Nem az én hetem volt

Trychydts | | | 2020., szeptember 28., 11:21 | | |

2020-hoz képest is durva volt a múlt hetem.

Hétfő éjjel másodszor is nekifutottam a Vercsorbtól kapott dahl-receptnek: az elsőt kb. két hete sikerült darabos koksszá égetnem a sütőben. Ezúttal több vizet tettem rá, a sütőt is jól állítottam be, plusz hajnalok hajnalán keltem, hogy csekkoljam a státuszt. Az elforralt víz miatt alig jött le a dögnehéz öntöttvas edény teteje, de egy késsel finoman lefeszegettem: minden rendben volt, löttyintettem bele egy kis vizet, majd elmentem gurulgatni egyet a gyönyörű őszi reggelben. Indulás előtt még rápillantottam a lencsére, minden rendben volt, a fedő is simán bejött. Erős két óra múlva értem haza, kikaptam a fazekat a sütőből — és valamilyen oknál fogva ezúttal ragaszkodtam hozzá, hogy kézzel feszítsem le a fedőt. Ez sikerült ugyan, de a fazék billent egy méreteset, és a tűzforró dahl ráfröccsent a karomra és a hasamra. Ordítottam, mint a sakál, kirohantam a fürdőszobába, Nicoline lelocsolt hideg vízzel a zuhany alatt, közben lerángattam a ruháimat. Azért már akkor éreztem, hogy ezt a problémát hideg vízzel nem fogom megoldani. A mérleg: egy brutális másodfokú égés, felszakadt hólyagokkal a bal karomon, egy jókora elsőfokú a hasamon, most ezt ápolgatom mindenféle krémekkel és kötözöm naponta kétszer. Az egyetlen szerencse, hogy a könyökvédőm még rajtam volt, ez felfogta a forró cucc kb. kétharmadát.

Annyira szerencsére nem voltam rosszul, hogy ne tudjak tovább gördeszkázgatni. Csütörtökön kiugrottam Zuglóba, benéztem a húgomékhoz is; végül aztán a Kőbányai út magasságában kezdtem az irányt hazafelé venni. Átszeltem a csöndes Népligetet, majd a Vágóhíd utcán mentem lefelé. Egy sötét kereszteződésnél megálltam körbenézni, nem jött semmi, meglöktem a deszkámat, hogy átsétáljak mellette a túloldalra. Ekkor jelent meg egy autó és szép lendületesen bekanyarodott, gondolván, hogy simán elfér még előttem. Én megálltam, a deszkám nem, úgyhogy a Pennym lapja a szemem előtt tört ketté, ahogy áthajtott rajta a kocsi.

A kerekeim és a tengelyek szerencsére sértetlenül megúszták, így végül csak egy új falapot kellett vennem és most azzal gördeszkázom tovább. Érdekes módon a hétrétegű juharlemez még jobban tompítja a rezgéseket, mint a műanyag, így nem annyira jártam rosszul, de azért sajnálom, hogy a Pennynek nem jutott több a sorstól, mint hogy megszerettesse velem a gördeszkázást.

Hétvégén gyönyörűt kirándultunk; remélem, a megmerítkezés a természetben megtisztította a karmámat is.

Vertikális és horizontális rekordok

Trychydts | | | 2020., szeptember 22., 1:26 | | | Kategóriák: ,

A múltkori várbeli kirándulás után magától adódott a gondolat, hogy a Gellérthegyre is fel kell toljam magam. Biciklis előtanulmányaimból tudtam, hogy itt azért van egy elég jelentős különbség, a Várba már sokszor felbicikliztem, a Gellérthegyre pedig összesen talán egyszer, single speeddel pedig, ha jól számolom, egyszer sem. Kicsit izgultam tehát, amikor a Váci útról az Erzsébet hídra kanyarodva felpillantottam a Szabadság-szoborra; de azért tartottam magam, és szokásomtól eltérően nem a Tabánt vettem célba, hanem elkezdtem felfelé hajtani a Hegyalja úton. (Csak zárójelben mesélem el, hogy rájöttem arra, hogy a Margit-híd kb. a legrosszabb gördeszkás átkelésre: most túl azon, hogy nagyon gyakran zsúlfolt, járdája az egyik oldalon nagyon keskeny, a másik oldalon nagyon magasított és nagyon közel vannak az autók. Úgyhogy azóta nem is erőltetem a Margit hidas átkelést, még a Lánchíd is jobb, de az Erzsébet híd az abszolút kedvencem.)

20200918_191405

Brutális volt. Magas is, meredek is, egy idő után már sötét is, az aszfalt sem mindig a legjobb minőségű; ha nem tudnék switchben hajtani, szerintem nem is sikerült volna. Így viszont legalább valamennyit tudtam “pihentetni” a jobb lábamat — már ha pihenés az, hogy folyamatosan behajlítva tartom a súlyomat. Nagyon ritkák voltak azok a szakaszok, amikor bármennyit is lehetett lendületből gurulni, leginkább a folyamatosan hajtanom kellett. Már majdnem fenn voltam, és már nagyon bántam, hogy innivaló nélkül indultam el otthonról, amikor egyszer csak megpillantottam a Füge Kávézót. Szerencsére annyi rutinom azért már volt, hogy legyen nálam maszk és bankkártya. Annyira boldog voltam az elért eredménytől, hogy kissé elengedtem magam és vásároltam egy méregdrága, japán ásványvizet, ami elképesztően, döbbenetesen, lélegzetakasztóan finom volt. Egy liter vízzel hirdatáltabban már nagyon vidáman tettem meg a hátralevő pár száz métert, és hamarosan a Szabadság szobor alól fotózgattam.

20200918_194733
20200918_194702

Ezeknek a hegymeneteknek egy igazán kellemetlen része van: amikor az ember odafenn körülnéz, és eszébe jut: “na te hülye, most hogy mész le?” Hát kábé úgy, mint egy ampultált lábú kenguru, akinek kerekeket szereltek a lába helyére: tényleg nagyon meredekek a lejtők, gurulni nem igazán lehet, folyamatosan fékezni kell. Azért valahogy visszavergődtem a Hegyalja útra, és végül a Tabánon, a Vérmezőn és a Margit körúton mentem haza.

Annyi hasznom mindenképpen van ezekből a kaptatásokból, hogy a hajtásom elképesztő mértékben fejlődik. Mivel kb. tízszer annyit hajtok, mint sík terepen, egyszerűen többet gyakorolom — regularban most már lazán vágom ki magam elé a lábamat, de switchben is sokkal stabilabb vagyok, mint egy hete.

Amiért tulajdonképpen elkezdtem gördeszkázni, az a szabad cruisolgatás a városban: futás helyett gördeszkával csavarogni az utcákon, kicsit nagyobb távokat megtéve, mintha futnék. Ma este ehhez a célomhoz már egészen közel kerültem.

Két óra alatt kicsit több, mint 16 km-t hoztam össze, a Ferencvárost illeszve a belvárosi körömhöz: ez azért futóedzésnek sem lett volna rossz. Biztos van amúgy még mit fejleszteni a sebességen, de azért nem minden szakaszon: a gyalogosok biztonsága ugyanis továbbra is nagyon fontos nekem.

Továbbra is hihetetlenül élvezem a gördeszkázást, imádom a kerekek tompa koppanását a betonon, a siklást az aszfalt felett, és hogy milyen jól lehet közben csobbanni Budapest hangulatában. A gördeszkával nagyon jól bele lehet illeszkedni a városi közlekedés ritmusába, nagyobb terpet lehet vele bejárni, és bár minden porcikámat megmozgatja, mégis nagyon jól és energizáltan érzem magam még utána is. Ugyanúgy tudom járatni az agyam közben mindenfélén, mint amikor futok, viszont (egyelőre) nem érzem a mentális fáradságot tőle. Vegytiszta fun az egész, ilyen szempontból nem csalódtam.

Elkezdtem gondolkodni azon is, hogyan oldjam majd meg az öltözködést, ha már nem lesz ilyen jó idő — már van is egy-két érdekes ötletem.

Születésnapi álom

Trychydts | | | 2020., szeptember 16., 16:32 | | | Kategóriák:

Azt álmodtam, hogy születésnapom van, és Balu megszervezte nekem, hogy eljátsszunk egy James Bond-szerű kémfilmet. Az álom tulajdonképpen az utolsó jelenetnél kezdődött, amikor én, a főhős, egy gyárépületben kergethettem Balut, akivel aztán volt egy látványos kung-fu jelenetünk, aminek a végén beleesett egy medencényi frissen pezsgő Coca-Colába kb. öt méter magasról. nagyon klasszik jelenet volt, még a görcsbe meredt kezeit is kidugta a kóla alól. Én meg annyira elálmosodtam, hogy ledőltem a medence fölé aludni. Amikor felébredtem (álmomban), azt vettem észre, hogy a medencében már nincs kóla, és Balu nincs sehol.

Kimenetem, a Duna mentén voltam egy ágas-bogas, zátonyos ágon, álmomban Göd közelében, de ott a valóságban nincs ilyen terep. Már reggel volt. A Dunán felúszva, néha a vízben derékig gázolva elmentem Gödig, Baluék házába, ami álmomban egy érdekes kevercse volt a régi és az új gödi házuknak, meg a háznak, ahol én és Nicoline laktam Terényben. Zsó üdvözölt, maszkban, de boldog születésnapozással, és egy tálca lekváros buktával kínált. Bementünk a házba, Balu is ott volt; kérdeztem tőle, hogy miért hagyott ott aludni, miért nem ébresztett fel, hogy együtt jöjjünk vissza — ő azt mondta, ha felébreszt, akkor hová lett volna az illúzió. Majd mondta, hogy van még egy meglepetés, üljek le, az öccsei is előkerültek. Feltette a Bolerót egy bakelitlemezen, kirakott öt festőállványra öt fekete táblát, majd kezébe vett egy bazi nagy vésőt, olyat, amit vésőgépbe kell dugni. Majd a zenére táncolva elkezdte lekapargatni a tábla anyagát, amiről kiderült, hogy minél jobban megkaparod, annál erősebb téglavörös réteg van alatta. Addig vésegetett, amíg az esti kalandunkról/”kémfilmről” elő nem állított nekem öt fekete-vörös képet, gyönyörű rajzfilm-stílusban, de a szereplők nem emberek, hanem állatok voltak, a titkosügynök pedig (akit tegnap este én játszottam), mint megtudtam, a Rozs Rozsomák névre hallgatott. Baromira meg voltam hatva, részben, mert tényleg lélegzetelállítóan hangulatosak voltak a képek, részben hogy a barátom ennyit dolgozott nekem.

Aztán átmentem egy másik szobába, ahol egy sparhelten éppen húslevest főzött az egyik kolléganőm, a makói gyárunk quality managere meg a nagymamám. Nagymamám a valóságban már nagyon régen nem él, és ezt az álmomban is tudtam, de valahogy teljesen természetes volt, hogy megint itt van, nagyon örültem, hogy megint főz nekem, és igyekeztem neki sok mindent elmesélni, ami velem történt. Közben egy fehér kötényben segítettem nekik főzni. A kötényemre ment valamilyen paprikás szósz, amitől mindenki teljesen el volt keseredve, de mondtam nekik, hogy ne féljenek, elővettem egy darab vegyszerrel átitatott acélgyapotot és simán leszedtem a foltot. Mindenki el volt ámulva.

Én meg felébredtem.

Kickturn mozgásban, kirándulás a Várba

Trychydts | | | 2020., szeptember 15., 13:02 | | | Kategóriák: ,

Még a nyaralás előtt tudtam utoljára rendesen gyakorolni a kickturn-t; aggódtam, hogy sokat felejtettem. Szerencsére egész jól lendületbe jöttem ismét, helyből most már négy-öt lépésben meg tudok fordulni 360 fokot (négyből csak a backside sikerült), gondoltam, kipróbálom, mire megyek mozgásban.

Még nagyobb para, mint helyben. Az ember gurul előre, a lába nekifeszítve a gördeszka hátuljának, és akkor meg kell emelnie az első lábát, miután csavart egyet a törzsén. Hát erre nem mindig tudtam rávenni magam, túlságosan is féltem, hogy esés lesz belőle. Aztán végül sikerült legalább néhány apró, pici oldalazást kipréselnem magamból. Viszont ezeket gyorsan egymás mellé fűzve már 1 db 180 fokos fordulatot is össze tudtam hozni egy kétsávosnak megfelelő úton.

A diadaltól megrészegedve tegnap hajnalban átgurultam a Margit hídon, javarészt a Margit-körúttal párhuzamosan elcikáztam a Moszkva térig, majd a Várfok utcán elindultam felfelé a Várba. Még hetekkel ezelőtt, a Szigeten csíptem el egy görkorcsolyás társaság nosztalgiázását, hogy hogyan mentek egyszer fel, azóta is kíváncsi voltam, hogyan lehetne ezt megoldani. A Várfok utca nem vészesen meredek, és nyilván segített az is, hogy tudok váltott lábbal hajtani: azért ez egy elég combpróbáló gyakorlat. Végül hamarabb toltam át magam a Bécsi kapu alatt, mint ahogy gondoltam volna.

IMG_20200914_070639
IMG_20200914_071749

A Tóth Árpád sétányon mentem el a Karmelita kolostorig, onnan pedig a Hunyadi János úton indultam el lefelé — erre szoktunk futni Nicoline-nel és már többször eszembe jutott, hogy gördeszkával ez nem is lenne lehetetlen. A sétány vége felé pár hatalmas repedés, nincs viszont macskakő, ami bármennyire is bájos dolog, gördeszkázásra nem kifejezetten alkalmas. Lefelé gurulni amúgy nehezebb volt, mint felfelé menni — ilyen meredek úton kb. folyamatosan fékezni kell, pár másodperc volt csak, amit egyszerre a deszkán állva tölthettem. Tapolca felfedezése azt a nem várt eredményt hozta, hogy a rengeteg hajtás miatt sokkal-sokkal jobb lett az egyensúlyom a deszkán — lejtőn lefelé ez nagyon jól jön.

A Lánchídon mentem haza, ami sokkal kevésbé zsúfolt, mint a Margit híd és egészen jól védett — a gyalogjárda cikkcakkos vonalvezetése persze nehezítő tényező, de azért megoldottam. A Kossuth téren keresztülgurulni pedig még mindig egy hatalmas jutalomjáték.

Búcsú Tapolcától

Trychydts | | | 2020., szeptember 11., 16:24 | | | Kategóriák: , , , ,

A nyaralásunk utolsó délutánján ugrottam ki még egy utolsó gördeszkás körre Tapolcán — felfedeztem még pár helyet, ahol nem voltam, javarészt olyan utcákon/tereken, amelyek különösen alkalmasak voltak gördeszkázásra.

Ami a legjobb a városnézésnek ebben a formájában, hogy elég gyors ahhoz, hogy az ember viszonylag nagy területet be tudjon kalandozni, de elég lassú ahhoz, hogy az ember könnyedén észrevegye az érdekesebb részleteket vagy megállhasson egy kicsit lazítani. A Malom-tó a város közepén például az egyik legérdekesebb felfedezésünk volt, rögtön az első nap — egy békés és nyugodt hely a város közepén, éttermekkel, kávézókkal, játszóterekkel. Most egyedül is visszamentem; egészen magával ragadott a melankólia attól, hogy haza kell mennem.

20200829_161350
20200829_161659
20200829_163050
20200829_164237
20200829_164316
20200829_164716

Gleb Golubjov: A kígyóisten nem válaszol, 1969.

Trychydts | | | 2020., szeptember 08., 10:32 | | | Kategóriák: ,

A karantén alatt rendeltem egy csomó antikvár könyvet, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet a külső világról. Nagy hangsúlyt fektettem a Delfin-könyvekre, felhasználtam az alkalmat arra is, hogy egy kicsit kapcsolatba kerüljek a gyerekkori önmagammal.

Ez a regény Delfin-könyvnek nem is rossz. Egy szovjet orvoskutató csatlakozik Mexikóban folyó ásatásokhoz, hogy a maja városok elnéptelenedésének okát kutassák. A regény gyorsan átsiklik mindenen, ami ideológia; az amerikai gengszterek szerepe is elég érintőleges (nagyon érdekes viszont, hogy Batman akkoriban még egy magyarázandó kulturális jelenség). A hangsúly azon van, hogy az író mesélhessen egy kicsit a maja kultúráról, és ez elég érdekes.

A cselekmény maga nyilván nem nagyon realisztikus, az archeológusok ide-oda rohangálnak a guatemalai dzsungelben, hogy mindig a legígéretesebb helyen folytathassák az ásatásokat — ez, amennyire én tudom, aligha így megy. A valóságban hosszú évek munkája kellene ahhoz, hogy a kutatók minden helyszínt feltárjanak, amin itt két esős évszak alatt átrohannak. Ami viszont nagyon figyelemreméltó, hogy semmilyen korszakalkotó felfedezés nem születik. Apró tudományos részeredmények vannak, ezek egy része voltaképpen kudarc — de a tudománynak persze így is megérné.

Tinédzserkoromban biztos tetszett volna annyira, mint az Óriásvilág.

Bringadarabolás felsőfokon

Trychydts | | | 2020., szeptember 07., 15:54 | | | Kategóriák: ,

Még a nyaralás alatt eltört alattam a biciklim. Így visszatekintve már tudom, hogy ez egy hosszabb folyamat volt, a lánc nem elsősorban azért kattogott, mert dzsuvás volt, hanem mert elrepedt a hátsó kereket tartó villa. Aztán egy defekt után visszaraktam a kereket és végleg megadta magát.

Eléggé el voltam kenődve, év elején sikerült teljesen átállnom a single speed rendszerre, most meg kezdhettem az egészet elölről. Tudtam, hogy a boltban olyan bringát, ami nekem kell, amúgy sem árulnak: legyen fürge, de ülhessek rajta felegyenesedve, legyen single speed, legyen rajta normális pedál — ez így egyben sehol nincs készen, pláne 2-300.000 forint alatt. Két lehetőség volt: venni egy vadi új vázat, vagy kicsit olcsóbbért venni egy használt bicajt és fáradságos munkával lekopaszítani. Bár drágább lett volna valamivel, nagyon hajlottam az első megoldás felé, szívesen váltottam volna új technológiákra, ki is néztem egy szép új Csepel vázat, amikor egyszer csak szembejött egy gyönyörű KTM versenybringa. Megvettem.

A nyaralás előtt csak a kormányt cseréltem kis és a kerekeket generáloztam meg — kiderült, hogy mindkét kerék cserére szorul, meg az is, hogy a régi gép kerekei nem férnek be az új vázba — ekkora a különbség az országúti túra- és versenybiciklik között. A középcsapágy darált kicsinyt, de úgy voltam vele, nincs az az isten, hogy én a nyaralás előtti pár napban kezdek el középcsapágyat piszkálni, jó lesz úgy, ahogy van, aztán majd ha hazajövünk szétszedem. A fékek viszont nagyon jók voltak és a váz nemcsak szép állapotú és erős, de nagyon könnyű is, pedig acélból van.

Hazaérve aztán nekiláttam. Aztán rögtön el is akadtam: sem a hajtóművet, sem a hajtókart nem tudtam leszedni; egyik oldalon már eleve rossz volt az erre rendszeresített menet, a másikat meg daráltam le a lehúzószerszámmal — elfelejtettem kicsavarni a rögzítőanyát.

Tudtam, hogy itt egy ember segíthet nekem és az az apám — felhívtam, megbeszéltük, hogy vasárnap eljön értem meg a vázért, és meglátja, mit tehet.

Videóra kellett vennem. Apámnál a feszítővas gyakorlatilag bekészítve vár a polcon, de nem csak, hogy ott van, de használni is tudja. A hajtókar az első öt percben jött le. A hajtóművet melegíteni kellett, úgyhogy ahhoz hét perc kellett neki, a középcsapágy kioperálására is — mivel a célszerszámot otthon hagytam — még hét perc. Nem tudom, képes leszek-e valaha is így szerelni, gyakorlatilag felesleges mozdulatok nélkül kapta le, ami nekem az egyetlen potenciális showstopper volt.

Otthon aztán leadtam a rendelést egy nagy rakás alkatrészre. Még kereket kell fűzetnem ehhez a régi vázhoz, de most azt gondolom, simán meg fogja érni — bízom benne, hogy ezzel a bicikli-probléma legalább tíz évre le van tudva. Utána majd tényleg veszek egy új vázat.

Megmásztuk, mert itt volt

Trychydts | | | 2020., augusztus 29., 7:45 | | | Kategóriák: , , ,

Egész héten a Szent-György hegyet kerülgettük, már ha nem az oldalában futottunk vagy üldögéltünk egy pincészet teraszán, a Badacsonyig elnyúló kilátást nézegetve. De fenn még nem voltunk. Nyilván kár lenne az ilyesmit kihagyni, szóval összeszedtük, ami piknikezhető kajánk csak maradt, a műúton elbattyogtunk Raposkáig, aztán felkanyarodtunk a hegyre.

Lentről nézve sokkal keményebbnek tűnt ez a mászás — néhol ugyan a bazaltorgonák között kellett felkapaszkodni egy meredek lejtőn, de ez sem volt olyan vészes; máskülönben egy kényelmesen sétálható, lankás ösvényen sétáltunk felfelé, aztán egyszer csak fenn voltunk. A látvány tényleg csodálatos volt, mindenfelé el lehetett látni, sokadszorra is elaléltam ezen a gyönyörű vulkanikus tájon. Kicsit azért úrrá lett rajta a melankólia — nagyon jól éreztem magam itt és sajnáltam, hogy most majd jó sokáig nem láthatom ezt a környéket. Ha tehetném, maradnék még.

Bazaltorgonák a Szent György Hegyen
Kilátás a Szent György hegy tetejéről
Kilátás a Szent György hegy tetejéről

Egy másik úton sétáltunk le, a már nagyon jól ismert szőlők közé. Otthon már várt minket a padlizsános-cukkinis-pulykamelles spagetti, ami az egyetlen komolyabb főzésem volt egész héten.

sunlit vinyard
fragrance of pine leaves
a huge blue spruce

Tapolca gördeszkáról

Trychydts | | | 2020., augusztus 27., 21:32 | | | Kategóriák: , , , , ,

Imádom a Pennymet. Hatalmas plusz vele felfedezni egy új helyet, imádom azt a határozott, tompa koppanást, ahogy a Shark kerekeim landolnak az aszfalton, szeretem, hogy nem vagyok túl gyors, de azért mégis gyorsabb, mintha sétálnék, nem tudok betelni az aszfalt fölött siklás érzésével és a dőlve kanyarodás eleganciájával. Tapolcát is kipipálhatom.

Anno sokat dilemmáztam, hogy longboarddal vagy cruiser boarddal kezdjem a gördeszkázást — most megint egy pont a cruisernek, nem hiszem, hogy egy longboard meg a védőfelszerelésem elfért volna abban a túrazsákban, amivel a hátamon bebicikliztem Tapolcára. Kétszer, mert az csak a célnál tűnt fel nekem, hogy a lakatom kulcsát jól otthon hagytam. Átöltöztem, a nagy hátizsákot betekertem szépen a kis hátizsákba, aztán ellöktem magam felfelé egy közepesen meredek lejtőn.

Érdekes élmény volt — van a városnak pár, gördeszkázás szempontjából nagyon fontos jellegzetessége. Sok helyen a járdákhoz biztosan nem nyúltak a múlt század óta; van egy-két hely, ahol egyáltalán nem is lehet deszkával haladni és van pár, ahol csak folyamatos hajtással. A város egyes részein ugyanakkor egyáltalán nincs járda, az úttest viszont nagyon jó állapotban van. A belváros elég nagy része le van járókövezve, viszont általában nagyon szépen és igényesen, így egész jó rajtuk menni. Van pár hosszú, egyenes szakasz, ahol a járda is tökéletes, gallyak sincsenek a fejem fölött, és a kereszteződéseken is simán át lehet kelni.

Gördeszkást csak egyet láttam az egész városban: egy tizenkét éves forma kislány beszélgetett a nála valamivel idősebb rolleres barátnőjével egy, az enyémnél két számmal kisebb, rózsaszín Pennyvel a hóna alatt. Mindenféle védőfelszerelés nélkül.

Tapolca amúgy egy elég érdekes hely, szocialisztikus lakótelepek és neobrutál irodaházak ugyanúgy vannak benne, mint kifejezetten nyaralóvárosokra jellemző, tágas, kertes házas utcák, a városközpont pedig pont olyan, mint sok más vidéki városé, egy-két érdekes színfolttal kiegészülve. Kellően lejtős-dombos ahhoz, hogy jól kifáradjak két óra csavargás alatt. Azért még simán hazatekertem — összesen így húsz kilométer biciklizés is belekerült a lábamba még ebéd előtt.

Tapolca (4)
Tapolca (2)
Tapolca (3)
Tapolca (5)
Tapolca (6)
Tapolca (7)
Tapolca (9)
Tapolca (8)

60 km

Trychydts | | | 2020., augusztus 26., 20:41 | | | Kategóriák: , ,

Imádom az olyan nyaralásokat, ahol van velünk bicikli. Sokkal szívesebben tekerek, mint autózom, a gyaloglás pedig nem visz elég messzire. Tekerni viszont jó, szabadságot is kap az ember, meg mozog is vele. (Utóbbi pláne fontos nekem az utóbbi hónapokban.) Ezúttal Nicoline még profi bicikliszállítót is szervált nekünk a munkahelyéről, úgyhogy a csomagolással sem volt gond — ami szerencse is, mert a csomagtartó és a hátsó utastér bőven megtelt a cuccainkkal meg a kajával, amit hoztunk.

Ma reggel nekiindultunk kicsit felfedeztük a Balaton-felvidéket. Voltaképpen egy gasztro-túra sikerült a dologból, ugyanis amikor megálltunk, akkor mindig ettünk vagy ittunk valamit, de az idő kb. felét így is a nyeregben töltöttük és élveztük a tájat. A táj elképesztően gyönyörű, egyszerűen nem tudok betelni vele, mint ahogy azzal sem, hogy a vulkáni képződmények miatt mennyire emlékeztet Tenerifére. Ráadásul mindenfelé nagyon sok a biciklista, szóval az autósok is gyakorlott toleranciával kerülgettek bennünket.

Mindszentkállán fagyizni és kávézni álltunk meg — finom volt minden, ami nekem kicsit hiányzott, az a helyi jelleg. A helyi hipszterizáció egyik következménye, hogy szinte akárhová megyünk, mindenhol van egy hely, ahol lehet kellemes, franciás pörkölésű, minőségi kávét kapni újrahasznosított papírpohárban, vagy, mint például itt, hipszter-ízvilágú, selymesen telt fagylaltokat. É azért szeretem, ha egy helyen érződik a helyi jelleg — mint például abban a bizonyos kávézóban Terényben, ahol az idős néni jól lepattintotta a fancy kávéfajták iránti kérdésünket. Ő eszpresszót tudott főzni, de valószínűleg tényleg jobban jártunk volna egy gyógyteával.

A következő megálló Köveskál volt, ahol ebédeltünk egyet a Mi a kő-ben. Az étel nagyon finom volt, ráadásul itt egyedi volt az étlap. Én sült, csontos flekkent ettem, kecskesajtos puliszával, paprikakrémmel és sült kápia paprikával. Eleve ritkán jön szembe az emberrel puliszka egy étlapon, hiába hagyományos magyar étel; itt ráadásul mégis igényes volt és ízletes, ráadásul a kecskesajttal rétegezve rakva volt. A kápia paprika és a paprikakrém pedig remekül ellenpontozott mindent. Ami miatt nem volt száz százalékos az élmény az a rémes kiszolgálás volt, még egy kis hisztit is le kellett nyomnom, hogy masszív késéssel ugyan, de kiszolgáljanak végre bennünket.

Desszertezni már nem is itt desszerteztünk, hanem a szomszédos Káli Kövek Borászatban, ahol egy elképesztően finom házi mandulatortát ettem egy fa alatt, egy vidéki ház hangulatát idéző kertben. Nicoline bort ivott, ő is elég lelkes volt, de a helyi borokért én egyszerűen képtelen vagyok lelkesedni, nekem túlságosan is kesernyések és teltek.

Zánkán aztán felvetődött a kérdés: visszafelé is a Balaton-felvidéken menjünk, vagy hajtsunk inkább végig a Balaton parton? Az utóbbit választottuk, még ha az valamivel hosszabb is volt. Itt volt a utolsó megálló, a Móló cukrászda Révfülöpön, aminek nagyon klasszikus, kicsit régies hangulata volt, a fehérre festett vasszékeivel, fagyis- és sütispultjával, kellemes belsőjével és a nagyon profi, nagyon kedves, nagyon gyors kiszolgálásával. Ráadásul a kávé is finom volt.

Minden simán ment, egészen addig, amíg el nem vesztettük a Keszthely felé vezető kerékpárutat. Márpedig arra viszonylag hamar rájöttünk, hogy nincs kedvünk Badacsonyon keresztül átvágni hazafelé. Végül összeszorítottuk a fogunkat, és brute force-ban csapattunk a főúton, amíg a térképen nem találtunk lehetőséget arra, hogy lekanyarodjunk egy kisebb mellékútra, ami aztán pont a kihagyott bicikliútnak bizonyult. Onnantól pedig simán ment már minden, gyakorlatilag ismerős útvonalon mentünk haza.

60 kilométer körül állhatott meg az aznapi számlálónk — ez hat kilométerrel több, mint amennyit utoljára tekertünk a Balaton körül egy ebédért.

Sportos kedd

Trychydts | | | 2020., augusztus 25., 20:18 | | | Kategóriák: , , , ,

Sportosan kezdtük a napot, reggel kilenckor már a Szent György hegy oldalában futottunk át Kisapátiba, a Búzalelke pékségbe. Igazi hipszter hely, ahol mindenféle hipszter pékárukat lehet kapni: fancy kenyereket, kifliket, tökéletességre törekvő kakaós csigákat, ilyesmit. Meg persze isteni kávét, természetesen reciklált papírpohárban.

A futásban leginkább a navigáció volt kihívás: a kis dűlőutak labirintusában megtalálni azt az útvonalat, amelyik nem zsákutca — ezt a táblák sem mindig támogatják egyértelműen. Végül azért sikerült, hamarosan a meredek emelkedő közepesen meredek ereszkedésbe csapott, és Nicoline is elkezdte élvezni az életet meg a tájat.

20200825_085826
20200825_131107
20200825_090227
20200825_090637
20200825_090048
20200825_091049
20200825_091416
20200825_092220

A kihelyezett reggeli után a hegyet megkerülve futottunk vissza, egy kis melékúton — ez elég egyértelmű volt, ráadásul megadta nekünk azt az elégtételt, hogy visszanézhettünk oda, ahová felkapaszkodtunk. Összesen 11 km-t hoztunk össze így, szép kényelmesen, szóval mondhatjuk, hogy lendületesen indult a nap.

20200825_101355
20200825_103813
20200825_104548
20200825_105539

Egy könnyű ebéd és némi pakolászás után átautóztunk Szigligetre. Nicoline a strandot szerette volna megszaglászni, nekem meg már nagyon hiányzott a gördeszkázás, így toltam egy kört a szigligeti várhegy körül. Hat nap kihagyás olyan 10-20%-os magabiztosság-csökkenést hozott maga után, messze nem éreztem magam olyan stabilnak és ügyesnek, mint Pesten. Mindegy, óvatos voltam, ügyeltem a fokozatosságra, nem gördeszkáztam ott, ahol nem volt 100%-ig biztonságos, a bicikliúton félreálltam, ha jöttek — szerencsére augusztus huszadika után, egy keddi délelőttön már sehol nem hemzsegnek a Balaton körül. Így sem jött meg az igazi lendület, szóval amikor visszaértem a kocsihoz, átöltöztem és csatlakoztam Nicoline-hez a strandon. Azért nem volt ez rossz így sem, amikor elkezdtem gördeszkázni, az egyik álmom az volt, hogy majd ha nyaralunk, deszkán fogom felfedezni a helyeket. Ezt most Szigligettel ünnepélyesen megkezdtem.

20200822_075712
20200825_155916
20200825_162117
20200825_163426
20200825_162411

Raposka felfedezése, dűlőutak és parmezánhab

Trychydts | | | 2020., augusztus 23., 16:09 | | | Kategóriák: ,

A mai napot biciklizéssel indítottam. Első lépésként átugrottam a szomszédos faluba, Raposkára, hogy kinyomozzam, mennyire lenne ez jó futóopció Nicoline-nek. A felderítő művelet kielégítő eredménnyel zárult, Raposka nem csak, hogy egy kellően hosszú falu, egyetlen, folyamatosan lejtő utcával, de a végében egy kis erdei út is nyílik, szóval egy oda-vissza körrel viszonylag könnyű lesz összekaparni azt a 8-9 km-t, amire a feleségemnek szüksége van. Aztán felmásztam a Raposkával szemközti hegyre, javarészt szintén az új biciklimmel, hogy aztán kiderüljön, hogy az az út tulajdonképpen nem vezet sehová, pontosabban mindenféle túraútvonalakba torkollik. Sebaj, legalább ezt is láttam, úgyhogy irány Tapolca.

Vettem tejet a Lidl-ben — már éppen szálltam volna fel a bicajra, hogy hazatekerjek, amikor utolért Nicoline elektronikus segélykiáltása: a kiflikészletek is nullára apadtak. Konkrétan zéró kedvem volt visszamenni a Lidl-be, kerestem hát egy kis pékséget, ami nyitva volt — szerencsére itt is árultak teljes kiőrlésű kiflit. Közben kicsit beszkennelgettem az járdákat is — úgy döntöttem ugyanis, hogy jövő héten Tapolcán folytatom majd a gördeszkázást. A látottak alapján nem lesz sima menete (hehe), de azért majd megoldom valahogy.

Mire hazaértem, már Fiatalék is felvackolódtak és elmentek lisztet lőni — mint kiderült ugyanis, az országnak ebben a részében termel a malom, amelyik a magyar lisztek Ferrariját, a világ gabonaiparának az abszolút csúcspontját állítja elő, ami tulajdonképpen nem csak, hogy magától dagad és sül be kenyérré, de a beépített nanontechnológiának köszönhetően teljes kiőrlésű, finom- rétes- és nulláslisztként is használható, pusztán a birtoklása képessé teszi az embert arra, hogy egymaga semmisítsen meg bármilyen konkurenciát egy testsúly-arányos sütőversenyen. Én legalábbis valahogy így képzelem; mi másért vásárolna valaki negyven kiló lisztet a kocsijába, amiben még egy bébit és annak összes kapcsolódó infrastruktúrját is haza kell szállítania.

Szerencsére a vadászat sikeres volt — mire megjöttek és irányba fordultak az ebédhez, Nicoline is egészen jól állt a hajdinás palacsintájával. Már csak ki kellett volna sütni, de ebbe kissé belezavarodott a szokatlan konyhatechnológiának köszönhetően. Szerencsére én már mindenhol, mindenféle eszközön sütöttem palacsintát, ha nagyon muszáj, egy darab szélesebb fakérgen is megoldom az erdő közepén. A nehéz aljú, rozsdamentes serpenyő ennél azért egy fokkal alkalmatosabb edény, csupán ipari mennyiségű olajra van szükségünk ahhoz, hogy a tészta ne tapadjon le, ne égjen koksszá és ne hasadjon atomjaira. Na meg persze megfelelően adagolt hőre, de én nem csak, hogy Samin Nosrat alapművét is gondosan áttanulmányoztam a témában, de az elte.fozocske hírcsoportnak is tagja voltam a múlt század végén. Ezek után nem csoda, ha avatott kezem alól hamarosan futószalagon kezdtek el érkezni a kész palik, én meg ismét hősnek érezhettem magam. Ha jól számolom, aznap másodszor, hiszen ugye kifliket is hoztam — erős napom volt, na.

Tegnap laza napot tartottunk Fiatalékkal — ők kocsival, mi gyalog másztunk fel a hegyre, hogy Nicoline és Veronika bort vehessenek. Én csak este tudtam meg, hogy kedves feleségem ezzel az akvizícióval kijátszotta lakásunk érvényben levő importrendelkezéseit: az aktuális szabályozás értelmében ugyanis semmiképpen sem birtokolhatunk több bort, mint a borhűtőnk maximális kapacitása, a tudatos felhalmozást pedig már három palackkal előbb abba kell hagyni. Végül is mindegy, Veronika vállalta, hogy menedékjogot biztosít a tárolóhely nélkül maradt borainknak, ami pedig itt maradt, azt elvben megisszuk majd. A kis kirándulás ettől függetlenül gyönyörű volt, hangulatos kis szőlők mellett, girbegurba utakon kapaszkodtunk fel a hegyre — ahogy később megtudtam, ezen akár a szomszéd faluig is el lehetne sétálni. Vagy futni — fura lenne, ha ezt nem próbálnám ki, amíg itt vagyunk.

Este aztán fine diningozni mentünk a Villa Kabalába. A fine dining persze nagyon nem az én műfajom, én azt szeretem, ha étlapról választhatok külön Power Point prezentáció nélkül is értelmezhető fogásokat, amiket aztán a fogás méretével arányos méretű tányérokon hoznak ki, ízlésesen kihúzott szószcsíkok nélkül, a levest pedig nem teáskannából öntik a tányérunkba. A parmezán legyen reszelve, ne pedig felhabosítva, a séf pedig, hacsak egy mód van rá, ne küldözgessen nekem szó szerint teáskanálnyi kóstolókat vacsora előtt. Hát ez itt nem igazán jött össze, étlap nem volt, csak egy krétával írt, hordozható tábla, amelynek rongorongo feliratát a pincérnőnk helyben interpretálta nekünk. A parmezánhabbal, a fél dió nagyságú kóstolóval és a teáskannából öntött levessel sem vicceltem. Ennek ellenére kénytelen vagyok elismerni: még ha a Balatonra néző erkélyen üldögélve a komfortzónámat csak egy haloványan fénylő pontként láttam a távolban, az étel finom volt, a felszolgálás udvarias és előzékeny, ráadásul még jól is laktam. Egy 9/10-et simán adnom kell nekik, minden rezervációm ellenére.

Most viszont kettesben maradtunk, Fiatalék ugyanis, miután megették a palacsintát, összepakoltak és elindultak hazafelé. Mi pedig azonnal beköltöztünk a jobb szobába, amit eddig, a gyerek érdekeit nézve jó fej módon átengedtünk nekik.

Kickturn 2.0

Trychydts | | | 2020., augusztus 23., 14:30 | | | Kategóriák: ,

Még mielőtt elindultunk nyaralni, sikerült szintet lépnem a kickturnben.

Most már előre és hátra is megy, sokkal stabilabban és sokkal nagyobb lépésekkel, mint korábban. Mindehhez még sokkal jobb egyensúly is járul: most már, még ha túlságosan is felemelem a jobb lábam, akkor sem csúszik ki alólam a deszka, ugyanis a súlyom soha nem kerül át a jobb oldalra, mindig marad kb. középen. Így ilyenkor a deszka megáll ferdén a földön én meg simán vissza tudok rá lépni.

Az első legfontosabb felismerés az volt, amit a hajtásban is kitapasztaltam már: bár a lábammal csinálok dolgokat, lefelé nézni tilos. Ilyenkor nyilván felborul az egyensúlyom, sokkal nehezebb stabilan maradni a deszkán — egynesen előre kell nézni. Ugyanígy, a forduláskor valahol messze nézek ki egy pontot, nem pedig valahol előttem a földön, és arra fordulok rá először felsőtesttel, aztán a lábammal. Így nagyobbakat is könnyebb fordulni, de kontrolláltabb is lesz az egész.

A hátrafelé lépegetés (frontside kickturn) iszonyat para volt elsőre, de igazából ezt csak meg kellett szokni. Egyszerűen visszavettem egy kicsit az elvárásaimból, elfogadtam, hogy nem fogok rögtön akkorákat fordulni, mint backside-on és rögtön kevésbé volt ijesztő az egész.

Abba egyelőre nem akarok belegondolni, milyen lesz ez majd switchben, tehát jobb lábbal előre.

| | | Korábbi bejegyzések »