Elkerített Város

Hamlet (Örkény színház, első bemutató: 2014)

Trychydts ||| 2017., szeptember 24., 14:31 |||
Kategóriák: ,

Nagy gonddal megcsinált, figyelemre méltó produkció az Örkény Hamletje — az egyetlen dolog, ami hiányzik nekem belőle, az valami igazán radikális állásfoglalás vagy értelmezés. Pedig tele van eredeti megoldásokkal, egy jól kigondolt formavilágban játszódik az egész darab, nagyon jól eltalált színészi megoldásokkal. Még a dramaturgia is különleges, több olyan jelenet is van, amit a nagy, klasszikus feldolgozásokból (például az 1948-as filmverzióból, ami nekem az egyik Hamlet-alapélményem) elég gyakran kihagynak.

Az Örkény stábja sok szerepet mutat be máshogy, mint ahogy megszokhattuk. Hamlet például egyáltalán nem szimpatikus: kicsit hisztérikus, kicsit enervált, a valódi felelősséget folyamatosan kerülgető, mindenféle kockázatvállalástól rettegő kis nyálgombóc. Megjátszott őrülete nem csupán arra szolgál, hogy felfedje a valódi motivációkat környezetében — sokszor egy nagyon kényelmes megoldás annak érdekében, hogy tetteiért ne kelljen felelősséget vállalnia. Ophelia vagy Polonius halála például nyilvánvalóan mélyen megérinti — a tetteivel való szembenézés helyett azonban inkább a bohóckodást választja. Gertrúd és Claudius ugyanakkor sokkal kevésbé antipatikusak, mint amilyenek lehetnének: mindketten szárazak, kissé élettelenek, mintha nem is tudnák igazán kiélvezni Claudius trónra lépésének előnyeit. Claudius is leginkább akkor “él”, amikor bűneivel szembenézve imádkozni kezd — Hamlet személyes megtorlás iránti igénye (pláne azon az áron, ahogy végül eljut ide), jóval kevésbé tűnik indokoltnak. Ettől persze ugyanakkor sokkal plasztikusabbak lesznek a mellékszereplők: Rosencrantz és Guildernstern vagy mondjuk Ophelia helyzete sokkal érthetőbb és emberibb, mintha egyszerűen csak törpék lennének egy gigászi konfliktusban. Valódi emberi érzésekkel rendelkező szereplők lesznek, teljesen érthető motivációkkal — bántja őket a mellőzés, a durvaság, a hazugságok. Ophelia végső tragédiája is sokkal megalapozottabb és átélhetőbb lesz.

Ophelia amúgy egy különösen komplex szereplő az előadásban. Kókai Tünde amúgy is teljesen autentikusan, mindenféle erőlködéstől mentesen alakítja az engedelmes, de személyiségének erejével nagyon is tisztában levő lányt. Sokkal kevesebb romantikával, sokkal nagyobb fegyelemmel és tudatossággal játssza a szerepet, mint amit a szövegbe bele lehetne olvasni: életének kereteinek összeomlása, annak következményei is sokkal megrendítőbben hatnak. Ettől persze a darab Laertese is sokkal reálisabb lesz.

A színpad, a statikus, stadion-díszlet ellenére (Koltai Tamással ellentétben én nem éreztem a politikai áthallást) meglepően dinamikusan működik: a kimerevedő szereplők, a sötétségbe bevilágító spot fények révén ugyanúgy lehet ez Claudius koronázásának helyszíne, mint a temető vagy az éjszakai vár, ahol Hamlet az apjával találkozik. A színpad kiürítésével vagy a dán zászló színeivel kifestett-felöltöztetett statiszták mozgatásával, az aktuális játéktér változtatgatásával nagyon is dinamikusan nő vagy zsugorodik az általunk érzékelt tér.

A fentiek eredőjeképpen aztán a darab vége is teljesen máshogyan sül el. Nincs katarzis, nincs heroizmus — Fortinbras, a többször is emlegetett norvég herceg megjelenik udvartartásával és laza flegmával átveszik a hatalmat, miközben a lábaiknál hullák hevernek. Mindenféle borzongás nélkül vakuzgatnak telefonjaikkal, aztán egy rövid beszéd után vége a felhajtásnak.

József és testvérei (Örkény Színház, bemutató: 2017.)

Trychydts ||| 2017., szeptember 17., 23:49 |||
Kategóriák: ,

József és testvérei kiváló példája annak, miért példaértékű szellemi műhely a Mácsai Pál vezette Örkény Színház. Miközben egy monumentális vállalkozás (a játékidő két szünettel együtt csaknem öt óra), szinte észre sem vesszük, hogy telik az idő. Itt ugyanis a darab hossza nem a néző megkínzásának eszköze: a színház úgy vállalta be ezt a koncepciót, hogy mindvégig első számú prioritás volt, hogy a néző jól érezze magát.

Persze a József és testvérei, Thomas Mann legjelentősebb regénye alapanyagnak is óriási terjedelmű, Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendezők, Ascher Tamás és Gáspár Ildikó azonban remek érzékkel dolgozták fel. És ez nem csak a szöveg szerkesztését jelenti: a változatos elbeszélői technikák is segítik a befogadást. A szereplők hol előadják saját szerepüket, hol a könyv eredeti szövegéből narrálják vissza a dialógusukat, a karakter hangján. József néha maga is narrátorként van jelen a színpadon, összefoglalva, mi történt a legutóbbi jelenet óta. Józsefből is kettő van: amikor fiatal, Patkós Márton, amikor érett felnőtt Polgár Csaba játssza el — de van, hogy mindketten játszanak.

A évtizedeket felölelő regény többféle kulturális közegben és rengeteg helyszínen játszódik — ez a sokféleség a darabban sem sikkad el. A díszletek egyszerre innovatívak és teremtenek erős atmoszférát. Érzékeljük, hogy most éppen az ókori Egyiptomban vagy Kánaánban vagyunk, de azért sok a jelezésszerű elem — az egyiptomi díszletek hol a fáraó palotájának belső kertjeként, hol Potifár házának termeiként vagy az utcákon zajló, látványos felvonulás helyszíneként szolgálnak. A színpadi tér használata is nagyon kifejező: sok jelenetben a kiemelt szereplők a többiek feje fölött játszanak.

A darab egyszerre teljesít sikeresen egy széles ívű bibliai történet izgalmas, részletes, plasztikus karaktereket felvonultató illusztrációjaként, mint a kiválasztottság filozófiai problémája körül forgó karakterdrámaként. József, az Ótestamentum egyik kulcsfigurája gyermekkora óta tisztában van saját kiválasztottságával. A darab azonban megválaszolandó kérdésként veti fel: József valóban kiválasztott, vagy a kiválasztottság tudata teszi különlegessé? Legismertebb történetében, amikor a fáraó álmát fejti meg, ott személye, a híres álomfejtő jelenléte inkább csak katalizátorként hat a fáraóra, aki javarészt saját maga fejti meg saját álmait. József pedig csak él a lehetőségekkel — amelyeket gátlástalanul teremt meg saját magának, ha bármiféle lehetősége nyílik rá. Gátlásai nincsenek, hiszen kiválasztottnak tudja magát: ugyanakkor, mint vonzó férfi és simulékony személyiség, minden környezetben fel tudja találni magát. A nehézségeket és a kényelmetlenségeket is könnyedén viseli, hiszen ő úgy tudja: el fog, el kell, hogy jöjjön az ő ideje, még ha ezért meg is kell fizetnie.

Minden színész a helyén van ebben a darabban — pedig a többen is vannak, akiknek több szerepben kell teljesítenie. A társulat azonban szemlátomást élvezi a nem mindennapi kihívást — teljesítményük pedig egy katartikus és intellektuálisan is megmozgató színház élményt teremt meg.

Panodráma: A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán emlékére

Trychydts ||| 2017., szeptember 13., 0:27 |||
Kategóriák: ,

A júliusi előbemutató óta a Panodrámának sikerült alaposan kiherélnie saját produkcióját. A cél Rózsa Milán, és az ő sorsán keresztül pedig a magyar aktivizmus helyzetének, szereplőinek bemutatása volt — ezt papíron a szeptemberi és a júliusi előadás is megtette, de számomra nem kérdés, melyik volt az izgalmasabb, elgondolkodtatóbb élmény.

Az eredeti, júliusi előadás egy elég tipikus Panodráma-produckió volt. Nem csak egy szimpla verbatim színház, hanem tele volt mindenféle színes, izgalmas, pörgős és provokatív színpadi akcióval, amik markánsan, de azért nem erőszakosan értelmezték is az elmondott szöveget. Amióta a Panodrámát ismerem, számomra elég erős evidencia, hogy a verbatim színháznak egyáltalán nem feladata, hogy az adott szöveget úgy idézze vissza, ahogy az (jellemzően egy interjúhelyzetben) elhangzott. Most mintha mégis inkább efelé kanyarodtak volna vissza, talán kicsit maguk is megriadtak attól, mennyire lazán és könnyedén sikerült ezeket a nagyon is fajsúlyos témákat bemutatni. (Rózsa Milán tragikus, öngyilkosságba fulladt élete és lendületes aktivista karrierje önmagában sem érdektelen.)

Rózsa Milán nem volt igazán ismert alakja a magyar közéletnek: aki szorosan követte a jogvédő tematikájú tüntetéseket, az azokról készült tudósításokat, olvashatott-hallhatott róla, de inkább csak egy szűkebb körben volt ismert — én például csak azért ismertem a nevét, mert a kollégám volt. Bonyolult, szélsőséges személyisége ellenére is meglehetősen tipikus képviselője a magyar politikai aktivista alakjának: ha valamiből elege volt, mindenképpen csinálni akart valamit. Ténylegesen, fizikailag cselekedni akart, mégpedig azonnal: hitt abban, hogy ha az ember nyilvánosan demonstrál amellett, amiben hisz, akkor az változtathat a dolgokon.

A júliusi előadás nekem azért tetszett nagyon, mert ügyesen összeválogatott, igen feszesen alkalmazott, karikaturisztikus eszközökkel nagyon jól mutatta be, mit gondol az átlagnéző a politikai aktivizmusról. Nem vagyok persze elfogulatlan, hiszen a darab során a velem készült interjút is felhasználták, de számomra mégis működött ez a megoldás. Szembenézhettem azzal, hogy hajlamosak vagyunk a politikai aktivizmust túlmozgásos buzgómócsingok tevékenységének tekinteni — miközben ők nyilván sokkal komolyabban veszik saját magukat is és az általuk képviselt ügyet is. Nehéz megmondani, van-e értelme annak, amit csinálnak, de legalább felvállalnak olyasmit, amihez másnak nincs kedve vagy amit más nem mer. Látványos vagy annak szánt akciók szereplőiről (ezt látniuk kell), néha nem is olyan egyszerű megmondani, pontosan hol van a határ az exhibicionizmus, a nárcizmus és az elhivatottság között.

Persze nem lesz minden akció egyformán sikeres, de ha megnézzük, milyen fontos esemény lett például a Pride, akkor látható, hogy olyan is van, amikor az eredmények már nagyon is kézzelfoghatóak. Például a Pride-hoz is rengeteg embernek kell együttműködnie, elviselnie egymást, és sok feladat van, amit valakinek el kell végeznie. És azok, akik ezt megteszik, azok vállalják, hogy ezt csinálják, és nem a karrierjüket vagy a harmonikus magánéletüket építgetik helyette vagy nem a hobbijaiknak szentelik az idejüket.

A szeptemberi előadásban sok mindent, ami szép, intim vagy vicces pillanat volt, kivágtak a mondanivaló áramvonalasítása jegyében — de ennél sokkal nagyobb hiba, hogy visszavettek a jelenetek szatirikus éléből. Komolyabban vagy szimplán csak komolykodva előadva ugyanaz a szöveg sokkal kevésbé megragadó és provokatív — magyarul sokkal unalmasabb, sokkal könnyebb a felvetett kérdéseket félretolni.

Rózsa Milán édesanyjának jelenetei (szédítő a nyíltság, amit a darab készítői felé mutatott) továbbra is a darab legerősebb részei. Nagy műgonddal elkészített, pontos, precíz jelenetek ezek, amelyek nem csak Rózsa Milán sorsához adnak érdekes, máshonnan meg nem ismerhető adalékokat, de a társulat munkájának nehézségeibe is bepillantást engednek.

Legközelebb szerintem érdemes lenne maradni az eredetileg kitűzött irány mellett, mint visszafordulni.

 

Tartuffe (Örkény, bemutató: 2015. január 16.)

Trychydts ||| 2017., január 11., 9:26 |||
Kategóriák: ,

Egy Moliére előadáshoz azért manapság már ki kell találni valamit. Önmagukban a darabok annyira már nem hatnak, legalább részben azért, mert sok közülük mindenkinek kötelező olvasmány volt. Nagyjából mindenki tudja, mi lesz a vége, de rosszabb esetben a fontosabb poénokra is emlékszik mindenki. Ezért megfelelő innováció nélkül elég nagy az unalom kockázata. Nekem eddig a Nemzeti Színház utolsó felvonás (tehát feloldás) nélkül játszott előadása volt az etalon, de e mellé most az Örkény-feldolgozás is szorosan felzárkózott.

Az elsődleges ok a fordítás. Parti Nagy Lajos fordítói és Ari-Nagy Barbara dramaturgiai munkája nyomán egy teljesen mai, eleven szöveget adnak elő a szereplők, ahol csak néha sejlenek át a régebbi verziók, ma már elég sután hangzó mondatai — mintegy hangulatfestésképpen, viccből, a kontextus kedvéért. Ami mindenképpen nagyon jót tesz a szereplőknek, hiszen Orgon csaldja valóban nem különösebben kifinomult szereplőkből áll. A szöveget nem csak új, de nagyon izgalmas dinamikával adják elő — a csavaros, néha dagályos fordulatok, az erős gesztusok, a beszélgetések folyamatosan sodró erejű lendülete egyáltalán nem hasonlít az előbeszédhez.

Játék ez, de olyan játék, ahol teljesen odadobták a gyeplőt — mindenki hülyéskedik, de ez most nem baj. A Tartuffe-öt ma már nem lehet komolyan venni, a történet felett ma már mindenképpen eljárt az idő. Nem lehet modernizálni, nem lehet mai kori szereplők közé helyezni, hiába laknak azok ultramodern, távirányítóval vezérelt lakásban és szelfizgetnek nyakra-főre. A Nemzetis előadás pont attól volt jó, hogy az emberi ostobaság és hiszékenység brutális következményeire helyezte a hangsúlyt: az Örkényben nagyobb a hangsúly az abszurditáson.

Két kivétel  van — és ez egy nagyon fontos mozzanat — a Kókai Tünde által megformált Marianne és Pálya Pompónia Elmirája. Bár Marianne-nak kijut egy jó kis civakodás nem kicsit gügye szerelmével, Valérral, de alapvetően mindkét nő teljesen tragikus szereplő — és ezt nem is bohóckodják el. Marianne szinte hogy egy vagyontárgy, amit apja kedve-szerint adhat-vehet: ő maga is hajlik arra, hogy egy jól idomított rabszolga engedelmességével vegye mindezt tudomásul. Amikor sokkot kap attól, hogy az undorító szentfazék Tartuffe-höz kell mennie és Orgon orrát befogva itatja meg a négykézláb állva hisztiző lányát — az a darab egy nagyon fontos és nagyon erős mélypontja.

Elmirának egyetlen derűs pont sem jut az előadásban; ő is egy tárgyiasított nő, egy feleség egy alapvetően hímsovoniszta világban, ahol őt férje — aki eddig vélhetően egy szerető partner volt — egyszerűen magára hagyta. (Érdekes ugyanakkor, hogy az egész előadás alatt ez az egyetlen érzelem, amelyik valamennyire megmaradt Orgonban — a felesége iránt érzett szerelem maradéka sokkal többször ingatja meg, mint a más előadásokban.) Mind a Nemzeti, mind az Örkény előadásának kulcsjelenete Tartuffe eljátszott elcsábítása: mind a két előadásban a brutális, nyers szexualitás tölti ki az egész jelenetet; Tartuffe közeledése tulajdonképpen majdnem nemi erőszak. A Nemzetiben nem kellett semmit megőrizni Elmira és Orgon kapcsolatából, hiszen a happy end is elmaradt, ott az erőszak be is teljesedett. Itt, az Örkényben félbe szakadnak az események egy suta majdnemnél. De itt fel is építik Orgon és Elmira között azt a kapcsolatot, amely révén hiteles lehet a feleség néma megbocsátása.

Orgon (Znamenák István) és Tartuffe (Nagy Zsolt) kettőse, kiegészítve Kerekes Éva Dorine-jával viszont maga a tökéletes komédia. Az Örkényben látható Orgon a legkomplexebb figura, akit eddig láthattam: nem csak a felesége, de a háztartást nyilvánvalóan régóta vezető Dorine iránt is túl sok tiszteletet érez ahhoz, hogy figyelmen kívül tudja hagyni. Nagy Zsolt tenyérbemászó, undorító, mégis szuggesszív ripacskodása viszont — az adott, elég abszurd keretek között — teljesen hitelesen forgatja és borítja fel a család életét. Olyan elementáris, démoni erővel képes uralma alatt tartani a családfőt, hogy nagyon nehéz elképzelni, hogyan lehet majd ebből a kalamajkából kimászni. Hármójuk játéka, a villódzóan eleven párbeszédek, az ügyes helyzetkomikumok adják a darab gerincét — és a darab nagyon sok ügyes meglepetést tartogat számunkra, soha nem tudhatjuk, mikor ütnek meg minket valami újabb képtelenséggel.

Számomra az utolsó nagy kérdés a befejezés volt. Vajon ezt is érdekessé, izgalmassá tudja tenni a darab? Mert hát az eredeti azért eléggé oda van kenve, kell valami Moliéré-es fordulat a végére, de Moliéré ennél alighanem csak jobbakat talált ki. Az Örkény által választott megoldás nem csak modern, nem csak teli van kortárs kiszólásokkal, de belekever még egy-két olyan csavart, ami megakadályozza, hogy Orgon falrengető ostobasága, önzése és felelőtlensége könnyed feloldást nyerhessen.

A Bernhardi-ügy (Örkény Színház)

Trychydts ||| 2016., április 11., 11:04 |||
Kategóriák: ,

Egy 1913-as, megjelenése után rögtön be is tiltott darab a Bernhardi-ügy; nyilván érdekes és szomorú is egyben, mennyire kortalannak és aktuálisnak hat még ma is. Nyilván érezzük, hogy nem vagyunk a századforduló Bécsében, ahol a történet eredetileg játszódik, de egyáltalán nem kerültünk olyan messze az akkori közállapotoktól, hogy már csak egzotikus kuriózumként tudnánk a cselekményt befogadni. Minimális változtatásokkal a történet kortárs viszonyok között is előadható lenne — az előadás egyik erőssége pont abból a feszültségből ered, hogy teljesen magunkénak érezzük a konfliktusokat és a dilemmákat, miközben apró jelek elárulják, hogy egy száz évvel ezelőtti világban járunk.

A darab központjában egy banálisnak tűnő konfliktus áll. Egy fiatal (valószínűleg tiltott abortusz során bekövetkezett fertőzés miatt) haldokló nő fekszik a egy magánklinikán. A nővér papot hív hozzá, akit viszont a kórház igazgatója, Bernhardi professzor nem enged be — a lány nincs tisztában azzal, hogy éppen utolsó perceit éli át, az utolsó kenet viszont nyilvánvalóan felzaklatná. Végül egyikőjük igaza sem érvényesül: a túlbuzgó nővér közli a haldoklóval, hogy a pap megérkezett — ennek hatására az megretten és meg is hal anélkül, hogy végül találkozhatna a lelkésszel. Mivel Bernhardi doktor zsidó, hamar hecckampány indul ellene, az eleve antiszemita közvélemény is ellene fordul. Az öt felvonásban ennek a botránynak a krónikáját kísérhetjük végig.

Arthur Schnitzler eredeti szövege nagyon könnyen adaptálható: miközben adott egy feszes történet, finom, fanyar humorral és egy érdekes konfliktussal, nagyon sokféle előadásmódot tesz lehetővé. A lehetőséggel az Örkény alkotói megnyugtató magabiztossággal éltek is. A díszlet kellően rugalmas és stilizált ahhoz, hogy könnyen alkalmazkodjon a színváltozásokhoz; a színpad elő- és hátterét szinte filmes módon használják ki nem csak ahhoz, hogy egyes eseményeket kiemeljenek vagy letompítsanak, de arra is, hogy a szereplők lelkiállapotát, egymáshoz való viszonyt érzékeltessék. A jelmezek kellőképpen modernek ahhoz, hogy a darab kora és aktualitása közötti feszültséget fenntartsák.

A legmarkánsabb változást az eredetihez képest két karakter átdolgozása hozza. Míg az eredeti történet orvos szereplői (természetesen) férfiak, addig itt több karaktert is nők vesznek át. Ebenwald doktor, Bernhardi legfőbb ellenlábasának, a klinika militáns módon keresztény-konzervatív igazgatóhelyettesének szerepét Für Anikó testesíti meg, visszafogott, mégis könyörtelen magabiztossággal. Színpadi súlyát még erőteljesebbé teszi egy nagyon erősen visszafogott és nagyon tudatosan és óvatosan adagolt szexuális feszültség. Az ő ellenpontja Dr. Löwenstein, aki még a kompromisszumokkal sem érné be — teljes elégtételt akar főnökének, szenvedélyes, türelmetlen, vissza nem fogott igazságérzettel. A címszereplőt játszó Mácsai Pál mellett ők azok, akik játéka leginkább meghatározza a darab hangulatát. Mácsai pedig tökéletesen alakítja a világlátott, tapasztalt, erős morális talajon álló, mégis ambíciózus orvost. Enyhe, finom gúnnyal, mégsem sértően kezeli a túlbuzgó, de alapvetően mégis teljesen tehetségtelen orvostanhallgatót; türelmesen és korrekt módon teszi helyére a túlbuzgó nővért; világos, egyenes módon helyezkedik szembe kollégáival, akik szűklátókörűsége még akkor is megakadályozza őket abban, hogy helyesen lássák a helyzetet, ha alapvetően jó szándék mozgatná őket.

De rajtuk kívül is abszolút a helyén van mindenki. Az összes szereplőnek jut legalább egy vagy két olyan pont, amikor ők határozzák meg, merre mozdul a hangulatunk ebben a sötét komédiában. A plébános szerepét játszó nagy Zsolt ugyanúgy pontosan azt az identitáskrízisét buzgósággal pótló, mégis szelíd figurát alakítja, aki igazán hitelessé teszi a darab elején kialakuló patthelyzetet, mint ahogy a plébánost a cselekménybe hozó Ludmilla nővér (Kókai Tünde eh.) naiv túlbuzgósága kínossá tudja fokozni az amúgy is zavarba ejtő helyzetet. Az orvosok mindegyik egy-egy archetípust teljesít meg: nem csak száz évvel ezelőtt, most is felismerhető valamennyi figura, a nagypolgári egzisztenciájába gőgösen beletemetkező nőgyógyásztól kezdve a szakmailag kiváló, de a közélettel érintkezni nem kívánó, fejét a konfliktusok elől a homokba dugó bőrgyógyászon át a keményen pragmatikus Cyprian doktorig, aki Bernhardi talán legközelebbi barátja a kórházban. De még ő sem képes teljes válaszélességgel mellé állni — számára az antiszemita előítéletek olyan, sajnálatos realitást képviselnek, amivel együtt kell élni, amit egy bizonyos szükséges minimumig ki is kell szolgálni.

Aki felett érdemes még elidőzni, az az orvosból lett egészségügyi miniszter, Dr. Flint (Gálffi László). Sármos és gátlástalan gazember; mindent és mindennek az ellenkezőjét is képtelen ugyanazokra a politikai szükségszerűségekre hivatkozva megindokolni. Mint ahogy azt is, miért fontos, hogy az ő amúgy teljesen jelentéktelen személye újra és újra előtérbe kerüljön másokhoz képest. Elvtelensége, saját politikai képességeinek túlbecslése, a szakmai döntések politikai szívességekké való konvertálása is csupa olyasmi, amire bőven tudnánk példát mondani mai politikusok közül is. Az ő figurája is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Schnitzler szövege különösebb változtatások nélkül a mai napig aktuálisan hasson.

Elegendő a végén “bolond” helyett “balfaszt” mondani.

Panodráma: Más nem történt — másodszorra

Trychydts ||| 2015., március 02., 17:04 |||
Kategóriák: ,

A premier után, a társulat jóvoltából az első tapasztalatok után finomított változatot is módomban állt megtekintenem a Panodráma legújabb előadásából. Nem csak jobb lett, de én is jobban el tudtam mélyedni a darabban, olyasmit is észrevettem, ami elsőre fel sem tűnt. Ami biztos: továbbra is egy első osztályú produkcióról van szó.

Ebben a legutolsó változatban jobban átérezzük, a gyerekeket kihasználó tanár egyénisége mennyire rátelepszik az iskola egész közösségére. Karafiáth Orsolya Kicsi Lilijéhez hasonlóan beférkőzik az egymás iránt érdeklődő fiatalok közé; gátat emel a generációs gondok miatt amúgy is problémás szülő-gyerek kapcsolatok elé is. Egyszer majdnem le is bukik, az egyik szülő hazugságon kapja, de aztán mégis úgy dönt, hogy félrefordítja a fejét: alighanem számára is hihetetlen a dolog. Fia pedig — a darab ezt is nagyon érzékletesen mutatja be — teljesen a tanár befolyása alatt van, nem képes arra, hogy valódi segítséget kérjen.

Lenyűgöző volt látni, hogy a darab nagyját játszó fiatalok milyen egyenletesen, milyen rutinosan képesek eljátszani ugyanazt. Nem csak ez első előadásban tudtak nagyot alakítani, de most is hozták ugyanazt a természetes, mégis hiteles megközelítést, ami az egész előadásnak a kulcsa lett.

Most, hogy már előre átláttam az egész előadást, leginkább Urbanovits Krisztina karaktere vetett fel bennem újabb dilemmákat. Előszörre “csak” egy irritáló, idegesítő, felesleges kontrollra törekvő szülő; másodszorra nézve nyilvánvalóbb volt, hogy ő egyfajta sötét kontinuitást is képviselhet a történetben. A “normálisra” való törekvése, voyeurisztikus megnyilvánulásai és az egyik álmára való, elég hangsúlyos utalás mintha mind abba az irányba mutatnának, hogy ő is átment valami hasonlón, mint amilyenen az előadásban részt vevő fiatalok. Innen nézve viszont a darabbeli férj viselkedése vet fel újabb kérdéseket. És a gyerekét egyedül nevelő matektanárnő magányossága vajon mennyiben játszik bele abba, hogy mind az osztálynak, mind a saját lányának képtelen normális tanácsokat adni a szexualitásról? Ezek a lehetőségek csak tovább emelik az előadás amúgy sem alacsony tétjét.

A legmarkánsabb változtatás a darab végében történt: az utolsó, apró jelenetet, amikor a napsütésben sétálgató fiatalok között megnyugodva vehetjük tudomásul, hogy az élet minden aljasság ellenére megy tovább, a készítők elhagyták. Ehelyett az egyik legfeszültebb pillanatban lett elvágva a történet. A botrány kirobbanása után, amikor a magukra maradt fiatalok között egyszer csak felvetődik a téma, egy kínos, zavart kérdéssel (“Ti mit gondoltok most rólam?” — amúgy még erre sem születik válasz), többekről is kiderül, ők is részesei voltak az eseményeknek, de olyasvalaki is akad, aki a hallgatást választja. Lassan kihunynak a fények a játéktérben, és ő az, aki még egy másodpercig még a reflektorfényben marad: egyedül áll előttünk, sötétséggel körbevéve, elválasztva társaitól, a feloldozás reális lehetősége nélkül. Gyönyörű, finom és metaforikus pillanat, amiben az egész előadás összes konfliktusa és a valós történet szörnyűsége  is benne van.

Panodráma: Más nem történt

Trychydts ||| 2015., február 10., 23:07 |||
Kategóriák: ,

Panodráma legújabb produkciója, a középiskolás fiatalokat rendszeresen molesztáló, szexuálisan kihasználó Sipos Pál ügye (a történteket először a 444.hu tárta fel) alapján született Más nem történt az eddigiektől eltérően nem verbatim színház. Pass Andrea saját feldolgozása egy olyan erős, őszinte és elegáns megközelítésnek bizonyult, hogy az előadás végére maximálisan elmúlt belőlem a kezdeti húzódozás.

Talán a legerősebb része a darabnak, hogy belülről ismerhetjük meg ezt a történetet. Mivel az előadás nézőpontja a diákoké, köztük vagyunk, azt látjuk-halljuk, ami órák alatt/közben/után, házibulikon, otthon és iskola utáni foglalkozásokon történik, csak azt tudjuk, amit ők. Látjuk, hogy van egy népszerű tanár, érthető, hogy miért kötődnek hozzá a fiatalok — nem tartja magát túl mereven a szabályokhoz, de mégis csak értelmes keretek között rugalmas. Meghallja a valódi problémákat, és segít, ha csak lehet: a kiválasztott prűd matektanárnő helyett megoldja a szexuális felvilágosítást, érzelmi-szellemi iránymutatást ad az identitáskrízisben levő gyerekeknek. Elfogadja őket olyannak, amilyenek, nem akar mindenbe beavatkozni — talán éppen ezért lehet hiteles példakép. És éppen ezért hat mellbevágóan, amikor elkezdjük sejteni, hogy hogyan él vissza azoknak a bizalmával, akikről azt gondolja, hogy elég magányosak és sebezhetőek ahhoz, hogy büntetlenül lehessen náluk próbálkozni.

Szimpatikus, hogy a hangsúly nem a részleteken való csámcsogáson van, hanem a probléma valódi mélységeinek bemutatásán. Láthatjuk a fiatalok tanácstalanságát, az énkeresés magányosságát, a generációs problémákat, a nevelési és az oktatási módszerek elégtelenségét, elavultságát, a felnőttek korlátoltságát és a gyerekekre ható saját bizonytalanságát. A gyereknevelés akkor is egy nehéz feladat, ha megvan ennek a megfelelő kultúrája; a mai magyar valóságnak viszont a tanárok gyakori kontraszelektáltsága éppen úgy része, mint a szülők tájékozatlansága, érdektelensége vagy frusztrált szerepzavara.

Hogy pontosan mi történt a darabban megalázott gyerekekkel, az tulajdonképpen a néző elképzelésére van bízva, de nyilván alapjaiban befolyásolja a véleményünket, mennyit tudunk az eredeti, valóságos történetről.

Mind a rendezés, mind a játék minimalista letisztultságában is nagyon erősen hat. Senki nem mesterkélt vagy erőltetett; sokszor a nyomasztó történet ellenére is muszáj nevetnünk, annyira hitelesen köszönnek vissza a mindennapi élet visszásságai, felemás, fonák helyzetei. A Panodráma Facebook-oldalán az osztályt játszó fiatalokkal készült interjúk révén egy kicsit jobban is megismerhetjük őket; rám Dombi Diána,  Szepes Anna és Potocsni Klaudia hatott a leginkább.

A darab vége az egyetlen, amit nem nagyon tudtam hová tenni. A testnevelőtanár nélkül maradt diákok kimennek a parkba, sétálgatnak, beszélgetnek a napon, a fiúk udvarolnak a lányoknak, az élet megy tovább. Miközben — ezt már csak az újságcikkekből tudjuk — az esetek elszenvedői évekig, évtizedekig szenvedtek a történtekről. Ez a feszültség viszont számomra feloldódik a záró jelenettel. Persze ez nem jelenti azt, hogy a felvetett kérdések ne foglalkoztatnának azóta is.

Egy lócsiszár virágvasárnapja (Nemzeti Színház)

Trychydts ||| 2012., február 18., 10:35 |||
Kategóriák: ,

Utoljára általános iskolában találkoztam Sütő Andrással — valahogy már akkor is kényelmetlen volt nekem mai logikával már nem nagyon megérthető világlátása. Úgyhogy némileg félve vártam az előadás kezdetét — pláne, hogy a, már a nézőtéren átfutott kritika sem kecsegtetett sok jóval. Utólag elmondhatom: kár volt hősiesen végigülnöm a darabot.

Lehet, hogy tényleg csak arról van szó, Sütő óta már máshogy látjuk a világot — engem mondjuk mégis zavar, hogy az Antigoné, a III. Richárd vagy a Fösvény erkölcsiségét értem, ezét a darabét meg nem. Maga az alaphelyzet pedig nagyon ismerős lehet: van egy erkölcsös, jó létben élő, mintaszerűen élő ember, aki egyszer csak valami nagy igazságtalanság ér és ő ennek hatására megroppan. Tekintettel arra, hogy a darab hemzseg a bibliai idézetekről és annyira a kereszténység a központi motívuma, hogy egy szuggesszív jelenet erejéig még maga Luther Márton is átsuhan a színen, értetetlen, hogyan lehetett Jób könyvét megkerülni. Mégis sikerült.

Kolhaas Mihály valóban mintaszerű keresztény: tisztességes kereskedő, fizeti az adóját, barátját is keresztényi szeretetre inti, holott annak porig égették a házát és lemészárolták a családját. Értem én — mondja — hogy neked ez fáj, de időt kell adni az új rendszernek, hogy megszilárduljon. Aztán az ő életében is bekövetkezik a katasztrófa: túlzott vámot szabnak ki rá, szolgáját megverik, mi több, két lovát is lefoglalják, amelyek lefogynak (!!!) amikorra kiválthatná őket. És ráadásul nehogy pereskedéssel, de még korrupcióval és protekcióval sem sikerül jogos igényét érvényesítenie. Nem csoda, ha kisfiát magára hagyva, egzisztenciáját feladva életét a bosszúnak szenteli. Vagyis hát én semmiféle logikát nem látok a dologban, én egy gazdag és hipokrita szerencsétlen vergődését látom az élet realitásai közepette — mindenféle értelmes végkifejlet nélkül.

Hogy a törvény és a hatalom korruptsága olykor brutális könyörtelenséggel tud a kisember életére hatni, közismert. A színpadon is számos olyan aljasság történik, amit hétköznapi moralitással egyszerűen lehetetlen felmenteni. Kolhaas Mihály azonban nem ezek ellen kel ki — mi több, kifejezetten arról győzköd mindenkit, hogy ezt az elképesztő önkényt (a női szolgálók szabad megerőszakolását, az erre kipécézettek állandó üldöztetését és meghurcolását, az igazságszolgáltatás korruptságát) a magasabb célok értelmében el kell viselni. Ő pedig egy, másokéhoz képest jelentéktelen sérelem miatt inkább fegyveres felkelést szít, semhogy hagyná magát családjával és maradék, igen jelentős vagyonával megvigasztaltatni. Hogy aztán baromként menjen a vágóhídra, amikor azt gondolja, a korrupt és romlott hatalom ismét visszafogadta őt kegyeibe. Végső csalódásával így gyakorlatilag lehetetlen azonosulni — mondhatjuk, hogy megérdemelte, ami vele történik.

Maga az előadás elég hullámzó színvonalú. Az első felvonás kifejezetten unalmas — statikus színpadképpel, nyilvánvalóan szegényes díszletekkel. A második felvonás ehhez képest nagyon üdítő, sokkal innovatívabb és dinamikusabb minden — a színpadi tér felosztása és kihasználása is sokkal izgalmasabb, néha szinte filmszerű jelenetváltásokat is sikerül megvalósítani. Talán a színészi játék az, ami végig magas színvonalú — kár, hogy nincs vele mit eladni.

Az öldöklés istene

Trychydts ||| 2011., június 01., 8:28 |||
Kategóriák: ,

Balu “közepesnek” nevezi az Vígszínházban az Öldöklés Istenét. Szerintem pár dolog erősen elkerülte a figyelmét, mert nekem az egyik legizgalmasabb és legelgondolkodtatóbb darab volt  az idén.

A történet szerint két házaspár azért ül össze, hogy elsimítsák a konfliktust két gyerekük között; az egyik kiverte a másik fogát egy bottal. Így, a körülmények ismerete nélkül ez elég brutálisan hangzik, főleg abban a csendes, nyugodt, aprólékosan udvarias légkörben, amelyben a beszélgetésre sor kerül. Szépen lassan azonban elszabadul a pokol; egy idő után az is kiderül, hogy a megfelelő kontextusban értelmezve a gyerekek konfliktusa sem tűnik többé olyan rendkívülinek.

Annak, aki nem látta a darabot, nehéz elmagyarázni, mi is történik a színpadon. Kezdetben két, viszonylag harmonikus kapcsolatban élő házaspárt látunk, aztán persze kiderül, hogy egy végletesen karrierista, illetve egy nyomasztóan középszerű férj él együtt egy elnyomottságában végletesen frusztrált és egy bohém, sokszínű világlátását kibontani képtelen nővel. A konfliktus feloldása udvariaskodva indul, valójában persze már mindenkinek megvan a maga megingathatlan prekoncepciója a kérdésről. Megint más kérdés persze, hogy mind a négy szereplő tudja: az élet nem arról szól, hogy nyíltan felvállaljuk magunkat. A darab tulajdonképpeni cselekménye a konformizmus küzdelme a belső ösztönvilággal. Már éppen kezdene elfajulni a konfliktus, amikor néhány vaskos közhelybe, jól bevált udvariassági formulákba kapaszkodva a szereplők visszahúzzák azt a tragédia pereméről. Mindenre hajlandóak annak érdekében, hogy a kínos incidenst a lakás falai között tartják. Ennek érdekében kötnek minden elképzelhető kombinációban szövetséget egymással: a szereplők hol párjukkal, hol a másik párjával szolidárisak, hol az azonos neműek kerülnek egy oldalra, néha érdeklődés, néha szexuális vonzalom, néha az elvi elköteleződés mentén. Egy idő után már semmi más nem számít, csak hogy ideig-óráig fel tudják tartani egy működőképes mikroközösség látszatát. Legalább amíg a másik feleségével, férjével flörtölünk, zsörtölődünk a nők felelőtlensége vagy a férfiak önzősége felett, addig legalább sikerül artikulált formában tartani érzelmeinket. Mindez a cselekmény előrehaladtával, az egyre és egyre indulatosabb konfliktusok után  egyre nehezebb, a civilizált, otthonos lakásban minden erőfeszítés ellenére is eluralkodik a káosz.

A darab nyilvánvaló törekvése, hogy megpróbáljon a közönség elé is tükröt tartani. Annyiféle sztereotípiát mutat be, hogy szinte biztos, egyik vagy másik jelenetben mi is magunkra fogunk ismerni. Márpedig ezek a szerepek — ez a darab legnyomasztóbb mondanivalója — ténylegesen csak szerepek, kétségbeesett, meddő, múlandó erőfeszítések arra, hogy elnyomjuk a bennünk lakozó ösztönlényt. Előbb vagy utóbb, a megfelelően erős trauma vagy kellően hosszú stressz után ezek a maszkok játszi könnyedséggel válnak majd le az arcunkról.

A színészi játékról csak a maximális elismerős hangján érdemes szólni: Börcsök Enikő, Eszenyi Enikő, Epres Attila és Kern András is elképesztő rutinnal és könnyedséggel ölti magára újabb és újabb arcát, és mindegyik szerepükben tökéletesek. Egymással való interakcióik is könnyedek és simák — ez abszolút hozzájárul ahhoz, hogy tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a darabba.

Különleges élményt nyújtanak a díszletek is. Az egyszerű, kényelmes lakás előtere mögött a háttérben látszólag tükrökkel díszített falak vannak — ezek azonban nem tükrök, hanem monitorok, amelyekbe a színpadon elhelyezett kamerák vetítik a képet — ezzel érdekesen eltorzítva, átalakítva, kitágítva a játék terét. Egy-két jelenet erejéig ezek a “tükrök” komoly szerephez is jutnak, még jobban aláhúzzák, mennyire groteszk és illuzórikus is körülöttünk a civilizált világ díszlete.

A fenti, nyomasztó mondanivalót egyszerre egészíti ki és teszi még kínosabbá a darabot átszövő, folyamatos nevetésre ingerlő abszurd humor. Miközben olyan dolgok történnek, amin éppen szörnyülködnünk kellene, mégsem tudjuk magunkban tartani a röhögést. Mire pedig eszünkbe jutna, hogy min is nevettünk voltaképpen, hamarosan újra nevetnünk kell. Ez persze a darab befogadását is segíti, nem zuhanunk mély depresszióba attól, amit látnunk kell.

Az egész darabban az utolsó jelenet a legérdekesebb. Sem nem tragikus, sem nem optimista — egyszerűen röhejes. Szánalmas, nevetséges kis senkik vagyunk, akik a romok alatt is szeretnék megkülönböztetni magukat a majmoktól — persze hiába, az alkalmas pillanatban úgyis elszabadul majd bennünk az állat.

Szóról szóra (PanoDráma)

Trychydts ||| 2011., március 15., 18:57 |||
Kategóriák: ,

Édesanyám munkája, illetve I hate it here-es múltam révén némi rálátásom nekem is van a hazai cigánygyűlöletre. Annak idején  magam is próbáltam erről párbeszédet kezdeményezni saját olvasóimmal. Családom révén is van némi érintettségem az unintelligens, korlátolt rasszizmusban. Nem mondható tehát, hogy az újdonság erejével hatna rám a téma, vagy hogy először szembesülnék ennek a problémának a mélységével. A Panodráma Trafóban bemutatott dokumentumszínháza azonban olyan erővel, olyan drámaisággal, olyan tudatos határozottsággal nyúl hozzá ehhez a témához, hogy a vége felé szó szerint elsírtam magam.

A darab szövege kizárólag korábban elhangzott nyilatkozatok, illetve kifejezetten az előadás kedvéért felvett interjúk szó szerinti átirataiból áll össze: az alkotói szándék kizárólag az anyagok szerkesztésében, illetve azok színészi interpretációin keresztül valósul meg. A kiindulópont a közelmúltban elkövetett, cigányok elleni támadássorozat, de végül a hazai cigányellenesség szinte minden oldala fókuszba kerül. Az előadásban megidézett személyek között a hazai társadalmi-kulturális elit képviselői éppúgy megtalálhatók, mint a támadások túlélői, illetve a többségi társadalomhoz tartozó átlagemberek.

A színpad tere igen egyszerűen (székekkel, egy asztallal és egy szónoki pódiummal) van berendezve. A teret a színészek egy kivetítővel és egy arra közvetlenül rákapcsolt digitális kamerával bővítik tovább. A színteret leginkább a világítással osztják fel — hol itt, hol ott játszódnak az egyes jelenetek. Ezekből némelyik csak önmagában áll, de például a 14 éves, cigány származását barátjának csak hónapokkal megismerkedésük után megvalló kislány története csak apránként bontakozik ki az előadás alatt. A jelenetek egy részének szereplői cigányok — a romák elleni támadások túlélői vagy a mindennapok diszkriminációinak elszenvedői. Ezek közé a jelenetek közé ékelődnek a többségi társadalom képviselőinek nyilatkozatai, illetve egy groteszk módon szatirikus álmodozás a cigányszupermenről.

A bemutatott anyagokban diszkriminációellenességről a szellemi-társadalmi elit tagjai közül is csak kevesen tesznek tanúbizonyságot, az “utca embere” pedig már leplezetlenül cigányellenes. A jelek szerint a többségi társadalomnak a valósággal sokszor köszönőviszonyban sem álló sztereotípiák tökéletesen megfelelnek. Ezekre támaszkodva nyugodtan lehet követelni a cigányok elnyomását, lehet helyeselni fizikai megsemmisítésüket. Érdemi párbeszédre ilyen légkörben — az előadásból ez is egyértelmű — nincs esély. A performansz alapján nehéz eldönteni, melyiket nehezebb elviselni: az átélt borzalmak hatására még az állását is elveszítő túlélő szenvedéseit, a magát mérsékeltnek és kiegyensúlyozottnak képzelő középosztály nem is annyira burkoltan fasisztoid megnyilvánulásait vagy az echte rasszista jelszavakat. Mind az összkép, mind az egyes megnyilatkozók hangja nagyon hiteles; akik csak egy kicsit is mélyebben beleásták magukat a témába, egyértelműen be tudják azonosítani a tipikusabb álláspontokat.

A választott forma, a szó szerinti szövegekből való építkezés legnagyobb előnye, hogy így egy valóban radikális nézőpont-váltásra nyílik lehetőség. Nem “felülről”, absztrakt értékek felül közelítünk a problémához, nem elvont értelmezésben mérlegeljük a különböző álláspontokat: minden egyes elhangzott mondat egy valódi személy valós, saját szavaival megfogalmazott nézeteit idézi fel. Ez azért különösen fontos, mivel a valóság folyamatos megkérdőjelezése az egyik legkomolyabb akadálya a cigányellenességről folytatott nyílt párbeszédnek. Sokan sem arról nem hajlandóak tudomást venni, hogy a cigányok nem genetikailag bűnözésre kódolt, primitív ősemberek, sem arról, hogy hogy a rasszista közbeszéd milyen könnyen lép át minden, máskor teljesen egyértelműen elfogadott normán. A színházban a valóságot láthatjuk, a sötétben a fejünket sincs hová félrefordítani.

A legérdekesebb kérdés számomra az volt: milyen hatás, “eredmény” várható el egy ilyen előadástól? Vezet valahová a probléma puszta felmutatása? Alkalmas egy ilyen, radikális művészi gesztus az előítéletek direkt csökkentésére? Egyáltalán: megváltoztatható ma Magyarországon az elképesztően rossz, bigottan cigányellenes, alapvetően érzelemvezérelt közhangulat?

Az utóbbi kérdésre nyilván igen a válasz: ha a világ összes olyan országában, ahol megvolt erre az elszánás, sikerült határozottan előrelépni, akkor nyilván nálunk is lehetne. Kérdés ugyanakkor, hogy jelenleg, ma Magyarországon kik azok, akik egyáltalán hajlandóak engedni előítéleteikből. Az ilyen fixációk ugyanis egyszerre kínálnak szellemi biztonságot és egyszerű megoldást: stabil(nak tűnő) alapokon állva gondolhatjuk, hogy a problémákért, a gyalázatos közbiztonságért, a mélyszegénységben élő romák rossz helyzetéért nem mi vagyunk a felelősek, hanem a cigányok. Ha ez így van, a megoldás is egyszerű: a cigányokat el kell üldözni, gettóba kell zárni vagy fel teljes egészében kell számolni a cigány identitást. A performansz során felvillantott statisztikák is mélyen begyökerezett előítéletekről és elképesztően primitív többségi mentalitásról tanúskodnak. Ilyen körülmények között nehéz elképzelni, hogy működhetnének a meggyőzés eszközei. Aki ma Magyarországon, egy óriási publicitást kapott, színtisztán rasszista indítékok vezérelte erőszakhullám után még mindig rasszista attitűdöket vállal fel, az nem egyszerűen alultájékozott: tipikusan nem is akar jól informált lenni.

Az viszont egyáltalán nem tűnik irreálisnak, hogy az előadás azok elkötelezettségét növelje, akik valóban nem rasszisták. Akiknek nem csak “vannak cigány barátaik/ismerőseik”, a “nem bűnöző cigányokkal nincs semmi bajuk”, hanem akiket ténylegesen zavar, ha az egyik embert a másiktól bőrszíne vagy származása alapján különböztetik meg. Manapság ugyanis nem csak az aktív rasszizmus probléma; meglepően széles rétegek tekintik azt tolerálhatónak. Ha rokoni, családi, baráti körben cigánygyűlölettel találkoznak, inkább elfordítják a fejüket. Nem érzik, hogy éppen ezekben a körökben lehet a leghatékonyabban fellépni a jelenség ellen. Ez ellen a konformizmusra és csoportnyomásra alapuló mentalitás ellen tényleg nagyon sokat tesz a darab. Empátiával teli, mégis kíméletlenül őszinte látásmódja segít az ingerküszöbünk fölé emelni a diszkrimináció problémáját: személyünkben, emberi mivoltunkban érezzük érintve magunkat akkor is, ha nem vagyunk cigányok.

Propaganda! (Tünet Együttes, Trafó)

Trychydts ||| 2011., február 26., 7:52 |||
Kategóriák: ,

Ha az ember kortárs darabra megy, kétségkívül benne van a pakliban, hogy kibírhatatlannak bizonyul majd, amit lát. Persze ez így önmagában nem mond ítéletet a műről. Esterházy számomra totálisan emészthetetlen dramolettjeiről például egyértelműnek gondoltam, hogy annak ellenére megkérdőjelezhetetlen értéket képviselnek, hogy nekem történetesen nem mondanak semmit. A Tünet Együttes előadásáról ezzel szemben az a nagyon határozott véleményem, hogy nem is annyira színdarabról, hanem egy művészi szempontból értékelhetetlen, az eredeti mondanivaló és formai eszköztár hiányát mesterségesen erőltetett homállyal és tömény unalommal leplezni próbáló, kulturális vandalizmusról van szó. Hadd szívjon csak a jegyváltással az előadásnak és az együttesnek bizalmat szavazó, művészileg bizonyára nem eléggé érett néző.

Pedig olyan szépen együtt van minden! A közönség intellektuális önérzetének sárba tiprását egy modern verssel kezdik (“sötét van de nincs késő/késő van de nincs sötét stb.). Majd az egyik szereplő mikrofont dug a gatyájába, hogy társa minél hangosabban imitálhasson “provokatív” beharangozónak szánt orális szekszet. A szopást bemutató szereplő kvázi meztelenre (zoknira és edzőcipőre) vetkőzik és úgy is marad a darab kétharmadáig. Mindeközben két kopasz elképesztően lassú és minden funkció nélküli pantomimot mutat be a háttérben. Nyilván hogy érezzük: egy állati merész és formabontó előadáson vagyunk jelen, ahol hamarosan feszegetve lesznek a művészi szürrealitás kerekei vagy mi a szösz.

Még akkor lennék jobb helyzetben, ha azt mondhatnám, hogy ez a statikus színpadi képekkel és a hol a közönség felé fordulva, hol lassú mozdulatok közben előadott monológokkal operáló előadás nem szólt semmiről. Számomra azonban (fenntartva természetesen, hogy nem ez az egyetlen lehetséges vagy domináns interpretáció) fájdalmasan, gyötrelmesen egyértelműen kínálta magát az az értelmezés, miszerint egy modern nő (Vadas Zsófia Tamara) identitáskrízisét kell mélyebben megismernünk. A krízis oka, hogy a nőt a “propaganda”, a csak a hagyományos nemi szerepeket elviselő közbeszéd megfosztotta a szabad önkifejezés lehetőségétől; valódi énje elsorvadóban van a ráerőltetett sztereotípiák nyomása alatt.

A “kerettörténetben” a tudatos ént ismerjük meg; ez az én a tulajdonképpeni “cselekmény” révén formálódik és nyílik meg, szabadul fel a darab végére. A tulajdonképpeni “konfliktusok” a kimerültségtől elaludt/elájult nő tudattalanjában egymásnak feszülő ösztönök, félelmek, társadalmi elvárások harcát jelentik. Sajnos csak orbitális, gigantikus és kolosszális közhelyek imitált gruppenpárviadaláról van szó. A nyugalomra és békére áhítozó, meggyalázott nőiségtől kezdve a férfias énen és a nemiség korlátait feszegető androgün lázadón át az aszexuális intellektusig mindenki ott van a főszereplő fejében, akinek ott kell lennie; újszerű játékos azonban nem járul hozzá látókörünk bővítéséhez. Bár a témafelvetésnek kétségkívül lenne létjogosultsága, a megvalósítás a szájbarágósságig unalmas és elcsépelt. Lehet fennhéjázva “lassú színháznak nevezni”, hogy valaki előbb felmossa a színpadot majd önfeledten tapicskol a felmosólében — számomra ez inkább csak erőltetett és ötlettelen.

Még a színészi játéknál is irritálóbbak a díszletek, a színpadi tér berendezése. Van például egy monitor, amire az elhangzottakkal egyáltalán nem szinkronban vetítik a gyalázatos, nyelvtanilag és lexikálisan egyaránt rossz hunglishben elmondottak hozzávetőleges magyar, a magyarul elszavaltak körülbelüli angol fordítását. Hogy minek, arról sok gőzünk nem lehet, túl azon, hogy a monitoron kivetítés aktusa is eszeveszetten modernné és XXI. századivá tesz egy darabot (Shakespeare idején még piszkosul gyerekcipőben járt a TFT technológia, na meg Shakespeare-nek ízlése is volt). Van egy bazi nagy virág, ami mellett Kövesdi László egész jól mutat törökülésben; valaki alighanem eldünnyögte a próbán, hogy “kéne még ide valami”, aztán odasomtak egy virágot. Pár hangszer is van, amivel tovább lehet gyötörni a közönséget, ha az tűnik szükségesnek.

Hogy mennyire hiányzik a társulatból a művészi bátorság, az a legvégén mutatkozik meg a legegyértelműbben. Kialszanak a fények, lemegy a taps, a színészek egymás mellé állnak a színpadon, majd sorban elnézést kérnek valamiért. Elnézést, hogy a propagandáról kellett darabot írni, elnézést, hogy elkapkodták a az előadást (haha?), elnézést, hogy lustaságból a tegnapi zoknit vették fel, elnézést, hogy kiabáltak stb. Aztán már elkezdik pedzegetni, hogy ezt addig fogják csinálni, amíg ki nem megyünk — márpedig páran nem megyünk. Vagy modern performanszon vagyunk ugye, vagy nem vagyunk modern performanszon, részemről az idő gyerek, másfél órát tuti rászánok erre. A társulat többsége húsz percen belül feladja, kimennek sörözni, lassan már csak Vadas Zsófia Tamara marad a színpadon, de végül ő is csirke ahhoz, hogy folytassa vagy legalább tudjon veszíteni és utolsónak ő is elhagyja a süllyedő hajót. Inkább magánbeszélgetésbe kezd a bárpulttól beszivárgó haverjaival. A színpad közepén. Persze végül is nincs ezzel semmi baj — végül is a tulajdonképpeni előadás alatt sem voltunk inkább semmibe véve.

Előadás végén

Pedig olyan jól indult. Három tipikus öreglány-figura, jól kidolgozott, kellőképpen különböző hátterekkel, bonyolult kapcsolatokkal, érdekes egzisztenciákkal, mindez jól kitalált helyszíneken. Ők hárman mennek ki a heti traccsparti után minden csütörtökön a temetőbe, férjeik sírjához — noha mind a hárman másképpen emlékeznek. Az ő életükben bukkan fel egy szintén özvegy férfi — persze mind a hárman másképpen viszonyulnak hozzá.

Az első felvonásban ennek az alapszituációnak a kibontása történik meg — remek tempóban, pergős cselekménnyel, sok kedvességgel és humorral. Megvan az alaphelyzet, megjelennek a kézzel fogható, de nem túlságosan súlyos érdekellentétek, megismerjük a helyszíneket, a lehetőségeket — úgy megyünk ki a szünetre, hogy kifejezetten kíváncsiak vagyunk arra, mi fog történni.

Kár, hogy végül nem történik semmi; pontosabban semmi olyan, ami bármit is hozzátenne az első felvonás cselekményéhez, ami változtatna a szereplőkről kialakult képen, ami közelebb vinne bennünket a katarzishoz — ez végül teljesen el is marad. A darab végén több a nyitott kérdés, mint az elején, de ezekre a válasz nem túlságosan érdekes, ráadásul könnyen meg is tippelhető.

A díszletek ötletesek és hangulatosak, különösen a cselekmény nagyobbik részének teret adó fordászüzlet sikerült jól és életszerűen. A színészek is kiváló teljesítményt nyújtanak, szépen összecsiszolódva játsszák a szerepüket. Bánsági Ildikó még így is kiemelkedik közülük — a neki jutó csúcspontokon messze háttérbe szorít mindenkit, ezeken az időszakokon szint mindegy is, ki van még és mit csinál a színpadon.

Tényleg kár a kissé erőtlen befejezésért; az erős kezdés többféle izgalmas, vicces és/vagy felkavaró befejezésnek is kellő teret csinált.

(Bemutatja a Thália Színház.)

Kalocsa (Vígszínház, Házi Színpad)

Trychydts ||| 2010., október 25., 9:26 |||
Kategóriák: ,

A Kalocsa egy igen sokféleképpen értelmezhető és befogadható darab. Mindenképpen legalább két történet fut egymáson, nem nagyon lehet-e eldönteni, domináns-e közülük valamelyik; ráadásul a sokszor cselekményegyes jelenetei is többféleképpen is értelmezhetők. A Vígszínház Házi Színpadán tehát egy olyan játék folyik, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy csak üljünk és figyeljünk a történetre. Újra és újra át kell értelmeznünk a látottakat és ez a játék nem ér véget színészek levonulása után sem. Nehéz eldönteni, pontosan mit is gondoljunk; valahányszor úgy tűnik, sikerült ráakadni a “valódi” értelmezésre, rögtön újabb és újabb érvek merülnek fel ellene.

Először egy játékos, meseszerű történetnek indul az egész: Lili, a Kalocsa bolygó egy izgága és nagykorúságát épp csak betöltött lakója szeretné egy kicsit kipróbálni magát az életben. Hű kiborgjával, Lalival nekiindul, hogy kipróbálja magát a Földön. Rögtön egy budapesti irodaház fitnessztermébe csöppennek. S ha már ott van a céges világban, rögtön meg is pályázik egy állást, amit végül sikerül is megkapnia, a főnök szeretője, majd a felesége lesz. Ezen a ponton kezd kibontakozni a második történet, ami sokáig szinte teljesen felülírja az elsőt. E szerint nem is egy ufólányról van szó, hanem egy nagyon is valóságos, árva földi lányról, aki az általunk is ismert Kalocsáról jön — és minden, amit eddig láttunk, az voltaképpen nem más, mint Lili fantáziájának terméke, egyfajta védekezés az szülők korai elvesztése miatt érzett fájdalom és a vidéki kisváros unalma ellen. Míg azonban a darab eleje teljesen lineáris és egyértelmű, itt már szürreális dinamizmussal folyamatosan változnak és átértékelődnek az események. Lilinek gyereke lesz, de az is lehet, hogy ezt csak képzeli, mert valójában abortusza volt — aztán mégis sétáltat egy gyereket, aki vagy az övé vagy nem. A férje szerint nem (viszont szerinte Lili meddő), viszont lehet, hogy nem is Lili az őrült/zavarodott, hanem mindössze a férj az, aki egyszerűen csak ennyire látványosan kivonja magát a gyereknevelésből. Lili végül visszatér saját bolygójára, megölik vagy öngyilkos lesz, ugyanúgy, ahogy a darab elején utalásokból megismert elődje (?) is lett — persze lehet, hogy az nem is az elődje volt, hanem ő maga, csak éppen az eseményeket nem szigorú időrendben ismertük meg.

Amint látható, egy sokszorosan többrétegű történetről van szó, ráadásul darab készítői mindenáron el akarták kerülni, hogy túl hamar kiderüljön, melyik is a tényleges, domináns szál. A folyamatos illúzió fenntartása érdekében minden lehetséges eszközt maximálisan igyekeztek kihasználni — rendszerint elég nagy sikerrel. Ilyen például Lali figurája. Lalit Lilin kívül rendszerint nem érzékeli senki — nem teljesen világos, hogy azért nem, mert ennyire szerény és jelentéktelen vagy azért nem, mert esszenciálisan más, mint a földlakók; de az is lehet, hogy azért nem, mert pusztán Lili fantáziájának a terméke. Mindenesetre mi (kezdetben legalábbis mindenképpen) úgy érzékeljük, hogy sokszor kulcsszerepe van a történet alakításában. Rendszerint éppen olyankor lép közbe, amikor Lili éppen nagyon sablonos módon pórul készül járni. Erőszakoskodnának vele, kidobnák az állásinterjúról, végletekig kihasználnák, mint szeretőt, majd mint feleséget — és akkor jön Lali, és a történet máris új vágányon halad tovább — rendszerint egy újabb krízis felé. Persze sok minden magyarázható lenne másképpen is — néha azonban Lali mintha fizikai mivoltában is megnyilvánulna más, Lilin kívüli szereplők számára is. Nehéz tehát egy skatulyába elhelyezni. Néha az a legegyszerűbb, ha egy tudathatasásos személyiség alteregójának látjuk, néha kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy mégiscsak egy kiborg.

A másik, gyakran és nagy sikerrel alkalmazott eszköz egyfajta nézőpontváltás. A darab sokszor kifejezetten Lili szemszögéből mutatja a világot; néha azonban határozottan az a benyomásunk (a világítás, a színészek intonációjának változásai nyomán), hogy a nyers, objektív valóságot látjuk. Rendszerint ezek azok a jelenetek, amelyek új és új jelentést adnak a darabnak. Ezek a fordulópontok segítenek abban, hogy végképp ne tudjuk eldönteni, tulajdonképpen mi is folyik a szemünk előtt.

Könnyen elképzelhető, hogy az elképesztően komplex rejtvényhez az értelmezési kulcsot a darab kerete adja. Az előadás eleje és a vége ugyanis a mesemondás (vagy például a gyerekek szerepjátékainak) rituális aktusaival van átszőve. Eszerint lehet, hogy voltaképpen az egész Kalocsa nem más, mint egyfajta “színház a színházban”: egy szereplőket játszó szereplők által eljátszott történet, ahol a “színészek” között nincs konszenzus abban, hogy voltaképpen mit is kellene bemutatni. Kemény, hiteles, kritikus keresztmetszetet a mai társadalomról, átszőve a modern női sors kiszolgáltatottságával, kilátástalanságával és igazságtalanságaival, vagy egy mesét, ahol végül, ha súlyos áldozatok és vérveszteségek árán is, de győzeledelmeskedik a jó. Sőt: nyugtalanító módon mintha a mi vállunkra lenne téve a felelősség: döntsük el mi, hogy hogyan akarjuk értelmezni a történetet, optimistán vagy pesszimistán, szubjektív kórtörténetként, szimbolikus értelmű parabolaként, egyfajta elénk tartott görbe tükörként vagy egy kicsit szomorkás, de azért lineáris és a műfaj szabályainak végül is engedelmeskedő meseként.

Ehhez a nagyon tömör, nagyon sokféle értelmezést lehetővé tevő színjátékhoz remek hátteret biztosít a Vígszínház Házi Színpada. Az erősen stilizált díszletek elemei igen rugalmasan idomulnak a folyamatosan változó jelentésű történethez. Kevés színész játszik viszonylag sok karaktert. Különösen sok női szerepet ismerhetünk meg — sokszor csak egy-egy jelenet, felvillanás erejéig — ezeket mindig ugyanaz a három színésznő, Majsai-Nyilas Tünde, Tarr Judit és Hullan Zsuzsa alakítja, végig ugyanabban a jelmezben, mégis megkapó változatossággal és hitelességgel. A főszereplő Lilit Láng Annamária formálja meg: nehéz dolga van, de sajnos nem is mindig sikerül száz százalékosan helytállnia. Rengetegszer kéne teljesen folyékonyan arcot, személyiséget váltania; néha ez a folyamat egy kicsit megbicsaklik, néha egy kicsit túlzásba viszi a hisztériát, ezzel egy kicsit túlhúzva az amúgy is állandó feszültséget.

A négy színésznő összjáték egy nagyon komplex és hiteles mintát ad a modern társadalom női feléből — és semmiképpen sem festenek pozitív képet a mai nők sorsáról. Szinte mindegyik alaknak közös problémája a világ férfiakra szabottsága, a férfiaknak való kiszolgáltatottság és a megfelelési kényszer. Ezeket a benyomásokat kifejezetten megerősíti a főnök-szerető-férj Endre (Epres Attila), a kizsákmányoló macsó klasszikus archetípusa; és abszolút nem cáfolja meg a védelmező, támogató szerepkört betöltő Lali (Józan László) sem. Noha végig Lilit mellett áll, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy sokkal több kezdeményezéssel, előzetes felelősségvállalással, határozottabb kiállással egészen máshogy is alakulhatott volna a történet. Persze csak akkor, ha éppen valóságos létezést tulajdonítunk neki. Ha csak a képzelet szülötte, akkor inkább azzal a gondolattal érdemes eljátszani, hogy egy gyönge és sokszor kifejezetten a végletekig kiszolgáltatott nő miért csak egy ilyen, passzív és inkább csak a kármentésben és olykor még a bosszúállásban jeleskedő védelmezőt képes elképzelni magának. Miért nem lehet inkább királyfi a fehér lovon? Nyilván azért nem, mert a mai társadalomban a szőke hercegek csillaga rég leáldozott; ezt a szerepet felvállani egyszerűen nem kifizetődő.

Fantasztikusan izgalmas játék tehát a Kalocsa; néha már egy kicsit sok is a jóból. Annyira fontos, hogy soha, egyetlen egyszer se érezhessük magunkat biztonságban, hogy egyes alternatív értelmezések mindenféle finomság nélkül egyszerűen a szánka rágnak. Ha valaki irracionálisan viselkedik, teljesen felesleges, hogy legyen valaki, aki harsányan felkiált: te megőrültél! Az ilyeneket nyugodtan ki lehetne hagyni. Lenne elég álmatlan éjszakánk ezek nélkül is.

Vesztegzár a Grand Hotelben (Nemzeti Színház)

Trychydts ||| 2010., január 26., 15:19 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Jópofa musical a Vesztegzár a Grand Hotelben, engem is elszórakoztatott annyira, hogy élvezzem, pedig nem vagyok egy musical-rajongó.

Azt azért szögezzük le, hogy ennek a sztorinak, ebben a formában elég kevés köze van a regényhez. A jó kis dzsuvás, húszas évekbeli ponyva-feeling pl. nem jön át belőle. Abba fordulat kell fordulat hátán, kibogozhatatlan rejtélyek, rengeteg, de mégis könnyen megjegyezhető karakter és (jelen esetben, tehát a “humoros történet” kategóriában) abszurditás minden mennyiségben. Egy ennyire sűrű cselekményt persze eleve nagyon nehéz színpadra vagy filmre adaptálni. Mindent el kellene játszani, rengeteg apró jelenet van, amihez mind színpadot kellene rendezni, és ráadásul el is veszne az állandó menekülésnek az az illúziója, amit a pörgős cselekmény olyan könnyen a könylapokra tudott varázsolni.

Így aztán a cselekményt erősen leegyszerűsítették, a bűnügyi részt is egy kicsit kompaktabbá tették, egy kicsit kevesebb a rejtély, az önvallomást tevő álgyilkos, szimplábbak a motivációk, ritkásabb a homály a szereplők háttere körül. Kevesebb a rendőr is: Elder egyszerre játssza az (igazi) idiótát és a talpraesett, gyakorlatias gondolkodázású, sima modorú felügyelőt. Ami visszamarad, az eredeti formájában nyilván teljesen érdektelen lenne, ezért elég erősen ráerősítenek a romantikus szálra: vanplátói szerelem, van femme fatale által szőtt érdekszerelem (nb. nekem a Bánfalvi Eszter zseniális játékával meg- és átformált Odette Defleur volt a legeredetibb, legérdekesebb és legizgalmasabb az egész darabban) és van klasszikus-romantikus egymára találás. A bűnügyek rejtélye ezekhez képest  teljesen érdektelen, egyszerűen nem derül ki elég dolog és a nyomozásnak nincs elég fordulata ahhoz, hogy a néző is átélhesse a rejtélyt, a gyilkosság hátterében meghúzódó tragédiákat.

Ami még átjön és ami tulajdonképpen elég szépen elviszi a hátán az egész musicalt, az a szituációs humor. A luxushotelben tartott vesztegzár gondolata érthető is, magától kínálja a szatíra lehetőségét, amit elég szépen ki is aknáznak. Amúgy ez az a hely, ahol még a leginkább visszanyúlnak Rejtőhöz — aki valamennyi regényében zseniálisan rá tudott érezni, hogyan viselkedik az átlagember stresszhelyzetben.

A jelmezek elég jók, a díszletek sokkal kevésbé. Volt egy olyan érzésem, hogy egyszerűen nem használták ki a Nemzetiben rejlő technikai lehetőségeket. Mivel a regény cselekményében kulcsszerepe van annak, hogy a főhős ide-oda cikázik a hotelban, azt gondoltam, élnek majd a lehetőséggel, hogy a színpad terét is rengetegféleképpen fel lehet osztani. Sajnos ez nagyon ritkán történt meg, így elég sok idő elhúzódott a jelenetváltásokkal.

A darab lezárása sem rossz, noha nem is száz százalékos — ez a nagy, nyílt színi leleplezés nem igazán illett ebbe a kanyargós történetbe, megindokolva sem volt és nem is túl meggyőző. A végére azért még jut egy kis kavarás, amin kuncogni is lehet, és eléggé Rejtős is lett.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our desktop site