A könyvről már írtam korábban; mivel megfilmesítés nincs kilátásban, ezért örültem, hogy legalább hangoskönyvben hallhatom. Rudolf Péter ráadásul kiváló választás volt mindehhez. A vérében van az a laza, flegma, mindenre fittyet hányó cinizmus, ami az egész regényt átszövi.

Ami csak most tűnt fel nekem: Rejtő talán ebben a regényében a legigazságosabb a nőkhöz. Egyik műve sem egy kifejezett himnusz a feminizmushoz; itt legalább némi őszintén beszélgetnek arról, az akkori korszellemben hol volt a nők helye.

Ha nekem ehhez Rudolf Péter kellett, már megérte erre a lemezre főzögetnem.

Nyugodt lélekkel nevezhetem Rejtő rajongónak magam; tinédzserkoromban imádtam, ma már csak lazítani veszem elő. Viszonylag kis lelkesedéssel viseltetek a Rejtő-hangoskönyvek iránt is: általában csak olyankor veszem meg, ha a mű kiemelkedően kötődik hozzám és megmozgatja a fantáziámat az előadó is (Ilyen volt a maga nemében önállóan is különleges Csontbrigád, Mácsai Pál előadásában).

Nem teljesen értem, hogy a nyolc részesre tervezett Rejtő-Kern sorozat első két darabja között hogyan kapott helyet A három testőr Afrikában, ami eleve egy folytatás, plusz nem olyan régen filmes adaptációt is kapott, és más kiadásban hangoskönyvben is megjelent. Szerintem vannak ennél kevésbé ismert, de izgalmas és humoros Rejtők is — van néhány darab, amiben kifejezetten reménykedem.

Alapvetően bíztam benne, hogy Kern majd új életre kelti ezeket a könyveket és tényleg — sok jeleneten hosszú idő után először képes voltam ténylegesen és hosszan röhögni. Minden szereplő saját hangon szólal meg; Kern rutinja és belélőképessége maximálisan képes érvényesülni.

Mindkét regényben fontos szerepet játszanak rémes helyesírással és nyelvtansággal íródott levelek; ezek előadása tényleg valódi színészi kihívás. Rejtő írói kvalitásaira is kiváló példák ezek a szövegek; üdítő volt őket valóban hiteles és újszerű hangon hallani.

Kicsit azért sajnálom, hogy nem huszonhat évvel ezelőtt adták ki a Rejtő-Kern koprodukciókat; már akkor is bőven Kern-rajongó voltam, és még nem voltam túl felnőtt Rejtőhöz sem.

A Csontbrigád elég különös helyet foglal el a rejtői életműben. Miközben telivér ponyva a javából, a cselekmény és a szereplők is meglehetősen széles és lendületes ecsetvonásokkal vannak felvázolva, az emberi szenvedés, szemben más művekkel — például a Három testőr Afrikában, a Menni vagy meghalni vagy Az előretolt helyőrség — itt nem csupán egy borzongató háttér a tényleges, humoros cselekmény előtt. Bár a jellegzetes, rejtői jellemkomikum a Csontbrigád lapjain is ott van, ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a regény központi, morális kérdése: mit kezd magával az ember a teljes kilátástalanság, reménytelenség és elképzelhetetlen mértékű szenvedés közepette.

Rejtőnek ez a regénye áll a legközelebb a szépirodalomhoz. Persze nem a benne ábrázolt szenvedés miatt — sokkal inkább arról lehet szó, hogy a szerzőnek volt szüksége egy nehezebb témára ahhoz, hogy ne sodorja magával szokásos rutinja, a pergő cselekmény, a vicces helyzetek és a sablonos karakterek mulatságos interakciója. Valóban, a szereplők itt talán kevésbé sablonosak, kevésbé fontos, hogy a cselekmény folyamatosan haladjon előre, ezért bonyolultabb helyzetekben is megismerhetjük a szereplőket, egymáshoz való viszonyukat — de azért ez még mindig ponyva. Az őrmesterek itt is kegyetlenek, a tisztek jellemesek és hazafiak, helyén van a szokásos, egyszerű gondolkodású, bumfordi, de tisztességes, alacsony beosztásban levő figura, a főhős pedig egy kívül-belül edzett acél figura, jelleme és fizikuma egyaránt kikezdhetetlen.

Pont azért, mert ez azért nem a szerző szokásos stílusa, a Csontbrigád az átlag Rejtő-olvasónak sokkal nehezebben fogyasztható, mint a többi mű. Az ember a mulatságos, abszurd és groteszk  helyzet után (a kivégzésére váró katona mindenféle bonyolult okoknál fogva „kimenőt kap” a börtönből utolsó napjára, ő pedig hányaveti könnyedséggel elmulatja az időt, majd taxival visszatér a börtönbe) várja a hasonlóan könnyed folytatást. Ehelyett egy isten háta mögötti büntetőtábor (ami azért nem egy reális hely, hanem nyilvánvalóan egy ponyva helyszíne) poklába kerülünk, ahová az őrök, a parancsnok és a tisztek is is büntetésből kerülnek. Másodlagos főhősünk, Sirone kapitány, egy kifinomult úriember, akit Rómából, a menyasszonya mellől rendeltek határozatlan ideig ebbe a földi pokolba megrohadni, nem az a szereplő, akivel könnyű azonosulni vagy aki magától értetődően kínálná a vidám jeleneteket. És innentől kezdve végigvonul a deprimáltság az egész regényen — még a befejezés sem mentes némi mélabútól.

A ponyvás és a szépirodalmi megoldások keveredése lehet az oka annak, hogy ennek a műnek annyira jól áll a hangoskönyv formátum. Interpretációra szorul. És Mácsai Pál valódi élettel tölti meg a történetet. Kikerekíti a szereplőket — az ő elfúló, lihegő hanghordozásával megértjük ki is és pontosan hol is tart a kapitány, jobban átérezzük a rejtélyes Csontbrigád kálváriáját, a többi tiszt helyzetét. Mácsai mindenkivel kapcsolatban erősen állást foglal, mint színész: többször olvastam a könyvet, de ebben az előadásmódban olyan volt, mintha Rejtőnek valamilyen eddig ismeretlen művével találkoztam volna.

Így, ebben a formában letehetetlen lesz a könyv. És még kísértetiesebb lesz belegondolnunk, a munkatábor víziója mennyire kísérteties előrevetítése a munkaszolgálatba vezényelt író méltatlan halálának.

(Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Úgy látszik, nagyon rám jöhetett a Rejtő-nosztalgia, mert elolvastam ezt a réges-régi klasszikust is. Ha jól kalkulálok a kronológiával, ez az első lehet a Piszkos Fred-regények közül, tehát itt mutatódik be a figura, itt ismerjük meg a hátterét — a későbbi könyvekben sokszor hivatkoznak is az itteni fejleményekre.

Anno zseblámpával olvastam a paplan alatt, lévén olvasási moratórium este tíz után a húgommal közös szobában. Izzadtam is rendesen, ami azért érdekes, mert ez egy trópuson játszódó Rejtő-regény, így elég könnyű volt az azonosulás a meleg katonai egyenruhákban szenvedő főszereplőkkel. Most, ahogy olvastam, hogyan kavarnak az angol admiralitás készletéből egy felesleges cirkálót leakasztó szereplők ide-oda Spanyolország és Burma között, ismét rámtört a régi feeling.

Gyerekként amúgy elég meghatározó olvasmány volt ez az életemben, képes voltam elhinni, hogy a fegyver- és kábítószer-csempészetnek van valami betyáros romantikája — így felnőtt szemmel visszanézve már elég furcsa, milyen szereplőket tudtam csak úgy simán, bemondásra szimpatikusnak elfogadni.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

A legutóbb valahogy feltámadt bennem a nosztalgia a Piszkos Fred figura irányába, és úgy emlékeztem, ebben viszonylag jobban ki van dolgozva ez a figura. Elolvastam, talán most először koncentráltam kifejezetten erre a vonalra. Persze azért ezt nagyon komolyan venni nem kell, mégiscsak egy ponyváról van szó, még ha a nemesebb fajtából is. De valóban, ha a sok irracionális hőstettet szétválogatjuk, akkor tényleg Piszkos Fred keveri a kártyákat végig. Amúgy két, rejtélyesen eltűnt hajó ügyében nyomoznak az előző regényekből már részben megismert figurák, Fülig Jimmy leveleinek könnyed nyelvi humora pedig ismét nagyon ül.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Talán az egyik legolvasottabb Rejtők egyike ez. Nem is csoda, itt valóban megszakítás nélkül csillog teljes pompájában a ponyvaíró Rejtő minden lelelménye és humora — és persze színtiszta ponyva az egész, a húszas-harmincas évek tipikus darabja.

Rejtő esetében a cselekményről semmiképpen sem érdemes beszélni, akit egy kicsit is érdekel és szeret nagyokat nevetni, olvassa el maga. Inkább azt említem meg, hogy most először értem el oda, hogy Fülig Jimmy kifacsart stílusú és helyesírású naplóbejegyzéseit jobban élveztem, mint magát az izgalmasnak szánt cselekményt.

„Mer sziftelen kutya ez. Ő talán meg is ölne az én helyembe engem, ha ő volna én, és én ő akkor, vagyis én ötet mint magamat megölném az én helyembe ő. Azért figyelmes olvasó megérti, csak gondolkozni kell rajta.”

Amikor még gyerekként olvastam, pont fordítva volt és nem értettem, mit eszik édesapám annyira.

Érdekes módon amúgy Piszkos Fred talán itt a legkevésbé érdekes figura; az Elveszett vagy a Megkerült cikrálóban sokkal jobban lehet érezni, hogy milyen zseniális, vén szélhámosról van szó. Ráadásul itt (az olvasó helyzetbe hozása érdekében) egy kicsit korán le is lepleződik. Azért így is remekül lehet szórakozni rajta.

Szinte észrevétlenül csipegettem el ezt a három Rejtőt.

Az első kettő talán a legismertebb regények közé tartozik, A Három testőr Afrikában esetében egy bágyadt megfilmesítési kísérlet is volt, ami véleményem szerint hatalmas hiba volt. Amit a ponyva műfaja simán elbír — széles ecsetvonásokkal felvázolt helyzetek és helyszínek, archetipikus karakterek, kizárólag az akcióra koncentráló cselekmény, az abszurditásig elképesztő teljesítmények — azok csak iszonyatos költséggel lehetnének hitelesen filmre vihetők. Ha egyáltalán: mert persze mellé lehetne tenni hihetetlen látványt, brutálisan dübörgő zenét, de a lényegen, hogy ezek lényegüket tekintve mégiscsak kisujjból kiszopott történetek, nem változtat semmi. Nem is olvasnánk őket még mindig, ha nem Rejtő írta volna őket, a rá jellemző, szenzációs nyelvi humorral és kedves eredetiséggel. Édesapám nem azért tudja harminc-negyven év távlatából is fejből idézni a Török Szultán leveleit, mert olyan mélységes karakterábrázolásról tanúskodnak, hanem mert annyira viccesek, akkorát röhögött rajtuk az ember, amire az ember aztán egész életében emlékszik.

Mindkettő alapvetően légiósregény amúgy, akárcsak a Menni vagy meghalni első fele — persze csak úgy ábrázolja a légiót, ahogy azt egy pesti kávéházban üldögélve el lehetett képzelni. A Menni vagy meghalni különlegessége éppen az, hogy az egyik nagy légióstéma, a szökés elmesélése után egyszer csak minden átmenet nélkül átmegy egy Londonban játszódó krimibe, és csak lasacskán derül ki, a regény második fele hogyan kapcsolódik az elsőhöz.

Nem világklasszis darab egyik sem, de röhögni jó — Rejtő mégiscsak klasszikus, ha humorról van szó. Amúgy az összes könyve fenn van a Magyar Elektronikus Könyvtárban — aki klassz humorra vágyik, szemezgessen nyugodtan.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Most a másik felállt, egész közel ment hozzá, és az arcába nézett.

– Itt egy a fontos: az Adat!

– Úgy van!

– Felezünk?

– Nem létezik!

Mit vitatkozzon? Hogy felezhet el valamit, ami nincs neki? Inkább pukkadjon meg ez a csibész. Higgye azt, hogy felezhetne, de nem teszi. Úgyis jön nyomban Vandramas, a mellére csap és döf! Befejezett ügy. Addig ez itt jó dühös lesz, mert ő nem felez. Ha tudná, miről van szó, az egészet odaadná rögtön. Így azonban egy dekát sem.

– Idefigyelj, ha mi ketten összefogunk, elintézhetjük Vandramast, Vuperint, Prentint, sőt Montagezzát is!

– Na, ez túlzás… Mindent elhiszek, csak azt nem, hogy Montagezzát elintézzük. Ez egyszerűen hülyeség, olyan ember még nem született a világra. Montagezzát nem lehet elintézni.

A fenti idézetben az a szép, hogy a főhős pontosan annyit ért belőle, mint az olvasó. Pencroft Tivald, a mérhetetlenül peches csavargó elvetődik Filipponba, a texasi kisvárosba, ahol évek óta nem dördült el egy lövés sem. Ráadásul még össze is tévesztik valakivel, azt gondolják, neki mindent tudnia és mindenkit ismernie kéne — miközben a leghaloványabb sejtelme sincs róla, hogy mi történik körülötte.

Rejtőnek igazából pontosan ehhez a fajta humorhoz volt a legjobb érzéke — a váratlan meglepetésekre és a kínos félreértésekre épülő szituációs komikumhoz, ahol a feszültség levezetése mindig a lehető legmegfelelőbb pillanatban történik meg.

A vadnyugati Rejtő-regények közül talán ez a legjobb. Akár filmre is lehetne vinni, nem tűnne olyan abszurd marhaságnak, mint a Három testőr Afrikában.

Egyik kedvenc Rejtőmet ugyan tavaly már elolvastuk Kathyvel, de most, a musical hatására megint kíváncsi lettem rá.

Rejtő regényeit — durva felosztásban — két részre lehet osztani: van, ami még ma is simán olvasható bárkinek, van, ami akkora ponyva, hogy csak rajongóknak érdemes kezükbe venni. Rejtő humora persze mindig ugyanolyan jó, falrengető és összetéveszthetetlen; a cselekmény viszont nem egyszer akkora blődség és annyira süt belőle, hogy a szerző maximum képeslapokból ismeri a helyszínt, a miliőt (ilyen pl. a legtöbb légióstörténete), amit már aligha lehet figyelmen kívül hagyni. A Vesztegzár a Grand Hotelben szerencsére az első kategóriába tartozik; noha a történet a trópusokon játszódik, a helyszín mégiscsak egy elegáns szálloda, a szereplők pedig többé-kevésbé hétköznapi emberek.

Persze a regény ettől függetlenül egy veretes, klasszikus ponyva, feszítően izgalmas, a teljes valószerűtlenség határát súroló  cselekménnyel, sok bűnüggyel, romantikával és jó sok, a fő cselekmény szempontjából lényegtelen, de a regényt mégis tovább színesítő mellékszállal, karakteres mellékszereplőkkel és mellékintrikákkal. Egy szóval: szórakoztató irodalom, amit nyilvánvalóan szórakoztatás céljából írtak. Ha valaki a regény alapján megpróbálna szállodát tervezni, aligha sikerülne neki, egy szállodában egyszerűen nincs ennyi mellékajtó, rejtekút és búvóhely, na meg az alaprajz leírása sem stimmel mindenhol. De nem is ez a lényeg, ezzel foglalkozni szőrszálhasogatás lenne. A lényeg az, hogy ez Rejtő egyik legkedvesebb és legviccesebb regénye, amelyik az első mondattól kezdve fogva tart és megnevettet.

Rejtő azért érdekes még, mert olykor azért már-már szépirodalom, amit csinál. Persze sok mindent be kell áldoznia a cselekménynek, de azért az emberi kapcsolatokról, egy-egy morális kérdésről azért csak-csak oda tud csempészni egy-két rejtett gyöngyszemet. Talán ezért van, hogy rá még ma is emlékszünk.