William Gibson: Spook Country, 2007. Narrated by Robertson Dean

Trychydts | | | 2021., január 18., 0:22 | | | Kategóriák: , ,

Egy amerikai üzleti úton olvastam bele — akkor még nem tudtam, hogy ha Amerikában vagyok, nekem egyszerűen muszáj az Amerikai Isteneket olvasnom, egyszerűen nincs alternatíva. Szépen félre is tettem, Balu sem volt tőle elragadtatva, úgyhogy elfelejtettem az egészet. Most viszont már nagyon vágytam valami jóra, ami nem podcast, nem is valami bűnügyi regény, hanem rendes, sűrű irodalom, ami átjárja és átformálja az embert. Gondoltam, Gibson megérdemel egy esélyt. Katartikus élmény volt ez a hangoskönyv, nagyjából egy hétig le is foglalta az edzéseimet.

Gibson két dologhoz ért a legjobban: a leírásokhoz és a karakterválasztáshoz.

Kapásból nem tudok senki mást, aki ennyire érzékletesen tudna írni — a bőrömön éreztem a los angelesi éjszakák fülledtségét, az illegális new yorki gyárak között megbújó, ablaktalan lakások fülledt, nyirkos levegőjét, a koreai tisztítók párás, vegyszeres bűzét, a szemem előtt láttam forradalmian új műalkotásokat, hallottam a fülemben a helikopterek és a kisrepülőgépek motorjának zúgását. Gibson világa beszippant és magáévá tesz, jelentéktelen, szánalmas porszemnek érezzük magunkat az emberi civilizáció évezredes lerakódása alatt. Pedig Gibson kifejezetten kerüli a monumentalitást: egy-egy jelenet mindig egy város kisebb és jelentéktelen sarkában játszódik, de annyira plasztikusan formálja meg őket, hogy mindig érezzük, hogy ezek szervesen kapcsolódnak valamilyen gigantikus egészhez.

A karakterekben Gibson legnagyobb erőssége a véletlenszerűség. Miközben kétségtelenül vannak típusok, akikhez vonzódik — akárcsak mondjuk az Idorunak, ennek a könyvnek is több szereplője zenész –, a legtöbb figura mégis olyan, mintha valaki szemcseppentővel vett volna mintát az emberiség óceánjának egy random pontjáról. Így lesz mondjuk az egyik főszereplő egy speciális szektát követő, New Yorkban élő, kínai-kubai szármázású, csempészésre és információszállításra specializálódott bűnözőcsalád egy fiatal tagja. És amint egy ilyen koncepció előállt, Gibson teljesen elkötelezi magát mellette. Mivel könyveinek szinte kötelező eleme a több nézőpontos történetmesélés, ez nagyon jól ki is fizetődik: a különböző szereplőknek szentelt fejezetek valóban más stílusban, más ritmusban és egy másik életszemléletet tükröződve mesélődnek el. A karakterek aztán — a Gibsontól ugyancsak megszokott módon — lassan, de biztosan keresztezik egymás útját — a véletlenek és a sorsszerűség ugyancsak a szerzőre nagyon jellemző elegyének köszönhetően.

Sok kritikusnak (többek között Balunak sem) pont a regény vége nem tetszett, pedig szerintem abszolút helyén volt. Teljesen irracionális és őrült húzás, ez tény, de nagyon is helyénvaló egy olyan irracionális és őrült világban, amilyennek Gibson látja a 9/11 utáni Amerikát.

Ezek után abszolút kíváncsi vagyok a Zero History-ra is, de a könyv annyiban is beváltotta az elvárásaimat, hogy, irodalom lévén, tényleg emészteni kell.

3. félmaraton

Trychydts | | | 2021., január 17., 23:55 | | |

Megint menet közben döntöttem el, hogy félmaratont fogok futni — eredetileg beértem volna 18-19 kilométerrel is. Gyönyörű vasárnap délelőtt volt, normálisan reggeliztem, időben bevettem az összes táplálékkiegészítőmet, előre elhatároztam, hogy zenére fogok futni — minden adott volt hát ahhoz, hogy rendesen rátegyek arra a 13,7 kilométerre, amit taknyos téli reggeleken szoktam nemszeretem módon kipréselni magamból. De amikor a Margit hídhoz visszaérve láttam, hogy még csak 14 kilométernél tartok, tehát akár el is futhatnék az Árpád-hídig, akkor osztottam-szoroztam és kijött, hogy ebből bizony akár lehet is érvényes félmaraton. Akkor meg miért ne?

Kiderült, hogy 14 kilométer felett még télen is muszáj hidratálnom, legalábbis akkor, ha meg akarom őrizni a fürgeségemet és a ruganyosságomat. Egy MOL-kútnál tankoltam egy hatdecis vizet, közben megettem a még otthon előrelátó módon elcsomagolt hamuba sült energiagélemet, ettől tényleg feléledtem annyira, hogy ne álljon földbe az átlagsebességem — 8,5 km/h jött ki a végére, ami messze-messze jobb, mint amit rutinból szoktam kiizzadni magamból. Viszont mostantól nem indulok el ilyen bizonytalan kalandokra kulacs nélkül és lehet, hogy most már tényleg veszek valami minimális méretű, passzentos hátizsákot hozzá.

Piszok jó érzés, hogy idáig jutottam.

Angyalföld, Lágymányosi híd és vissza

Trychydts | | | 2021., január 11., 14:23 | | | Kategóriák: , ,

2021 kilométerekben
Gördeszkázás: 43,44 km
Futás: 78,58 km

Már nagyon régen nem voltam deszkázni: sötét is van, rossz kedvem is volt, a gördeszkázást pedig élvezni kell. A költözés alatt végképp nem volt ilyesmire sem időm, sem energiám, ennél sokkal egyszerűbb volt felrántani a futócipőt és zene, podcast, vagy audiobook indukálta transzban letolni a két körömet a Margitszigeten (plusz a futás oda-vissza, az már majdnem 14 kilométer).

Persze nem véletlenül vettem annak idején gördeszkát, éreztem, hogy egyre jobban fásulok bele a futásba, egyre kevesebb kedvem van nap nap után gyötörni magam és egyre rosszabbul is ment. Múlt héten aztán még egy különösen idiotisztikus Poirot-t is sikerült kifognom, úgyhogy végképp elment a kedvem az egésztől; úgy éreztem, most már tényleg nincs más választásom, mint rászánnom magam a gördeszkázásra. Az első két reggelen Angyalföldet vettem célba: tavaly egy párszor már voltam itt, és úgy éreztem, van még mit felfedezgetni.

Volt is: véletlenül rábukkantam a Vasúttörténeti parkra; a Béke utcán és a vasúti sínek alatt átgurulva eljutottam Újpest Városközpontig; megnéztem, milyen az Újpest Városkapu metrómegálló környéke, majd a Balzsam- és Kámfor utcán jöttem jó sokáig, csak a Forgács utca környékén mentem vissza a Váci útra. Gyönyörű napsütéses idő volt mindkét nap; sajnos a csuklóvédő-kesztyű kombótól nem lehet nagyon egyszerűen megszabadulni, analóg gép meg nem volt nálam, így nem nagyon tudtam fotózgatni. Nagyon jól esett megint ez a kis felfedezgetés: megint rájöttem, hogy a gördeszka a tökéletes közlekedési eszköz, ha az ember meg akar ismerni egy várost.

Vasárnap már valamerre másfelé mentem volna — gondoltam, átmegyek a Lágymányosi hídon, de most fordítva, mint ahogy szoktam. Azt is tudtam, hogy nem akarok a Duna parton elgurulni a Petőfi hídtól a Lágymányosiig; ott egy irgalmatlanul rázós, kövezett, gyalogos-kerékpárút kombó van, ahol nem valami nagy élvezet gurulni. Inkább átmentem a Ferdinád hídon, és a Szív utcán elindulva, kis mellékutcákon jutottam egy a Blaháig, onnan a Körúton az Üllői útig, ahonnan megint kis utcákról csatlakoztam be a Mester utcáig, ami szépen kényelmesen visz ki a Könyves Kálmán körútra. Budán pedig elég szép kényelmes út van végig a felső rakparton, most, hogy hideg van, a biciklisek és a gyalogosok is megritkultak szépen.

Az új lakás előszobájában sajnos nincs bérelt helye a deszkámnak, és amikor Nicoline meglátta, milyen koszos lett az alja az itt-ott felverődő sártól, rögtön száműzte az erkélyre. Megyek, le is tisztítom egy kis bútorápolóval.

Védett: Az én 2020-am

Nicoline | | | 2021., január 02., 20:37 | | | Kategóriák: ,

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Évértékelő, 2020.

Trychydts | | | 2020., december 31., 23:59 | | |

Először nem is voltam benne biztos, írjak-e érvértékelőt, annyira rendkívüli év volt az idei, és nem hiszem, hogy mindent szeretnék az emlékezetembe vésni. Ugyanakkor ez már egy elég régi hagyomány a blogomon, ne maradjon már ki ez az év se.

Nyilván a járvány határozta meg a mindennapjainkat, mondhatnám azt is, hogy egészen belerázódtam már abba, hogy maszk nélkül nem megyek ki az utcára, sokat dolgozom otthonról és hogy valamilyen formában korlátozva van, mikor és hová mehetek. Ez az év ugyanakkor megtanított arra is, mennyire hálásnak kell lennem azért, ami van: a stabil munkámért, a családomért, a barátaimért és hogy tulajdonképpen ami fontos, az megvan nekem az életben.

Nicoline-nal talán az egyik legjobb évünk volt az idei. Sokat tudtunk együtt lenni és ez nagyon jól esett, mint ahogy azt is jó volt megélni, mennyire jól tudjuk támogatni egymást egy ilyen válságos időszakban. Nekem sikerült ezt az évet úgy zárnom, hogy sokkal jobban szeretem a feleségemet, mint egy évben korábban, és erre még büszkébb vagyok, mint az amúgy jelentős testsúlycsökkenésemre és a gördeszkatudásomra együttvéve.

Nyáron átálltunk egyfajta kétlaki életre, házakat béreltünk és ott töltöttük a — tágan értelmezett — hétvégéket, ami biztosított egy kis környezetváltozást Nicoline-nak, miközben a járványügyi előírásokat is maximálisan betartva tudtunk kikapcsolódni. Amióta nagymamám meghalt, most először tudtam például saját tábortűznél szalonnát sütni, de grillezni is többször grilleztünk szabad ég alatt. Elég fárasztó életmód volt, de azt hiszem, megérte.

Ami (járvány ide vagy oda), abszolút meghatározta az életemet, az a sport, heti átlagban talán olyan hat napot sportolok, méghozzá elég intenzíven. Az év utolsó napján, amikor lemértem magam, 90 kiló voltam, ez összesen ötven kiló fogyás, ami azért tényleg nem csoda: rengeteget futok, ha csak tehetem, gördeszkázok, de ha rossz idő van, akkor itthon súlyzózom. Néha-néha erőt vesz rajtam a lustaság vagy a depi (csak március óta, az előtt szigorúan minden nap edzettem), de azért tizenhárom-tizennégy napos időszakok is vannak, amikor nem csúszik be egy pihenőnap sem. Ennek megfelelően fizikailag csúcsformában vagyok, tulajdonképpen elhatározás kérdése, hogy mikor futok félmaratont, napi szinten pedig 13-14 kilométeres távokkal szoktam edzeni: gördeszkával a 20-21 kilométer a természetes. A gördeszkázás egyik kellemes mellékhatása, hogy a várost is felfedezgetem lassan, ebben az évben biztosan több új utcát láttam Budapesten, mint az előtte levő 41 évben bármikor.

A zongorázással is haladtam tovább, bár a COVID sajnos itt is betett nekem: először a virtuális órákra kellett áttérnem, aztán egy másik tanárt is keresnem kellett. Szerencsére az új tanárom, Ági, nagyon érti a dolgát és nagyon türelmesen foldozgatja a különböző hiányosságaimat.

Aminek viszont majdnem teljesen betett a járvány, az az olvasás és a filmnézés, ezekhez nem volt türelmem. A legjobb film, amit egy héten kétszer ennek ellenére is meg tudtam nézni, a Visszatérés Epipóba volt, ami szerintem az első dokumentumfilm ebben a kategóriában. Dragomán György Főzőskönyve méltatlanul vékony mezőnyben viszi el az első díjat; ha nem is egy Fehér király, de azért nagyon szép és érdekes olvasmány volt.

Dragomán György: Főzőskönyv

Trychydts | | | 2020., december 30., 0:39 | | | Kategóriák: ,

Dragomán Györgytől csak a A fehér királyt tudtam elolvasni, illetve a Máglyából a Facebookon közölt részleteket. Gyönyörűen ír, tele van színes érzékiséggel minden sora, de annyira elválaszthatatlan az írásaitól egy mélységes, szívet megszakasztó szomorúság, hogy nem érzem magam képesnek arra, hogy nagyobb adagokban szedjem. A hagymavágásról szóló, hiánypótló írása pont azért volt nekem óriási meglepetés, mert könnyed, elegáns, a fordulatokban lubickoló humorral szólal meg, amióta elolvastuk, fordulat is lett nálunk otthon, hogy “sokan már itt elrontják”.

A Facebookon recepteket is elég gyakran közül, ami hasonló okokból jelent menekülőutat: úgy olvashatunk Dragomán Györgyöt, hogy nem kell érte óriási érzelmi árat fizetni. Plasztikusan és érzékletesen ír a legkülönbözőbb ételekről, szemlátomást óriási konyhai rutinja van, és a receptek telis-tele vannak apró személyes élményekkel, sok recept egyben egyperces novella is. A könyv javarészt ezeknek a “recepteknek” a gyűjteménye, de a többi kötetétéből átvett gasztronómiai témájú novelláit, regényrészleteit is megtalálhatjuk itt. Ez egy nagyon kedves gesztus, ezen írások mindegyike vegytiszta irodalom: nekem pedig kifejezett könnyebbség volt, hogy egy-egy könnyfakasztó írás után, ha lapoz az ember, lazíthat a tökéletes nápolyi pizza vagy az udon-tészta receptjével.

A receptnovellák (a formátum semmiképpen sem azonos a hagyományos szakácskönyvekével, van, hogy a főzési instrukciók csak a több oldalas szöveg vége felé találhatóak meg) remekül követhetőek, az egyetlen hibájuk (már ha egyben olvassa az ember, ahogy én tettem), hogy a stílus meg bizonyos fordulatok újra-meg újra visszatérnek. Érthető és elfogadható volt ez akkor, amikor az egyes fejezetek több napos-hetes eltéréssel kerültek fel a Facebookra; könyvben, egyben egy kicsit fárasztó. Persze ezeket az írásokat eredetileg maga a szerző sem vette komolyan, amolyan levezetésnek szánta a “komoly” írás mellé — csak akkor kezdett gondolkodni ezek kötetbe rendezésén, amikor látta ezek népszerűségét. Lehet, hogy némi utólagos szerkesztés nem ártott volna.

Én mégis inkább az irodalmi szépséget értékelem ezekben az írásokban — több okból is. Egyrészt nem azért fogytam negyvenehat kilót, hogy most egy hónap alatt magamra rántsam az egészet, márpedig ha ebből a könyvből főznék, pontosan ez történne. Én nem tudom, a szerző hogyan csinálja, hogy egészen normális formában van ezek mellett az ételek mellett; nekem ennél kisebb lazításokkor is feljött egy-két plusz kiló, pedig nyolcvan-száz kilométert futok/gördeszkázom egy átlagos héten. A másik, hogy Dragomán György főzési stílusa elég távol áll az enyémtől: jóval ritkábban használok tárkonyt, botmixert, ha csak tehetem, soha nem veszek a kezembe (nincs vele elvi bajom, csak én nem szeretem), és utálok főzni. A komótosan készülgető, nagy érzéssel előkészített kajákat inkább kerülöm, a hatékony, gyorsan elkészíthető ételeket részesítem előnyben, ha csak tehetem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fogok megcsinálni belőle semmit, de aligha a szakácskönyvek közé rakom majd fel a polcra. Jobb helye lesz a “kortárs magyar irodalom” szekcióban.

Hős vagyok a négyzeten

Trychydts | | | 2020., december 29., 14:06 | | |

Teljesen felesleges lenne szerénykednem. Nicoline kitalálta, hogy költözni akar, de itt nem részletezendő okokból (azt ígérte, megírja!) nem volt abban az állapotban, hogy a végrehajtás piszkos részleteivel is foglalkozzon. Így módomban állt megtapasztalni, hogy milyen egy teljes háztartást (mondjuk 85%-ban) összepakolni, aztán olyan 50%-ban kipakolni. December 12-én kezdtem, most tudtam leülni az íróasztalomhoz. Persze a végállapot még nagyon messze van, de már üzemképes a konyha, a dolgozószobám is áll olyan szinten, hogy mind dolgozni, mind zongorázni le tudok ülni. Az év hátralevő részében molyolgatunk még egy kicsit, hogy de az már most biztos, hogy január 4-én magabiztosan kezdhetem meg a home office újabb hullámát.

Nem fogom a dolgot szépíteni: iszonyatos volt. Mintha a Mount Everestet kellett volna elhordanom kávéskanállal. Csak pakoltam, csak pakoltam a dobozokat és minél többet töltöttem meg, annál több minden volt hátra. Közben persze folyamatosan rendezgetni kellett, ami már el volt csomagolva, részben hogy legyen valamilyen logikus sorrend, részben meg hogy ne boruljon szegény feleségem fejére másfél tonna klasszikus görög filozófia. Ráadásul én alapból utálok mindenféle pakolás és rendezgetést.

Az új lakás mindenesetre valóban jobb, mint az előző volt, és hosszú távon nyilván jobban kiszolgálja majd az szükségleteinket. Innen, az íróasztalomtól például a kacagó eget látom munka közben. Összehasonlíthatatlanul jobb ez, mint amikor csak a belső udvart tudtam nézni, azt is csak akkor, ha kilencven fokkal elfordítom a fejem. Van két vécénk, van egy nagyon szépen rendezhető konyhánk, villanysütővel és a sínekbe passzoló sütőlapokkal; főzni ugyan továbbra sem szeretek, de minden bizonnyal fogok, szóval ez nem mellékes szempont. Van dedikált hálószobánk, ami Nicoline régi álma, és van egy nappalink, ami a következő években mindenféle izgalmas funkciót betölt majd. És van egy normális méretű loggiánk is, szóval van esély a szabadban táplálkozásra.

Még persze mindig rengeteg a kipakolatlan doboz, és ez valószínűleg Szilveszterkor is így lesz majd. Sebaj. Mozdulni már tudunk, Nicoline pedig azt ígérte, hogy mint egy algaevő halacska, szépen lassan végigmegy majd a lakáson és apránként feldolgozgatja majd a kupit. És akkor ő is hős lesz majd egy kicsit.

The Mysterious Affairs at Styles, felolvasa: Penelope Dellaporta, 2009.

Trychydts | | | 2020., december 07., 9:53 | | | Kategóriák: , ,

Hat éve hallgattam meg először ezt a könyvet — akkoriban is hangoskönyveket hallgattam edzés könyvben. Most is ezt csinálom, bár speciel az első Poirot-regényt nem futáshoz vettem elő újra. Ami meglepett, hogy egyáltalán nem emlékeztem, ki a gyilkos — rendszerint elég hamar beugrik. ahogy újrahallgatom a könyvet. Ez alighanem az átlagnál jóval csavarosabb történet, a sokféle lehetséges motivációval a különböző karakter miatt lehet — látszik, hogy Agatha Christie még csak most vett lendületet későbbi munkáihoz. A későbbi Poirot-történetek közül azért elég sok van, amin már érződik a rutinszerű formalizmus: ha az ember ügyesen helyettesíti be a változókat, hamar megkapja a megoldást.

Az csak most tűnt fel, hogy egy érdekes párhuzam az utolsó Sherlock Holmes történet, Az Utolsó Meghajlás és az első Poirot-regény között, hogy mindegyikben szerep jut az első világháborúnak és az Angliában élő németeknek. Egyik munkában sem túl szofisztikált ez az ábrázolás; ez elég jelentős feszültségeket sejtet a korabeli angol társadalom és a vélhetően kevés számú német bevándorló között.

Már ebben a munkában is előkerül a jellegzetes befejezés, amiben a detektív összegyűjt mindenkit, hogy leleplezze a gyilkost. Ez persze egyértelműen az olvasónak szól, így az utolsó pillanatig lehet feszíteni a húrt a megoldás felfedésével, de nekem mindig ez a legkínosabb rész a regények közben.

Spontán félmaraton

Trychydts | | | 2020., november 29., 17:21 | | | Kategóriák: ,

Amikor elindultam otthonról, még csak egy 15 km-es programot vázoltam fel Nicoline-nek. Előző nap Nicoline és Vercsorb finom, bár dietetikai okokból kevéssé konvencionális Hálaadás-napi vacsorát rittyentettek: isteni sült karajt, gombaszósszal, krumplipürével és répával, desszertnek egy almáspite-varázslattal. Utána jót beszélgettünk, jó volt kicsit együtt lenni, még ha csak virtuálisan is (a kaját kocsival terítette a feleségem), úgyhogy ma elég inspiráltam ébredtem. Kicsit többet akartam, mint a szokásos, hétköznapi, 12-13 kilométeres darálás, és mivel gyönyörű idő volt, ezért a sziget eleve kapásból kiesett. Gondoltam, kavirnyálok egyet a Rózsadombon, lefutok a Városmajor sarkánál, tolok egy-két kört a futópályán, aztán egy kör a Vérmezőn, egy kör a Várban, le a Krisztina-körútra, aztán az Erzsébet-hídon átkelve, a szokásos úton hazakocogok.

A Körmöci-lépcsőn ereszkedtem lefelé, amikor elkezdett velem flörtölni a félmaraton gondolata. Úgyis most van a K&H félmaraton, délután ötig lehet nevezni, szóval még simán beleférek, ezzel is támogatnám kicsit a hazai futószervezeteket, amúgy is elég vacak évük lehet. Én meg bizonyítanám magamnak, hogy most már szinte rutin a félmaraton, elvégre talán 4 deci víz, ha lehet nálam, plusz egy Bioctech USA-s energiagél — a körülmények elvégre elégre messze vannak ez a Nicoline által biztosított, piszchés és fizikai támogatásban gazdag első teljesítésemétől (otthon azért előzetesen bevettem egy magnézium- és egy kombinált sótablettát). Na, majd meglátjuk, gondoltam; biztos, ami biztos, legurítottam a nálam levő vizet.

Az Erzsébet-hídnál már tudtam, hogy ezt most már muszáj lesz megcsinálnom — 15 kilométer körül jártam, és annyira friss és ruganyos voltam még, hogy felesleges lett volna hazamennem. Elmentem hát a Petőfi-hídig, átkelés után beszippantottam az energiagélemet, majd kettesbe kapcsoltam és nekivágtam a Duna-partnak hazafelé.

Már láttam a korzón a Lánchidat, amikor éreztem, hogy kezdek fáradni, és az idő is fogytán (a hagyományos szintidőhöz képest — ezen a rendezvényen nem volt olyan), de aztán beütött a gél, és még gyorsítani is tudtam. Az Országház innenső sarkánál járt le a táv, de itt már csak egy screenshotot lőttem és futottam tovább a Jászaiig. Így most már 21,87 a távolsági rekordom.

A 2:37 ugyan egy jó negyedórával rosszabb a nyári időmnél, de ezn nem nagyon zavar. Egyrészt 30 méterrel több szintet tettem bele; másrészt kicsit több, mint féltávon döntöttem el egyáltalán, hogy félmaraton futok. Harmadrészt, nekem a futás továbbra is csak egy erőnléti edzés, az első prioritás az, hogy meglegyen a táv, minden más csak utána jön.

Csütörtökön amúgy a 12,5 kilométeren 9,6-es átlagsebességet produkáltam, szóval sebességi rekordból is jutott a hétre (ez még a sok évvel ezelőtti Vivicittámnál is jobb valamivel). Elég szomorú év ez az idei, de azért igyekszem kihozni belőle, amit lehet.

Az Árpád hídon Budára, az Árpád hídon Pestre

Trychydts | | | 2020., november 23., 0:07 | | | Kategóriák: ,

Amióta kijárási korlátozás van, túl szomorú voltam a gördeszkázáshoz. Felkeltem hajnalonként, bepattintottam egy könyvet vagy egy podcasot a fülembe és lenyomtam egy 13 km-es futást, ez egyszerűbb volt. Ezen a gyönyörű hétvégén viszont sikerült végre ismét deszkát kapnom a lábam alá.

Szombaton a rakparton mentem végig az Árpád hídig, átgurultam rajta, és nekiláttam Óbudának. Aznap amúgy ez volt a második túrám a Vörösvári és a Bécsi úton. Kora reggel kocsival mentünk a gyűrűmet bevetetni Tinnyére: sikerült kifogynom, egyre gyakrabban esik le az ujjamról. A Bécsi útról fordultam aztán le, a HÉV-vonal irányába. Hamarsan elképesztően vidékies lett a táj, mintha nem is Budapest belsejében lettem volna — a vékony járda pedig olyan repedezett volt, csak folyamatos hajtással tudtam rajta haladni. Alighanem az egyensúlyérzékem és a technikai fejlődés jele, hogy ez viszonylag könnyen és gyorsan összejött.

20201121_144752
20201121_152341
20201121_152532
20201121_153435
20201121_153815

Kicsit nehezen találtam meg az irányt a Szentedrei-útig, de onnan már sima volt az út hazáig: még Acquincumról is sikerült egy egész hangulatos képet csinálnom, ezt küldtem haza Nicoline-nek is státuszüzenetként. Nem volt kedvem teljesen ugyanazon az úton hazamenni, ezért az Árpád-híd közepén lekanyarodtam a Margit-szigetre, és azon keresztül értem végig haza. 19,99 km-t mutatott a számláló, ami az addig mért leghosszabb eredményem volt.

20201121_155539
20201121_160336

Másnap pont a Margitszigeten ünnepeltük Zsu születésnapját, én meg már gördeszkás cuccal mentem. Nem voltak konkrét terveim, de Nicoline az ajánlotta, hogy menjek ki Újpestre — úgyhogy ott, ahol tegnap este le, most felgurultam a hídra, és a megindultam kifelé a városból a Váci úton, a Megyeri úton aztán dobtam egy jobbost — meglepően hamar az Újpesti Áruház előtt találtam magam.

Amikor először járok egy új helyen a városban, ritkán motivál, hogy rögtön elkezdtjek a kis utcákon bolyongani — ha van egy szélesebb út, akkor szívesen megyek azon végig, hogy megnézzem, hová vezet. A víztorony után hamarosan a vasútvonal állított meg — és tulajdonképpen most értettem meg, miért hívják Rákospalota-Újpest állomást így: a sínek egyik oldalán Újpest van, a másik oldalán Rákospalota. Másnak ez biztos triviális, nekem ez eddig valahogy elment a fejem mellett. Átmenetem gyalog a felüljárón, és nekiláttam Rákospalotának.

20201122_133407
20201122_134246
20201122_134800
20201122_134809
20201122_141508
20201122_135825
20201122_135912

Szép kirándulás volt ez is, csak a járdák színvonala volt nagyon változó. Néhol teljesen simán lehetett suhanni, máskor meg pár méterenként kellett leszállnom a deszkáról a mély repedések miatt. Volt, ahol annak örültem, hogy nincs járda. Rákospalotán ráaádásul meglepően sokan húzzák ki az áramot az utcára, hogy ott csináljanak valamit: takarítják a kocsit, fújják a leveleket, szerelnek valamit. Én meg persze nem akarok a vezetéken lendületből átgurulni. Találtam is egy egy kis skateparkot is — nem mintha engem érintene, de ha tanulnék trükküket, örülnék neki.

Végül aztán már fogalmam sem volt, hol vagyok. Kiszippantottam a nálam levő energiagélt (már kezdtem baromi éhes lenni, ez a citromos trutyi meg egy perc alatt helyrerakott), ittam egy nagyot Nicoline szülinapi ásványvizéből, aztán nekiláttam útvonalat tervezni haza. A legérthetőbb az volt, ha a Szerencs utcán elgurulok az M3 bevezetőig, és annak mentén megyek haza. Éreztem, hogy ez aligha lesz egy teljesen sima menet — az ilyen útvonalak mentén a járda nem mindig egy leányálom; szerencsére sokszor sikerült nagyon kellemes alternatívákat találnom egy-két utcával beljebb. A bevezetőn így is át kellett kelnem párszor, hol az út szintjében, hol felette, a vasutat is újra kereszteznem kellett, ezúttal az M3-mas felüljáróján, azt hiszem, a nap legfeszültebb pillanatai ezek voltak. A Nagy Lajos Király útjától kezdve már rutin és gyerekjáték volt a hazaút. 21,28 km-en állt meg a számláló, tehát mindkét nap sikerült rekordot döntenem.

20201122_145247
20201122_141152
20201122_144850
20201122_150724
20201122_150823

Kamala Harris — The Truths We Hold: An American Journey

Trychydts | | | 2020., november 16., 16:22 | | | Kategóriák: , ,

Egész héten futottam, a könyveim elfogytak, gondoltam, folytatom amerikai politikai tanulmányaimat és meghallgatom a Kamala Harris elnökjelölti próbálkozását elindító könyvet. Amúgy is titkos favoritom volt, kár, hogy a kampánya teljesen kifulladt menet közben.

Michele Obama önéletrajzával ellentétben ezt a könyvet képes voltam végighallgatni; elsősorban talán azért, mert sokkal autentikusabb. A Truths we Hold olvasásakor halljuk, hogy a szerző az a Kamala Harris, akit már ezerszer hallottunk megszólalni beszédeken és interjúkban. Michele Obama Becomingjának nyelvezete olyan, mint a tükörsimára csiszolt borostyánon lassan lecsurranó méz: nincs egy félmondat, ami ne lenne tökéletesre egyensúlyozva, nincs egy szó, ami ne a lehető legkifejezőbb lenne; éppen ezért nem is hiszem, hogy nem egy méregdrága szellemíró-csapat írta az egészet. Harris könyve hihetően tökéletlen.

Pedig Kamala Harris messze nem az a színes személyiség, mint Obama. Első generációs amerikai állampolgárként nincs is annyira beágyazva az amerikai történelembe, és alighanem sokkal zárkózottabb is, szemlátomást nem szívesen csinál átjáróházat a saját életéből. Sokkal jobban foglalkoztatja, hogy a gondolatait, politikai prioritásait megossza olvasóival.

Egy politikus programján aligha a tényszerűséget érdemes számon kérni — bár Harris, saját ars poetikáját követve, mániákusan szórja tele mondandóját számokkal és statisztikákkal. Ennél alighanem sokkal érdemesebb a prioritásokat értékelni, megfigyelni, kik történetének főszereplői, mik azok a témák, amiket elsősorban fontosnak tart.

Ez alapján az egykori államügyész számára a legfontosabbak a gyerekek, legyenek azok amerikaiak vagy bevándorlók gyerekei. A gyerekjogok, a gyerekbántalmazás, a gyerekszegénység, vagy a következő generációk élete azok a témák, amikről a leghosszabban és a legszenvedélyesebben beszél. Ettől nyilván nem függetleníthető másik fő témája, a szegénység, a stabil egzisztencia lehetőségének kérdése. Kamala Harris számára a társadalmi igazságosság ugyanazon logika szerint épül fel, mint a büntetőjog: csak annak és annyira kellene szegénynek lennie, amennyire az a tetteiből következik. Tisztességes munkáért tisztességes megélhetés jár — a kétkezi munkásoknak és a középosztálynak egyaránt. Empatikusan, valódi példákon keresztül mutatja be azokat a helyzeteket, amelyek veszélyt jelenthetnek egy átlagember egzisztenciájára — újra és újra megerősíti, hogy az államnak feladata van abban, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat a piaci szereplők (pl. a bankok) és a nekik szabályozók híján teljesen kiszolgáltatott ügyfelek között.

Kár, hogy ezt az életközeli, személyes hangot a kampányában nem tudta artikulálni — ez az erős, személyes meggyőződéstől és az igazságosság iránti elkötelezettséggel teli vízió talán jobban ki tudta volna emelni minden idők legsokszínűbb demokrata mezőnyéből.

Dan Pfeiffer: Un-Trumping America: A Plan to Make America a Democracy Again

Trychydts | | | 2020., november 13., 23:02 | | | Kategóriák: , ,

Három évig hallgattam a Pod Save Americát, simán benyaltam, hogy ezzel egész jól értem az amerikai belpolitikát — ehhez képest az idei választás nem csak morálisan érintett borzalmasan, de az egómat is sikeresen telibe kapta. Elég dühös voltam magamra, azt gondoltam, a New York Times előfizetésemmel és az alkalmankénti amerikai kábeltévé-fogyasztásommal mindent megtettem azért, hogy egy kiegyensúlyozott és objektív nézőpontom legyen — ehhez képest kiderült, hogy egy nagyon durva információs buborékban éltem és alighanem alapvető dolgokat hagytam figyelmen kívül.

Ez a könyv — a Pod egyik házigazdájának idei írása — megjelenése óta álldogált a Kindle-ömön, de a rengeteg sportolás és a zongorzás mellett abszolút nem volt időm lekucorodni mellé. Most viszont úgy éreztem, muszáj egy kicsit érdemben is beleásnom magam, a problémába. Megvettem a hangoskönyv verziót és pár nap alatt lepörgettem futás közben. Azzal a megnyugató, arrogáns érzéssel kapcsolatam ki a telefonomat, hogy sikerült egy kicsit jobban megértenem, miért szavaztak oly sokan egy olyan erkölcsi és szellemi nullára, mint Donald Trump.

Dan Pfeiffer Obama kommunikációs igazgatója volt, egy hosszú múltra visszatekintő political operative — véleménye valószínűleg közel áll a demokrata mainstreamhez. Terve az amerikai demokrácia visszaállításáról tulajdonképpen annyi, hogy milyen hatalmi trükközésekkel lehet bebetonozni a Demokrata Párt többségét, ha egyszer sikerül azt megszerezni. Semmi, egy árva szó nincs benne arról, mit lehetne kezdeni az ország végletes megosztásával, hogyan lehetne megszólítani a republikánus vagy a Republikánus Párt felé hajló független szavazókat. Kísérletet sem tesz arra, hogy legalább hitelesen rekonstruálja a republikánus párt álláspontját. Minden republikánus seggfej, aki a hatalmat a hatalomért akarja, és nem érdekli a hazája — nekem meg valahogy nehéz elhinni, hogy egy teljes politikai elit sátánian kacagó, kezüket sisteregve dörzsölgető szemétládákból áll.

Biztos kevesebb időt töltöttem mondjuk a középnyugaton, mind Dan Pfeiffer, de még én is elő tudnék állni egy-két koherens elképzeléssel arról, mi járhat egy átlag Trump szavazó fejében. Ezt az arroganciát viszont biztos, hogy érzi az átlag amerikai is. Nem biztos, hogy szimpatikus nekik ez a lesajnálás, ez a fennsőbbségtudat és a kéjes fantáziálgatás arról, hogy az amúgy meglehetősen heterogán Demokrata Párt hogyan söpri majd félre egyszer és mindenkorra azokat, akik a politikai spektrum túloldalán helyezkednek el.

A könyv amúgy elég döcögősen van megírva, nyilván nem volt a célja, hogy bárkit bármiről meggyőzön. Egy politikai propagandafüzet a Demokrata Párt aktivista wannabe-i számára; külső szemlélő számára maximum kordokumentumként lehet érdekes.

Kickturn mozgásban, romantikával

Trychydts | | | 2020., október 30., 13:46 | | | Kategóriák: , ,

Most már nagyon sokat gyakoroltam a kickturnt, egyre jobban is megy, de attól még nagyon messze vagyunk, hogy éles cruisolás közben is használjam. Legalább 5-10 perc kell mindig, hogy bemelegedjek hozzá, amikor kigurulok a Szigetre, újra és újra rá kell szánjam magam, hogy próbálgassam, pedig már nagyon sokszor sikerült és amikor végre belekezdek, egyre magabiztosabban és simábban megy. Eddig csak egy kiválasztott útszakaszon mentem körbe-körbe, legutóbb már egy szélesebb placcra is kimentem, hogy tereptárgyakat kerülgessek, de most még úgy látom, hogy elég sok órát kell belefektetnem, mire az utcán is képes leszek bármilyen hasznos dologra felhasználni.

Az egyik este, amikor éppen gyakorolgattam, felnéztem az égre, megláttam a Cassiopeiát és eszembe jutott, milyen jó lenne, ha Nicoline is itt lehetne velem. Felhívtam, épp véget ért a kórusmegbeszélése, összekapta magát, kikapott a borhűtőnkből egy üveg Ölelést és csatlakozott hozzám a Rózsakertnél. Lekaptam és a hátizsákomba csomagoltam a védőcucc java részét, felvettem egy száraz pulóvert, aztán andalogtunk egy sort. Szép, tiszta esténk volt, sétáltunk egy teljes kört, dumálgattunk, ittunk egy kis bort talpas üvegpoharakból.

Kicsit kényelmesebben fejeztem be az estét, mint ahogy terveztem, de azért másnap reggel így is fájt minden porcikám az egy és egy negyed órás gyakorlástól. És ha az ember tud magának egy romantikus, csillagfényes estét keríteni a Rózsakertben a feleségével, azt azért érdemes kihasználni.

Életmódváltás évforduló

Trychydts | | | 2020., október 24., 22:57 | | | Kategóriák:

Megvolt az egyéves évfordulója a tavaly októberben elkezdett életódváltásomnak. Az eredmény szerintem elég szembetűnő:

Aminek a leginkább örülök, hogy egyelőre viszonylag konzisztensen sikerült életmódot váltanom. Továbbra is napi rendszerességel tudom rávenni magam a sportra (hetente egy nap azért rendszeresen kimarad), és az étrendem is elég jelentősen átalakult. Sokkal kevesebbet eszem, de bizonyos dolgok — javarészt a finomított szénhidrátok — teljesen eltűntek az étrendemből. Néha elképesztően kívánom a street food-ot, szerintem néha be is fogom adni a derekamat, de a kenyér, a cukros édességek és egyéb teljesen üres kalóriák nem is igazán hiányoznak. Továbbra is rengeteget segít, hogy jól tudok főzni, az elmúlt egy évben pedig nagy gyakorlatot szereztem a gyorsan elkészíthető, finom, fogyókúrás és tápláló ételek rögtönzésében.

A rendszeres sportban sokat segít, hogy olyasmit csinálok, amit tényleg élvezek: elkezdtem gördeszkázni, ami minden potyogás ellenére is hatalmas fun. Ezzel együtt a futás is jól tud esni változatosságképpen; olykor pedig kirándulni megyünk Nicoline-nel. Ha pedig szakad odakint az eső, súlyzózni/felülésezni/fekvőtámaszozni szoktam. Ez utóbbi is sokkal-sokkal jobban megy, mint régebben, alighanem szintén a gördeszkának köszönhetően (illetve annak, hogy az egy full body workout): múlt héten kétszer annyi sorozatot tudtam megcsinálni a szokásos gyakorlataimból, mint korábban. Az is rengeteg lendületet ad, hogy Nicoline mennyire mellettem áll — amikor éppen nem együtt sportolunk, akkor is nagyon kedves és támogató, például a gördeszkázással kapcsolatban.

A BMI helyett átálltam a testzsírszázalék-mérésre, elvben az én életmódom mellett ez sokkal hatékonyabb. Az első mérések szerint jól állok így is, de azért rendeltem egy jobb minőségű eszközt is, amivel majd pontosabb értékeket fogok tudni mérni.

Kelenföld, Albertfalva

Trychydts | | | 2020., október 21., 16:14 | | | Kategóriák: ,

Hombre mindig is mondta, hogy a XI. kerület az egyik a legjobb a városban — most, hogy gördeszkázom, akár egyet is érthetek. Elég sok a remekül gördeszkázható utca, élén a csodálatos, széles, világos, végtelenbe nyúló Fehérvári úttal, ami egészen a Kondorosi útig egy gördeszkás vágyálom. Persze mint mindenhol, itt is eléggé vegyes a tapasztalat, a Szerémi utat például nem javasolnám senkinek, de összességében véve nagyon jól éreztem magam mindkét kirándulásom alkalmával is.

Amúgy este teljesen olyan a városrész hangulata, mint Eindhovené: másodszor este nyolckor jártam itt, egy-két kósza kutyasétáltatót kivéve senki nem volt az utcákon, a Tesco Expressben is alig lézengtünk páran, azok is kifogástalan külsejű mintapolgárok, orra is gondosan ráhúzott maszkkal, centire tartva az előírt követési távolságot. Meg én, gördeszkás védőcuccban, tréningnadrágban, narancssárga-fekete sportszemüvegben, sisakban.

Kipróbáltam egy új stratégiát fotózásra — ez most analóg, de ha beválik, átállok erre; az egyik kulcsmozzanat, hogy mikor szánom rá magam, hogy előhívjam a képeket. Viszont mobillal fotózni elég macerás gördeszkán.

Másodszorra, mire végre ledobtam a kőre a deszkát a Hollán-Radnóti sarkon, már olyan fáradt voltam, hogy egy maratonnak tűnt a körömből hátralevő tíz méter. 18 kilométer azért már nem csusszan olyan könnyen késő este.

Visszatérés Epipóba (2020.)

Trychydts | | | 2020., október 13., 16:17 | | | Kategóriák: ,

A Sipos Ferenc botrányát először kirobbantó cikk után kifejezetten aggódtam, milyen lesz ez a film. Kellemesen meglepett, mennyire finom, elegáns és érzékeny — úgy érinti meg az embert, hogy közben nem sokkol feleslegesen.

A film középpontjában ezúttal nem a szexuális zaklatások, hanem inkább a tábor körüli ellentmondások állnak. Néhány táborlakó egy közös pszichodráma foglalkozássorozaton dolgozta fel a táborban szervezett traumáit, a hatalmi visszaéléseket, a megaláztatásokat, a hierarchiának való kiszolgáltatottságot. A molesztálásokról két áldozat vall csak, ők is a film utolsó harmadában.

A táborról egyébként rengeteg VHS-felvétel maradt fenn, ezek alkotják a film képi világának nagyon nagy részét. A kicsit elmosódott képkockák mellett éles kontrasztot adnak a kifejezetten a filmhez készült jelenetek, az éles kontrasztokkal, a tiszta, profi megvilágítással. A lassú, nyugodt tempó, a kimért, lassan artikulált narráció, a szépen megkomponált képek is a témáról való nyugodt gondolkodást segítik.

Amiért a film engem nagyon megérintett, mert csak egy-két évvel lehetek fiatalabb a készítőnél, én is Budapesten születtem, értelmiségi családban, mi több, én is voltam (karate)táborban kilenc évesen. Túl azon, hogy teljesen alkalmatlan voltam még egy ilyen kalandra, semmilyen trauma nem ért ott. Nekem is voltak tanáraim, akikhez nagyon erős érzelmekkel kötődtem — szerencsére egyikőjük sem zaklatta a tanítványait, de a cikk óta foglalkoztat a gondolat, vajon velem is megtörténhetett-e ugyanez.

Szimpatikus, hogy a film ezeket a kérdéseket nem próbálja bagatellizálni. Nagyon is komolyan veszi a környezet, a szülők erkölcsi dilemmáit is, nem próbál leegyszerűsítő választ adni — miközben a szembenézés fontosságát jelöli meg első számú feladatnak.

Tényleg nem vagyok normális — gördeszkával a Farkasréti Temetőhöz

Trychydts | | | 2020., október 12., 13:57 | | | Kategóriák: ,

A Bartók Béla úton még folytattam, ahol abbahagytam; így elsőre nem is tértem le róla sehonnan, azon mentem végig a Kelenföldi Pályaudvarig — ott terveztem átmenni a sínek túloldalára. Van ott egy remek aluljáró, ezek általában a budapesti gördeszkázás legkellemesebb helyei, most sem volt másképpen.

20201010_082630
20201010_083211
20201010_083552

Innen a bicikliutak táblái alapján Gazdagrét felé vettem az irányt. Eddig nem tudatosult bennem, hol is van Gazdagrét tulajdonképpen. A 139-es busznak, ami három megálló alatt elvitt a MOM-park helyén álló iskolámba, az ottani lakótelepen volt ugyan a végállomása, de odáig én soha nem mentem el. Ezért mindenképpen valami lapos területet képzeltem el — jól meglepődtem hát, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy egy végtelennek tetsző úton (a Rétköz utcán) kell felfelé taposnom. Mire igazán rájöttem, hogy ez mennyire nehéz lesz, addigra már bőven késő volt. Kattintottam hát egy képet a lakótelepről fentről is (most itt sem fedeztem fel semmit, csak elmentem a szélén), aztán jobbra fordultam a Törökbálinti úton.

20201010_085727
A lakótelep kezdete…
20201010_091512
… és a felső vége.

Ez Budapestnek megint egy olyan része, ami nagyon kevéssé érződik Budapestnek — akár vidéken is lehettem volna valahol. Már csak azért is fura volt ez, mivel tudtam, hogy rohamosan közeledem a Farkasréti Temető felé, ahonnan már nagyon ismerős lesz nekem minden.

20201010_092104
20201010_092510
20201010_092632

A Farkasréti Temetőnél ugyanis tényleg jó sokszor jártam; apai nagyanyám is ott nyugszik, villamossal is többször jártam arra vívásra menet, és nagymamám is nagyon szeretett minket ott sétáltatni. Elég sok híres embernek van itt a sírja, némelyik elég látványos, nekünk is megvoltak a kedvenceink. Most azért nem mentem be a temetőbe, nem tűnt helyénvaló viselkedésnek, inkább a temető fala mellett kezdtem le az ereszkedést. Ezt a részét már tényleg nagyon jól ismerem a kerületnek, klassz és otthonos dolog volt erre megérkezni. Ez a kis extra komfort már csak azért is jó volt, mert a sok kaptatástól eléggé ki voltam purcanva.

20201010_094244
20201010_100733

A Margit körút a Duna felé menet szerencsére nagyon barátságos azokkal, akik beérik a lassú csordogálással is hazafelé, így az utolsó érdemi erőfeszítés a Margit-híd volt.

Amikor otthon levettem a sisakomat, sugárban csorgott le a fejemről a víz.

| | | Korábbi bejegyzések »