Már el is felejtettem, milyen édes a győzelem íze.

A tegnapi nap egy igazi édesanyám-stílusú kalanddal telt. Szerintem nincsenek még öten a világegyetemben, akik erre képesek lennének.

Van egy barát-kolléganője, aki ráhagyta az autóját, hogy tegye le egy biztos helyen, aztán majd szedje fel onnan, és menjen ki érte a reptérre. Így remélte szavatolni, hogy az autót nem lopják el, bár a történtek fényében ez egy nevetséges túlbiztosítás.

A kocsi egy kertbe volt bezárva, amit az ismeretségi körünkből az unokatesóm használ; elmentünk hát elkérni a kulcsot a feleségétől. Én csak egy kicsit később értem oda, édesanyám addig kihasználta az alkalmat egy kis babázásra.

Odamentünk a kertbe, erre kiderül, hogy a felvett kulcscsomón a lakatkulcs, ami a nagykaput nyitná, nincs rajta, ahhoz meg valahogy nem éreztünk kedvet, hogy élére állítva vigyük ki a kocsit a kiskapun. Sebaj, hazamentünk, elszöszmörögtünk egy kicsit a West Endben (úgy döntöttem, nem csináltatok 2990 forintért egérpadot a 600 forintos egeremhez), aztán visszamentünk az unokatesómhoz, felvettük a jó kulcsot. Édesanyám rögtön azzal kezdte, hogy felverte a lakót, akinek arrébb kellett állnia hat métert, hogy mi ki tudjunk állni. Az ezt meg is tette, és úriemberhez méltó türelemmel várta, hogy édesanyám is megtegye a magáét. Akin a kocsi biztonsági rendszere sajnos kifogott; miután húsz perc vacakolás után sikerült mindent végrehajtania, amire emlékezett, a kocsi még mindig nem indult el. Felvetéseimre, hogy tán elfelejtett valamit, csak egy ingerült hörrenés volt a válasz. Végül feladtuk, visszavittük a kulcsot az unokatesónak. Aki történetesen autóbolond, tehát amikor meghallotta, hogy zűr van egy autóval, akkor rögtön kocsiba vágták magukat és harmadszor is visszamentek. Sajnos a kapukulcsot édesanyám a saját autójában felejtette, így a szomszédot (akinek a fél karja és a fél lába hiányzik) ismét le kellett szökkenteni némi kapunyitás végett. Végül az unokabátyám is úgy állt fel, hogy most már nem kísérletezik tovább, hiszen lassan már az önmegsemmisítő rendszer aktiválása következik.

Mindez alatt én Zsot és Lilt fotózgattam; amikor visszajöttek, már ugyancsak mehetnékem volt. Kiderült azonban, hogy édesanyám most a kocsikulcsát nem találja. Röpke öt perc hátizsák-kiborogatás után már úton is voltunk hazafelé. Mivel nekem ugye az lett volna a szerepem az egészben, hogy amíg édesanyám a barátnője kocsiját vezeti, én az övét vigyem haza, ezért kárpótlásul kaptam egy rakás barackát.