Blogom történetének kedvenc keresőkifejezése: „aranyos Márk”. Hát, igen…

A hét jelszava: Gönci Balázs egy zseni!

Vacskamati megújult blogajánlóinak hipnotikus hatására benéztem én is a Fehér Holló tanyájára. Nagy megdöbbenésémre a szokásos szemkifolyatós háttérkáosz helyett az Impossible Misson című, idén húszéves játék káprázatos színvilága fogadott. Most már mindent tudok a tamponvásárlásról, talán egy picit többet is, mint szeretnék.

Fura tél ez nagyon, remélem, februárban szakadni fog a hó.

ügyfél: Csókolom! Mi az, hogy hülyegyerek?
nalyo: Azt jelenti, hogy valaki nem komlett kiskorú.
anyuka: Rakod le azonnal!!!

Akad pár kellemes pillanat is a telefonálók áradásában. Mondhatnám kárörvendő. Mint például amikor felhívnak a fent említett egyedek és azt hallod, hogy: „Egyenlege tizenöt másodperc múlva lejár”. Ilyenkor csak picit kell húzni az agyukat: mindjárt meglesz, már tölti az oldalt, lejött az adatbázis, keresem, bipbipbipbip…

„During filming, a paramedic was kept on the set to make sure that Mr. Orange’s (Tim Roth) amount of blood loss was kept consistent and realistic to that of a real gunshot victim.”

imdb.com

Megnéztem a Kutyaszorítóbant, és ismét beigazolódott a Balu-féle moziheurisztika. Szerencsére ezt a filmet mindenképpen meg akartam nézni, így abszolút nem haraxom, hogy lelőtte a poént, meg azér se, hogy zseniálisnak tituláta egy zseni korai művét (jobb mint a Ponyvaregény, ha-ha).

Nem rossz persze, de igazából itt még csak próbálgatja azokat az elemeket, amelyek a Ponyvaregényt és később a Kill Billt olyan naggyá tudták tenni. Itt még nem érezte, hogy mennyi az a vér, ami pont elég ahhoz, hogy a filmet komolyan lehessen venni, de a néző ne ájuljon el a brutalitástól; hogy mennyi abszurditás kell ahhoz, hogy az ember ne vegye az egészet túl komolyan; hogy mennyit lehet várni egy váratlan fordulat előtt. Az idősíkok kavarása izgalmas, de nem nagyon, hamar összeáll az egész. Tarantino-rajongóknak kötelező, látni kell, hogy az erőszaknak ez a belső világa miből állt össze; mások csak akkor nézzék meg, ha nem zavarja őket, ha Tim Roth a film felében vértől iszamosan hentereg egy egyre növekvő vértócsában.

Végre írtok! Már megérte :) Csak tájékoztatásul:szoktam én tanulni, blogírás helyett is… Bár munkamorálomat tekintve, egy lajhár hozzám képest kapkodó idegbeteg :)

Tudjátok, milyen éjfélkor az exfőnökötökkel arról vitatkozni, hogy egy reprezentációs CD-n könnyen elérhetőek-e a menüpontok? Próbáljátok ki feltétlenül…

Tegnap édesanyám elvitt a Kiskakukk étterembe. Édesanyámmal mindig nagy muri vendéglőbe menni; nem hozhatják olyan hamar a kaját, hogy ne türelmetlenkedne (most kb. harminc másodperccel sikerült megelőznie a levest), mindent kifogásol, de csak nekem, a pincéreknek sose. Én mindenesetre teleettem magam harcsapaprikással (+túrós csusza), előtte meg ettem isteni húslevest sok boldogsághormonnal, még késő délután is alig tudtam mozogni.

Felugrottunk Yodához is, egész jól volt, most gyógyult ki az influenza-védőoltásából. Minden évben beoltják, de szegény már olyan öreg, hogy magától az oltástól kap full influenzát; megfogadta, hogy ilyet soha többet. Mondjuk ahhoz képest, hogy milyen idős, döbbenetesen jól bírja a maga által kidolgozott gyógykúrát: ha rosszul van, bevesz mindent, ami van otthon. Ilyenkor persze a bacilusok iszkolnak, ha tudnak.

Belekezdtem életem első független újságíró-projektjébe. Marha kíváncsi vagyok, lesz-e belőle valami mert még sose tudott semmi ennyire felpiszkálni.

Talán többen is olvastátok az Iskolabusszal Amerikában című könyvet, amit egy akkor (a hivatalos változat szerint) egy 13 éves srác írt, aki a családjával töltött két évet Amerikában. Akkoriban az én ismeretségi körömben elég nagy sláger volt, pedig semmi különös, csak leírja, hogy milyen általános iskolásnak lenni odakint. Akkor persze még Amerika sokkal messzebb volt Magyarországtól, mint mostanában – ma már ez aligha lehetne ekkora sláger.

Mostanában elég sokat jutott eszembe ez a könyv, úgyhogy amikor megtaláltam Kun-szun Lungnál, haza is hoztam, pedig asszem ez inkább a Kölöké. Elolvastam, elég fura érzés volt, de a legérdekesebb az volt, hogy milyen jól volt megírva. Szerkezete van, a történetek kerek egészek, általában egészen elfogadható slusszpoénnal; nincs benne a kelleténél több lazaság, de mégis van benne valami fiatalos – érdekes lenne tudni, volt-e mögötte kiadói szerkesztés. Vagy hogy a srác mit gondol ma a könyvéről.

Elhatároztam, hogy kinyomozom. Az első lépéseket már megtettem, kíváncsi vagyok, lesz-e erdeménye.

Bibibí, én meg tanul(hat)ok! És már csak hat vizsgám van, és ebből csak egy szigorlat… És már tudom, mi a különbség T és O Cromwell között (az egyik a másiknak a testvérének az unokája, de mindkettő nagy gazember, nekem elhihetitek…). Szóval én ezért nem írok blogot (egyébként meg írok, csak ritkán. Megyek, keresek is egy receptet. Mondjuk grillezett mozarellát:-)).

„Gyerekek! Csak én írok blogot vizsgaidőszakban?!”

Morwen

Még szép! Mindenki más rettentően elfoglalt…én persze leginkább azért nem írok mert lusta vagyok. Készítem az új, összkomfortos oldalam, amiben még jacuzzi is lesz, meg persze óriás csúszda, amin bálnásat, meg rozmárosat lehet játszani. (Emlékeztek arra a frenetikus Unicum plakátra, amin a fuldokló üdvözült arca ragyog, ahogy megpillantja a palackot :-) Nalyo, persze csak arról van szó, hogy nem vagyok elégedett a mostanival, túl nehézkes a publikálás. Viszont hétfőre megcsinálom a blog részét, és onnantól sommás, gyors és (legfőbbképen) pengés leszek!

Hja kérem, aki biankó kimentést ír a vizsgaidőszak összes választmányáról, az biztos ráér blogot írni…

C. kisasszonyt kirúgták az egyetemről. Mindig elég felemás érzésekkel hallgatom az ilyesmit, pláne, hogy nem egy ismerősöm volt már – l. Balu, hogy csak egy példát említsek – aki már csak fél kézzel lebegett a szakadék felett, vagy egyenesen maga a Szerencse Istennője tartotta még egy kicsit a levegőben. Másrészről mindig a rám annyira jellemző, rosszindulatú szkepticizmussal hallgattam a történeteket a szemét tanárokról meg a teljesíthetetlen vizsgákról. Jelen esetben azonban valahogy nem gyötörnek ezek a kétségek.

Újabban újra egyre többet dolgozunk együtt a Főnökkel; vicces, nosztalgikus érzés, ugyanakkor néha ugyancsak feláll a szőr a hátamon. Elég csak azt hallgatnom, hogy hogyan piszkálja az utódomat, ugyanazzal a metsző gúnnyal, ahogy pl. engem is anno; hát rögtön megszólalnak a vészcsengők a fejemben. Másrészről meg ugye egyel több a játékos a pályán, Arwen mellett még vele is meg kell vívnom olykor; hát komolyan mondom, ehhez képest a való élet szanatóriumnak tűnik.

Cal „Roham” című bejegyzéséről egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy igazi-e vagy sem. Nagyon ritkán látni tőle ilyen szépen eldolgozott, megfelelően kitempózott, hatásos dolgokat – van egy bazi nagy vasvillája, oszt csak hányja fel a honlapjára, ami eszébe jut. Ez meg simán elmenne valami Bridget Jones-műfajú regényben is fejezetnek, a befejezés is ott van meg minden. Egyelőre túl kevés a hitem a valóságban ahhoz, hogy ez csak úgy elhigyjem.

” Miért van az, hogy mindenkinek unalmas a blogja?”

algi, egy lényegi kérdésre rátapintva

Sokáig nem tartott a télikabát-szezon, egyelőre bőrdzsekiben rohangászok, ez is bőven elegendő. Sőt, ma hosszasan tudtam szellőztetni is, ami erősen ráfért már szegény kicsit kéglimre.

Tegnap egész nap pakolásztunk Kun-szun Lunggal; vakuból ugyan csak a hálózatos változatot találtuk meg, viszont előástam egy csomó régi könyvet és játékot. Előkerült a Kölök régi fényképalbuma is, nem is gondoltam volna, hogy ilyen tündérbogár kis szösszentyű volt valamikor.

Mindenesetre a végére már elég rosszul voltam, már akkor is belémállt a fájdalom, ha csak megláttam egy újabb papírládát; végül is kicsi híján az egész lakást átpakoltuk. Megerősödött bennem az elhatározás, hogy belátható időn belül nem óhajtok költözni.

„Ne terhelje magát az ember azzal a plussz feladattal is, hogy boldog akarjon lenni!”

Ottlik Géza

Ne is! Most például megpróbálom túlélni a napot anélkül, hogy unalomba fulladnék. Ebben hű segítőm egy csini headset, ami csak két számmal kisebb a fejemnél és a kedves/kedvetlen/butus/túltájékozott/vicceskedő/türelmetlen ügyfelek. No meg a mai nap fő újdonsága: az óránként felvisító tűzjelző sziréna és az önműködően becsapódó tűzzáró ajtók, amin persze van kilincs, nehogy bennégjünk. A falrafestés sikerült, megint kiabál, de szerencsére hamar le szokták lőni.

„Itt lakik Mimi?”

Tegnap délután-este bizottsági ülés volt a klánban. Nem volt sokkal rosszabb, mint egy kiadós hasba rúgás.

Amúgy épp birkózom egy kezdődő influenzával, egyelőre nagyon kevés sikerrel; estére mindig egész szar, reggelre sikerül visszaszorítanom. Nagyon kellemes, pláne, hogy holnap megyek vakut bányászni Kun-szun Lunghoz.

Ja, volt szilveszteri buli is. „Megvolt.”

No ha már úgyis az újévi fogadalmaknál tartunk, akkor én is előrukkolnék néhánnyal, úgymint: -kedves leszek -csöndes és aranyos -nem szólok be senkinek Nagyjából ennyi, a sor tetszés szerint bővíthető. És bár a mennyezet leszakadt, de én akkor is törekedni fogok ezen dolgok megvalósítására! (legfeljebb nem sikerül…)

Hát nem eltrafált egy kacsa ötszázas csúcsnál?

Rég írtam ide. De a sorba nekem is be kell állnom. Megfogadom, hogy az elkövetkező egy évben nem halok meg. Dögöljek meg, ha megszegem.

A gonzó újságírást meghazudtolva: csakazért sem fogom szerkeszteni, amit beállva írok Márk blogjába. Sziasztok! Boldog új évet! :)