Szobrot Vacskamatinak

„(…) Olyan céljaik is vannak, hogy nevet találjanak a Lenhossék utcai, egyelőre névtelen parknak. Terveik szerint a kerületben élő Lázár Ervin tiszteletére neveznék el – éppen szögletes formája miatt – Kerekerdő parknak, ahol szobrot emelhetnének Mikkamakkának és Vacskamatinak.”

Édesanyám elment Washingtonba. Ennek a legközvetlenebb eredménye egy háromoldalas panaszlevél a Lufthansa részére.

Hosszú idő után visszatértem a főhadiszállásra. Pár napig még főszerkesztő vagyok, utána most már minden bizonnyal Kedves Vizeli András fog szívni helyettem is. Hogy velem mi lesz, az az elkövetkezendő hetekben derül ki, munkaklehetőség most van többféle is, de persze lehet, hogy az egészből nem lesz psemmi.

Tegnap folytattam egy hosszas, sok hivatalos, félhivatalos és abszolút személyes kérdést felölelő beszélgetést Arwennel, két sör és az új fényképezőgépem társaságában. Két sörrel a fejemben már el mertem neki mondani a fotóötleteimet; két sörrel a fejében már nem mondott nemet. Mindenesetre nagyon jól esett ez a beszélgetés most nekem, kábé egy éve, hogy akkorát rúgtunk egymásba záró-alakulón, hogy a Holdig szálltunk mindketten; viccesen melankolikus volt ebbe most belegondolni.

Ja, és még szemétláda is voltam, de a nevelőtisztem feloldozott. Más nem történt.

„Hihetetlenül mély és szerteágazó tudatlanságot árulhatott el, ha kettest kapott. Rédei tanár úr egy nagyon pontos és precíz ember, de ha a legkisebb fénysugarat látta volna pislákolni a sötétség mélyén, alighanem megadta volna a hármast.”

Szigorlat utáni anekdotázás

Istentelen régen ez az első vizsgaidőszakom, ami kifejezetten és meghatározó jelleggel a tanulásról szól. Pedig, mondjuk a vizsgák számát tekintve, nem is ez volt a legsűrűbb, de idén egyszerűen nem tudtam tőle szabadulni. Érdekes módon mintha valahogy mások is így lettek volna ezzel, Arwen sorsdöntő küzdelemre indult analízis-ügyben, még Kedves Vizeli Andrást is hallottam, hogy tanult. Rettenetes.

Na de az eredmény megvan. Elsőre – a szakon ez nem olyan magától értetődő – megugrottam a Nagy Hatost, sőt, FSZI-nél, kedvenc tanáromnál még villantanom is sikerült egyet; állítólag a nála leadott feleletem az egyik legjobb volt a félévben. Tekintettel azonban arra, hogy a Fehér M. féle nekifutás éppen csak mérhető eredményt hozott, ezért be kellett érnem egy hármassal. Beértem.

Valamikor mintha Cal is hívott volna filmet nézni, de a konkrét emlékek a múlt ködös homályába vésznek.

Megvolt az utolsó szigorlatom is, amely, ellentétben az előzővel, javarészt a védésről szólt, és amely, ellentétben az előzővel, fenomenális sikerrel zárult. Sikerült olyan témát sem választanom, amellyel még a két vizsgáztató – köztük Mary Joe, a szakdolgozati témavezetőm – sem voltak tisztában, így valódi vita folyt valódi filozófusok és egy félfilozófus között. A végén sikerült kompromisszumra jutnunk, és én visszanyertem azon meggyőződésemet, hogy a filozófia gyönyörű.

Van új fényképezőgépem, egy FujiFilm FinePix S5500, amit amerikaiul FujiFilm FinePix S5100-nak neveznek az elmés marketingesek. Fantasztikus, mi mindent be lehet vele állítani, szerintem ez már a Nalyo-féle kreatívdíjat is megugraná. Már alig várom, hogy valami igazán éles helyzetben is kipróbálhassam; eddig csak tinglitangli családi fotókat csináltam vele. Az eddigi gépemet pedig kölcsönadtam édesanyámnak.

Felfedeztem magamnak a Photosig-et; ha most kellene választanom, biztosan ezt választanám először a fotozz helyett. Bár ott is sokat lehet tanulni, itt sokkal nagyobb a usergárda, egészen más a rendszer is; ezek mind nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az a nagyképű, arrogáns elitizmus teljesen háttérbe szoruljon. Ha olyan helyet keres valaki, ahová viszonylag sok képet szeretne feltölteni, amire tippeket akar látni, válassza ezt a helyet, főleg, ha tud angolul.

„Szevasz Márk! Ha tehetséget érzel magadban,és a környezeted is inspirál,akkor kéretik rendesen odafigyelni a képek létrehozásánál! Legyen nálad a géped mindenhol,mert ha hiányzik a szenvedély,akkor a fotóid is olyanok lesznek,amilyenek most. A „sziluettes” fotóid – legyünk őszinték- nem jók,mert nem elég valakit ellenfényben lefotózni ahhoz,hogy maradandót alkoss! Legyél eredeti,és keress olyan témát,nézőpontot,helyszínt,amitől elindul benned valami megmagyarázhatatlan érzés,és csak akkor exponálj,ha már rend uralkodik a képeden! Most mennem kell… Szia!”

Aki még egyszer az életben arrogánsnak, beképzeltnek vagy lekezelőnek mer nevezni, annak letolok a torkán egy Hama Star fotóállványt. A fenti levél egyébként csak egy darabkája annak a konfilktussorozatnak, amiben belenonyolódtam fotózás-ügyben. Kicsit fel lehetek piszkálva; vannak ilyen időszakok az életemben, amikor csak úgy vonzom a konfliktust. Ez a paternalista jóember, aki még az írásjelek helyesírását se sajátította el az általános iskolában, csak a jéghegy csúcsa. Olyan nagyon azért nem élvezem.

A Vörös Démon (© Cal) adott nekem egy ajánlatot, amit nem tudtam visszautasítani, a Szőke Démon meg kitörölte velem a… szóval elég változatos napom volt pénteken.

Mindeközben csökönyös szívóssággal próbálom magamba tuszkolni a Hatos anyagát, a holtponton így talán már túl vagyok. Ezen kívül még mindenféle klános ügy is, aminek a végére kellene járnom.

Hogy rosszkedvem teljes legyen: rájöttem, hogy zsenge gyermekkorom óta nem találtam ki olyan történetet, amiben szerepel bölény. Ez baj.

Na, hogy sikerült az aludtej? Egyébként a legjobb a friss tej, és nem lehet tőle semmi bajod, gondolj bele, a kisboci is azt issza, hogy egészséges legyen, és nagyra nőjön…:P A Nyevigákhoz akartam még annyit mondani, hogy azért erősen túloztál, nem volt száz méter mély az hasadék a sziklában, viszont a tenger hullámzott az alján, úgyhogy eleve reménytelen dolog volt… Nem is találtam meg, úgyhogy mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy sziklahasadékok helyett inkább az antikváriumokban keresse.

A kor nem igazán érdekes téma. Bárki megöregedhet, csak elég sokáig kell hozzá élni.

Groucho Marx

Tegnap itt volt nálam a Kölök egy kis szülinapi köszöntésre; évek óta nem kaptam már új Kishont-könyvet. Most kaptam. Amúgy klassz buli volt, elropizgattunk, elfagyizgattunk, még kattinthattam is párat, ami szerintem egyértelműen jelezi, hogy a Kölök remek hangulatban volt tegnap.

Kapituláltam, és elhalasztottam a Hatost. Az Ötös után azt gondoltam, túl vagyok a nehezén, ami bizonyos szempontból igaz is, a Hatosnak legalább van értelme, de nagyon nehéz. Napi 500 oldal már semmiképpen sem megy belőle, ha megreccsenek, akkor sem. Az átlag olyan 300 körül van, de van, hogy be kell érnem 200-zal.

Amúgy teljes volt az egyetértés közöttünk a Kölökkel abban, hogy fogalmunk sincs, Anyu pontosan mikor jön haza, meddig marad és egyáltalán. Na mindegy, egy hét azért van még hátra, azalatt kitalálhatjuk.

Balu tegnap végre elárulta, hogyan kell pontosan aludtejet csinálni. Lelkemre kötötte azt is, hogy ne zacskós, hanem original tejből csináljam. Sajnos én a rendes tejben egyáltalán nem bízom, minél ártatlanabb külsejű emberek árulják, annál kevésbé. Fejtem én már tehenet, így aztán pontosan tudom, hogy milyen infernális folyadék ez a fehér lötty, amit rád akarnak sózni. Nyomják csak keresztül néhány megnyugtatóan zümmögő készüléken, ellenőrizzék mindenféle ISO standardok szerint, még azt se bánom, ha kevernek bele némi vegyszert. Akkor majd megiszom.

Már a Nyúznál is dobogós volt az utálatos feladatok között, amikor nekem kellett megírni a cikket a cikkírók helyett. Ott Szultán volt erről emlékezetes, mikor rendszeresen ékezet nélküli, állítmányok és alanyok nélküli, írásjelek nélküli izéket küldött cikkek helyett. OK, az Ügynökök Világánál is van, aki kerek mondatokban tud fogalmazni és bekezdésekre osztja a mondanivalóját, de sajnos nem ez a jellemző.

Ma például kaptam egy levelet, amit egyik nyugdíjas ügynök küldött egy másik, az Ügynökök Világában indokolatlanul gyakran megjelenő nyugdíjas ügynöknek, amelyben kéri, hogy az édesanyja, szintén ügynök haláláról emlékezzünk meg. Ketteske, a kolléga átadta nekem a levelet, és a részéről a történet ezzel el volt intézve – nálunk nemhogy az olvasó, de még az újságíró sem vágja le, hogy ha valamit a lapban akarunk látni, azt elsősorban is meg kellene írni, és csak azután átadni szerkesztésre. Mivel azonban nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt a szituációt a véleményemnek megfelelően kezeljem, sóhajtottam és írtam egy másik színvonalas búcsúztató mögé egy kétsoros nekrológot valakiről, akiről még életemben nem hallottam soha semmit.

Egyébként ez már a teljes lemondás állapotában ért, a mai csúcs egy hétvégi buszos kirándulásról szóló cikk volt. A túravezető azt sorolta fel, ebből állt a cikk, hogy miket láttak az út során. Templom, építették, megcsodálták. Vár, építették, lerombolták. Múzeum, létrehozták, megtapizták. Ki nem szarja le? A cikk egyébként a következő alcímekkel fog megjelenni: Első nap, Második nap és végül, nem hinnétek el: Harmadik nap…

A filozófia lényege, hogy először olyasmit állítunk, amit senki szerint nem érdemes állítani, hogy aztán egy akkora paradoxonhoz jussunk, amit senki nem hisz el.

Bertrand Russell

Vettem új elemet a mendzserkalkulátoromba. Kevés cikisebb szót ismerek, pláne, hogy az angol megfelelője, a „digital dirary” sokkal jobban hangzik, na meg a valósághoz is közelebb áll. Elég hajmeresztő volt, a minimumon levő elemek még tartották a kétéves információkat, a két évvel ezelőtti ismeretelmélet-vizsga eredményétől kezde az ismerősiem aktuális állapotáig. Hát, elég sokat változtam, Balu és algi biztos pont maradtak az életemben, a Kölök száma se változott, de amúgy volt törölnivaló bőven, és a telefonszámukat se sokan tartották meg. A legbrutálisabbak azonban az apró kis személyes bejegyzéseim voltak, azt hittem, elsírom magam azon a kis kétszavas bejegyzésen, amit a „Memo” részben találtam.

Tegnap volt nálam egy közvélemény-kutató, soha többet nem hiszek az ilyen marhaságoknak. Kriston Zsolttal és becses nejével kellett volna interjút készítenie, de jó voltam neki én is egyedül, ugyanakkor meghagyta, hogy ha valaha is felhívna a Sonda Ipsos, hazudjak nekik egészen nyugodtan mindenfélét. A kérdezgetés önmagában is lett volna fél óra, de a háromnegyed órát is bőven ütöttük azzal, hogy a válaszaimat a megjegyzéseivel kommentálta, illetve meg kellett keresnem a verseskötetét az Interneten. Elég nehezen türtőztettem magam.

Gyűlölöm a fogyókúrát. Eddig azt hittem, hogy az erről szóló vicces humoreszkek a fantázai szüleményei; most már látom, hogy ez csak annak vicces, aki éppen nem fogyókúrázik.

A lehetetlent megkísérelni nem lehetetlen – zümmögött a komputer -, és kiderülhet, hogy a látszat csal.

Tőke Péter: A fogadás

Klassz buli volt, noha Cal és Rika rettenetesen bosszúálló hangulatban voltak, és Arwen és boldogan csatlakozott a mészárláshoz, úgyhogy Vizi, Balu, én és később Matyi 4-1-re daráltattunk be a Tabuban. Brutális volt nagyon, de szerintem elég klasszul szórakoztunk.

A kaját sikerült elég jól belőnöm, mind ízre, mind mennyiségre, elég jól felszippantottak mindent kedves vendégeim, de azért még maradt nekem másnap vacsorára. Jól esett látni a nagy tarolást, bár mindig elég sokat parázok azon, hogy elég lesz-e, jó lesz-e stb. A kaja egyébként részben szakácskönyvből készült, rájöttem ugyanis, hogy gasztronómiai fejlődésemnek elengedhetetlen tartozéka, hogy időnként könyvből is tanuljak valamit.

Szülinapi buli révén fel is lettem köszöntve, eléggé meghatódtam a sok mindenen, amivel megszórtak, és mind nagyon-nagyon el lett találva. A legnagyobb hátast Cal Haibane-festményein és a Kláritól kapott sárkánytojáson dobtam. Mielőtt lefitymálnátok, közlöm, hogy Norbert, a kis norvég tarajoshátú is benne van.

Tegnap aztán fotózni indultunk Baluval a Belvárosban. Nagy mázlink volt, előző nap végig esett az eső, reggel azonban verőfényes napsütés fogadott, ami később is csak felhősödésbe ment át – ránk mosolygott a Szerencse Istennője, na. Javarészt épületfotózás volt, meg állati nagy poén; Balunak állati jó szeme van az érdekes kis apróságokhoz. Engem személy szerint az érdekes kis apróságok rendszerint totál hidegen hagynak, most mégis elő-elő tudott rukkolni olyasvalamivel, ami engem is nagyon megfogott.

Utána elmentünk a Westendbe, filmelőhívatni meg digitalizáltatni, közben meg dumálgattunk, meg CD-ket vettünk Balunak. Utóbbi egy elég gyakori programpont volt, kedves Barátom ugyanis minden sarkon elvesztette a drága pénzen vett lemezeit. A tegnapi látogatók nyilván azt hitték, hogy valamilyen direktmarketing-akció keretében osztogatják őket tök ingyen. Miután kiürítettük a Media Markt raktárait, hazamentünk, CD-t kopiztunk meg rittyentettem egy kis nyári lecsót, az se lett rossz. Ezek után kiderült, hogy kit kedvel igazán a Szerencse Istennője: kedves barátom alig tette ki a lábát a házamból, rögtön igazi felhőszakadás tört ki. Vérzett érte a szívem.
Kötelező olvasónapló-forduló:
Tőke Péter: Nyevigák

Ha a Delfin Könyvek sorozatban csak ez az egy jó könyv jelent meg volna, már akkor is megérte volna elindítani. A Nyevigák a magyar sci-fi egyik nagy klasszikusának szerzője olyan novelláskötetet tett le az asztalra, ami még ma is simán megállja a helyét.

Tőke jellegzetes stílusához szervesen hozzátartozik, hogy nem kíván egy végtelenül kiprecizírozott, légmentesre zárt világot kreálni, mint a sci-fi „igazi” nagyjai; beéri azzal, hogy eljátszadozik mindenféle érdekes lehetőségekkel, amit aztán ki-ki saját ízlésének megfelelően gondolhat tovább. Elég jellegzetes humora és sajátos történetfűzése van.

A könyvet gyerekkoromban olvastam utoljára, mielőtt most ismét kölcsönkaptam volna: most meglepve fedeztem fel, hogy a történetek milyen nagy részéről derül ki utólag, hogy maga a cselekmény sem más, mint a főszereplők fantáziájának a terméke; nem ám azonban valami mátrixos virtuálisvalóságos módon, hanem teljesen hétköznapi értelemben, tehát a szereplők szimplán álmodnak vagy játszanak, netán egyszerűen képzelődnek. Ami azonban az igazán érdekes, hogy a történetek így is működnek, sőt, így működnek csak igazán: kiderül, hogy felesleges űrlényekért egy messzi-messzi galaxisba távozni, amikor azok már eleve itt vannak a fejünkben.

Ez az a könyv, amiért Balu képes volt a horváth tengerpart szikláinak egy száz méter mély hasadékába is aláereszkedni – ha szembejön egy antikváriumban, semmiképpen se hagyjuk ki.

A kedvemért szóbeli figyelmeztetésben részesítettek egy BKV-ellenőrt.

Tegnap megütöttem a huszonhét évet. Igazi agglegényként ünnepeltem meg: este – egy katasztrofálisan sikerült vizsga és a következő megmérettetésre való tanulás után – számítógépes játékokat játszottam, fotót szerkesztgettem, pizzát ettem vacsorára Coca-Colával. Szükségem is volt ilyen antiszociális mozzanatokra, mert ma viszont lakásom történetének legnagyobb létszámú bulija lesz itt. Rohamos öregedésem jele, hogy a szokásos buli előtti pánikrohamok most sehol nincsenek.

A vizsga, mint említettem, borzadályos volt; nem olyan rossz jegy a hármas, ha az ember nem tanul és kivágja magát, de ha abba zavarodik bele, amit elolvasott és kijegyzetelt, és otthon a „Nyerő” címkével látott el, az rohadt kellemetlen. Ráadásul a szigorlatomon is ezt fogják kérdezni.

A projektünk Arwennel és Vizivel a célkanyarban van.

Köszönöm a dicsérő jelzőket, pár éve ki hitte volna, hogy a „profi tördelő”, „végtelen rutin” és ehhez hasonló jelzők kapcsolódnak majd hozzám. Itt (mármint ebben a blogban) szeretnék beszámolni a Tétékás Nyúz népszerűsítésére Tunéziában végzett munkámról.

Két ing és egy atléta kíséretében (amelyeket csak speciális alkalmakkor viseltem) összesen kettő darab pólót vittem magammal, egy pirosat és a képen is látható nyúzosat. Ebből következően szinte folyamatosan e kettő valamelyikét viseltem például az étkezések, strandolás, sport, bevásárlás és egyéb tevékenységek alatt. Bár senki nem érdeklődőtt a felirat jelentése után, bízom benne, hogy a brand mint olyan azért nyomott hagyott a szállóvendégek és a személyzet köreiben. A póló a nehézségeket jól viselte, a mosásban nem ment össze, a nyaraláshoz kiválóan bevált. Köszönöm.

A házasság egy fantatsztikus intézmény, amihez én még nem nőttem fel.

Mae West

Vacskamati az afrikai nyaralását leánykérésre is felhasználta – fura, nehéz elképzelni a romantikus Vacskamatit. Nekem már csak megmarad a profi tördelő egyik archetípusának, aki a kétszáznyolcvankettedik cigarettáját elnyomva, füstöt fújva a képernyőre tesz valami ellenállhatatlanul cinikus megjegyzést a laptervre, majd kortyol egyet a félliteres kávésbögréjéből, hogy aztán öt kattintással elővarázsoljon egy sokkal jobb alternatív megoldást.

Felbontottam a névnapomra kapott Mark Knopfler albumot is. Csabi tizenhárom éves útmutatásaihoz alkalmazkodva már egy ideje nem hallgatok semmi újat, amíg a régiek végképp be nem költöztek a fülembe. A hétvégén éreztem azt először, hogy most már kifejezetten szenvedek attól, hogy nem hallgattam még meg a Sailing to Philadelphiát, hát beadtam a derekam.

Ha olyan lesz a szülinapi bulim, mint ahogy megálmodtam, akkor előre is elnézést mindenkitől.

Hú, kicsit megint lazítottam, pedig egy rakás mesélnivalóm van

Csütörtökön megnéztük a Lain végét is, aztán Vizi repülőrajttal elhúzott. Én még ottmaradtam egy kicsit Balázst szórakoztatni, aztán, némi szöszmörgés után elugrottunk Callal a Prágába, betolni két liter meggylevet.

Amúgy a Lain egy elég szar film, hosszú is, erőltetett is, meg úgy általában vacak az egész – a meggylevezés Callal felviszi egy bágyadt közepesre, úgyhogy, ha valaki mégis rászánja magát, ezt is vegye hozzá. Cal ötletét egy kicsit továbbgondolva már csak hosszú és vontatott. A Haibane viszont továbbra is csodálatos, és ezt, mint nemrég megtudtam, immáron édesanyám is tanusíthatja. Ye.

Elég rendszerese járok könyvtárba, ugyanis most két olyan vizsgám lesz, amelyikből nem csak át kell mennem, hanem a szigorlaton és az államvizsgán is ezeket fogják kérdezni, úgyhogy kivételesen jegyzeteket is készítek, nem csak a fejemben rögzült gondolatmenetekre fogok támaszkodni. Weird.

Tegnap, a könyvtárból hazaérve főztem is: a nyár első lechow-ját, mert ez még nem volt az idén, ezt ebérde, illetve húslevest, de ezt csak betettem a hűtőbe. Eddig a húsleves afféle önkifejezési forma volt a számomra, most megpróbáltam egy kicsit klasszikusabb feelinget elérni, részben a staubolás elszabotálásával, részben a fűszerek visszafogásával. Sikerült, szép, tiszta, sárga leves lett, nagyon visszafogott és kellemes ízharmóniával.

blazing Sun
no one breaks the silence
of the street

There is nasty work waiting for you… Better stay here!

Az Lbreakout kijelentkező üzenete

Vannak némi elmaradásaim a munkában, úgyhogy most idecelluxoztam magam a számítógép elé. Még véletlenül se töltenék be Windowst, az újabban kifejezetten csak a rosszalkodás – Starcraft, Deus Ex, DVD – terepe, inkább maradok a Linuxnál, ami persze, amint fentebb látható, szintén kínál némi kitérési lehetőségeket.

A Kölök ma a felvételije közben (?) folyton hívogatott mobilon, hogy mondjak három amerikai írót, Csontváry-festményeket meg ilyesmi. Kiderült, hogy Hemingwayről mindenki azt hiszi, hogy angol.

Ma elég gyilkos napom volt a fotozz.hu-n, remélem, nem csak a rossz kedvem miatt, hanem mert tényleg rosszak voltak ezek a képek.

Három hét múlva jön haza édesanyám.

Ezt tényleg tőlem hallotad? Hm, végülis ismerősen hangzik… Nem emléxel véletlenül, kitől idéztem? Biztos nem én találtam ki, ahhoz túl jó mondás… :)

A filozófia visszaélés egy olyan terminológiával, amit kifejezetten erre a célra alkottak.

Balutól hallottam

Tegnap este biortimus-helyreálító akció keretében lefeküdtem. (Kár is lenne cifrázni azzal, hogy viszonylag korán vagy ilyesmi; a lényeg az, hogy egyáltalán ez még tegnap megtörtént.) Ennek megfelelően simán fel tudtam kelni az általam optimálisnak tartott háromnegyed hétkor, és most se érzem az agyamat túlságosan szivacsosnak. Azért azt még nem mondanám, hogy túl vagyok a tudományfilozófia-tanulás jelentette pszichonikus sokkon, de azért lényegesen jobban vagyok.

Ma megyek Lilt felköszönteni születésének második évfordulója alkalmából, és egy kicsit parázom is, mert egy kis bábkészítő show-t terveztem, de az ilyen csiponyákoknál sose lehet tudni, hogy sikerünk lesz-e, vagy a figyelmét totálisan elvonja mondjuk Apuci új kulcstartója. Úgyhogy viszek egy rakás édességet is, az a tuti adu ászha ajándékozni akar az ember.

Marla Singer feltöltött egy haikus fotót a fotozz-ra. Erről eszembe jutott, hogy milyen régen írtam én is, de amióta fotózom, valahogy egy kicsit nehezebben áll rá a fejem a haikura. Azért lehet, hogy megpróbálok visszatérni a bejegyzésvégi versekhez.

fly buzzing
in the room
hot afternoon