A szerelem nem más, mint a képzelőerő győzelme az értelem felett.

H. L. Mencken

Kissé megakadtam a blogírásban: minden, számítógép előtt töltött szabad percemet Morwennel töltöm. Ő a monitor túloldaláról mosolyogva tűri, ahogy készítem a képeit a GIMP-pel. Ezt általában addig csinálom, amíg elalszom az egérrel a kezemben, vagy amíg el nem sírom magam, amikor véletlenül sikerül letörölnöm egy háromórás munkával készített kijelölési maszkot. Úgy a felénél járhatok a projektnek, de kezdek belejönni, így talán mire előhívódik a fekete-fehér tekerecs, elkészülök a többivel. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lett, de most nem megyek bele abba, hogy miért nem vagyok kibékülve a négyszázas érzékenységű színestechnológiás fekete-fehér filmmel. Ha a hagyományostól sem dobom el az agyam, művészi mentalitás ide, művészi mentalitás oda, színes filmre fogok fényképezni.

Vasárnap buli volt nálam, néztük a Kill Billt. Már nagyon be voltam sózva: előző nap véletlenül láttam a második rész trailerjét, és alig bírtam megállni, hogy ott helyben el ne kezdjem nézni az egész filmet; de aztán inkább a késleltetés technikáját alkalmaztam. Utána volt vacsi is, most először nem főztem, de szerintem jó volt így is. Mondjuk annyi kaját vettem, amennyi egy nyolcszemélyes bulit is elvitt volna a hátán (hehe, képzavar), de legalább nem kell vásárolnom a héten.

Ma reggel futni akartam, de aztán a kint dübörgő vihar hatására inkább csak egy bögre forró teát ittam. Majd holnap. Nem engedek az új, sportos imidzsemből!

Bánó: Ugye az az oka, hogy a Bt.-nek, ami alapított a Pontot, azért egy egyetemista fiú a beltagja, hogy ne a Bt.-ben kültag szerkesztőkön lehessen számon kérni az anyagi bukást?
Para-Kovács: Ebbe nem látok bele.
R. Székely: Ebbe nem folytam bele. A főszerkesztőt kellene erről megkérdezni.

Hát, gyerekek, megígérem, hogy én ingyen és bérmentve fogom egy hónapig írni a blogomat. Egyébként – hogy ne politizáljam át teljesen szegény Try politikamentes blogját, ahogyan azt általában az internetes fórumokkal a moderálás határáig el szoktam menni – már gondolkozom, hogy milyen internetes vagy papíros médiumokat szeretnék csinálni. Szerepjátékos online portál? Végre egy olyan SF magazin ami megáll a lábán (szvsz a Galaktika sem fog)? Rendszeresen megjelenő képregényfüzet? Egyszerű fanzin? Vagy színes álomfelytő folyóiratot? Még jó, hogy nem korlátoz engem a jelenleg létező lapok ismerete. Nem ködösíti el látásomat a szakértelem – ahogyan azt Nagy Bandó mondta a demokratikus szavazásról. Tényleg: hány emberre is esik egy politikus?

Bocs a zavaros postért. Asse biztos, hogy ide kellett volna. Kicsit fáradt vagyok. Vagy lehet, hogy én is csak álomdok most?

„Volt már olyan álmod, Try, amely teljesen valóságosnak tűnt?
Mi történne, ha képtelen lennél felébredni egy ilyen álomból?
Hogyan tudnád megkülönböztetni az álomvilágot a valóságostól?”

Az álmoskönyv szerint a technonindzsa felderítő biztonsági résre utal a böngészőhöz letöltött frissítésben, ha teheted ne installáld vagy várd meg az update javítócsomagját!

Én nem álmodtam semmit, viszont majdnem lefagyott a kezem és leestem az ágyról. Szörnyen defenziv vagyok ha Zsu kényelméről van szó. Egyébbként körbenéztünk a Kikában és elhatároztam fogyni fogok. Akkor az olcsóbb matrac is megfelel, ami csak hetven-nyolcvan kilót bír el fejenként. Talán úgy a kommandósokkal is könyebben elbánok. Hiába no, a mozgáskultúrára áldozni kell!

Ma elolvastam egy novellát: olyan volt, mintha valaki egy rücskös márványlapot egy életlen, rozsdás gyaluval próbált volna tükörsimára faragni. Oltalmazzon bennünket az ég a dilettáns, önkifejezési viszketegségben szenvedő, megalomán őrültektől!

Ma reggel ismét elolvastam a Lábujjnyeső reggelije című fejezetet az Idoruból; a fentiek után szükségem volt valami irodalmi profizmusra is, amolyan enyhítőszerként. Gibson egyik legzseniálisabb húzása, hogy a befejzés egy-két fejezeten belül húzdódik, és az epilógus pedig egy, a fő cselekménytől többé-kevésbé független szösszenet. Mondjuk ez a középkori japán irodalomhoz képest semmi: ott a kilencszáz oldalas Genzsi regényéből háromszáz oldalt szántak a cselekmény lecsengésére, a főhős pedig a regény közepén meghalt.

Tegnap annyit foglalkoztam gondolatban Nalyoval, hogy végül sikerült is vele álmodnom. Egy XXII. századi technonindzsa-klánnak volt a fő felderítője; vicces volt látni, ahogy kicselezi a rendőrség kommandósait, és ahogy pillanatok alatt megtalált mindenféle titkosajtót. Hónapok óta nem álmodtam egyébként ennyire szép fényekkel: aranysárga derengés vont be minden fontosabb helyszínt, az égbolt meg gyönyörű tiszta sötétkék volt.

Mondtam már, hogy olyan az emlékezetem, mint egy ementáli? Tele van ugyanis lyukakkal. Nem hiába mondom mindenkinek, hogy írjon e-mailt, mert különben elfelejtem, amit mondott. Be kellene szereznem talán egy, a Mementoban is szereplő fényképezőgépet (nem jut eszembe, hogy hívják, de mégis: polaroid), és mindenkit, akivel kapcsolaba kerülök, bemutatkozom, azt lefényképezni, és ráírni a nevét, meg pár szót róla, mert a név- és arcmemóriám mindennél rosszabb. Talán nem fordulnának elő olyan vicces dolgok, hogy pár nappal később megint beszélünk, de én úgy állok hozzá, mintha először látnám. Kicsit furcsa, de jól esik, mikor a folyosón összefutok ismeretlen emberekkel, és mosolyogva, kedvesen köszönetet mondanak, én meg nézek ki a fejemből, hogy miért is?

Ha kreatív életet akarunk élni, nem szabad félnünk attól, hogy tévedünk.

Joseph Chilton Pearce

Nalyo véleményét olvasgatva bizonyára azt gondoljátok, hogy én egy mimóza vagyok, holott a történet inkább volt életem egyik legiccesebb eseménye, mint egy csipkés lelkembe döfött tőr.

Szóval ez úgy vala, hogy vadiúj digitális fényképezőgépemmel az oldalamon bevágódtam a Haliba, ahol is ott ült Nalyo, aki az én szememben a digitális és analóg fényképezés lokális gurujának számított és számít mind a mai napig. Mivel ugyancsak fel voltam dobódva az új gépemtől, gyorsan odaadtam neki, mondana-e véleményt. Kézbevette, és mintha Kittenberger Kálmán nézné át egy fiatal kolléga első elefántlövő fegyverét, megnézegette, hogy mit tud, majd elhangozhatott a sommás ítélet. Nem volt ezzel semmi gond, leszámítva persze, hogy úgy éreztem, egy F16-os vadászpilótának sem kellene talán egy félig használt Cessnával elhencegni, de napirendre tértem az eset felett. Amúgy a Fuji Finpix A210 tényleg nem egy olyan gép, ami mindeféle analóg ketyerét feleslegessé tesz; igazán csak egy hozzám hasonló kezdőnek tökéletes, hogy megtanuljon komponálni, tudatosan nézni a témákat, na meg persze remek emlékképeket lehet vele csinálni. Komolyabb kép csak akkor lesz belőle, ha az ember nekiesik egy fotószerkesztő programmal a nyers képeknek.

Így a valóban oly sokat idézett mondat leginkább a Nalyo és az énközöttem fennálló technikai tudáskülönbség eleven és felettébb szellmes mementója, semmint valamiféle vaskosabb sercintés az önbizalmamra. Mellesleg szólván, mint említettem, legutóbb épp kapóra jött a gépnek ez a kis vaskos döcögőssége; nem kellett elvesznem a rekesz-zársebesség beállításának rejtelmeiben, amikor Morwen elkezdte a csúcsformáját nyújtani.

Try-san emlékezete mint az elefánté (vagy kakadué, ha úgy jobban tetszik). Egyszer volt egy megjegyzésem, amit rossz hangulatomban ejtettem el és tényleg sértő volt, de azóta folyamatosan azt hallom vissza. Annak ellenére, hogy többször is kifejtettem, kreatív fotózással kapcsolatos véleményem. Remélem hagyja magát meggyőzni a Fotózz!-on elért eredményei kapcsán!

Egyébbként ma megyek először olvasószerkeszteni, ami izgalommal vegyes félelmet ültet a szívembe, lévén teljesen zöldfülü vagyok és ráadásul még viszonylag hamar el is akarok lógni róla.

Vizinek, csak a kellemetlen párbeszédek elkerülése végett: nem ettem tegnap tiramisut!

Jó dolog nem mondom milyen foglalkozásúnak lenni: a tegnapi nyolc órás könyvtárazás után ma sikerült megúsznom a felével. Pedig ugyanúgy négy könyvet olvastam ki, csak ma nem volt közötte ötszázvalahány oldalas. Pedig az volt a legérdibb, kedvenc költőnk pornográf perverzitásaiba belepillantani, nem is lehet ennél többet kívánni. Milyen jó, hogy nincsenek gyerekei, ugyanis még nem füvesedett be a hantja az úriembernek. Persze a legszebb, hogy egy barátja írta az életrajzát. Milyen jó, hogy nem Hughes-ról írok. Neki még élnek a gyerekei…

Nem baj, anyu kimentett a „szemkarikásító” üzemből, úghogy most az előbb említett célra a számítógépet használom:).

Bibibí, én is találkoztam ma Morwennel, és nagyon sok informácíóval lettem gazdagabb közös ismerőseimről, meg még szíveket is öntöttünk, úgyhogy kellemes volt a rákészülés a munkára.

Nehéz elfogadni az őszinte kritikát – főleg, ha azt rokonoktól, barátoktól, ismerősöktől vagy vadigenektől kapjuk.

Franklin P. Jones

Megvolt a fotózás Morwennel; legalább azt is megtapasztalatam, hogy milyen az, amikor egy kis jóindualattal közepes kategóriájú fotós összeáll egy zseniális modellel. Azon kevés alkalmakkor, amikor egyáltalán volt nekem ilyen, a jó eset az volt, amikor hosszas instruálás után sikerült összehozni a kívánt eredményt; az esetek egy részében pedig leginkább egy kevésbé barátságos foghúzásra hasonlított a dolog. Most én voltam a kevésbé kreatív, pedig már jó ideje kifundáltam a helyszínt, fejben kompozíciókat és beállításokat állítottam össze, kitaláltam, hogyan lehet jó fényeket elcsípni; ennek dacára határozottan lemostak a pályáról. A végén már szimplán fizikailag képtelen voltam az érzékenyebb gépemmel követni az újabb és újabb felmerülő ötleteket; legközelebb ilyen esetben előveszem a digitális kis Fujimat. Kedves KM szerint ugyan nem kreatív, ám a tegnapi nap után azt is elmondhatom: egy kis földhözragadtság olykor megfizethetetlen.

Tegnap sikerült az olasz tészták házában ebédeznem, ezúton is ajánlom minden kedves leendő kajakritikus-olvasómnak. A tiramisu ellen pedig nem is érdemes tiltakozni, akármennyit is ettünk előtte: a szomszéd asztalhoz előbb-utóbb úgyis kihoznak egyet, és akkor nekünk sem marad más, mint a feltétel nélküli kapituláció.

A délutánt javarészt igencsak vacskamatisan töltöttem: vártam, hogy a negatívjaim általam is használható formát öntsenek, a fennmaradó időt pedig szintén a West Endben töltöttem. Próbáltam egy kicsit fotózgatni is, megint volt néhány csipnyák, akik nem tudtak ellenállni az alagsori programozott szökőkútnak, de rájöttem, hogy én aznapra kifotóztam magam.

Édesanyám rávett, hogy semmisítsem meg fűszerpaprika-tartalékaimat: neki van házi pirospapirkája, hát egyem inkább azt. Ezúttal nem okozott gondot engedelmes gyermeknek lennem: édesanyám titkos kapcsolatai révén a legjobb pirospaprikát lehet beszerezni, ami valaha is a kezembe került.

Bush nyerésre áll. HALLOD, KÖLYÖK?

Az utóbbi napok döbbenetesen számítógépmentesen teltek: rengeteget voltam házon kívül, és eme idő tetemes részét sétálgatással, kirándulással töltöttem, de voltam dolgozni is (mármint rendezvényen, tudósítani).

Úgy látszik, a mostani EHÖK-elnök is lefutotta a kötelező tiszteletkörét velem kapcsolatban: Még Szentgyörgyi József előtt alakult ki az a szokás, hogy félrehívnak, mindenféle kérdezés, kérés vagy lobbizás nélkül kijelentik, hogy nagyon számítanak rám valamiben, hogy aztán soha többet fel se vetődjön ez a téma közöttünk. Az ilyen alkalmak persze edzik a lelket, és felkészítenek bennünket az élet nagy csalódásaira. Úgyhogy vehetjük úgy is, hogy nem csak EHÖK-elnököt választanak, hanem ezzel egyidőben félállású pszichiátert a részemre. Majd elolvasom az SZMSZ-t.

Voltunk Balassagyarmaton is, Yodát vittük ki a temetőbe (mármint meglátogatni a rokonaink sírját). Találkoztam pár rokonommal, akikkel húsz éve nem; egész érdekes volt, általában a hátam közepére nem kívánom az ilyen nosztalgialátogatásokat, és alig várom, hogy hazamenjünk végre, de most nagyon klasszul éreztem magam, mindenki nagyon kedves és közvetlen volt.

Odafelé a Kölyökkel felelevenítettük a régi szép napokat, amikor a hátsó ülésen civakodtunk. Megmondom őszintén, azt hittem, én már felnőtt emberként felette állok az ilyen kicsinyes hülyeségeknek, de alig hagytuk el Pest határát, a Kölök már előkatalizálta belőlem az előkatalizálni-valót.

Ma megyek fotózgatni Morwennel. Tök meglepődtem, hogy beleegyezett, igazán kedves volt tőle, ezúton is köszönet. Mivel a világítás terén a technikai lehetőségeim enyhén szólva korlátozottak, ezért úgy döntöttem, hogy a Föld beépített világítását fogom használni – szerencsére ma elég szép időnk van hozzá. Eredményekre ne is számítsatok, amíg az ügyvédeink meg nem birkóznak egy hosszú és költséges személyiségi jogi perben.