Gyorsan írok valamit, mielőtt kikerülök algi blogajánlójából.

Ma voltam Kun-szun Lungnak szülinapot köszönteni. Egy hardveres könyvet vittem neki, remélem, nagyobb szerencsém lesz vele, mint a Visual Basic referenciával, ami egy elég vaskos pofáraesés volt, még mindig felvágatlanul hever a polcán.

Ma volt privát lapindító Callal, ez az egyik legröhejesebb dolog, amit rendszeresen csinálok. Valahányszor vezetőszerkesztenie kell, mindig leülön egy Ki tud nagyobb trivialitást mondani?-t játszani, holott szerintem hetekig elvezetgethetné úgy a Nyúzt, hogy senki nem venné észre a különbséget.

Ma egy bágyadt, gyulladt szemű múmiát kellett úgy fotóznom, hogy valami viszonylag karizmatikus jöjjön ki belőle. Hát kihívás volt, az tuti.

Nemrég megtudtam, hogy Mircit alkalomadtán Mircogánynak is lehet szólítani; saját magát pedig a Miresz néven emlegeti. Hogy mi az igazi neve, arról fogalmam sincs. Azt viszont tudom, hogy a gyűlölt második neve Bianka.

Kicsit szivattyúház, hogy valahányszor nagy, parázs vitára számítok, nem történik az égvilágon semmi. Azt gondoltam volna, hogy a dékánválasztáson megerőltetik magukat a népek, de semmi: néma csönd a vita helyett, csak egy sima szavazás, ahol Micha simán befutott. Mondhatnánk, hogy a papírforma jött be. Épp csak hogy nem kétharmaddal nyert a fiú.

Holnap megint fotózhatok; a dolog pikantériája, hogy egy olyan fizikust, akit egyszer már meg is interjúvoltam. És ami a legviccesebb az egészben, ő is emlékszik rám.

Átirattam a gázórámat a saját nevemre. Két és fél évvel a lakás megvétele után talán már ideje volt.

„Nem biztos, hogy ez a höközést sokáig kell csinálni.”

Arwen

Csak most vettem észre, hogy algi hogy befenyegetett; az azért nagy megkönnyebbülés, hogy nem utál vagy ilyesmi, csak az én bejegyzéseimet hiányolja a blogomból. Ezt végül is meg tudom érteni.

Több napos szenvedés után ismét működik édesanyám számítógépe; a legnagyobb konfliktusforrás szokás szerint a legális szoftver mibenlétéről vallott gyökeres különbség volt. Mindegy, most ismét minden rendben, bár a finomhangolás még hátravan.

Ma együtt ebédeltem Arwennel; nagyon klassz volt, sokat dumáltunk és még rizsfelfújtat is ettem. Kedves Vizeli András alapvetően változtatta meg az életemet a Stocekkel.

Egy kis bennfentes poén: egy fiktív levél. Álmomban írtam, mint a Washington Post főszerkesztője.

Tisztelt Ügyvéd Úr!

Levelét megkaptuk és kiröhögtük rajta a belünket. Sajnos csak most tértünk magunkhoz a katatóniából, ezért röhejes és alapfokú jogi végzettséget sem tükröző firkálmányát az alábbiakban kommentáljuk.

Kétségtelen tény, hogy lapunkban „undorító, kisstílű tolvajnak és csalónak” tituláltuk az ön undorító, kisstílű tolvaj és csaló megbízóját, de sajnos nem volt más lehetőségünk. Igaz, hogy ez egy valótlan tényállítás, de az igazság az, hogy a nyomdafesték se tűr meg mindent, ezért voltunk kénytelenek ezzel az eufémizmussal élni.

Amennyiben Ön, illetve kliense nem hajlandóak ezzel megbirkózni, javasoljuk, forduljanak pszichológushoz; végszükség esetén akár a bírósághoz is – szívesen végignézzük, ahogy nb. ügyfele, illetve Ön egy pártatlan fórum előtt esnek pofára. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy kártérítési igényüket pofátlanul túlzónak és az amerikai sajtó történetében példátlanul szánalmasnak érezzük. Természetesen, ha tudjuk, hogy nb. ügyfelének (olvasni tudó) barátai és üzletfelei vannak, lehet, hogy tekintettel lettünk volna egy szerencsétlen nyomoronc lelki csipkéire is.

Amit egyáltalán hajlandóak vagyunk megfontolni, az az, hogy t. ügyfele, ha nagyon akar, firkálhat valamit a lapba. Ezt a lehetőséget ugyanis mindenkinek felkínáljuk, akire ráhúzzuk a vizes lepedőt; ügyfelének azért nem ajánlottuk fel, mert nem is titkolt meggyőződésünk volt, hogy az illető analfabéta. A tévedésért elnézését kérjük.

Ezúton is javasoljuk, hogy a későbbiekben tartózkodjanak a jogi nyelvezet terén elkövetett hasonló vandalizmusoktól.

Tisztelettel,

Arthur McKinley
editor in chief

Gyűlölöm a floppykat.

Örömmel tapasztalom, hogy egyre népszerűbb vagyok Zso-ék körében; a hétvégén, a húsvéti látogatáskor meséltem nekik egy csomót és nagyon élvezték. Zso-val még hülyéskedni is tudunk együtt, ez is nagyon tetszik mindenkinek.

Az óraátállítás – túl azon, hogy úgy felejtettem el, ahogy van – elég alaposan hazavágott, az ünnepek alatt egy percre sem tudtam mexabadulni az „úristen de késő van”-feelingtől. Ma azért fel tudtam kelni időben, ami jó dolog. Vár rám egy lapindító meg Vizi tördelésre okítása.

Tegnap este be kellett mennem egy faxért a főhadiszállásra – a faxok természetéből adódóan aztán ez egy nagy rakás munkát is generált nekem, na meg toborzóplakátot kellett terveznem.

Főztem magamnak is sonkát tojást, és Yodán kívül nem locsoltam meg senkit. Szélsőségesen gyűlölöm ezt a kispolgári csökevényt, úgyhogy ha sértődés nélkül el lehet kerülni, akkor elkerülöm.

Minden bolond tud igazat mondani, de csak az igazán értelmes emberek tudnak jól hazudni.

Samuel Butler

Elég korán volt ma a reggel, aztán ugorhattam ki Lágymányosra háttérbeszélgetést-készíteni. Gyalázatosan sikerült; ezt onnan tudom, hogy amikor visszahallgattam a magnót, több momentum is az abszolút meglepetés erejével ért, pedig a kérdéseket állítólag én tettem fel, és állítólag én kaptam a válaszokat. Mindegy, megvolt.

Utána a Vörös Démonnal (© Cal és rohadtul meglepődnék, ha nem ugyanarról a személyről beszélnénk) volt egy szeánszom, égtem, mint a Reichstag, és nem is igazán tudta mit kezdeni a helyzettel. Tulajdonképpen mindenben igaza volt, amit a maga politikusi modorában a fejemhez vágott, és még csak nem is tudtam mivel védekezni.

Nalyo késett pár órát, na de nem a pontosságáért szeretjük, nem igaz? Mindenesetre pizzahegyekkel és félgallonos whiskyüvegekkel állított be, úgyhogy legalábbis enyhült bennem a szemrehányó kedv. Új fiunk is van, egyelőre elég jól bírja a stapát, bár szerintem az „enyhe” kiképzőmodult futtattam le rajta.

Újabban egyre többször jön rám úgy éjfél körül valami megmagyarázhatatlan alvásvágy. De nem is ez az érdekes, régen is meg kellett birkóznom ilyesmivel, de régen erre a válaszom egy négyszemélyes kávé volt sok tejszínnel és cukorral; mostanában egyszerűen csak fellövöm a pizsut. Rettenetesn örexem.

fresch scent
of air
Spring full moon

Mivel tegnap este már elég gyors ütemben kapcsolódtak ki a történet-mesélő alrendszereim, elfelejtettem elmesélni, hogy voltam drágakő-kiállításon a Természettudományi Múzeumban.

Maga a kiállítás nagyon érdekes és jó az anyaga is, bár a magam részéről a drágakő-emberes képregényeket nem nagyon szerettem (kicsit olyan volt, mint az Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer… az élet című francia rajzfilmsorozat). Ami viszont egy agyvérzéses rémálommá tette az egészet, az a döbbentes mértékig suttyó kiszolgálás.

Mondjuk, hogy a biztonsági őrök bunkóbbak legyenek, mint egy repülőtéren, azt nem gondoltam volna; bár ezeket az embereket valószínűleg nem az IQ-juk miatt veszik fel. Kár, hogy a teremőrök is most gondolták kiélni szadista hajlamaikat, és egyre-másra üvöltöztek a látogatókkal. Én mondjuk egy eléggé szabálykövető alkatnak tartom magam, de – vagy talán éppen ezért – ha meglátom, hogy visszaküldenek valakit egy 25×18-as táskával, amikor ki van írva, hogy 30×30-ig bármit be lehet vinni, szívesen elkezdenék üvöltözni. Végül asszem, csak egy panaszlevél lesz belőle.

Nézzétek meg a Millió dolláros bébit!

Sok apró kis részsiker után sikerült áttörnöm a gátat, és működik a laptopomon a Debian, úgy, hogy akár már dolgozni is tudok rajta. Ez persze egy elég szép rakás dokumentáció elolvasását is jelentette, de a siker íze nagyon édes volt.

Édesről jut eszembe, ma vettem kétféle lekvárt. Igazság szerint nem tudom, hogy mitől lesz igazán jó a bolti lekvár: ami tuti, hogy a gyümölcstartalom nem elegendő; vettem már 65%-osat is, ami olyan volt hogy borzasztó. Ez most 45-ös, d egy stabil, kiváló márka és tényleg klasszul esett.

Visszakaptam Csabitól az Átjárót, most megint ezt olvasom. Tulajdonképpen ez az első kötet volt az egyetlen igazán jó, a második és a harmadik elég stabilan bágyad el: ebben legalább van feszültség és eredetiség.

Még el kék olvasnom a tar dokumentációját, de mindjárt elalszom, úgyhogy el is alszom.

A hét legpozitívabb eseménye egyértelműen a feltűnésem az állandó linkek között Morwen megújult blogjában.

Tegnap átugrottam édesanyámhoz tévét nézni. Elég bágyadtak voltunk mind a ketten, de valahogy mégis egészen jól el tudtunk kuncogni a Magellánon, ami ratyiság terén minden ediggi televíziós produkciót felülmúlt a szememben.

Tudtátok, hogy Harry Potter szülinapjára kijön az új könyv? Mindenestre most elkezdtem olvasni az utolsó részt, hogy naprakész legyek belőle. Érdekes, valahogy nem tetszik annyira, mint eddig, vannak részek, amik most egy kicsit túlontúl hosszúnak és vontatottnak hatnak; lehet, hogy csak én nem vagyok hangulatban. Lassan el kellene kezdenem olvasni kritikaírásra is.

Morwen is back.

Tegnap elég vacak napom volt. Vagyis vacak lett a végére. A délelőtt még nem volt nagyon rossz, kitaláltam egy új rizses-halas-fűszeres kaját, azt ettem ebédre, elég finom volt és elég gyorsan össze lehet rántani. Bár vendégeknek ebben a formában nem adnám még oda, legalább valami szószféle kellene hozzá, de alapötetnek nem volt rossz.

Még az se mondhatnám, hogy nem élveztem a gazdasági bizottsági ülést, ahová Olgi kedvéért mentem el; kicsit többet beszéltem, mint ő, de azért próbáltam vele egyeztetni arról, hogy mit is beszélek, úgyhogy bízom benne, hogy nem volt különösebben káros a jelenlétem. Gaba vitt minket oda-vissza, egész jó volt még ez is.

Utána beestünk a klán fórumának utolsó öt percére, ami egyszerre volt vérlázító és lesújtó. Utoljára három-négy évvel ezelőtt láttam hasonlót, amikor Sinkovics „Lemondok” Csaba meg akarta reformálni a gólyatáboros finanszírozást, és „hallgatói” (valójában azt gondolom, oktatói) nyomásra fórumot szervezett, ahol szitává lőtték az elképzeléseit. Most Arwennel történt ugyanez, túl azon, hogy sikerült a klánt egy kicsit eláztatni, még kapitulálnunk is kellett; Arwent azért csodálom a bátorságáért. Bár ilyen pirosnak se láttam még sose, mint amikor ott állt a katedra mögött egy ugyancsak szellősen megtelt előadóban. Ja, és elvesztettem egy Milky Wayt, mert többen voltak, mint harmincan.

Utána még volt egy gyors klángyűlés is, ahol elég durva indulatok szabadultak el; perverz módon én a klán működésének ezeket a pillanatait szeretem a leginkább. Azt azért persze nem bántam volna, ha Arwen sokkal jobban vigyáz magára. Ezen kívül olyan fejgörcsöm lett estére, hogy a villamoson már könnyezett a szemem.

Fogadjunk egy üveg pezsgőben, hogy nem vágod le a szakállad!

Ma este pezsgőzök. Lehet, persze, hogy valaki úgy találja, olcsón adtam a szőröm, de úgyis gondolkodtam egy részleges eltávolításon. Tegnap láttam a Don Juan de Marco-t és mi tagadás annyira tetszett a rövid spanyolos szakállka és bajusz, hogy magamtól félretettem volna a lustaságom. A fogadás csak a ráadás :-)

Furcsa volt 2000 őszén az ETR-ről olvasni, nyomon követni, egyes emberek mikor léptek be a szerkesztőség ajtaján. No meg 2002-ben olvasni Trychydts könnyes búcsúját, hogy ez az utolsó főszerkesztőként írt bevezetője.

Vizi olvasgat

Remélem, nem az önimádat első jele, ha az ember órákat tölt önmaga fényképezgetésével. Az új elemlámpa frankón bevált, bele is jöttem, lett is pár új ötletem; a kész képeket most véleményeztetem másokkal. Lehet, hogy baromi ciki, de nekem tetszenek. Még akkor is, ha a képeknek kb. a 2%-a használható a beállítás nehézségei miatt.

A rektori biztos ma lemondta az interjút. Elvben kapok majd másik időpontot is, de előbb a TTK dékánjával kell egyeztetnie; ha nem csalódom az öregben, akkor ez a dolog a jövő hét közepén lesz legközelebb aktuális.

Ezen a hétvégén nincs szerkesztés. Már a gondolat is üdítő, pedig még csak szerda van.

Utálom a házimunkát. Az ember megveti az ágyat, elmosogat, aztán egy év múlva kezdheti előről.

Dorothy Parker

Nem tudom, megfigyeltétek-e már, de a szőnyegek alatt egy zord anya hiányában szükségképpen kiakul egy Terra Incognita. Ma rám jött a hoppáré és felszámoltam. Kiporszívóztam a szőnyeget. Aztán felhajtottam és alatta is kiporszívóztam. Aztán megfordítottam, és az alját is kiporszívóztam. Aztán kiráztam. Aztán visszetettem és megint kiporszívóztam. Addig nem fexem le, amíg a konyámat össze nem rántom.

Tegnap egész nap édesanyámnál voltam. Sikerült revansot vennem a keszthelyi fiaskóért, és sikerült kitaktikáznom magamnak egy győzelmet kanasztában (végre valaki, akivel lehet standard szabályok szerint játszani). Kaptam sült csirkét meg meggyes lepényt. Meg húslevest. Meg teát. Megnézte a fotóimat. Tökéletes nap volt, na.

A 4 db képből egy kiesett, tegnap este viszont megint csináltam egy sorozatot. Szerencsére itt már sokkal nagyobb volt a hatékonysági ráta, mint tegnap. Ráadásul van új elemlámpám: „2 in 1”-ként reklámozzák, de valójában 3 in 1.

A különbség a hegedű és a fuvola között az, hogy a fuvola tovább ég.

Victor Borge, humorista, zongorista

Megcsináltam az önarckép-projektem. Legalábbis azt hiszem. Mindenesetre van négy nem olyan rossz képem magamról; még azért rendezek egy zártkörű fotókiállítást, mielőtt felteszem őket ide, pláne a fotozz.hu-ra. Mindenesetre rájöttem, hogy nekem tényleg kell egy zseblámpa.

Ne tudjátok meg egyébként, milyen röhejes dolog állvánnyal önarcképet csinálni. Egyrészt tíz másodperced van, hogy felvedd a kívánt pózt, aztán rohangászhatsz vissza egyesével megnézni, hogy éppen mit szúrtál el. A legkísértetiesebb eredmények persze abból erednek, hogy elsőre nem igazán tudod, hogy mit lát a gép; elég vicces olyan képeket készíteni saját magadról, amelyeken nem vagy rajta.

Ps. Kedves Morwen, tényleg elszúrtam. De nem az embereket cseréltem össze, hanem a neveket :).

Öööööööööööööööööööööööööööö, mikor is csináltál Te képeket hőn szeretett Keresztanyánkról?! Ha meg csak véletlen elírás, akkor köszi, hogy összekevertél Vele. Végülis mintha ikrek lennénk :)

Tegnap este óta megint édesanyámnál vendégeskedem, és újfent rákattantunk a Megasztárra; akinek én drukkoltam, az most ki is esett. Tekintettel arra, hogy számomra a popkultúra olyan ellenállhatatlan vonzerővel nem bír, meg is sértődtem, és elhatároztam, hogy továbbra se nézek ilyen hülyeségeket. Viszont vigasztal, hogy ma ebédre iszonyú finom sertéscomb lesz – tegnap este már megkóstolhattam és már akkor is kiverte nálam a biztosítékot.

Tegnap szerkesztés után Balu benn maradt még egy kicsit és fotózásról beszélgettünk. Elmesélte, hogy milyen klassz önarcképet csinált; csak eredendően önzetlen természetemnek köszönhetem, hogy nem pusztultam bele ott helyben az irigységbe. Már elmesélve is sokkal jobb volt, mint amit én valaha is ki tudtam találni. Remélem, azért majd meg is mutatja egyszer. (Tulajdonképpen, ha lenne benne egy kis szánalom, feltenné ide, valami kellőképpen vicces bejegyzés kíséretében.)

Mindegy, ennek hatására elhatároztam, hogy most már én is csinálok magamról egy önarcképet; fantáziám ugyan nincs ennyi, állványom viszont van, így nekem is van a kezemben egy adu. Ki is találtam valami kellőképpen hajmeresztőt, ha valaha hazakerülök, rögtön ki is próbálom majd.

Tegnap elég komolyan nekiláttam Morwen újabb projektjének. Ez az első alkalom, hogy alig kell szerkeszteni a képeket, csak vágok, ezt-azt igazítok rajta, és már kész is. Nem kell trükközgetni, azt a havon mexóródó fény megcsinálta helyettem.

A kemény munkába még senki nem halt bele, de minek kockáztassunk?

Edgar Bergen

A ma reggel hetven százalékát azzal töltöttem, hogy azt a kulcsot kerestem, amit végül a főhadiszállás északi szárnyának íróasztalánál találtam meg, ahol egész héten összesen negyedórát töltöttem. Rejtély számomra, hogy került oda, de mindenesetre annyira nem volt jó.

Az éjszakát amúgy javarészt kenyérsütéssel töltöttem, egyes fázisok közben (kelesztés, sütés) szundikálva valamelyest, de nem igazán állíthatom, hogy kirobbanó volt a siker. Mondjuk a só tuti nem volt elég, de nem akartam túlsózni – itt nem részletezendő okoknál fogva viszont kétharmad adagot kellett készítenem. Mindegy, jó lesz a madaraknak.

Kill Billt hallgatok szerkesztés közben. Kivételesen valahogy az első rész zenéjét – a másodikat általában jobban szeretem, de most valahogy eszembe se jutna lemezt cserélni, pedig már a harmadik kört nyomom.

Vacskamati viccesnek gondolta az Interjú a Vámpírral címet adni a dékánnal készült interjúnak; nalyo tévedésből egy New Yorki kínai éttermet fotózott le a Dyonysos Taverna helyett, Vizi geometriai hasonlatokkal ékesítette a jelöltekről szóló értékelését. Business as usual.

Amikor érzed, hogy kezdesz dühbe jönni, gondolj a következményekre!

Konfuciusz

Tegnap azt hittem, hisztérikus sírógörcsben fogok kitörni kedves Vizeli András vállán, amikor fél nyolckor még csak azért álltam fel az asztaltól, hogy átmenjek vele megbeszélni azt, amiről addig beszéltünk. Aztán valahogy mégis megvigasztalódtam, talán a saját pszichopátiámról hallott vicces anekdoták hatására.

Tegnap sikerült interjút készítenem a dékán úrral; Arwen jelenléte varázslatosan hatott a közlékenységére; egyetemi vezetőt ilyen informatívnak még nem láttam. Persze neki már úgyis mindegy, de mindenesetre ez volt az első alkalom, hogy bármilyen megkeresésemre válaszolt. Tulajdonképpen akár cikinek is érezhetném, ha nem gondolnám azt, hogy ha független újság lennék, akkor azért jobban tiszteletben tartana.

Ma reggel még egy kiadós kenyérsütési projekt is vár rám; ez ugyanis része annak az új motivációs programnak, amit a most hétvégi szerkesztésen vezetünk be, kísérleti jelleggel.

– Egy májasat.

– Máj? Máj? Máj? Máj? Mi az, hogy máj?

– Máj.

– Milyen máj? Máj? Máj?

– Hát máj. Nehogy már nem tudod!

– Na ne hülyéskedj! Máj? Milyen máj?

– Mittudomén, csirkemáj.

– Ja, az nekem a kedvencem. Akkor én is kérek.

Asszem, most már elkerülhetetlen, hogy én is írjak a saját blogomba. Igazából nem is tudom, mikor kellett utoljára ennyi cikket és egyéb dolgot írnom; valahányszor billentyűzet elé ültem, mindig rámjött a rángógörcs.

Visszafelé haladva: tegnap én is részese lehettem Viziék Két pisztolybeli sörözésének. Úgy érzeztem, az alkalom engem is kötelez, így én is sört ittam, pedig utálom; annyira most se élveztem. Mármint a sört, mert maga a dumálgatás klassz volt. Aztán azt is megtudtam, hogy Arwen nem általános alelnök többé. Neki – állítólag – az egyik szeme sírt, a másik nevetett; ha engem is beleszámolunk (végül is enyém ez a blog), akkor már háromra emelkedett a nevető szemek száma.

Tegnap amúgy ebédelni is voltam ezzel a két úriemberrel. Egy csillagász manócska mellett találtunk helyet, aki olyan laza természetességgel kapcsolódott be a társaságba, hogy esküszöm, azt hittem, legalább látásból ismerik. Vicceket mesélt meg minden. Én meg tükörtojást ettem krumlival és műanyag evőeszközzel.

Voltam Gáborkáéknál is, és oltári nagy sikert arattam Zso és Lil körében. Most mesélhetnék mindenféle aranyos sztorikat, de úgy érzem, hogy egy magamfajta komoly fiatalemberhez nem illenek az ilyen részletek. Ugyanakkor meg kell vallanom, piszkosul jól esett, hogy nem édesanyám volt az első számú sztár.

Hétvégén Vacskamati volt a tördelő. Már vártam, hogy mikor szólal meg a türelmes hangján, hogy elkezdje magyarázni, hogy miért ésszerűtlen a modulhálós szerkezet, amikor megszólalt a türelmes hangján és elkezdte magyarázni, hogy miért ésszerűtlen a modulhálós szerkezet. Leintettem.

Nalyo azzal hencegett, hogy ő az 1/15-öt is megtartja. Kiröhögtem, aztán, amikor láttam, hogy én is megtartom a fakezemmel, akkor megállapodtunk abban, hogy valószínűleg a digitálig gépek képalkotása lehet ilyen cseles. Hogy milyen lehetnek a képek nagyban, azt nem tudom, mert a barbár médiacsoport letörölte őket.

Ja, Hunyady professzort is sikerült levadászni, interjú is van vele, meg fotó is, és sikerült szembefutnom a világmindenség legbunkóbb titkárnőjével. De komolyan. Én nem valami kis hallgató vagyok, hanem egy újságíró; az még csak oké, hogy a folysón kell várakoznom, amikor az előtér előterében van ezer szék, de hogy még fejhangon rikácsolva ki is oktat, az már tényleg a pofátlanság teteje. Mindegy, túléltem.

Ezen kívül volt még három interjuh a dékánjelölt urakkal: mindenkinek megírtam, hogy max fél óra, ez egyik tizenegy, a másik huszonkét perc, a harmadik két és egy negyed órás lett (kábé). Az utóbbi természetesen Inzelt tanár úr volt, a középső pedig a leendő dékán. Mármint szerintem.

Lehet, hogy szerintetek a rendkívüli kari tanácsról és a dékáni fórumról is kellene írnom, de ez esetben sajnos, nem tudok kielégítő eredményeket produkálni.

Még arról kellene írnom, hogy milyen hatása van a szövetséges klán iránti túlzott elkötelezettségnek az emberi agyra, de szerintem ehhez még nem vagyok elég higgadt.

Jujj! És az fááj?

Igazán nincs mit.(Tisztában vagyok vele, hogy nem én mentettem meg, de közvetve hozzájárultam, sőt én indítottam el Try sant a lovagias küldetésre) Természetesen azzal is tisztában vagyunk, hogy teljesen megújulva és más címen térsz vissza. Ahhoz semmi kétség nem fűződhet, hogy nem blogolsz, addikt vagy te is :-) Ami a lila foltot illeti, rendben, vállalom (bár kötve hiszem, hogy tettlegességig fajulna az ügy, nagyon tudom adni az ártatlant), nem hiszem, hogy sikerülne másfél hónapra eltűnnöm a városból. Sajnos. Egyébbként miért pont a bal szemem alá? És különben is nem lehetne zöld? Tudod: az a kedvenc színem!