Mrs. M. és Ms. M. egy aprócska momentumot nem fogott tegnap, és a korrektúrázatlan cikkeket rakták be a lapba, így nekem még egyszer újra kellett tördelni az egész lapot, de ez csak amolyan presztízskérdés volt: nalyo és Bori áldásos tevékenységének köszönhetően nem volt érdemleges különbség a két verzió között. Mindeközben tördelnem is kellett volna, de végül az ultravégső változattal csak este nyolcra készültem el.

Csak némileg vigasztal, hogy a problémám lényegesen általánosabb volt aznap: So bejavított 127 kérelmet, de csak 27-et mentett el belőle; utána KPT közölte vele, hogy még akkor is pluszmunkáznia kéne, ha mindent tökéletesen csinált volna, amit nem csinált.
Újságíróságok

Csináltam interjút Nagy Medvével, egészen szórakoztató volt, ez mindig egyfajta intellektuális játék is egyben. Sikerült erőt vennem magamon, és kivételesen a régi-új Főnöknek tett ígéreteimet is maradéktalanul teljesítettem. Igaz, ebben nagy szerepe volt a Thursh St. igazgatóhelyettesének is, aki még csak nemrég csatlakozott a Céghez, így felveszi a telefonjait és válaszol az e-mailekre. Nem tudom, realizálta-e már, hogy ezzel milyen vaskos mértékben szegi meg a Cég íratlan, különösen a nyilvános adatokra vonatkozó, szigorúan konspiratív szabályait, de hát engem nem érdekel. Majd küldök virágot temetésére.

Voltunk Michánál is, a régi-új Főnök megcsinálta élete második legjobb fotóit; kicsit vigasztal csak a tudat, hogy legalább az én gépemmel. Micha úgy látszik, kicsinység belefáradt már vezetői feladataiba, mert csak nagyon finoman, a felszín alatt kerülgette a kérdéseimet, sőt, soxor még kooperatívnak is nevezhető volt. Amit viszont kikapcsolt dikatfonnál mondott, az sisteregve verte ki a biztosítékaimat. Ezekért a pillanatokért érdemes újságírónak lenni.

Jövő hétre is jutott mindenféle érdekes meló bőven, nem utolsósorban a Vörös Démon és Gönci Bee meginterjúvolása – ezeket az interjúkat szeretem a legjobban. Alig várom már a percet, amikor a székük alá csúsztathatom a dinamitot, MUHAHA.
Mozaik (© Cal)

Megkezdődött a fotós tanfolyam, amire végül mégiscsak felvettek – ugyanaz az óriásteknős bácsi tanít, aki kidobott az ablakon. 654241 fokkal jobb tanár, mint felvételiztető. Komolyan, percről percre éreztem, hogy tanulok valami újat. Egy szerencsés árukapcsolás révén egyébiránt némi általános újságírást is tanulok, amit magamtól sose vállaltam volna be. Kíváncsi vagyok, a félév végére lesz-e példa arra, hogy a nyomdászbácsi három mondatnál több összefüggő mondatot mond.

Megcsináltam a maradék fotóimat Angie-vel, technikailag ezek a legjobb képek, amiket valaha elkövettem, de szerintem nem-technikailag se lettek olyan nagyon rosszak. Hamarosan szerintem kész lesz hozzá a szokásos körítés is, elvárom, hogy mindenki hanyatt esssen tőle.

Finally édesanyám is hazaért, mármint az Egyesült Államokba. Ez azért nagyon fahéj, mert így tudunk egymással viszonylagos rendszerességgel kommunikálni. Azt csiripelik a verebek, hogy hamarosan haza is jön, remélem, főz majd nekem finom marhahúslevest, mert egyelőre ezzel még nem merek önállóan kísérletezni.

Arwen ledobbantott Horváthiába. Remélem, kipiheni magát, mert senkit nem láttam még az utóbbi háromszáv évben, akire ennyire ráfért volna, hogy kikapcsolja a mobilját, és térdére támasztott állal csak a hullámokat bámulja.

Végre vége ennek az undok napsütéses időszaknak. Végre hűvösség van, sötét, és az eső is esik. Ez határozottan feldobta a közérzetemet; talán még az járul hozzá valamelyest, hogy körülöttem mindenki azon nyafog, hogy milyen szar idő van, miközben nekem épp ez a zoptimális.

Kilencven kiló alatt vagyok. Ez -18 kiló január óta.