” Miért van az, hogy mindenkinek unalmas a blogja?”
algi, egy lényegi kérdésre rátapintva
Kötelező olvasónapló-forduló:
Robinette Broadhead: Hícsí randevú
Robinette Broadhead sikeresen legenerálta visszaemlékezéseinek újabb kötetét – az arca nagyobb, mint valaha.
Komolyan azt gondolom, hogy gigászi mértékű pofátlanság kell ahhoz, hogy valaki az első néhány fejezetben lelője az összes poént, ami a későbbi oldalakon következik. Nem arról van szó, hogy az éles elméjű olvasó kedvéért el van rejtve néhány utalás: gyakorlatilag tételesen leírja, hogy miket fog elmesélni.
Ehhez képest rettenetesen sok az időhúzás, a több szálon futó cselekményszál inkább csak bosszantó, mint hasznos; a könyvben csak úgy hemzsegnek a klisék. A kicsi, de feelingben erős Átjárót utolérte a sikeres ciklusok végzete: a szerző nem tudta, hol kell megállni, és abban a biztos tudatban, hogy az olvasói úgyis mindent bekajálnak, kiprintelte az első két kötethez készített jegyzeteit és kiadta regény gyanánt.
Ami talán a legirritálóbb, hogy időközben elfelejtett egy-két dolgot, és lusta volt utánaolvasni; inkább kitalálta még egyszer, máshogy.
Sokáig nem tartott a télikabát-szezon, egyelőre bőrdzsekiben rohangászok, ez is bőven elegendő. Sőt, ma hosszasan tudtam szellőztetni is, ami erősen ráfért már szegény kicsit kéglimre.
Tegnap egész nap pakolásztunk Kun-szun Lunggal; vakuból ugyan csak a hálózatos változatot találtuk meg, viszont előástam egy csomó régi könyvet és játékot. Előkerült a Kölök régi fényképalbuma is, nem is gondoltam volna, hogy ilyen tündérbogár kis szösszentyű volt valamikor.
Mindenesetre a végére már elég rosszul voltam, már akkor is belémállt a fájdalom, ha csak megláttam egy újabb papírládát; végül is kicsi híján az egész lakást átpakoltuk. Megerősödött bennem az elhatározás, hogy belátható időn belül nem óhajtok költözni.