Bordeaux — Au revoir, avagy hogyan pánikoltattam be a francia securitét

Trychydts | | | 2018., október 05., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Tényleg velőtrázó utazás volt, rajtam volt a legrosszabb Reisefeber, így egy óra után kerültem ágyba. Bordeauxban reggel ötkor még éjszakai sötétség van, morcosan kaprtam ki magam az ágyból, rántattam magamra a ruhámat, fordultam egy utolsó kört a szeméttel, hogy aztán fázósan várjam, hogy Nicoline abba az üde és harmatos formába hozza magát, amit olyan kevéssé tudok értékelni ezen a méltatlan reggeleken. Mintha egy tündér és egy troll utazna rendszeresen együtt a Wizzairen. Éhes is voltam, de kajánk persze már nem volt, és úgy általában, rühelltem az egész, előttünk álló repülős tortúrát.

A hosszú-hosszú zötykölődés a buszon még csak elment valahogy, nyugtatott a tudat, hogy másfél euróért ez egy nagyon méltányos ár a belvárosból a repülőtérre (olyan ez, mintha Budapesten mondjuk a Deák térről vagy a Blaháról indulna a közvetlen, poggyászszálításra is alkalmas, extra méretű csuklósbuszjárat), a check-in meg kifejezetten gyorsan lemegy. A security check-et sem szeretem, de gondoltam, ott már nem lehet gond.

Haha.

3200-as érzékenységű fekete-fehér filmmel utaztam, ez már bőven az a tartomány, amit a röntgen simán kicsinál — ezeket a filmeket manuálisan kell bevizsgálni, hogy nem álcázott kis kézigránátok-e. Tudják ezt mindenhol, Cataniától kezdve Indianapolison és Berlinen át Budapestig mindehol, csak éppen Bordeaux-ban nem. Ott, Nicoline minden tolmácsolása ellenére is ragaszkodtak hozzá, hogy nekem ezt át kell küldenem a röntgenen, ha magammal akarom vinni. Hiába volt minden magyarázat, példálózás, már ahhoz is hosszas szócsata kellett, hogy megjelenjen egy egyenruhás supervisor, aki nem csinált semmit, csak gúnyos mosollyal közölte, hogy ha nincs röntgenvédő táskám, akkor je suis désolé.

Közben eszembe jutott az is, hogy ha kicsit erősebb bennem az életösztönöm, akkor csak a bontatlan csomaggal kellett volna próbálkoznom, hiszen az elexponált filmben konkrétan semmilyen fém nincsen (a 120 mm-es filmnek műanyag a tekercse és papír a külső borítása), simán átcsempészhettem volna a zsebemben. Ekkor már késő volt, azt meg éreztem: elérkeztünk a hivatalnoktempó végső, 
provinciális francia arroganciával élesített határáig. Azt valahogy szerettem volna érzékeltetni, hogy nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy tönkretegyem a saját képeimet, úgyhogy fogtam a két tekercset, és hatalmas lendülettel belevágtam a kukába, majd átsétáltam a fémdetektoros kapun.

Azt hiszem, akkor sem válthattam volna ki nagyobb pánikot, ha ennek a mozdulatnak a hatására négy méteres lángoszlop lobbant volna fel a kukából. Egy medve méretű, színes bőrű vámos rögtön odasomfordált Zsófihoz, hogy elmondja, tényleg nagyon sajnálják; mindeközben az egyenruhások száma hirtelen felszaporodott, és mintha  mindenki gyűrűs dossziékat kezd el lapozgatni, aki meg nem, az a telóján keres valamit, majd integettek nekünk, hogy várjunk. Újabb és újabb mappák kerültek elő, azt még én is értettem, hogy újra meg újra ismételgetik az ISO szót, majd a szomszéd (nem fapados) terminálról befutott valaki, akit gondolom, kifejezetten a hasonló fotóterroristák kezelésére képeztek ki, és ő is bekapcsolódott az eszmecserébe. Majd kikotorták a filmjeimet a kukából és áthozták nekem.

Szívesen tudnám, mi váltotta ki ezt a kulturális sokkot. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a panaszokat Franciaországban, arrogancia ide, arrogancia oda, rendesen kivizsgálják, nem pedig csak egy sablonlevelet küldenek a filmje után visító turistának, hogy nagyon sajnálják, de kollégáik szabályszerűen, a több utas biztonsága érdekében, szakszerűen, udvariasan és grammatikailag is kifogástalanul jártak el.

Minden estre a megpróbáltatások után nagyon jól esett a reggeli rozsdakómámat szerencsésen feloszlató, kisebb vödör latte és az istenien tömör, francia, mákos-citromos süteménykenyér.

Bordeaux — osztriga reggelire, boeauf vacsorára

Trychydts | | | 2018., október 04., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

“Osztrigát nem eszem. Azt akarom, hogy az ételem legyen halott. Nem sebesült, nem beteg; halott.

— Woody Allen

Osztrigát mindenképpen szerettünk volna enni, és mivel nem ruccantunk ki a tengerpartra, ezért végül a kedvenc piacunkon ültünk be egy tengeri/puhatestű reggelizőbe. Tányérokra rakott hínárokon szolgálták fel az osztrigát, homárt, rákot és az egyáltalán nem tengeri, de nagyon is finom csigát, baguette-tel. Kicsit rá voltam parázva erre az osztriga témára, de aztán az első falat rögtön meg is nyugtatott. Nagyon finom, intenzív, kicsit (izgalmasan) tengerízű kagyló ez, felesleges hozzá a rengeteg misztifikáció. A homár viszont nem ízlett —  nem volt eléggé rákízű, volt egy kis utóíze és az állagától sem estem hanyatt.

Jó volt ez a kis búcsúreggeli így az utolsó napra; így nem érzem azt, hogy dolgavégezetlenül kellene távoznom. Az asztalnál befejeztük a noteszünket, megint sikerült teleírni egy Moleskine-t. Ráadásul pont helyben voltunk, hogy megtegyük az ilyenkor szokásos tiszteletköröket: vettünk francia sajtokat (nekem továbbra is a mimolette a kedvenc sajtom a földkerekségen, most megint lesz otthon egy nagyobb adag egy rövid időre — utána pedig elruccantunk bort venni. (Szerencsére már van borhűtőnk, így ezek már méltó helyre mennek majd.)

Vacsorázni pedig egy igazi hipszter helyre mentünk — egy nagyon kis hely a piac mellett, ócska kőborítással, hatalmas, ládákból álló műrendetlenséggel, egy A/4-es papírra a reggeli lendülettel nyomtatott, rögtönzött étlappal. Isteni marhahúst ettem, vele főtt krumplival és zöldségekkel. Szerencsére ezúttal a francia konyhától sem kell végképp elbúcsúznunk, ugyanis vettünk egy francia családi szakácskönyvet, a szezonalitást is maximálisan figyelembe vevő napi- és heti menüajánlatokkal egy egész évre. Hasonlóan az itt használt szakácskönyvünkhöz, többségében ez is egyszerűen és gyorsan összerántható fogásokból áll, szóval van rá esély, hogy beilleszkedjen az életünkbe. (Én meg majd megtanulok egy kis konyhafranciát.)

Vicces egybeesés volt, hogy a pincérnőnk reggel és este is ugyanaz volt, egy kedves, közvetlen, lendületes francia menyecske, aki hatalmasat kacagott, amikor Nicoline a számla helyett a receptet kérte reggelinél — itt már széles mosollyal, túláradó kedvességgel fogadott minket, és amikor távoztunk, hatalmas öleléssel búcsúztatta a feleségemet.

Másnap hajnalban indulunk. Velőtrázó utazás lesz, az biztos.

Bordeaux — Dögrováson

Trychydts | | | 2018., szeptember 30., 23:09 | | | Kategóriák: ,

Pedig már úgy örültünk, hogy Nicoline megfázásán sikerült némi gyöngéd figyelemmel és az összes környékbeli gyógyszertár módszeres kifosztásával viszonylag zökkenőmentesen túljutni. Aztán jöttem én.

A vulgáris részleteket talán hagyjuk; maradjunk annyiban, hogy nem először örültem, hogy mindig van a neszesszeremben két doboz aktív szén. De erről még aligha írnék blogbejegyzést.

A Jadin Public ingyenes könyvszekrényéből zsákmányolt Agatha Christie-met olvasgattam éppen, amikor egyszer csak, szinte tudattalanul átváltottam az Ivan Gyeniszovics egy napjára. Aztán rájöttem, miért: mert tényleg fázom. Először azt gondoltam, csak azért, mert Nicoline ismét túltolta kissé a szellőztetést a tíz fokos estébe, de aztán, amikor már a takaró alatt is borzongtam, éreztem, hogy ezt nem úszom meg ilyen könnyen. Vártam még egy kicsit, hátha jobb lesz, majd melegítőt öltöttem, magamba toltam egy Algoflex Fortét (ami szintén mindig van a nesszeszeremben), majd befeküdtem vacogni a paplan alá. Ilyenkor a közös, nyugat-európai dupla takaró romantikája is kevésbé vonzó, főleg, ha a feleségünk egész éjjel kötött fogású birkózóként rángatja magára a takarót.

Reggel már egy fokkal jobban voltam, de éreztem, hogy az lesz a tuti, ha ez a nap a pihenésé lesz. Fetrengetem az antik kanapén, befejeztem Szolzsenyicint, befejeztem az Agatha Christie-met, rágcsáltam a sóval megszórt, üres baguette-et, csócsáltam a feleségem által főzött  üres rizst. Hogy ne legyen akkora lelkiismeret-furdalásom, Nicoline-t kicsit kihajtottam shoppingolni, legalább neki legyen karácsony, aztán este elmentünk egy kicsit sétálni. Kb. ekkora lettem full jól, úgyhogy este már egy rizottót is megkockáztattam. Egy kis fehérborral és probiotikummal kísérve.

Remélem, a holnapi Unesco-túrát már semmilyen technikai nehézség nem veszélyezteti majd.

Bordeux — mélyebb árnyalatok

Trychydts | | | 2018., szeptember 30., 22:54 | | | Kategóriák: , ,

Nincs jobb annál, mint amikor egy barátságos helyi mutatja be a várost, amit nagyon szeret. William, az önkéntes idegenvezetőnk is elég sokkal járult hozzá, hogy a múltkorinál most már egy kicsit barátságosabban tekintek a városra. Mi több: néhány helyet is felírtam, ahová mindenképpen visszamegyek majd fényképezni egy kicsit.

Nekem eddig nem esett le, hogy Bordeuax fejlődésének fázisai ennyire jól láthatóak a ma használatos utcákon. A nagy körutak például rendszerint ott épültek, ahol korábban városfal volt, de a különböző falak nyomai is megvannak még itt-ott (ezektől én menetendszerűen dobtam el az agyam, de amikor olyan házakat láthattunk amelyek régen a falba voltak beépítve, már szinte elsírtam magam a meghatottságtól). Mivel a várost nem nagyon bombázták a második világháborúban, ezért rengeteg régi ház áll is még, mi több, egész utcák maradtak meg középkori állapotukban. Még ennél is jobban szerettem a hetvenes évek futurisztikusnak gondolt stílusában épült lakótelepet — amikor az asszony kedden lelép borászkodni, az első utam biztosan oda vezet majd.

Ugyancsak Williamnak köszönhetjük, hogy végre, végre ihattam kifejezetten finom kávét Franciaországban. Most, hogy már több helyen is mintát vettünk, nem mondanám éppen, hogy kifejezett kuriózumszámba megy az ilyesmi — de még egészen kedves és normális helyeken is szemrebbenés nélkül szolgálnak fel valami szomorú, mosogatólének is rossz ízű löttyöt kávé helyett. (Magántanács: ne fancyskedjetek, ha kávéznátok. Kérjetek eszpresszót, hozzá külön tejjel. A Jadin Public kávézójában felszörpölt cappuchinóról a mai napig nem tudtunk egybehangzó ítéletet hozni Nicoline-nal, hogy kotymolt tejhabbal vagy szöttyedt tejszínhabbal szolgálták-e fel.)

Teljesen magánfelfedezés volt viszont a régi főposta épületében berendezett közösségi tér — imádtam, pedig igazán semmi különös, csak lendületes funkcionalitás és egy csipetnyi modern atmoszféra. (Félig iható kávéval, és szuper vizespalackokkal — amit nem tudok nem imádni itt, hogy teljesen természetesen szolgálják fel, teljesen ingyen, az üvegbe (néha használt borosüvegbe) öntött, jéghideg csapvizet.)

A piac is nagyon megfogott a St. Michele téren, ahová ma kávézni mentünk vissza (adok rá egy kegyelemnégyest): kár, hogy Bordeaux legrégebbi piaca csak szombatonként, ideiglenesen hívódik életre. Ma este már csak fiatalok gördeszkázgattak itt — mi több, az is kiderült, hogy a harangtorony aljában egy kosárlabdapalánkot is installált a városvezetés. Egy két hetes háztartást nem lehet erre bazírozni, de ha idesodorna valamilyen céges assignment szele, biztosan gyakran megfordulnék itt, mert rengeteg gyönyörű árut láttam. Többek között mentát, hatalmas kötegekben, mert ennek a negyednek a nemzeti itala a mentatea.

Bordeaux — első benyomások

Trychydts | | | 2018., szeptember 27., 15:43 | | | Kategóriák: , ,

Már otthon elhatároztunk, hogy ha franciásan is, de háztartást fogunk vezetni. Elisa könyvei között találtunk egy egyszerű francia recepteket tartalmazó szakácskönyvet, úgyhogy még az is lehetővé vált, hogy franciás konyhát vigyünk. A Kapucinosok Piaca meg nyolc perc sétára van innen.

Egy régimódi, kétszintes kőházakkal teli kis környéken lakunk, az út nagyobbik részét macskaköveken sétálva tesszük meg a piacig. Találtunk egy kis kézműves pékséget is, ott töltjük fel a baguette-tárolóinkat; a piacon pedig a zöldség- gyümölcs- és húsbeszerzéseinket bonyolítjuk. Mindenféle finom pástétomokat eszünk, francia sajtokat (végre megint hozzájutok kedvenc sajtomhoz, a mimolette-hez), koktélparadicsommal, szőlővel; feleségem nyers fügét és valami fura, kiwire hasonlító apró gyümölcsöt szórogat a yoghurtjába. Eddig én főztem rákot, a Nicoline pedig forró, sűrű, lágyan krémes krumplis-póréhagymás krémlevest. Jelenleg hétfőig kábé le is vagyunk fedve mindenfélével — hétvégén állítólag őrület van a piacokon, hétfőn meg zárva van. 

Nicoline már odahaza szipogott, úgyhogy a megfázásának kezelgetése az egyik központ program. Folyamatosan szivattyúzzuk bele a házi gyömbérszörppel (szintén Elisa csinálmánya) és narancsmézzel fűszerezett biogyógyteát, és napi szintű látogatók vagyunk a helyi gyógyszertárakban. 

De amúgy kiválóan érezzük magunkat. Piknikeztünk egy nagyot a Jardin Publicben;megnéztük a botanikuskertet, ami részben gyönyörű volt, részben pedig felidézte bennem az ELTE-s szép napokat, amikor a növénytan végleg ráébresztett, hogy az én szívem voltaképpen a bölcsészettudományokért dobog.

20180926_190558

20180926_185521

20180926_190300

Sétálgattunk egy kicsit a rakparton, ami 18 éve, amikor Nicoline itt élt, még egy igazi késdobálós kikötőnegyed volt, most pedig már egy konszolidált hely, ahol fiatalok füvezgetnek fülsüketetően dübörgő zene mellett, futók edzenek a Nicoline szerint puha és ruganyos (?) betonon, fiatal szülők tologatják babakocsiban a gyermekeiket hazafelé.

Bordeaux nagyon érdekes hely, jellegzetes atmoszférával és nagyon franciás hangulattal, de most azt gondolom, hogy visszavágyni nem fogok ide. Pedig sok panaszra nem lehet okom, az érdekes hangulat mellett sok helyről csak úgy folyik a hamisítatlan joie de vivre, ahogy Bertie Wooster mondaná. Mégis, a város ugyanakkor nekem túlságosan kicsi, túlságosan zsúfolt és túlságosan koszos ahhoz, hogy igazán bele tudjak szeretni. Még budapesti szemmel nézve is hegyben áll a kutyaszar, a járdák sokszor rettentő keskenyek és rossz állapotúak. Az autósok is elég agresszívek, de a biciklisták végleg őrültek módjára közlekednek. A fontos közlekedési csomópontok felújítását elnézve viszont akár Budapest egy testvérvárosában is járhatnék.

Nicoline-nek (határozott noszogatásom mellett) sikerült egy remek kis lakást kifognia, szóval szép kényelmesen elvagyunk. Szuper tájolása van, közel van kb. mindenhez, antik és modern bútorok meglepően harmonikus elegyével van berendezve. Nagyon pici, de nekünk pont megfelel — még úgy is, hogy nem töltjük minden időnket a városban.

Most pedig irány a folyópart chic-ebb része.

Bordeaux — rázós érkezés

Trychydts | | | 2018., szeptember 24., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

A Ferihegyi Repülőtér, oly sok más bonyolult személyiséghez hasonlóan, nem a legszebb arcát nyújtja hajnali fél ötkor. A Wizzair szólt nekünk, hogy két óra tizenöt perccel előbb érjünk ki, ha jót akarunk, mi meg jót akartunk. Amikor befutottunk, még egyetlen pultnál sem volt becsekkolás, rosszkedvű, álmos emberek ácsorogtak mindenfelé — dugig volt a váró. Gondoltam, talán befóliáztathatnánk a húgomtól kölcsönbe szervált, szervomotoros, carrarai plasztikkal bevont luxusbőröndjét, de még a fóliázós sem volt ébren — a pult előtt viszont már sorban állt két gyilkos tekintetű lány, szakadt kartondobozba csavart biciklikkel. A security checkinhez át kellett mennünk a szomszédos terminálra.

Eredetileg gyorséttermezni készültem, de minden kajáspult minimálszemélyzettel sürgölődött, cserébe mindenhol kétezer utas állt sorba — ennyire én sem vagyok konzumidióta, köszi szépen. (Még szerencse, hogy vastartaléknak velem volt feleségem isteni szilvás pitéje.) A Wizzair-es beszállás volt az első, ami úgy ment, ahogy kell — persze, mi öregek már csak priority boardinggal utazunk, és ha csak tehetjük, az A1-A2-es ülést foglaljuk el. A feleségem aludt, én a bristoli utaim emlékére csipegettem egy kis paradicsomlevest, aztán részem lett életem legnagyobb és leghosszabb turbulenciájában. 

A bordeaux-i reptér piszkos volt és ódivatú, a buszút befelé pedig rettentesen hosszú, viszont majdnem a házig vitt és szabvány áron kaptuk meg. Odabenn, a  kis garzonlakásunkban már várt ránk Elisa, kedvesen elárasztva minket mindenféle tippekkel az itt-tartózkodásunk idejére.

Alig volt még délelőtt tizenegy. Eldőltünk egy kicsit kiheverni a rázós ideutat.

Vordernberg szelleme

Trychydts | | | 2018., június 13., 10:47 | | | Kategóriák: , ,

Ki gondolta volna, hogy Vordernbergnek történelme is van.

Nicoline szúrta ki, hogy a szállásunk mögött van egy öreg, terméskő ház — amin aztán felfedeztük az emléktáblát is. Sokkal később tudtuk meg, mi is az a Radwerks, amire minden egyes táblán hivatkoznak. Szó szerint kerékgyárat jelent, de egyes épületek leírása, a különleges, a helyre jellemző magas kohók nekem inkább vasgyártásra utaltak. Aztán kiderült, hogy ez a hely annyiban különleges, hogy egyes gyártási fázisokhoz vízkerekeket használtak — az egész falun átfolyik egy elég gyors folyású patak, aminek az energiája nyilván remekül kihasználható volt. Fura volt, hogy a németül amúgy folyékonyan beszélő feleségem csak silabizálni tudja a táblákat — úgy látszik, a vasgyártással kapcsolatos szókincse sürgősen frissítésre szorul.

Amúgy a gyártást itt a húszas években fejezték itt be — ehhez képest nagyon jól nyomon követhető, hol, mit csináltak, melyik épület milyen célokat szolgált — noha a többségük ma már nem látogatható, magánház vagy önkormányzati épület. Így is elég erős atmoszférája van a helynek, bár furcsa elképzelni, hogy ebben a csendes, tiszta levegőjű faluban, ami ma kb. 100%-ban a turizmusból él, valamikor az ipar volt az első számú jövedelemforrás és tele volt faszénfüsttel a levegő.

Egy játszótér mellett padokon leültünk kicsit, és végre megtaníthattam a feleségemet ékartézni. Én sem játszottam még soha, de már nagyon régen szerettem volna. Az ékarté egy kétszemélyes kártyajáték, pont megfelelő ötvözete a stratégiai és a szerencsejátékoknak és elég gyorsan pörög is. a feleségem gyorsan ráérzett a dologra, mert elég fölényes győzelmet aratott öreg férje felett.

Este pizzát sütöttem, kedvenc, és nagyon megbízható amerikai receptem szerint, osztrák hozzávalókkal. Így is frankón bevált.

28 éves vagyok… sajnos csak a tizenhatos számrendszerben

Trychydts | | | 2018., június 10., 11:13 | | | Kategóriák: , ,

A nyaralásainkat általában a feleségem szervezi — akkor is, amikor nem. Tavaly ugye Dubrovnikba indultunk. Foglaltam szállást, szerveztem programot, aztán a feleségem a Zadar táblánál elsóhajtotta magát azt autópályán, és mire magamhoz tértem, már le volt foglalva egy zadari apartman a nyaralásunk teljes időtartamára.

Ezt a hosszú hétvégét viszont én szerveztem, és gondosan titokban tartottam a desztinációt. Eredetileg Velencére gondoltam, mi is lehetne klasszikusabb helyszín egy kis hétvégi romantikázáshoz, de aztán kiderült, hogy Velence ilyenkor tele van, drága, ráadásul a parkolás sem triviális.

Rengeteget járattam az agyam, amikor végül beugrott, hogy valamikor, évszázadokkal ezelőtt egy régi fóliánsban olvastam egy tóról Ausztriában, amelyik nyáron tó télen meg völgy. Persze ahhoz a könyvhöz már nem fértem hozzá, de aztán némi keresgélés után csak sikerült kinyomoznom, hogy a Grüner See-ről van szó. Úgyhogy keresgéltem szállásokat a közelben — míg aztán végül egy vordernbergi apartmannál kötöttem ki. Persze bolond lettem volna mindezt Nicoline orrára kötni, rögtön talált volna tíz alternatív szállást és hat alternatív tavat, szóval megbeszéltük, hogy majd akkor tudja, meg, hogy hová megyünk, ha majd odaérünk.

És valóban: beszálltunk a kocsiba, én mondtam, mikor merre forduljon, persze az M1-es autópályán már szűkültek valamelyes a lehetőségek, meg akkor is, amikor megvettük Mosonmagyaróvárnál az osztrák autópálya-matricát, de a végcélt csak akkor tudta meg, amikor mondtam neki, hogy akkor itt álljon félre, mert megérkeztünk.

Az első este persze el is telt a szokásos akklimatizációs gyakorlatokkal: kipakolás, aztán gyorsan elugrottunk bevásárolni a szomszéd faluba. Sütöttünk magunkak friss bratwurstot meg sült krumplit vacsorára, aztán már csak rálazítottunk az utazásra.

Másnap reggel elég kényelmesre vettük a figurát, de hát nem is siettünk sehová: végül aztán nekiindultunk a rövidebbik útnak. Mint kiderült, ez egy kis keskeny hegyi utacska volt, ötszáz hajtűkanyarral, javarészt aszfaltborítás nélkül, úgy, hogy néha egy méter választott el minket az igen meredek hegyoldaltól. Gyönöryű volt, hangulatos, isteni erdőillat áradt be az ablakon, ráaádásul a tériszonyomat is feleveníthettem. Végül aztán egy fél tucat tehén kandi tekintetétől kísérve megérkeztünk Tragößbe, a Grüner See melletti kis faluba.

Amint kiszálltunk a kocsiból, elkezdett esni az eső. Visszaszálltunk, hallgattunk egy kis hangoskönyvet, hátha visszajön a jó idő, de aztán, mire lement a fejezet, kábé megbékéltünk a gondolattal, hogy ez jobb nem lesz. Szerencsére gondoskodtam arról, hogy legyen nálunk esőkabát meg váltóruha, a tavat meg mindenképpen látni szerettük volna, szóval átöltöztünk és nekiindultunk a sétaútnak. Elég ritkán csinálok ilyesmit, kényelemszerető, konzervatív természet vagyok, ha túrázásról van szó, de most épp megfelelőnek tűnt az idő egy kis őrültködéshez (persze tudom: hardcore túrázó barátaimnak az eső egyszerűen nem faktor).

Azt azért nem mondhatnám, hogy szálegyedül lettünk volna: az osztrákoknál például a kutyasétáltatás az kutyasétáltatás esőben is, illetve mások is voltak, akik halálos nyugalomban áztatták magukat az erdőben. Piknikezni persze nem tudtunk, de így is bőven megérte: a Grüner See egy szürreálisan gyönyörű hely, hatalmas hegyek veszik körbe, és az is teljesen látszik, hogy mennyire esetleges a vízszint. A part menti fákon, köveken is látszik, mennyire fel tud menni a víz a tavaszi hóolvadások idején; most, júniusban már csak a fele-harmada lehetett meg az eredeti víznek (a tavat az esőn és a havon kívül nem táplálja semmi.) Egyszer biztosan szeretnék visszatérni télen is, amikor száraz az egész.

20180609_150954

20180609_152852

20180609_155710

Mire félig körbeértünk a tó körül, már szépen feltisztult az idő: a Nicoline által készített, Street-kitchen féle szuperszendvicset pedig már napsütésben toltam be. Így még szebb volt a tó; aztán egy nagyon kellemes kis erdei úton tértünk vissza a parkolóba. Egy rovarhotelt is láttunk: ilyenről még nem is hallottam, de szerintem szép dolog, hogy nem csak mi juthatunk olcsó és minőségi szálláshoz Ausztriában.

20180609_161049

Az út végét amúgy mezítláb gázolva tettük meg: az ösvény utolsó öt méterét megkerülhetetlenül elárasztotta a zivatar. Pedig akkor már azt hittük, mindent megúsztunk.

Este aztán egy helyi, házias étteremben, a Fekete Sasban vacsoráztunk: egy kedves osztrák nyanya, személyesen a tulajdonos szolgált fel: hatalmasak voltak az adagok, nagyon-nagyon finom kézműves műgonddal készült minden. Májgombócból pedig még életemben nem ettem ennyire nagyot és ennyire májízűt.

Ma Vordenberget és a szomszéd falut fogjuk megnézni: mivel ez egy Try-féle nyaralás, a hely szellemével való hosszas barátkozás is a program szerves részét képezi.

20180609_151035

SFX-BUD

Trychydts | | | 2018., május 13., 21:53 | | | Kategóriák: ,

Turistáskodásból most nem a lightosabb irányt vettük, a harmadik birodalom után a következő lépés a berlini fal feldolgozása volt. Nyomasztónak egészen nyomasztó, viszony lenyűgözött, a németek mennyire komolyan veszik a múlttal való szembenézést is. A múzeumok nem egyszer dokumentációs központok is, ahol az adatok mindenki számára hozzáférhetőek. Óriási a hangsúly a személyes történeteken, ami valóban kézzelfoghatóvá és emberi léptékűvé teszi a történelmet — amelynek természetesen a nagy léptékű feldolgozása sem marad el.

2018_05 Berlin Ilford 50_0023

2018_05 Berlin Ilford 50_0022

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0025

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0024

A város elképesztően sokszínű — mindenféle értelemben. Az egyes kerületek nagyon különböznek egymástól — mi egy eléggé alternatív negyedben laktunk, régies házak, rengeteg zöldfelület, csatornák, amin kajakozni is lehet — és mindenhol fura arcok, second hand vásárolt ruhákban, raszta hajjal, régi városi biciklikkel. De van sokkal NDK-sabb/lakótelepesebb városrész, illetve vannak teljesen modern, áramvonalas és/vagy elegáns helyek is. Az emberek is ugyanilyen sokfélék, rengeteg a fejkendős nő, az ázsiai, az afrikai-német, de az ember mindig ugyanarra a felismerésre jut: itt mindenki elfér.

2018_05 Berlin Ilford 50_0009

2018_05 Berlin Ilford 50_0005

2018_05 Berlin Ilford 50_0004

2018_05 Berlin Ilford 50_0018

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0026

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0019

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0033

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0013

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0022

2018_05 Berlin Ilford 50_0053

2018_05 Berlin Kodak 3200_0030

Imádtam a lakást, ahol laktunk, igen stílszerűen valószínűleg egy dél-amerikai származású (szerintünk) designer lány lakik itt, csak a nyaralása idejére adja ki Airbnb-be. Nagy belmagasság, nagy alapterület, rengeteg üres fafelület — nagyon megnyugtatóan nézett ki, de abban azért megállapodtunk, hogy mi aligha lennénk erre képesek. A részemről könyvespolcok árasztanának el minden lehetséges falnégyzetmétert, imádunk képeket akasztgatni a falra, a feleségem meg a saját részéről a ruháinak foglalná a helyet. Kellene továbbá hely egy asztalnak, ahol vendégeket tudnunk fogadni — ugyanezen oknál fogva a nappaliba is több bútorra lenne szükségünk.

2018_05 Berlin Kodak 3200_0031

2018_05 Berlin Kodak 3200_0019

2018_05 Berlin Kodak 3200_0009

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0005

Kellemes meglepetésként kétszer is összefutottunk egy amerikai baráttal, Leah-val.

Nicoline azt ígérte nekem, hogy jó lesz a street food és tényleg jó volt. Többnyire. Volt egy hotdogozó, ahová kifejezetten külső utasításra ültünk be, őszintén szólva ez fancybb volt, mint finom, és volt egy reggeliző, ahol csak én voltam elájulva a reggelitől. Nem meglepő: én török paprikás rántottát ettem, a feleségem meg croissant, lekvárt meg vajat. Naná, hogy az enyém lett különlegesebb.

Bristol után Berlin lesz az a város, amelyik komolyan hiányozni fog.

Berlin, die erste drei Tage

Trychydts | | | 2018., május 02., 18:17 | | | Kategóriák: ,

Eddig két arcát láttuk Berlinnek.

Két napot egy, az Alexanderplatz tőszomszédságában levő kis hotelben töltöttük — nem volt a barátságosság csúcsa, de amúgy is csak alvásra meg reggelizésre használtuk. Javarészt ex-NDK környékeken mászkáltunk, ami a régebbi épületek stílusán egészen jól látszik, de azért alapvetően mégis egy modern, kissé generikus nagyvárosban érezhettük magunkat. Számomra ez a hangulat akkor sűrűsödött be legjobban, amikor egy dombról lenézve megláttuk a tévétornyot, amelynek a teteje még így is fölöttünk volt… nem is emlékszem, mikor fogott el ennyire a monumentalitás érzése.

Ez a két nap a totálisan klasszikus turistaléttel telt: sétálgatás, vacsora, másnap maratoni városnéző túra, részben a tévétoronyban, részben meg egy előre megírt túraútvonalon, de saját vezetéssel, a Harmadik Birodalom nyomában járva… testileg-agyilag is teljesen lefáradva metróztunk vissza a hotelbe, és fél tizenegykor már úgy aludtunk, mint akiket fejbe vertek.

Másnap reggel (legalább korán tudtunk felkelni) aztán még turistáskodtunk egyet a Checkpoint Charlie környékén, kicsekkolás után meg szépen eljöttünk az Airbnb-s szállásunkra, Kreuzberbe. Ez egy sokkal nyugisabb, csendesebb negyed, ráadásul csak úgy száll az éterben a hipszterhangulat. Csendesebbek és kisebbek az utcák, nincsenek panelek, egy kis hajózható csatornára nyílik az ablakunk. Nicoline reggeli müzlijét egy csomagolásmentes üzletben vettük meg, hat darab tojás és egy masszívan mogyorós kenyér kíséretében. A Hold utcai piac helyi megfelelőjén vettük a sajtot és a bort a vacsorához, előtte egy erősen retróhangulatú kávézóban tolhattam egy flat white-ot. Mindenhol biciklik parkolnak, elég sok a bevándorló is, akik amúgy teljesen hézagmentesen illeszkednek a helyi környezetbe. Kicsit London csendesebb részeire emlékeztet ez a negyed, néha Bristol, néha meg Párizs köszön vissza egy kicsit hangulatban. Mondjuk több a graffiti, mint eddig bárhol.

Egyelőre meglehetősen imádom Berlint, teljesen itthon érzem magam, biztosan nagyon jól érzem magam hosszú távon is. De hogy a feleségemet visszarángatom még, az is teljesen tuti.

2 nap, 25 km

Trychydts | | | 2018., április 22., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

1 Trackback

Zuhogtak rám a tanácsok, hogy mit csináljak a hétvégén: menjek Bolognába bolognai spagettit enni, menjek Ravennába ravennai spagettit enni, de a lényeg, hogy katapultáljak ki Forliból. Na most először is, nem volt autóm. Hétköznap zéró szükségem volt rá, olyan nagyon nem rajongok az autókölcsönzéssel együtt járó adminisztrációs maratonért, de a parkolási vircsaftolásért sem. Másrészt meg, úgy voltam vele, hogy Bolognába még csak elmegyek majd nyaralni, de Forliba soha nem fogok. Szóval reggeli meg némi délelőtti pihenés után rendszerint a talpam alá vettem a várost. A hotelem ugye a város szélén van, a belváros közepe onnan kb. öt kilométer, szóval azt már szombat reggel tudtam, hogy a kilométeradagommal nem lesz gond.

Egy városban engem mindig a legjobban magának a városnak a szerkezete érdekel: hogyan épülnek egymás mellé a régi és az új részek, milyen a régi utcák hangulata, van-e a városnak valami jellegzetessége — szóval csámborogni az utcákon és nézni ki a fejemből nekem mindenhol az első számú szórakozás.

Forlinak van egy kis óvárosi része, de nem úgy, mint ahogy mondjuk Siracusában volt, elkerítve, gondosan megőrizve — teljesen sima az átmenet a régi és az új részek között. Csak azt lehet észrevenni, hogy a szépen kényelmesen terpeszkedő, különálló házakat és régi ipari épületekből készült irodanegyedeket egyszer csak szűkebb, kanyargósabb, sűrűbben beépült utcák váltják fel, az eddig kényelmesen terpeszkedő környékeket egy kicsit belvárosias jelleg váltja fel. Sokkal több kis üzlet, sokkal több kis kávézó, cukrászda, étterem. (Sokat gondolkoztam, aztán rájöttem, hol volt hasonló érzésem — McAllenben, a texasi kisvárosban, ahol még Larryvel voltam; a kb. két utcából álló Downtown ott olvadt így össze a város többi részével.) Ami még egészen véletlenszerűen tarkítja a várost, azok “modernebb” épületek — teljesen tudománytalan saccolgatásaim alapján talán a hetvenes-nyolcvanas évekből — ezek javarészt lakóházak vagy hivatali épületek.

Amúgy imádtam ezt a belvárosi részt; nem volt szélsőségesen, szemakasztóan gyönyörű, de tiszta volt, otthonos és nagyon kényelmes. Ritkán tudok ennyire lazán megmártózni a helyi hangulatban, Nicoline rendszerint ugye kilométeres to-do listákkal érkezik mindenhová, azt meg, hogy hol együnk, rendszerint háromszögeléssel döntjük el, a baráti ajánlások, a Facebook/Google és a Tripadvisor véleményeit súlyozgatva.

Ehhez képest én csak egy helyet lőttem be magamnak: a Qbio nevű pizzériát, ahol isteni pizzát ettem már legutóbb is. Most is jó volt, bár azt meg kell, hogy mondjam, nekem Olaszországban mindig a helyi életritmushoz alkalmazkodni a legnehezebb: fél négy körül legkésőbb bezár minden és hét-fél nyolc előtt nem is nyit ki. Ami persze nem baj, de ha egész nap mászkált az ember, és még jó egy órás séta áll előtte hazafelé, adott esetben egy korai vacsorával is ki tudja egyezni.

A Qbio persze szerintem még feleségem szigorú szűrőjén is átment volna, sőt, talán még a Petit Arquebuse-be is be tudtam volna rángatni, ahol isteni paradicsomos töltött tészát ettem, meg csokis rikottát sütit, kellemes, fiatalos környezetben, angolul egészen jól beszélő pincérek segítőkész irányítása mellett.

Viszont ha nem egyedül vagyok a legjobb vacsorázós sztorimból biztosan kimaradok.

A szállodától 5 percre volt egy vendéglő, konkrétan egy benzinkút mögött. Bementem, a pincér itt csak nagyon kevéssé beszélt angolul — egy kicsit magamra hagyott az étlappal, majd visszajött, és elmagyarázta, hogy ma Paella Nap van. Ami azt jelentette, hogy 22 euróért mindenki annyi paellát ehet és annyi Sangriát ihat, amennyit csak akar. Na most kiküldetésben én soha nem iszom, de a paellára rábólintottam. Ez úgy nézett ki, hogy tele volt az étterem; mindegyik asztaltársaságnak tálszám hozták ki a paellákat, még héjában levő kagylókkal, hatalmas rákokkal, tintahalkarikákkal — és mindenki annyit evett, amennyit csak akart. Ha elfoggyott, hoztak még. Elég kellemes, és életteli élmény volt, ülni egy rakás, nevetgélő és non-stop zabáló olasz között a külön kis asztalkámnál, a saját fejemet is tömve ugyanazzal a kajával.

20180425_082652

20180421_144130

20180421_154458

20180421_154737

20180422_160541

20180421_183909

20180421_184956

20180421_155110

20180421_184700

20180421_184825

20180421_193730

20180422_151230

20180421_200347

20180421_131255

20180421_133343

20180421_135428

20180421_132936

20180421_184340

20180421_144536

20180421_144658

20180421_140437

20180421_140606

20180421_183002

20180421_203434

Forli — gyalog munkába

Trychydts | | | 2018., április 20., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Ismét itt vagyok Forliban. Viszonylag hamar kaptam a parancsot az ideiglenes áthelyezésemről — szerencsére legalább a szobám jobb, mint legutóbb, és most lesz itt egy egész hétvégém.

Elterjedt rólam, hogy gyalog járok be, ez a gigantikus, kőkemény 6 km-es táv mindenkinek valami óriási hőstettnek tűnik. Aki először elegyedik velem szóba a cégtől, az biztosan megkérdezi, én vagyok-e az a csodamajom, aki minden nap gyalogol befelé. Igen, én vagyok, de ez azért még nem a világvége, noha a hotelben elköltött reggeliről így le is kell mondanom — hétkor kell indulnom, a reggeli meg pont ekkor kezdődne.

Hogy milyen az út befelé, azt már legutóbb lefotóztam — kábé most is ugyanilyen, csak persze minden még sokkal zöldebb meg élettelibb. Minden nap összefutotok egy kutyasétáltató bácsikával, udvariasan bólintunk egmyásnak. Az út meg úgy tűnik egyre rövidebbnek minden nap, ahogy egyre rutinosabban veszem a kanyarokat.

Egy szürreális élmény már első nap ért. A gyárak felé jártam, ahol a munkahelyem is van, amikor a szemem sarkából észre vettem hogy az egyik kerítés mögött megmozdul valami nagy és barna. Rezzentem egyet, hiszen ha kutya, akkor bődületes méretű — aztán odafordultam, és kiderült, hogy egy póniló. Egy fém alkatrészeket gyártó üzem kertjében. Baromi barátságos alkat amúgy, folyton a fejét dugta felém, kifejezetten nehéz dolog volt oldalról is lefotózni.

20180419_082046

20180423_082011

Ma viszont nem tudtam reggel bemenni, ezért a visszautat tettem meg gyalog — és ha már, akkor egy némileg hosszabb, alternatív utat választottam. Kicsit rázósan indult, itt sem volt túl sok járda, viszont elég rendesen volt forgalom, még forgalomban szemben sem volt valami hű de biztonságos érzésem az útpadkán — később aztán sokkal jobb lett a helyzet. Ez Forlinak az ipari részét mutatta meg inkább, ezt az oldalát még — a munkahelyem közvetlen környékét nem számítva — nem is ismertem.

Ez az útvonal aligha lesz a mindennapos rutinom része — nem is feltétlenül azért, mert nincs kedvem extra húsz percet rászámolni a bejutásra — valahogy a szőlőkarók és a barackfák mégiscsak barátságosabb és kedvesebb benyomást tesznek rá, mint ezek a talán talán túlságosan is letisztult esztétikájú épületek.

20180420_192754

20180420_193228

20180420_193604

20180420_193816

20180420_194506

20180420_194724

20180420_194930

20180420_195229

Forli

Trychydts | | | 2018., február 14., 14:46 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Már voltam egyszer Rómában dolgozni, de arról az üzleti utamról valahogy nem tudtam írni. Pedig nagyon is blogba kívánkozó, szürreális élmény volt, főleg az, amikor egyik éjjel a Vatikántól elindultam haza gyalog városszéli kis hotelünkbe: annyira a város szélén volt, hogy amikor reggel indultam sétálni, akkor egy garázssor vége után már nem volt több város, csak egy gyomos mező. Most Forliba vitt a business, egy másik cég alkalmazottjaként, de ismét a város szélére. Mi több, a gyár is a város peremén volt, ahol húznom kellett az igát. Szóval a belvárosból nem sokat láttam: egyszer áthajtottunk rajta, amikor pizzázni mentünk. Ez alapján nem lettem szerelmes Forliba: túl nagyok a terek, az egy-két szintes házak viszonylag jellegtelenek. Persze amúgy is rajtam volt a business-szel kapcsolatos stressz, szóval nem tudtam annyira ráhangolódni a dolgokra, mint mondjuk Linguaglossában, a nászutamon.

Olaszország nekem — kivéve, ha a feleségemmel vagyok — mindig egy óriási kilépés a komfortzónából. Verbális típus vagyok, az olaszok meg nem beszélnek angolul vagy ha igen, nagyon kevés kivétellel borzalmasan rosszul. Ha elmentünk egy étterembe, hiába olvastam fel a kiválasztott ételt angolul az étlapról, nem értették, úgyhogy általában az olaszos kolléganőnek kellett tolmácsolnia. Utolsó estémen szobaszervizzel kísérleteztem (másnap hajnal háromkor kellett felpillanatanom, szóval ez praktikus ötletnek tűnt): párolt csülköt rendeltem krumplipürével, szerintem vajon párolt polipot kaptam, csicseriborsó-ágyon, extra krumplival. Nem panaszkodtam, ez is finom volt.

Az otthonosságot érdekes módon a gyár jelentette nekem. Hat éve voltam egyszer Los Indiosban, ami egy kis határmenti porfészek Texasban, a vizitet az egyik raktárépület irodai részében tartottuk. Itt Forliban, ugyanaz a hangulat fogadott, mint anno ott. A nyolcvanas évekbeli design, a folyosók burkolata, az akkor bizonyára modernnek ható, ma már elég ósdi tömörfa bútorok, az irodák elrendezése — mind ugyanaz volt. Szinte csodálkoztam, hogy nem mexikói arcok jönnek szembe a folyosón, és hogy nem hallom soha a texasi raktárvezető szétdohányzott torkú krákogását: “You know what I mean.” “Home is where your wifi connects automatically” — mondta a kollegám és valóban: amint kinyitottam a laptopomat, rögtön pattant is fel globális céges hálózatra.

Ebédelni egy hatalmas menzaszerűségben ebédeltünk. A közeli gyárak és raktárak munkásai abrakoltak itt leginkább, a sok fényvisszaverős csíkokkal deokorált ovarall között csak néha lehetett egy-két hozzánk hasonló, utcai ruhás irodai dolgozóval összefutni. Az étel olasz mértékkel nyilván a “rossz, de ehető” kategóriát képviselte, ennek ellenére is voltak olyan dolgok, amire aligha számíthatna az ember egy magyar menzán. Vékonyra vágott marhahússzeletek (esetleg parmezán sajttal), friss rukkolával, paradicsommal egy tányéron — előétel gyanánt; szabadon locsolgatható olívaolaj meg balzsamecet csak úgy kirakva; többféle stílusú kenyér a hagyományostól a pizzatészta-szerű szeleteken át egészen a pászkáig.

Olaszországban nekem mindig a kávé az egyik legmeghatározóbb gasztronómiai élmény: az olaszok egyszerűen nem isznak rossz kávét. Ezen a menzán is standard lehetőség, hogy összeszeded a kajádat, a kasszánál kifizeted, aztán rádobatsz még egy kávét (ez alapból presszó kávé tej és cukor nélkül), és kifelé menet megállsz a Néninél.

Kolleganőm mintha szerelmes lett volna az amúgy hatvan fölött levő, kb. 160 centis, zömök Nénibe. Már ebéd után, amikor felálltunk, mondogatta, hogy megyünk a Nénihez, többször kifejtette, hogy neki ez a nap fénypontja. A Néni amúgy tényleg egy nem semmi jelenség, a kb. négy méter hosszú pultjánál kb. folyamatosan állnak a kávézó olaszok, ő folyamatosan főzi a kávét, tölti a csészéket, szórja ki a zaccot, teszi be a friss kávét, szedi be a koszos edényeket — mindezt egyetlen másodpercre sem csökkenő lendülettel, folyamatosan ciao-zva és buongiornózva.

Sajnos az üzleti útjaimon én általában átmegyek moszatba: a munkával foglalkozom, evéssel meg alvással leginkább. Alvás előtt kicsit olvasgattam, Youtube-ot néztem, meg a feleségemet hajkurásztam Skype-on, de ennyi. Olaszországból a legtöbbet így akkor láttam, amikor beséltáltam a munkába, keresztül a szőlőkön és az őszibarackföldeken.

Utolsó nászajándékunk

Trychydts | | | 2017., november 04., 22:20 | | | Kategóriák:

Hatalmas buli volt az esküvőnk, sok remek nászajándékot kaptunk, de volt valami, amihez csak most jutottunk hozzá: egy kupon egy wellness szállodába Visegrádra. December 31-én jár le az érvényessége, végül is nem halogattuk életveszélyesen sokáig a fehasználását.

Amúgy eddig minden nagyon rendben alakul, kellemes, nyugis utunk volt ide, napsütéses, őszi koradélutánban vezetni az erdőben egyáltalán nem rossz dolog. A szállás egészen jól megfelel a célnak, hangulatos tetőtéri szobácska, pontosan nyugati tájolású erkéllyel (érdekes egybeesés, hogy a Gyűrűk Urában pont a héten értünk el A Nyugatra nyíló ablak fejezetig). Vacsorát ma este magunknak kellett lőnünk, a szálloda többször is megpróbált becsúsztatni minket egy reneszánsz vacsorára, én mindig nemet mondtam — holnap este már itt, a szállodában költjük majd el az estebédet. Ma egy erősen magyaros felfogású csárdában vacsiztunk, teljesen hagyományos ételeket, előtte meg csavarogtunk kicsit a visegrádi utcákon — azért ennek az esztétikai értéke azért meglehetősen mérsékelt. Az utcák többsége zsákutca, közvilágítás csak mutatóban van, az utcák teljesen kihaltak, úgyhogy az érdemi, élvezeti értékkel bíró séta majd holnapra marad. Szentendrén keresztül elbuszozunk majd a szomszéd településsel szomszédos településbe, aztán egy kőkemény 10 km-es sétával visszajövünk Visegrádra.

Nicoline már most retteg, kb. úgy beszél a holnapi vállalkozásról, mintha a Himaláján átkelve próbálnánk meg időre visszaérni a késő délutáni masszázsára — hiába mutogatom neki, hogy mind a szintvonalak, mind a világoskékkel jelölt, az utunk mellett húzódó vízfolyások azt mutatják, hogy lényegében csak egy völgyön kell végigsétálni, nem hisz nekem. Pedig tréningben vagyunk rendesen, szóval egyszerűen nem látom, mi sülhet el rosszul — még szakadó esőben is gond nélkül meg kell, hogy tegyük ezt a távot.

Nicoline ma letesztelte a wellness-részleget is, a holnapi napiparancs állítólag majd számomra is tartalmazza majd a kötelező részvételt. Pedig én, még otthon, megpróbáltam kicsempészni a poggyászomból a fürdőruhát, de sajnos rajta csípett…

| | |