Én is blogoló lettem. Persze, csak ha sikerül elküldeni a megfelelő célra. Ebben nem vagyok teljesen biztos.És ha nem sikerül, senki nem fog velem üvöltözni, shhogy milyen szőke nő vagyok a computerhez, hanem szépen eltűnik a firkálmány valahol az éterben. Én meg próbálkozhatom dorgálás nélkül, amíg sikerül. Amiért mégis erre a kockázatos tevéáknységre adtam a fejem nagyon prózai. Olyan élményben volt ma részem, amilyenben az utóbi időben csak a világ keleti felén volt részem. Valahányszor ez a dolog OTT megtörtént velem, mindig tele voltam némi kis lesajnálással, hogy ehhez képest bezzeg mi… Történetesen ma meglátogattam egy általános iskolát Budapesttől 30 km-re. Nem is a világ vége. ehhez képest hálás vagyok az életnek, hogy már nem kell iskolába járnom, nem kell a gyerekeimet iskolába járatnom, és belátható időn belül nincs a szeretteim közül senki, akinek ezen a megpróbáltatáson kell átesnia. A dolog pikantériája, hogy az iksolában dolgozó szakszemélyzet minden hazai megítélés szerint rendesen teszi a dolgát, magukat a hivatásuknak és a rájuk bízott gyermekeknek szentelik az életüket, és úgy néztek rám mintha maga E.T. lennék amikor olyan kérdéseket tettem fel amik arra irányultak, hogy hogyan lehetne a dolgot egy kicsit gyerekbarátibbá tenni. Kezdtem rosszul érezni magam, mert ugyan azt gondolom, hogy az átlagosnál kifinomultabb kommunikációs stílussal rendelkezem, nehezen találtam meg a szavakat, hogy elekrüljem a látszatot hogy „idejön oszt ossza az észt”. Ez a mai nap új értelemet adott az életemnek. Rájöttem, hogy nincs más választásom, meg kell mentsem majdani közeli szeretteimet ettől az élménytől. Én leszek a Mary Poppins. Gyermeküket szerető családok jelentkezését várom.

Kiváncsian várom a nap viccének poénját. Az izgalom lassan a tetőfokára hág.

Asimovnak igen nagy lehet a perdülete a föld alatt…

giskard nézi az Én, a robot-ot.

Ah, el is felejtettem. Amióta üzemel a DVD-lejátszóm, mindig arról álmodozom, hogy lesz majd egy buli, ahol sokan ülnek a földön és Kill Billt néznek. S most lesz egy buli, ahol sokan ülnek a földön és Kill Billt néznek. Mind a két részt lenyomjuk, egyszerre; ezt még nekem sem volt érkezésem így kipróbálni, szóval klassz lesz nagyon. Hogy azt ne mondjam: zsír.

Úgy volt, hogy ma megint megyünk moziba Csabival, de aztán tegnap felhívott, és inkább Starcraftozás lesz a dologból. Értitek: ahelyett, hogy személyesen találkoznánk, én hazamegyek, ő is hazamegy Szentistvántelepre, hogy aztán egy nemistudomhol található szerveren összefussunk. Igazi cybercsávó vagyok, hiába.

Szórakoztató dolog csajok blogját olvasgatni, egy nagy hátránya van: iszonyatos önfegyelem kell ahhoz, hogy az ember ne kommentálja lépten nyomon a pasizós kalandokat. Hová lenne akkor a jó öreg, hímsoviniszta férfiszolidaritás? Arról már nem is beszélve, hogy tolakodni sem szeressünk, ugye.

Tegnap átmentem a szövetséges klán gyűlésére, és rezzenéstelen csönd közepette elmondtam, hogy szar ötlet volt ízléstelen és militáns hangulatú pólókat osztogatni egy közös bulin. Állati jó érzés volt.

Azt álmodtam, hogy vettünk egy lovat a régi, Kékgolyó utcai lakásunkba. Egész jól tudtam rajta lovagolni (szőrén, mert én – a valóságban is – úgy tanultam), csakhogy amikor leszálltam róla, iszonyatosan megvadult, egész éjjel vele birkóztam. Nem csak hogy nem hagyott nyugton, de folyton engem akart megrúgni meg megharapni. Végül egy műanyag vonalzóval sikerült úgy megvernem, hogy nem mert többet mozogni, és visszaköthettem a falhoz. Ahogy felébredtem, rájöttem, hogy világéletemben rettegtem attól, hogy a ló majd megrúg vagy megharap, ha hátat fordítok neki. Iszonyatos erő van ám egy ilyen állatban, és az egészben az a legrosszabb, hogy ha megérzi rajtad, hogy félsz, akkor tuti nehezebb kezelni.

Bocs, hogy így megkésve, de boldog szülinapot, kedves Blog! (Vagy blogdog szülinapot? Nemhiszem, hogy jönne a bloghoz a kutya?) Igazából csak azt akarom mondani, hogy nagyon bátor dolog a gazdádtól, hogy engedi, hogy mások garázdálkodjanak Benned, ez nagyon veszélyes dolog, mindenéle őrültek szabadulnak erre, és hülyeségeket, vagy egyszerűen ide nem illő dolgokat firkálgatnak. Mert vannak ilyenek. Akiknek nincs egy értelmes megszólalásuk. Sőt, ezt még közhírré is teszik. Mások blogjában! Szörnyű…
Amúgy meg nekem lehet mondani, hogy „zsír”, bebeee, CalAir monta! :)

Ma kizárólag csak azért nem szivattyúzták ki a levegőt a lakásomból, mert nem mentem be órára. Ezentúl bolond leszek egyetemre járni.

Egész belerázódtam a Scherlock Holmes sakkrejtvényeibe: most már csak hetente egyszer tör rám a majdnem ellenállhatatlan vágy, hogy a könyvet és a sakkészletemet átnyomjam egy kávédarálón. Végül aztán beérem azzal, hogy kettéharapok egy-egy figurát, de szereztem pillanatragasztót, szóval nem nagy ügy.

Egyszerűen imádok megrendelésre interjúkat készíteni. Egyedül az nyugtat meg valamelyest, hogy végső soron ez az újságírói hivatás lényege, s hogy ebbe még bele nem halt senki. Persze az „interjú a HÖK elnökkel” egy elég súlyos kategória, nem is annyira az illető személye, mint a feladat fantáziátlansága révén.

A nap vicce (a beavotottak tudják, mire gondolok), előreláthatólag ma ér véget egy hatalmas poénnal. Most már én is csak röhögök

Majdnem bontottam egy pezsgőt az ünnepi pillanatra, de aztán meggondoltam magam, meg pezsgő sincs itthon. Viszont tény és való: a bloggolás és egyáltalán a nagy nyilvánosság előtti szereplés rákényszeríti az emberek többségét, hogy valami esztétikusabb, netalán élvezhetőbb tartalmat és formát faragjon a a hálózati kivetülésének. Kicsinyt olyan ez, mint a pódium a Speaker’s Corneren. Persze van másik oldala is, ha felállsz rá, nem csak téged látnak jobban, hanem te is körülnézel és csupán kiváncsiságból belepislogsz pár ember életébe. Ebben a műfajban a legvicessebb amikor ismered is, napi kapcsolatban vagytok, esetleg több barátod is bloggol. Egyfajta mozaikjáték alakul ki, ami persze tele van lyukakkal, a részek többsége nem illeszkedik vagy teljesen más színben ábrázolja ugyanazt.

A Földön minden tíz másodpercben egy nő életet ad egy gyereknek. Meg kell találnunk, hogy megállíthassuk ebben!

Sam Levenson

Ma egy éve, hogy elkezdtem blogot írni. Őszintén szólva grandiózus arculatváltást terveztem mára, de aztán nagyon nem jött össze a dolog; aki tudja, milyen érzés Internet Explorerre és a világ összes többi böngészőjére egyszerre honlapot optimalizálni, azt talán sejti, miről beszélek. Úgy nyolcvan százalékig vagyok kész; inkább elhalasztom a dolgot pár nappal, semminthogy elijesszelek benneteket.

Azért érdekes dolog ez; Vacskamati előtt képtelen voltam normális honlapot csinálni, a bloggolást pedig kimondottan hülyeségnek tartottam – aztán tőle valahogy kedvet kaptam, mire a dominó-elv révén egy egész kis blogring alakult ki. Nem csak, hogy rendszeresen firkálok ide, de reggel hétkor, ha felkelek, első dolgom, hogy fussak egy algi-CspL Csaja(?)-Balu-Cal-isolde-Vacskamati-Vizi kört; ezen emberkék többsége pedig a fenti folyamat révén kezdett el írni. A Népszabi max utána jöhet. Azért ennek is megvan a diszkrét bája. Meg amikor a nyáron két hétig távol voltam, első dolgom volt aktiváltatni a Domino-s internet-szolgáltatásomat, nehogy már blog nélkül maradjatok; így a leghosszabb hallgatásom se volt egy hetes.

A legnagyobb sikerélményem egyébként az, hogy sikerült rávennem pár embert, írjon ide hozzám is – nekik ezúton is köszönet a folyamatos résztvételért. Százszor annyira megérte, mint amennyire legmerészebb álmomban gondolni mertem volna. Egyéves szülinapom alkalmából egyébként a blog eredeti változata meg is szűnt, az új bejegyzések mostantól csak ide kerülnek fel. Így legalább tudok válaszolni is a többiek bejegyzéseire.

Na jó, elég a rózsaszín cukormázból; legközelebb az ötéves évfordulómra tervezek hasonló speechet. Addig is osszátok be ezt!

Na megint átestem valami irgalmatlan energiaszegény dimenzióba. Persze nem csoda, ha az elfogyasztott alkoholt és a nem végig aludt éjszakát tekintjük. Alapvetően úgy indultam neki az estének, hogy dolgozni fogok és nem rúgok be. Szóval maximum egy korsó sör. Aztán becsúszott egy tequila és onnantól nem volt megállás…

A vicces az, hogy amikor Kispálék voltak a szinpadon, akkor én színjózanul – a vadul pogózó első sorban – kamerát magasba tartva próbáltam véghezvinni a lehetetlent: talpon maradni és közben használható képeket fotózni. És olyan szar érzés volt utánna visszagondolni arra, hogy a kedvenc számaim alatt nem engedhettem el magam. Hüpp.

– Zsír!

– Te ezt nem mondhatod!

Cal fegyelmez

Jó kis hajtás után a Nyúznál (emberi időben végeztünk) tűztem át édesanyámhoz, aki nagyon-nagyon megfázott és szerettem volna egy kicsit ránézni. Úgyhogy bloggolni végképp nem volt időm.

Tegnap részt vettem életem első nem-bölcsész gólyabálján (bár életem első és egyetlen bölcsész-gólyabálját tök jó lenne elfelejteni). Elég klassz volt, bár én javarészt csak a VIP-szobában való ücsörgést választottam. Balu és Cal ajtónállók voltak; ez legalább csalt egy kis mosolyt vértelen ajkaimra.

„Így is felvettem Csinszkának, aki csevegni akart arról, hogy milyen fáradt vagyok, meg csodálkoztam, hogy miután lemondta a péntek délelőtti találkozót, miért köszön úgy, hogy akkor holnap találkozunk, aztán rájöttem, hogy azt is mondta, hogy gólyabálra jönni fog. Márk biztos örülni fog ennek a hírnek, mert amikor csak lehet, Csinszkával sülve-főve együtt vannak, nincs megállás, csodlákozom, hogy Rika nem féltékeny.”

algi formában

Ebben a félévben talán először fordul majd elő, hogy minden cikkemet időben prezentálom a szerkesztőségbe. Fantasztikusan ébredtem, és a szokásos, egyébként meglehetősen krónikus cikkírási undorral kombinált analfabétizmus is késik. Pedig már nincs sok hátra…

Ezen a héten egyébként én tördelek. Így látok némi esélyt arra, hogy holnap ne a késő éjjeli órákban tántorogjak haza, hullafáradtan, szivacsosra strapált aggyal. S ha még Calt is el tudom csípni egy kör sakkra, Az végképp nagyon klasszos lenne. Állítólag csúcsformában van.

Mindenkinek, akit érdekel: Forgó Melinda 22:14 arányban EHÖK-elnökké választódott a közgyűlés által Gönci Balázzsal szemben.

Lement a nagy happening, ilyen csendes elnökválasztást régen láttam utoljára. Talán a kampány volt sokkal intenzívebb vagy az érdekvonalak voltak sokkal letisztultabbak, de vita például egyáltalán nem volt a két tábor között. Mindenesetre a Nyúz-szekció szerintem remekül tette a magáét.

Amúgy összekoccantam a pékemmel; egyszerűen gyűlölöm, ha egy boltos képtelen visszaadni elfogadható címletű pénzekből. Be is írtam a panaszkönyvébe, és a legeslegutolsó alkalom volt, hogy bármit is vettem ott. Azt hiszem, sose fogom feladni a reményt, hogy majd egyszer itt is kapitalizmus lesz.

Szerintem azért van abban valami vérciki, hogy a Mozilla hivatalos honlapjáról Mozilla Firefoxszal nem lehet kiegészítéseket letölteni a Mozilla Thunderbirdhöz.

Mulatságos, hogy amikor az ember újságíró, bizonyos egyszerű lelkületű emberek mennyire az alapján ítélik meg az embert, hogy mi szerepelt a legutoljára megjelent cikkében. Ha hajlandó volt tudósítani egy 3 fő részévételével megrendezett, monstre előadásról, akkor előre mosolyog a folyosón és kenyérre lehet kenni a telefonban; ha a politikai ellenfelének százfős fórumáról is írni merek, amin mindkettőnk egyetemének összes felsővezetője vitatkozott az oktatási miniszterrel, akkor a köszönésemet sem fogadja, és látványosan félrenéz, ha találkozunk.

Másfél óra és kezdődik a Nagy Mérkőzés. A jeles alkalomra még meg is borotválkoztam. Szerencsére nem valami kis furapók mazsola, hanem maga a Nagy KM fog fényképezni, ami azért megnyugtatja nyugtalanul hánykolódó lelkemet.

Ha a számítógépek túlságosan hatalmassá válnak, még mindig összeszervezhetjük őket egy bizottságba. Az betesz majd nekik.

Bradley’s Bromide

Délelőtt beugrottam teázni a tanárképzési tanácsba: egy ideje már megfigyeltem, hogy megkülönböztetett tisztelettel kezelnek, a többi tanácstaghoz hasonlóan én is kapok Earl Grayt, ha kérek, és miért ne kérnék; sőt, az elnök asszony ma odajött hozzám kezet fogni.

Kicsit későn értem ma haza, egy gyors ebéd után ledőltem egy-két órára; most ébredtem fel. Az ilyen délutáni alvásokban egyedül az a kellemetlen, hogy amikor felébredek, sose tudom, hogy milyen nap van és hány óra; ugyanolyan mélyen és álmodósan alszom, mint egyébként.

Egyre jobban foglalkoztat a holnapi törzsfő-választás. Ez az első alkalom, hogy a Nyúz nagyon komolyan vesz egy klánok közötti politikai rendezvényt, ráadásul most épp én vagyok a lap főmunkatársa! Ma a tt-re menet már háromszor átszerkesztettem a fejemben azt az egy oldalt; remélem, tényleg érdekes happening lesz, lesz miről írni meg minden.

Már megint egy tök aranyos, fiatal és lelkes (és, algi nagy bánatára egész fotogén) tédékábácsival beszélgettem. Ő is legalább hússzor megköszönte a lehetőséget (egy 8 fő/évfolyam nagyságrendű szaknál, mondjuk, meg is értem:), és megint lesz egy jó cikk a következő utáni Nyúzba. Ellenben Zboray azóta is iksziksziksz válaszolni, csakúgy, mint a többi nagyfej.

Dehát, ilyen a szeláví élet, ahogy az apukám szokja volt mondogatni…

Két este, és ismét áll a Linuxom. Vajon Szo már kinevezne rendszergazdává?

Újabban egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy kifejezett mozgás- és frisslevegő-igényem van. Bezzeg fénykoromban, amikor még új volt nekem a Baldur’s Gate, bőven elég friss levegő volt nekem az, ha kimentem a konyhába; mozgásnak pedig elég volt az, hogy hajnal ötkor, amikor már játék közben aludtam el, bedőltem az ágyba. Most meg egy csomó helyre megyek gyalog, kifejezetten élvezem, hogy hűvös van és ősz – ma is két hídnyit másztam le a Duna-parton.

Sajnos az estém nem volt ilyen egészséges: megint rám jött a hamburgerezhetnék, és jaj! betermeltem egy Whopper menüt egy gyorsétteremben. De legalább az ebédem diétás volt valamelyest.
Kötelező Mozinapló-forduló:
A Bourne csapda

Hűvös, kemény, elegáns, fordulatos és izgalmas akciófilm – és ennyi. Kicsit talán több benne a klisé a kelleténél (engem a legjobban az irritál, amikor 90 másodpercig kell beszéltetni a ravasz terroristát, hogy be tudják mérni a telefonját); kicsit talán szétmázolt a vége, de azért el nem aludtam rajta. Ha történetesen csajok vagyunk és egy kis Matt Damonra vágyunk, akkor se fogjuk sajnálni a mozijegyre kidobott pénzt. Ha fickók vagyunk, és nekünk ez már túl sablonos, akkor koncentráljunk Julia Stilesra.

Szívesen írnék még a rejtett mondanivalóról, a felvetett morális kérdésekről, az eredeti cselekményszálról vagy a fergeteges poénokról, netán a letisztult, precíz és megragadó operatőri munkáról, de sajnos nem a Kill Bill 2-re ültem be.

Ma meghallottam, mennyi fizetést fogok a Nyúznál kapni és dobtam egy hátast. Mivel nem akarok a sok suskával túlzottan hencegni, csak annyit árulok el, hogy egy kicsit többet, mint amennyit egy össz-egyetemi hírügynökségnél kaptam volna.

Ma hazarepült édesanyám; harminchat órán keresztül röpködött a Föld körül, mire sikerült egy olyan járatot találnia, ami hazahozta. Gyorsan rittyentettem neki ebédet, aztán ledőlt aludni – valószínűleg még ezekben a percekben is igazak álmát alussza. De azért jó volt látni, és egy igen szép karórát is kaptam Zürichből.

Lehet, hogy lesz kakuktuszom. Ez az egyetlen növénytípus, amelyik kibírja nálam. Egyszer kaptam egyet ajándékba Freyától; két évig száradt az ablakom sarkában, aztán mindenféle csomagolás nélkül bevágtam egy sporttáskába egy költözés alkalmával, hogy fél év múlva adjam át édesanyámnak átültetésre. Azóta is él, sőt, már több hajtást is hozott.

„Egy magánszemélynek teljesen felesleges egy otthoni számítógép.”

Ken Olsen, a Digital Equipment elnöke, 1977

Tegnap valahogy én is nagyon egyet tudtam érteni ezzel az állítással. Mivel általában rendszergazda és user egy személyben én vagyok, nincs értelme a „user error” hibaüzenetnek – tegnap azonban kevés számú userem egyikének mégiscsak sikerült megoldhatatlan probléma elé állítania. Tuti volt egyszerű és elegáns megoldás, ami három fájl átmásolásával visszavarázsolta volna a grafikus felületemet, csak éppen gőzöm nem volt arról, hogy melyik három fájlt, honnan és hova kell átmásolnom. Így aztán újrahúztam az egész rendszert. A dologban az egyetlen jó dolog, hogy pár dolog jobban működik: a Firefox bizonyos extrái például csak így, egy clean install után váltak láthatóvá.

Édesanyám már Zürichben van, bő másfél óra múlva indulok érte. Szegény már ugyancsak kivolt, amikor sikerült vele összeköttetésbe kerülnöm. Remélem, legalább a poggyásza nem vész el.

Szerintem legalább négy éve nem beszélgettem annyit a Kölökkel, mint az elmúlt két hétben. Fenomenális dolog volt megtapasztalni, hogy a mindenlébenkanál, hisztériásan érettségiző mitugrász egyszer csak jogi szakkifejezések megállíthatatlan láncolatát zúdítja rám, legalább olyan magabiztossággal, mint ha én kezdenék előadást tartani a monász-elméletről. Creepy.

Ah, és tényleg találkoztam Csabival. Az első ismerősöm, aki magán K+F cégnél dolgozik. Azért olyan nagyon nincs oda az elragadtatástól; az egyetlen pozitívum, hogy a nyolc órás munkaidő nyolc óra. Szerencsére nekem még sose kellett megtapasztalnom az ellenkezőjét, de állítólag nagyon durva.

Vajon az ABIT-nak van anyukája? Mert most biztosan csuklik. Semmi komoly, csak tegnap este írtam egy emilt a segélyközpontjuknak és még most sem válaszoltak, pedig ott már rég túl vannak az ebéden. Én meg a reggelin. Azon töprengek, vajon csatlakozzak-e a kulináris kommandóhoz, ami itt szokott tobzódni néha. Bár az én kímélő étkezéseim elég laposak. Szó szerint. Mióta visszajöttem Hollandiából sikerült ugyan leszokni a csokireszelékes vajaskenyérről, de csak azért, mert elfogyott és itt nem lehet beszerezni (bár a Gazdaságosban nem voltam még ebben a félévben, szigorú pénzvédelmi okokból), mint ahogy a mogyoróvaj is csak nagy nehézségek árán és roppant drágán. A holland konyha”művészet” mellesleg elviselhető, csak túl közel vannak az angolokhoz, kicsit messze a franciákhoz és a spanyolok nem maradtak ott elég ideig. Ja, és a gyarmatokról behozott fűszereket is mind eladták, ahelyett, hogy kipróbálták volna őket.

Nu, sebaj, eljön még az idő amikor pudingos skorpiólábat ropogtatok… mondjuk Taipejben?

Csak egy apró helyesbbítés: az a „négyszázalékos alkoholmentes Stella” valójában nullaegész öttized százalékos volt. A sima sör szok négy százalékos lenni. Légy szíves, ne keltsd rossz híremet! Még valaki azt hiszi, hogy én valami sörissza, alkoholfüggő barom vagyok. (Megjegyzés: a fotón látható mindkét játszmát (amiket szimultán játszottam) megnyertem.)(Mondjuk a Go-játszma Kedves Vizeli András második GO-meccse volt életében (az első egy Try-nal közös próbálkozás volt egy értelmes GO-meccs lejátszására, de végül vak vezet világtalant lett belőle, így mindkettőt móresre kellett tanítanom, hogy beleszagoljanak a való világ véres GO-fílingjébe.))