Egy francia parkban levő könyvszekrényből vettem ki ezt a kis kötetet — persze amióta KIndle-öm van, már soha nem fogyok ki az olvasnivalóból, de azért kellemes meglepetés volt és még Bordeaux-ban el is olvastam. Érdekes élmény volt mindenképpen: ez Christie második regénye, még se Poirot, se Miss Marple, két, az első világháború után a szerencséjét kereső és egy kémtörténetbe belekeveredő fiatal a regény főszereplői.

Az indítás nagyon megkapó: egy német tengeralattjáró miatt süllyedő utasszállítón vagyunk, egy amerikai diplomata — jobb híján — egy fiatal lányra bíz egy titkos iratot, hiszen neki, nőként nagyobbak az esélyei arra, hogy bekerüljön egy mentőcsónakba és túlélje a katasztrófát. A férfi holtteste aztán később előkerül, de a lány nyomtalanul eltűnik. Tommy és Tuppence — két kalandvágyó és semmiről sem tudó fiatal — aztán teljesen váratlanul nyomra akadnak.

A történet izgalmas, de fordulatos, de Agatha Christie szemlátomást még nem tudott mértéket tartani. Túlságosan sok további szereplő keveredik bele az ügybe, túlságosan is ponyvaregényízű némelyik fordulat, túlságosan is valószínűtlenek a csavarok, a regény pedig túlságosan is rigorózusan igazodik a detektívregények formulájához. Így például kitalálni, hogy ki az eseményeket a háttérből mozgató, titokzatos Mr. Brown egyáltalán nem egy nagy kunszt annak, aki ismeri a szerző későbbi regényeit vagy úgy általában a klasszikus bűnügyi történeteket.

Akárcsak a későbbi regényekben, a legélvezetesebb részek itt is a dialógusok: frissek, fordulatosak és életszerűek. Főleg a két főszereplő ábrázolása jól eltalált: nem univerzális zsenik, mint Poirot, nincs ezer év élettapasztalatuk, mint Miss Marple-nek, de jól kiegészítik egymást és a köztük levő románc is hiteles.

Amit én a legjobban élveztem a könyvben (1922 az első kiadás dátuma), az az első világháború utáni hangulat megragadása volt. Az öröm, hogy véget ért a háború, miközben a ott a szorongás, hogy akkor most mi lesz egy csomó gyökerét vesztett emberrel, és főleg mi lesz, ha megint kitör egy háború. Ettől az egész nagyon emberi lesz.

Ez volt a hatodik országos bajnokság, amit végignéztem. Online közvetítésekkel kezdtük, aztán a harmadik alkalomnál vettünk két jegyet a Trafóba — imádtuk a hangulatot, hogy közvetlenül tapaszthatjuk meg a közönség reakcióját, na meg azt, hogy nincs leakadás a közvetítésben. És minden év jobb volt, mint az előző, tavaly full extázisban lelkesedtem olyanokért, akikért korábban egyáltalán nem. Annyira lelkes lettem, hogy én is megpróbálkoztam a slammeléssel, illetve jó pár klubon voltam az elmúlt év alatt. Talán éppen ezért esett nagyon rosszul, mennyire rosszul szervezett és alacsony nívójú verseny volt az idei.

A szervezés, az olyan szinten volt gáz, hogy arra már szavak sincsenek, és elképzelni sem tudom, mi lehet az oka. Tavaly még nem erőltettem túl, hogy informálódjak a slammel kapcsolatos eseményekről, de a Facebookon folyamatosan jöttek elő az OB-vel, illetve az előválogatóval kapcsolatos hírek. Idén ez alig történt meg, az előválogatót hétköznap rendezték meg, az első fordulókat munkaidőben, online jegyvásárlás pedig idén nem volt a döntőre sem. Felfoghatatlan ez számomra, 2018-ban már minimálisnál is kevesebb szaktudás és infrastruktúra kell ahhoz, hogy ez megoldható legyen, már ha cél, hogy nyitott legyen a rendezvény — mert a jegyeket azért így, fapados csatornákon is sikerült eladni nagyon gyorsan.

Idén mintha a belterjesség lett volna az első számú szabály. Idén Magyarország rendezi az Európa bajnokságot — ezt sem hirdetik egyelőre, csak egy külföldi linket találtam. Erre is próbáltak/próbálnak pénz gyűjteni a rendezők — a rendezvényeken kirakott kartondobozokban. Az előválogatók közepette egy, a szervezőkhöz elég közel álló ember írta le, hogy neki tulajdonképpen elege van abból, hogy amatőrök indulnak a mindenki számára nyitott előválogatón, vagy a havi klubokon, ahelyett, hogy a tizedik-századik munkájukkal állnának először közönség elé. És a fő érv: a rossz minőségű slam nem vonzza majd a külsős közönséget. Hát ez nagyon nem volt cél már idén sem — hogy lesz élő közvetítés és hogy mi lesz a linkje, az is csak a rendezvény kezdete után derült ki.

A CEU elég jó helyszínnek tűnt, nyilván volt egyfajta szimbolikus jelentősége is. Idén csak egy műsorvezető volt, ami megint egy olyan mozzanat, amit nagyon nehéz megérteni — kifejezetten hiányzott a két műsorvezető közötti dinamika, és nehéz elképzelni, hogy ne lehetett volna leakasztani valakit, ha esetleg közbejött valami.

A legjobban persze az idegesített, hogy a színvonal, az tényleg rémes volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a huszonöt döntős közül hányat élveztem úgy igazából. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor mondtam el Nicoline-nek: ha ez egy klubon hangzik el, egy ismeretlen kezdő szájából, hat pontokat is alig kapna. Itt persze ismét érvényesült a tavalyi felpontozgatás gyakorlata — bár talán az is sokat elmond a színvonalról, hogy még így is sokkal alacsonyabb végeredmények születtek. Emberek ömlengése a saját egójukról, piti kis problémáikról — mindenféle játékosság, valódi teljesítmény nélkül. Kellemetlen és udvariatlan dolog, hogy a közönség nem tapsol egy ilyen rendezvényen, de nem emlékszem, hogy országos bajnokságon ennyi cseszegetésre lett volna szükség csak emiatt.

Itt van például Pinthér Anna. A Földalatti Slamben kétszer is ott voltam, amikor második lett, imádtam a pimasz, szókimondó, szemérmetlen stílusát, decemberben, amikor kedvenc nő slammerre kellett szavazni, rá szavaztam. Aztán azóta sokszor láttam nagyon rossz passzban, rengeteget hadar, és sokszor mondja ugyanazt. Most is felbukkant az Egy Kiállítás Képei, mint alapötlet, egyszer eldúdolta a promenádot, de többször nem, mert nem lett volna rá ideje a folyamatos darálás mellett — és így is egy perccel túltolta az idejét.

Nyáry Olivér is azzal bosszantott, hogy mennyire nem mondott nekem semmit. Talán őt hallottam a legtöbbször slammelni az elmúlt tizenkét hónapban, mindig volt legalább egy — de inkább több — érdekes csavar, amivel teljesen meg tudott fogni, de a mostani, rendre-rendetlenségre épülő performansszal konkrétan semmit sem tudtam kezdeni. 

Bárány Bencét sokáig egyáltalán nem bírtam; nagyon ügyes és nagyon tudja görbítgetni a szavakat, de sokszor nagyon üres nekem a formajátéka. Tavaly az egyik döntős előadása viszont mindenféle szempontból fantasztikus volt, piszkos trükkökkel teli, interaktív játék a közönséggel. Idén sem volt rossz, mi több, még azt is mondanám, hogy teljes joggal lett második — de mondjuk a tavalyi mezőnyben biztosan irritált volna. De neki legalább van saját hangja, stílusa, egyénisége és nem próbálja meg a kétszázadik bőrt is lehúzni ugyanarról a témáról.

A legszomorúbb az, hogy a legtöbb előadóra még olyan szinten sem emlékszem, hogy legalább bosszantottak volna. Semmi másra nem emlékszem belőlük, mint hogy a visszamaradt időt mutató órát bámulom, hogy mikor lesz már vége, és hogy imádkozom, hogy ne lépje túl az idejét.

Szegedi Fanni egy olyan előadó, akit mindig nagyon élvezek és most sem okozott csalódást. Feminista filozófusként nyilván tudom, mennyire óvatosan kell osztogatni a „női hang” kifejezést, de ez az előadás tényleg csak egy nőtől hangozhatott volna el, és most is ugyanolyan finom és érzékeny megoldásokkal volt tele, mint mindig. Fazekas Viktor is ugyanezt a pontosságot, személyességet és ötletességet hozza. Nagyon örültem, hogy most is: rá is szavaztam a közönségszavazáson. Mások is; ezt a kategóriát ugyanis sikeresen megnyerte.

Molnár Pétert (aki esetleg nem ismerné, még mindig olvasható egy ősrégi önéletrajza a Parlament honlapján) nagyon ritkán tudom élvezni. Nyilván a kisujjában van, mi a a slam, de nagyon nehezen szánja el magát arra, hogy tényleg jelen legyen a színpadon és nagyon ritkán kerülünk közös hullámhosszra a témáit és azok feldolgozásait illetően. Most viszont két olyan témával jött, ami nekem is egyből betalált, és olyan erővel adott elő, amit még soha nem láttam tőle. Az első fellépésétől konkrétan a sírás szélén álltam, amikor befejezte. Olyan pillanat volt ez, amiről most már tudom, hogy mindig emlékezni fogok rá; ezek kedvéért hallgatok slamet hat éve rendszeresen. Az is meglepett, hogy a második szövege annak ellenére is hatalmasat szólt, hogy az előzőben félbehagyott gondolatmenetét folytatta. Teljesen megérdemelten lett első, és sokkal nagyobb különbséggel, mint a tavalyi győztes, az idén a második fordulóba sem került Mészáros Péter (tavaly zseniális, idén erősen felejthető).

Ha van valami, amit szeretek ebben a bénán szervező, a haverokat felpontozgató, egy rendezvényt időben elkezdni és a szünetekről időben visszajönni képtelen társaságban, az éppen az a csoda, hogy a legjobb mindig nyer.

Amióta rendszeresen szervezek feminista beszélgetős klubot a munkahelyemen, gyakran tapasztalom meg, milyen vonzó sokaknak, hogy tudományos érvekkel ágyazhassanak meg konzervatív életszemléletüknek. A nők azért olyanok, amilyenek — és ilyenkor persze a viselkedésről, tehát bevásárlásról, tárgyalástechnikáról, autóvezetésről van szó, nem a nemi jegyekről –, mert annak idején így szelektálta őket az evolúció. Mert eleve másmilyen az agyuk. Mert másmilyen hormonhatások érték őket az anyaméhben.

Ezek az érvek tudományos szempontból pedig elég gyenge lábakon állnak. Az evolúció nem úgy működik, hogy amit gyakrabban csinálunk, az megmarad. Nem tudjuk, hogy a nők agya mennyire másmilyen, és pláne, hogy miért. Ugyanakkor nagyon könnyű ezeket úgy előadni, hogy megtámadhatatlannak tűnjenek: biológiaórán amúgy se figyeltek sokan, az áltudományos érvelések viszont remekül hangzanak. A nők elsősorban a bal agyféltekéjüket használják (természetesen mindannyian, minden másodpercben használjuk agyunk mindkét féltekéjét). A férfiak dolga volt a vadászat, ezért alkalmasabbak politikusnak. Rengeteg gyakorlat, türelem és háttértudás kell ahhoz, hogy bármit is tudjunk mondani ezekre az érvekre.

Cordelia Fine könyve azért remek, mert szisztematikusan veszi végig azokat a leggyakoribb állításokat, amelyeket a modern idegtudomány elméleteibe kapaszkodva szoktak előrángatni — és tudományos cáfolatot ad rájuk. Érdemes rögzíteni, hogy a tudományos nem érthetetlen, misztikusan, de tetszetősen hangzó technoblablát, hanem forrásokkal alátámasztott (a források felsorolása kb. a könyv felét teszi ki), a módszertant részletesen is részletesen felvállaló, transzparens érvelést jelent.

A könyv amúgy — mindvégig az idegtudományoknál maradva — igen sok témát felölel, a nők társadalmi helyzetének részletes elemzésétől kezdve a fejlődésbiológián és a gyereknevelésen át egészen az előítéletek és már rögzült normák erejéig. Ráadásul mindezt közérthetően, minimális természettudományos jártassággal is tökéletesen érthető módon. Ami nekem különösen tetszik, hogy nem egyszerűen szemezget a különböző kutatási eredmények között, kiemelve azokat, amelyek a szerző álláspontját támasztják alá: széles áttekintés nyújt a pro és a kontra érvekből, és óriási hangsúly van a módszertani háttér megismertetésén.

Óriási segítség volt ez a könyv, annál is inkább, mivel nekem személy szerint tényleg nem az a célom, hogy azok, akik havonta egyszer nálunk ebédelnek, a régi dogmák helyett újakat gyömöszöljenek a fejükbe. Elég hamar rájöttem, hogy sokkal hatékonyabb, ha állítások megfogalmazása helyett inkább kérdéseket igyekszünk feltenni; ha nem holtbiztosak vagyunk az igazunkban, hanem megtanulunk kételkedni. Ez a könyv pontosan ehhez a mentalitáshoz adott rengeteg inspirációt.

Nem vagyok egy nagy szuperhős-rajongó. 1989-ben kb. csak a kortárscsoportok nyomásának engedve láttam Tim Burton zseniális Batmanjét. Azóta viszont Bruce Wayne iránt, ha rajongást nem is, de egyfajta nosztalgikus kötődést azért érzek. Minden filmet azért nem láttam, csak amiket a kritikák is ajánlottak — Christopher Nolan trilógiáját én is szerettem, a második részről még elemzést is írtam (majdnem napra pontosan tíz éve), illetve ezen utolsó filmek hatására végre a képregényekbe is belekóstoltam egy kicsit.

Az olasz utam miatt lett egy Netflix előfizetésem, és amikor a feleségem egyszer nem lehetett velem, próbaképpen, unaloműzőként kukkantottam bele a pilotba. Nem vagyok egy sorozatfüggő típus, a House of Cards-t például minden szemmel látható előnye mellett is simán abbahagytam a második rész után; tévénézős éveimben sem voltam képes a napjaimat az éppen aktuális sorozatnak alárendelni. A Gotham mégis magába szippantott és nem kis meglepetésemre Nicoline-t is rá tudtam venni, hogy nézze velem.

A sorozat azért működik nagyon jól, mert úgy mer új és kreatív lenni, hogy közben mélységes tisztelettel van az alapanyag iránt. A Batman-mitológia nem egy monolit képződmény, rengeteg művész letette már a saját elgondolásait az asztalra, mind a főhősnek, mind az ellenségeinek (és a szuperhős-műfajban ők legalább olyan fontosak, mint a főszereplő) többféle háttere és előtörténete van — és ezek hol tekintetbe veszik egymást, hol nem. Jack Nicholson és Heath Ledger Jokere sehogyan sem hozható fedésbe egymással: két külön figuráról van, két, egymással nem érintkező univerzumból; a két filmet csak a közös mitológia tartja össze. Vannak íratlan szabályok, amelyeket be kell tartania: Jokernek a lelke legmélyéig gonosznak kell lennie, Batmannek (hacsak be nem üt valami katasztrófa) pedig egy, a rend és az igazság mellett álló sötét lovagnak.

Ezt a Gotham készítői is remekül érzik: miközben új kezdetet írnak a sagához, tartják magukat az alapszabályokhoz. A történet nem eredetibb a kelleténél. Aki rajongó vagy legalább közepesen ismeri a Batman-univerzumot, az természetesen tudni fogja, merre tart Mr. Freeze vagy Poison Ivy. Viszont a legtöbb fordulat, a legtöbb nehézség teljesen új  — nem számítva persze az egyáltalán nem ritka hommage-okat, amelyek használata viszont teljesen arányos és elég egyértelmű ahhoz, hogy ne lehessen lopásnak nevezni.

Jim Gordon figurája nagyon szerencsés választás. Egy olyan, állandóan visszatérő szereplő Batman-történet összes interpretációjában, aki a címszereplő mellett szinte törvényszerűen szorul a háttérbe. Ez a sorozat végre meghatározó módon róla szól, felépíti a karaktert, amelyik majd megfelelő társa lehet Batmennek — aki, mintegy mellékesen, több ismert főgonosszal együtt, szintén felépül a sorozatban.

Számomra ez az azért is szimpatikus, mert az általam ismert művek általában két rossz közül választottak: vagy villámgyorsan, a semmiből építették fel ezeket a szereplőket, vagy el kellett hinnünk, hogy csak úgy vannak. A Batman returns-ben a Macskanő szinte pillanatok alatt válik karcsú, vonzó, ellenállhatatlan antihőssé; a Sötét lovagban a Joker csak úgy lesz, fogalmunk sincs, ki ő, honnan jött és hogyan lett belőle nagy hatalmú, démoni gonoszságú szörnyeteg. A Gotham viszont pont ezt a feladatot vállalja fel: ráérősen, valódi szenvedéseket, kemény konfliktusokat és igazi morális dilemmák sorozatát felvállalva építgeti a szereplőket.

Persze a sorozat mindezekkel együtt is lehetne gyenge. De nem az. Egyrészt Gotham, mint város, remekül sikerült: részletgazdag, színes és hangulatos. Egy sajátos, kortalan világ, ahol nagyon is hihetően tud működni az az erős kontrasztokra építő társadalom, ami a Batman-történetek alapvető kelléke. Alapvetően különbözik ez a világ például a film noirok szürke, megkérdőjelezhető erkölcsi döntésekkel teli, identitását kereső univerzumától. Gothamban mindenki tudja, mi a jó és mi a rossz — maximum úgy dönt, hogy nem az erkölcsileg helyes döntést hozza meg.

A másik elengedhetetlen kellék a megfelelő atmoszférához a stílus. Gothamban a feketének is százféle árnyalata van. Pont azért, mert nincs erkölcsi szürke zóna, a gonoszság tudatos döntés kérdése, az erkölcsi állásfoglalás esztétikai választás is egyben. Ami — a képregényekkel teljes összhangban — életstílust, divatválasztást is jelent. Ami a műfaj harsogó, erős kontrasztjait is figyelembe véve olyasmi, ami rögtön életszerűvé teszi a hősöket: nem egyszerűen gonoszak, mert gonoszak akarnak lenni — identitásuk, álmaik vannak, amit ilyen torz és kegyetlen módon akarnak beváltani.

A sok tökéletesre sminkelt, hol csak tökéletes eleganciával, hol kifejezetten kihívóan öltöző nő láttán a feleségem megkérdezte: nem gondolom, hogy ez a film egy kicsit szexista? Haboztam egy kicsit, de nem gondolom. A Gothamban ugyanis nem csak a nők teszik magukat közszemlére, helyeznek hatalmas hangsúlyt az öltözködésükre, igyekeznek magukat szexuálisan vonzónak feltüntetni. Ez egy szenvedélyes, túlfűtött, ha úgy tetszik, romlott világ — de a nők semmiképpen nincsenek a háttérben (ráadásul a sorozat saját karakterei is majdnem mind nők). Meghatározó, a férfiakkal egyenrangú szereplői ennek a világnak, ami annál is inkább lehetséges, mivel Gotham — akárcsak a többi Batman-történet — egyáltalán nem egyfókuszú. Persze, Bruce Wayne, vagy — a sorozat esetében — Jim Gordon nyilván egy kulcsfontosságú szereplő; messze nem dominálják annyira a cselekményt, mint egy hagyományos akciófilm hősei. Az ellenségek színes, egyedi karakterek, akiket meg kell tudnunk különböztetnünk egymástól — ehhez pedig meg kell ismernünk őket, saját kalandokra van szükségük. Másrészt rendszerint több mellékszál is fut egymással párhuzamosan — ezek meg azért kellenek, hogy megágyazzanak az alaptörténet későbbi fordulatainak.

Mindezek mellett a sorozat még jól meg is van írva. Kifejezetten szórakoztatóak a fordulatok, jól épülnek egymásra különböző cselekményszálak, és a dialógusok is elfogadhatóak. Ebben a műfajban természetesen elengedhetetlenek a visszatérő mondatok, a színpadias kifejezések, amitől sokszor elég kiszámíthatóak a beszélgetések is. A humor viszont a legjobb fajta: nincsenek ócska kis humorzsákok a szereplők között, az ironikus, cinikus mondások természetesen jönnek mindenkinek és nagyon jól ülnek.

Mint egy Batman-kocarajonó, számomra rendkívül üdítő az is, hogy milyen fontos és komplex szerepet tölt be a Riddler és Pingvin karaktere és hogy mennyire sokoldalúak ők is. Ez az első Batman, ahol nem mindig Bruce Wayne-ért szorítok.

Berlinben bukkantam erre az együttesre — épp az East Side Gallery-t akartuk megnézni, amikor beléjük botlottunk a folyóparton:

Nekem nagyon megtetszettek rögtön, csak úgy áradt belőlük a szabadság és a függetlenség — kiválóan illettek Berlinhez is, abban pedig, hogy pont a Fal tövében játszottak, volt is valami szimbolikus. Rögtön meg is akartam venni a CD-jüket, de Nicoline persze lekapcsolt, azzal a felkiáltással, hogy sose fogom őket meghallgatni. Különben is — turkált egy kicsit a telefonján — ha annyira érdekelnek, hallgassam meg őket Spotifyon.

És lőn. Elég sokat járok gyalog, most, hogy már nem kell minden, zenehallgatásra szánt másodpercemet a tangónak szentelnem, foglalkozhatok olyan frivol dolgokkal, mint egy random ír rockbanda hallgatásával. Nem állítom, hogy a legkifinomultabb zene, amit valaha hallgattam, erősen ritmusos, nem nagyon kemény rockzene, kevéssé torzított gitárokkal, közepesen pörgős tempóval, fülbemászóan egyszerű dallamokkal.

Persze nehéz megmondanom, pontosan mit is szeretek bennük: a frissességüket, vagy azt, hogy ha beteszem őket a fülembe, egy kicsit mindig Berlinben érezhetem magam.

A Cinders és a Blackwell-sorozat után megint vágytam egy jó sűrű történetre, valódi erkölcsi problémákkal, izgalmas karakterekkel, egyedi csavarokkal. A Life is Strange-ről algi írt nagyon röviden, de nagyon csábítóan a Facebook-on, öt euró volt az egész, gondoltam, kipróbálom.

Előrebocsátom: nem jutottam sokáig. Talán ötből az első epizód első ötödéig. Elsőnek akkor dobta le a láncot az agyam, amikor az időutazó képességét frissen felfedezett lánynak teljesen banális problémákat is időutazással kell megoldania. Algi szerint ez normális, ez egy időutazós játék, de azért a Blackwell-sorozatban sem kellett minden ajtón asztráltestben átkommandózva megkeresni valami feliratot, mielőtt bemehettünk volna. Úgyhogy az egyik ilyen tömény hülyeségnél rögtön félretettem egy játékot.

Pedig az alapok nem indulnának rosszul: fotózást tanuló főiskolások között vagyunk, rajzfilmszerű, ízlésesen megrajzolt környezetben. Aminek a sűrűsége sajnos messze nem egyenletes: vannak terek, amelyek részletgazdagok és realisztikusak, mások üresek és bántó élességgel emlékeztetnek bennünket arra, hogy pár háttér előtt animált 3D-s figurát nézünk mindössze. Ugyanez a karakterekre is igaz: vannak egészen életszagú arcok és vannak még fröccsöntött műanyag modellnek is gáz szereplők.

Amikor kihisztiztem magam, újrakezdtem az egészet, benyaltam, hogy nekem mostantól mindenért időutaznom kell — aztán, amikor a legjobban kellett volna, nem volt rá lehetőség, viszont addigra át kellett rágnom magam pár nevetséges, erőltetett, túlhúzott, a valósággal még csak nem is érintkező tinédzserdrámán. És akkor jött az Érzés, ami akkor éreztem először, amikor anyám monokróm, LCD-képernyőjén túlságosan sokáig toltam a Wofelnstein 3D-t. A fültő alapú mirigyekből kiinduló, görcsös émelygés.

A játékbeli barátnőm például dühös rám, mert öt vagy hány évig egyszer sem hívtam fel. Lehet, hogy a nagymamám részéről ez még egy valós elvárás volt volt, de bakker Chloé, get a life: ha valaki elköltözik a környezetedből Seattle-be, és nem jelentkezik, akkor lehet, hogy épp identitáskrízist él át, legyél jó kislány és hívd fel te. Írjál neki e-mailt. Rakjál be egy Skype sessiont. De ezt persze nem mondhattam, elvékonyodó cérnavékony hangon kell nevetséges álkifogásokat nyöszörögnöm.

Úgyhogy amikor fent nevezett barátnő szétdekorált szobájában körülnézve kellett volna folytatnom a történet előregördítését, úgy döntöttem, nekem ennyi elég is volt. Ahogy a Witcher 2-ben is úgy gondoltam, nem érdekel, ki nyírta ki a királyt és hogy felőlem az összes elf lázadó felakaszthatja magát, itt is úgy éreztem, hagyom ezt a nyáladzó hipszterekkel teletömött kis koszfészket a francba, bogozgassa a nevetséges problémáikat akinek erre van gusztusa. Én játszom inkább még egy kis Batmant.

Az egész egy algi-féle megosztással kezdődött:

Aztóta vonzódom a posztapokaliptikus irodalomhoz, amióta Balu egyszer kölcsönadta nekem a Hozsánna néked Leibowitzot. Persze jóval előtte megvolt Bogáti Pétertől az Utolsó ember, még a városmajor utcai gyerekkönyvtárból kölcsönöztem ki; ennek megfelelően aztán ez egy elég szoft megközelítése is a témának. Persze nagyon nehéz ezt jól csinálni: végtelen mennyiségű nyomorúság van, amiből meríteni lehet. Ha nem akarunk elmerülni a fájdalompornóban, a szenvedést valódi téttel bíró erkölcsi, társadalmi, tudományos dilemmákká kell konvertálni. A Hozsánna néked Leibovitz! évszázadokat felívelő története miatt lesz igazán jelentős mű: miközben mindig egyes emberek életéből kapunk meg egy-egy epizódot, ezek egy monumentális, ciklikus felépítésű eposszá állnak össze. Cormac McCarthy-tól Az Út elsősorban a szülői szeretetről szól: az apa a fiából merít reményt a továbbéléshez, még a legreménytelenebb körülmények közepette is. Miatta igyekszik megtartani bizonyos alapvető erkölcsi szabályokat a társadalmi konvencióktól már teljesen mentes, elvadult világban, miatta keresi fáradhatatlanul a lehetőséget a továbbélésre — életének egyetlen célja, hogy a fiú nélküle is képes legyen továbbvinni a reményt. Lem Fürdőkádban talált kézirata gyilkos fekete komédia, amely egy szélsőségesen izolált csoporton keresztül azt mutatja be, milyen nevetséges görcsösséggel tudunk ragaszkodni a szabályokhoz és a konvenciókhoz akkor is, amikor annak már semmi értelme.

Az algi által keresett film, az O-bi, O-ba, A Civilizáció vége sok szempontból hasonló alapokról indít, mint Lem regénye (ráadásul ugyancsak egy, a lengyel szocializmusban született sci-firől van szó). Az atomháború után a katonák megpróbálnak legalább egy maroknyi embert egy biztonságos óvóhelyre kísérni: a háború túlélői azonban gyűlölik a katonákat, nem hisznek nekik. Így a propagandáért felelős szakemberek kitalálnak egy legendát: a túlélőkért hamarosan eljön a paradicsomi körülményeket hozó Bárka — ha hajlandóak ezt az erre kijelölt helyen megvárni. A film ennek a közösségnek az utolsó napját mutatja be, az egyik propagandista, Soft szemszögéből.

Eddigre a megmentett emberek fele már halott; az sem látszik, hogy a nukleáris tél végén ez a legyengült, szellemileg és erkölcsileg is folyamatosan és rapid módon erodálódó közösség hogyan fog bármit is újjáépíteni. Ráadásul az óvóhely állapota is folyamatosan romlik; eleve csak egy ideiglenes rejtekhelynek épült, javítására sincs érdemi esély. A közösség tenni akarását ráadásul pont az bénítja meg, amivel kezdetben mobilizálhatóak voltak: nem hajlandóak belenyugodni abba, hogy nyomorúságuk végleges állapot, mindannyian a Bárka jelentette csodát várják. Mi több, maguk is építik tovább a legendát: a feketepiacon egy ezüstből kovácsolt játékpénzzel fizetnek, és mindenki meg van győződve róla, hogy a Bárkán ez a lesz majd a hivatalos fizetőeszköz. Ahelyett, hogy a túlélésükön dolgoznának, azt igyekeznek megőrizni magukban, ami majd a Bárkán lenne majd hasznukra. És persze mindenki elzárkózik a valóságtól: hiszen miért akarná bárki is tagadni a Bárka létezését, ha nem létezne valójában?

Szemlátomást egy alacsony költségvetésű filmről van szó, ami szokszor nagyon művi megoldásokkal dolgozik. Érthető, hogy mik a problémák, amire a film megpróbálja felhívni a figyelmet, de ha alaposan figyelünk, az is látható, hogy ez a társadalom, ebben a formában csak egy filmben létezhet. Mi készteti például a lakosság nagy részét arra, hogy egész nap egy hatalmas csarnokban lézengjen? Világos, hogy azért van bordélyház, hogy lássuk, még a világvége után is csak az olcsó gyönyöröket hajhásszuk, de ha emberek halnak éhen, hogy lehet ezt ilyen színvonalon fenntartani? Miért nem gondolt a vezetőség egy évig arra, hogy mi lesz a következő lépés?

A film szokszor mindezek ellenére is működik. A bőrünkön érezzük a zsigeri utálatot a kicsinyesség, a szűk látókörűség iránt, nem tudunk kitérni a fogcsikorgató frusztráció elől a minden racionalitás elsöprő emberi butaság láttán, és a főhőssel is nagyon könnyű azonosulni — minden gyengeségével és hibájával együtt. Ami nekem a legjobban tetszett, az a befejezés: bár a végső megsemmisülést hozza magával, sikerül ezt felesleges naturalizmus nélkül, méltóságteljes szomorúsággal bemutatni.

Alapvetően a szokásos formulát megtörő történetszerkezet miatt volt érdemes elolvasni ez a könyvet: a történetben már visszavonult magánnyomozó ezúttal nem egy bűntényt próbál  kinyomozni — annak elkövetését próbálja megakadályozni. Mivel tisztában van vele — és ennek hangot is ad –, hogy ő minden idők egyik legzseniálisabb detektívje, azt gondolja, rutinfeladat lesz ez neki. Aztán szépen lassan egyre rosszabbra fordulnak a dolgok.

Sajnos sem a karakterformálás, sem a megoldás nem tud felnőni az ambíciózus alaphelyzethez: a karakterek rettentő laposak és érdektelenek, a megoldás pedig végül csalódást keltően triviális.

Hugh Fraser narrációja továbbra is klasszikus.

Imádom Raymond Chandlert, különösen akkor, ha Elliot Gould narrálja. Elképesztően testhez álló választás, pedig a színészt én a Jó barátokból, Jack Gellerként, Ross és Monica apjaként ismertem meg. Fantasztikus karakterszínészről van szó, elképesztően hitelesen játssza a mocskos ügyekben turkáló keményfiút.

Maga a rokonszenv nem teljesen magától értetődő, mert Chandler történetei detektívregényként alig-alig működnek. A műfaj elég hamar kialakította a saját szabályait; ezek a történetek pedig nem nagyon illeszkednek ebbe a keretbe. Általában valóban van valami rejtélyféle a háttérben, de ennél a szerzőnek ennek aprólékos bontogatásán kívül sokkal fontosabb az atmoszféra. Az amerikai életstílus alapvetően változott meg a harmincas-negyvenes-ötvenes években; Chandler filmszerű plasztikussággal képes ábrázolni ezt az identitáskrízist. Magánnyomozói gyakran kerülnek kapcsolatban a társadalom perifériájával, védtelen, kiszolgáltatott emberekkel, illetve olyan figurákkal, akik a nagyvárosi zavarosban halászva élnek vagy éppen gazdagodnak meg. Ezek a karakterek természetesen nem valódi reprezentánsai az amerikai társadalomnak; a társadalmi problémákat, az elidegenedéssel éppen csak ismerkedő világ nehézségeit viszont nagyon érzékletesen mutatják be.

Ami engem mindig megfog, az a szerző állandó, szűnni nem akaró törekvése arra, hogy ezekbe a sötét, reménytelen történetekbe belevigye saját, nagyon jellegzetes, cinikus romantikáját — ugyanazt kicsit szürke, kicsit mocskos, de azért szilárd erkölcsi tartást, amit a Casablankja Rickje révén majdnem mindenki ismer.

Éppen Berlinben olvastam ezt a berlini vonatkozásokkal jócskán teletűzdelt könyvet. Annak ellenére, hogy a cselekmény teljes egésze Londonban játszódik, a náci könyvégetések, a zsidóüldözés ugyanúgy ott vannak a történet hátterében, mint Berlin kettéosztottsága a hidegháború idején. A Suszter, szabó, baka, kémhez hasonlóan itt is rengeteg a flashback, amelyek aztán kulcsot adnak a sötét és meglepő finálé megértéséhez.

Maga a történet amúgy nem túlságosan figyelemreméltó: nagy műgonddal összerakott, kellemesen bonyolult gyilkossági rejtély, de semmi olyasmi, amivel kiemelkedne az elmúlt száz év krimiirodalmából. Ami irodalmilag megkülönbözteti, az a történet filozofikusabb vonulata, és persze a szerző nagyon jellegzetes, finom, csendes, kissé melankolikus írói hangja. John le Carré annak idején maga is az Intelligence Service alkalmazottja volt; talán ezért is van különös érzéke ahhoz, hogy a hidegháború kelet-nyugat szembenállását sokkal ambivalensebbnek mutassa, mint a nála kényelmesebb szerzők. Több könyvén is átüt az égető vágy arra, hogy megértse azokat, akik a másik oldalon dolgoznak; hogy bemutassa azokat az emberi sorsokat, vágyakat és érzéseket, amelyek oda vezetnek valakit, hogy a szocialista rezsimeket támogassa.

Itt is ez az igazi rejtély, és nem az, hogy miért lett öngyilkos Samuel Fennan; a regényt pedig pont az teszi üdítővé, hogy nincs végleges, egyértelmű válasz.

Én a könyv után más szemmel néztem Kelet-Berlin emlékeire.

Jó sokszor néztem már végig a Jó barátokat — abban szerepel ez a könyv (a Gutenberg Galaxisban illusztrációkkal együtt hozzáférhető), de eddig valahogy nem jutott eszembe, hogy utánanézzek.

A történet főszereplője egy kis játéknyuszi, aki egy kisfiú kedvenc játéka lesz. A könyvnek van egy saját, mágikus realista univerzuma: a játékoknak is van tudatuk, tudnak beszélgetni egymással, meg mondjuk az állatokkal is, de nem számítanak Valódinak. A Valódiság elérése minden játék, így a nyuszi legfőbb álma is. Ebben az ajándékban viszont csak azok részesülhetnek, akiket a „gazdájuk” igazán szeret. Hogy mi az az „igazán”, mit is jelent(het) pontosan a Valódiság — ez a cselekmény tétje.

Felnőtt olvasóként az a nagyon megkapó, milyen pontosan, sok beleérzéssel, mennyire pozitívan ábrázolja a gyerekek kapcsolatát a nekik fontos dolgokkal. Kicsit Lázár Ervinhez hasonlít, ahogy a gyerekek többet képesek belelátni a világba, mint a korlátolt, a mindennapi élet szürke valóságához ragaszkodó felnőttek, és ahogy a végén ez a világlátás győzedelmeskedik is.

Az illusztrációk remekül illeszkednek a történethez — egyrészt pontosan azt mutatják, ami a mesében elhangzik, másrészt ezeknek az akvarelleknek nagyon sajátságos, egyedi hangulata van.

Napokig elvarázsolt ez a kedves kis történet.

A könyv hamar az egyik kedvenc regényem lett , angolul és magyarul is többször elolvastam (és csak ezért is kifejezetten sajnálom, hogy nem tudok németül). A film azonban, attól tartok, végletesen félreértelmezi a regény mondanivalóját. Abszolút lényegtelen ugyanis, kiderül-e valaha is, hogy a magát Adolf Hitlernek nevező szereplő valóban Adolf Hitler-e.

A regénynek ez a húzása persze kulcsfontosságú a történet értelmezése szempontjából — de kifejezetten egy olyan gesztus, amely kizárólag nekünk, az olvasóknak szól. Azzal szembesít bennünket, hogy ha maga Hitler térne is vissza, őt sem fogadnánk másképpen, mint jóindulatú, málészájú polkorrektséggel. Ez egy fontos referenciapont számunkra, de a regény szereplői szempontjából teljesen indifferens. Hitlert nem hitlersége, hanem az általa terjesztett náci szarságok miatt kell kell elítélni.

A film viszont mindent erre az egy lapra tesz fel, és ez természetesen alapjaiban határozza meg az adaptáció súlypontjait. A könyvnek egy fontos mozzanata Hitler folyamatos, villámgyorsan felfelé ívelő diadalmenete a tömegmédiában, a mögötte gyakorlatilag hezitálás nélkül felsorakozó, egységes tömeg. Mindenki a pártjára áll: az opportunista senkik ugyanúgy, mint a karakteres vezetők, a minőségi tartalomra áhítozó profik, a naiv diákmunkások és — a regény egyik legtorokszorítóbb jelenetében — a holokauszt-túlélők is. Mivel a film azzal akar játszani, hogy ki és mikor jön rá Hitler „titkára” (aki persze soha nem titkol semmit), ezért ellenérdekek és ellentétek olyan hálóját fonja a mellékszereplők köré, amelynek bogozgatása a film nagy részét elviszi. Sensenbrink és Sawatzki, a Hitler tévéműsorait készítő cég munkatársa a regényben semmiféle érdemi viszonyban nincs egymással — itt az ő (az új szereposztás szerint teljesen egyenlőtlen) rivalizálásuk a történet egyik motorja.

Pedig amúgy sok jó ötlet van, ami dinamikussá teszi a rengeteg belső monológ miatt amúgy is nehezen filmesíthető történetet. Kiváló ötlet például, ahogy filmet is csinálnak az új Hitlerből — számos remek jelenet jön a különböző „film a filmben” helyzetekből. Az események időrendjének cserélgetése is sűríti a cselekményt; a féldokumentarista operatőrmunka pedig tényleg valóságközelivé, realisztikusabbá teszi a végeredményt.

Vannak viszont olyan momentumok, amelyek eredeti ötletek ugyan a regényhez képest, de végül is nem vezetnek sehová. Valóban egy kicsit erőltetett a könyvnek az a része, ahogy Hitler a nulla egzisztenciából eljut a létfenntartáshoz szükséges minimumig. TImur Vermes ezt nem túl elegánsan oldotta meg, a film pedig leáll problémázni ezzel — végül is azonban ugyanott vagyunk, a történet nem lesz több az újabb részletektől.

A filmnek a vége a legerősebb. Itt már a migrációs válságra is reagálnak a készítők, ügyesen rezonálva a könyv befejezésére. A film azonban még így is lapos és érdektelen marad — messze nincs az a brutális, fegyelmező ereje, ami a könyvből még sokadik olvasásra is átjön.

Nem nagyon szorgosan, de azért igyekszem nyomon követni az Atlantisz-kiadó Platón-összkiadását. Ez a Karácsonyra beszerzett kötet csak arra emlékeztetett, miért is nem lett belőlem gyakorló filozófus a diplomám megszerzése után.

Olcsó poén lenne most idézgetni a szövegből, maradjunk annyiban, hogy a szöveg tetemes részéből egy árva szót sem értettem. Még azután sem, hogy elolvastam az utószót — egyrészt ez sem túlságosan érthető, másrészt lehetetlen volt kapcsolatot teremtenem a magyarázat és tényleges, szó szerintit fordítás között.

Ami pedig kár, mert a kötet ugyanolyan gondos munka, mint az összes eddigi az összkiadásban: gondosan ellátva jegyzetekkel, kitérve az esetleges fordítói nehézségekre, ahol feltétlenül szükséges, ott megadva a szükséges kontextust is.

Érdekes kérdés, mennyire lehet elvárni, hogy egy átlagember számára teljesen hozzáférhetetlen filozófiai művet elmagyarázzanak a szélesebb olvasóközönségnek. És „szélesebb olvasóközönség” alatt akár a filozófusokat is érthetjük; elvégre nemcsak, hogy diplomát szereztem ebből, de ha nem is közvetlen pénzkeresetre de rendszeresen használom is a filozófia eszköztárát a mindennapjaimban is. Mégis, néha még ma is eszembe jut, hogy úristen, nekem még le kell vizsgáznom Hegelből vagy Kirkegaardból. A klasszikus görög filozófiát azért úgy általában értettem annyira, hogy egy magabiztos hármassal kivágjam magam az írásbeli vizsgán — de ha valaha is, bárhol a Parmenidészt húztam volna, nem biztos, hogy átengednek.

Lehet, hogy egy ilyen, könyvesboltban is bárki által megvásárolható könyvhöz akár lehetne olyan utószót is írni, amiből mindenki megérti, nagyjából miről van szó. Utána bele lehet menni a filológiai szőrszálhasogatásokba. Nem mondom, hogy óriásit lendítene ez a filozófia nem túl fényes hírnevén, de hogy őszinte legyek, olyan helyzetben vagyunk, ahol minden apróság segíthet.

Imádom a Földalatti Slam klubjait — így pár hónap aktív slamre járás után messze ők a kedvenceim. Barátságos a hangulat, nagyon pozitív hangulatú a szervezés, nincs akkora tolongás a szereplésért, mint a legnagyobb klubban, az SPB-ben, de még a közönséget is jobban szeretem.

A költészet napi rendezvényük új helyszínen volt, elég masszív programmal készültek, ami engem elég erősen aggasztott, mert bár sok előnye van ennek a stábnak, a feszes szervezés nem tartozik közéjük. Most nagyon kiemelték, hogy legyen ott mindenki időben, mert erősen létszámkorlátos a helyszín. Én ott voltam időben, de bemenni nem lehetett, mert csúszásban voltak. Esküszöm, valami szabály lehet, hogy ha slam rendezvény időben elkezdődik, akkor az nem számít. Mindegy, előbb-utóbb persze muszáj elkezdeni.

Meghívott előadókkal, fiatal költőkkel kezdtünk, volt, aki jobban tetszett, volt, aki kevésbé, de azért ez rendben is van így — összességében elég üdítő élmény volt. Még frissítőbb lett volna, ha nem néztem volna görcsösen az órámat, hogy meddig fog ez tartani, mert nagyon sok fellépő volt, én is közéjük tartoztam, és azért szerettem volna még a hajnal első sugarai előtt távozni.

A fellépők után egy monstre szünet, aztán kezdődhetett is a verseny. A Földalatti slamen két host-páros váltja egymást — az egyik ismeri az órát, a másik nem. Most éppen Bíró Dénesen és Molnár Péteren volt a sor, és már a második performansz után láttam, hogy ez egy sárkányosabb este lesz. Ami amúgy csak azért vacak, mert náluk aranyosabb, kedvesebb házigazdát el sem lehet képzelni, pozitívak, befogadóak, türelmesek, toleránsak, csak a szorzás művészetét kellene elsajítaniuk. Van 22 fellépő, mindegyiknek van 3,25 perce, akkor 3,25×22=71.5 percnél gyorsabban akkor sem lehet levezényelni a versenyt, ha mindenki futólépésben hagyja el a színpadot és a következő már ugrásra készen áll, bekészített szöveggel a kezében. Lesz ugye 2 szünet, mert miért is ne, ha mindegyiket 5 percesre hirdetik, akkor 20-25 perc alatt talán meg is lehet őket úszni darabonként, és akkor innentől kezdve nem olyan nehéz kimatekozni, hogy mennyi idő jut a konferansziék szöszmörgésére, ugyanannak a történetnek a háromszori elmesélésére, szó szerinti ismétlésben, illetve hosszabb esztétikai-morálfilozófiai szimpóziumokra egy-egy slamszöveg után.

11-kor még heten hátravoltunk, és nagyon örültem, hogy én is benne vagyok a hétben. Ha ugyanis már felléptem, nincs az az isten, hogy eljöjjek, mielőtt mindenki elmondta a magáét, így viszont, ha fájó szívvel is, de lehúzathattam magam a listáról, és búcsút inthettem a rendezvénynek. Baromira sajnáltam, mert a kedvenceim még hátra voltak, de aznap már mögöttem volt egy feminista kerekasztal-beszélgetés, és már szabályosan gurult a fejem lefelé.

Persze büntetésem nem maradt el: mindhárom nyertes produkció az utolsó etapban hangzott el. Kétségbeesésemben ezúton is ajánlanék a szervezők figyelmébe egy másutt már fényesen bevált megoldást.

Kafka színpadra vitele sosem egyszerű feladat: valahogy át kell adni az írások torokszorongató szürrealitását, a csavaros történetvezetést, mindezt a kőkemény realitás talaján állva, úgy, hogy ez beférjen a színház keretei közé. Az Örkény brilliánsan oldotta meg a feladatot — még ha a közönségből nem is mindenkinek a gyomra vette be a végeredményt. Kérdés, mire számítottak, amikor beültek Az Átváltozásra — ami önmagában is az egyik legkeményebb Kafka írás.

Az Átváltozás  mellett azonban számos más (nem egy befejezetlen) Kafka mű is szerepel: ezek egymással párhuzamosan futnak — miközben folyik a címadó novella cselekménye, az — néha teljesen észrevételnül — egy másik kafkai írásba folyik át. A novellákat sokszor maguk a szereplők narrálják; ez a megoldás már a József és testvéreiben is kiválóan működött és most is beválik. Az írások egyik összekötő eleme a kegyetlen, érzéketlen, énközpontú apa figurája: mindenhonnan ezt a motívumot emelik ki, és hosszasan idéznek Kafka apjának írott (soha el nem küldött) leveléből is.

Az Örkény előadásainak a színpadkép sokszor nagy erőssége, az előadások sikerének egyik kulcsa: itt is ez a helyzet. A színpad közepén magasodó, sokszög alakú, minden oldalán többtagú ajtókkal és kinyitható ablakokkal határolt, forgatható belső tér olyan komplex megoldásokat, mozgásokat tesz lehetővé, amelyekre szükség is van az ugyancsak bonyolult struktúrájú történetek megjelenítéséhez. A belső ablakokon keresztül kifelé kukucskáló színészek ugyanúgy lehetnek egy vonat utasai, mint a féregtestbe zárt Georg Samsa személyisége, amely kétségbeesetten igyekszik felvenni a kapcsolatot a külvilággal.

Bizarr sminkek, gumimaszkok, parókák egészítik ki a többségükben Kafka-korabeli ruhákból álló jelmezeket — szintén a szürrealitás, az elembertelenedés, a bizarr felé tolva az előadás hangulatát.

A főszerep(ek)ben Polgár Csaba brillírozik: akárcsak a IV. Henrikben vagy a Hamletben, itt is remekül illik hozzá a talajt vesztett, identitását kereső fiatalember alakja. Másik személyes kedvencem Kovács Zsolt, aki az apafigurákat, illetve a Fegyenctelep tisztjét formálja meg. A Fegyenctelep amúgy is az egyik kedvenc novellám Kafkától, és itt egy egészen különleges, a zűrzavaros hangulatot különleges, feszült, letisztult nyugalmával megtörő epizódja az előadásnak.

Sötét és felkavaró darab ez a Kafka-antológia, de csak annak nem ajánlom, aki Kafkát sem szereti.

Ha nem is a kedvenc Shakespeare-em a Hamlet, de azért így is imádom. Az Örkény előadása nagyon megfogott, kifejezetten kíváncsi voltam hát egy eredeti angol produkcióra, Benedict Cumberbatch pedig nagyon ígéretes színész volt a főszerepre.

Összességében véve nem voltam elájulva, bár a kulturális különbségek önmagukban is mellbevágóak. A színpad méreteit tekintve monumentális. Budapesti színházlátogatóként ahhoz vagyok hozzászokva, hogy valahogy meg kell oldani, hogy a nagyon is véges tér egy kicsit kitáruljon — itt nincs ilyen probléma, bőven van hely mindenre, grandiózus díszletekre, egymástól a csak üres térrel elválasztott jelenetekre.

Ami engem meglepett, hogy mennyire klasszicizáló az előadás. Lawrence Olivier legendás filmfeldolgozása hetven éves — ez a színpadi produkció körülbelül ugyanazt a felfogást adja vissza. Hamlet őrülete kissé játékosabb, a ruhák nem próbálnak korszerűek lenni, hanem modernek, van szemüveg, öltöny és hátizsák — de ezek csak esztétikai apróságok, érdemben nem változtatnak a darab értelmezésén. Nincsenek kiszólások, nincs valódi modernizálás — a darabot adják elő, a lehető legsterilebben. Ha hangoskönyv formátumban hallgattuk volna az előadást, akkor sem veszítettünk volna sokat. Nincsenek zsigeri, testközeli interakciók, nincsenek valóban modern metakommunikációs gesztusok — professzionális, de kissé színtelen színészi játék van.

Ami nekem azért különös, mert a Hamlet szerintem pont azért friss és életszerű mind a mai napig, mert rengeteg mindent bele lehet látni és tenni. Tom Stoppard zseniális dekonstrukciója, a Rosencrantz és Guildenstern halott után szinte már kötelező lenne némi agymunka rendezői oldalon — ez itt most elmarad.

Maga a közvetítés moziban is remekül működik, tényleg közel hozza a színházi élményt — klassz lenne, ha az Uránia több darabbal vállalná be ugyanezt.

Mondhatjuk, hogy Shakerspeare-rajongó vagyok, nagyon sok drámát olvastam, többet szeretek is, bizonyos darabokat megnézek minden elérhető interpretációban, és nagyon sokáig hittem, hogy a Shakespeare-szonettekkel lehet csajozni. (Valamennyire amúgy tényleg lehet.) Így lelkiismeret-furdalás nélkül fel tudom vállalni, hogy a IV. Henrik szerintem egy lapos, poros, üres darab, mindenféle érdemi mondanivaló vagy relevancia nélkül. Szereplő tologatása a sakktáblán, shakespeare-iesen szadista szabályok szerint, pár hulla, aztán függöny. Az előadás, az viszont valami parádés.

Ha úgy tetszik, talán ezt is tekinthetjük egy előadás fokmérőjének: mit tudnak kezdeni egy ennyire ócska alapanyaggal?

A teljesen jellegtelen szerepeket ki lehet tölteni parádés színészekkel, többszörös szereposztásokkal. Csuja Imre egyszerre játssza a véres árulással hatalomra jutott, öreg királyt, akinek fia trónörököshöz teljesen méltatlanul viselkedik, és a semmirekellő, ostoba, részeges lovagot, Falstaff Jánost. Kókai Tünde — nagy kedvencem, már akkor is élveztem a játékát, amikor még csak egyetemi hallgatóként láthattam az Örkényben — három szerepéből kettő fiatal férfi, és ő játssza a trónörökös riválisának, Szélvész Percy feleségének a szerepét is. Hozzá hasonlóan többszörös szerepet játszik Zsigmond Emőke (neki is jutnak férfi szerepek), illetve Vajda Milán is. Utóbbi szintén egy nagyon meggyőző mellékszereplő, pontosan és karakteresen képes megjeleníteni minden ráosztott alakot — a negyedik Henrikben például egyszerre yorki érsek, Warwick gróf, ostoba újonc és a király helyett a csatában halált vállaló katona. Znamenák István is abszolút a helyén van — ő általában is visszafogottabb, mint bárki más (ebben egyedül a Tartuffe volt nagy kivétel), de színpadi jelenléte mégis összetéveszthetetlen.

Amúgy kiváló döntés volt férfi szerepeket nőkkel eljátszatni — sokszínűbb így az előadás, és a férfiak szinte teljes dominanciáját nem is indokolná semmi az öncélú korhűségen túl.

A két fiatal férfi főszereplő, a trónörököst játszó Nagy Zsolt és a Szélvész Percyt játszó Polgár Csaba parádésan, frissen hozzák a figuráikat — mindketten Shakerespeare-re jellemzően többarcú, komplex alakok, a köztük levő feszültséget szinte tapintani lehet a színpadon. Nagy Zsolt tökéletesen hitelesen és magától értetődően adja elő a trónörökös 180 fokos jellembeli fordulatát; Polgár Csaba, a háborús hősből elvi okokból lázadóvá váló Szélvész folyamatos, fanatikus szenvedélyét adja vissza mindenféle lendületvesztés nélkül.

Ugyancsak jó az egyszerű, stilizált színpadkép sokoldalú felhasználása — ez is egy gyakran használt eszköz az Örkényben — sok szereplő, aki éppen nincs színen, egyszerűen csak elbújik, így sokkal dinamikusabb és feszesebb helyszínváltásokra van lehetőség.

A darab egy feszült politikai helyzetben játszódik Angliában — tulajdonképpen az a tét, hogy az évtizedekkel korábban árulással szerzett hatalmat meg lehet-e szilárdítani, képes lesz-e a király azt dinasztikusan továbbörökíteni, vagy paranoiájával maga is lázadást gerjeszt önmaga ellen, mint III. Richárd. Ez a feszültség ez a szenvedély valóban átjön a színpadon — a dilemmák valóban erősek, az ezúttal teljesen háttérbe szoruló nők szenvedélye halálba induló vagy hősi halált halt férjeik iránt tényleg perzselő, az időnként megjelenő humor pedig valóban csattanós ütésekkel oldja a feszültséget.

Nagy kár, hogy ezt az egésze elmaszatolja a pozíciójához méltatlanul dorbézoló, erkölcsiségét ideiglenesen felfüggesztő trónörökös alakja. Az ő története, tivornyái és kisebb gaztettei, amelyhez leginkább Falstaff János asszisztál neki, minimális téttel sem rendelkező mellékvágányai a fő cselekménynek.

A precíz megvalósítás miatt élvezhető az előadás, de a darabválasztást ezúttal nem értem. Az előadás után még sopánkodtam egy sort a feleségemnek, de másnapra szinte azt is elfelejtettem, hogy színházban voltam.

Kifejezetten üdítő olyan filmeket nézni, amik a mindennapi életről szólnak — megkapóan és magával ragadóan. Sajnos sokszor az alkotók csak úgy csinálnak, mintha ezt tennék, de valójában extrém kisarkított helyzeteket, mesterkélt karaktereket, túltekert drámát tolnak az arcunkba.

A kétezres évesek elején, a kaliforniai Sacramentóban játszódó történet egyáltalán nem ilyen. Egy kicsit lázadó, kicsit egyénieskedő, nem túl jó anyagi körülmények között élő tinédzser lány szeretne bejutni valamelyik new yorki egyetemre — körülbelül ennyi a történet. Ez önmagában nyilván kevés lenne az Oscar-jelöltséghez. A már emlegetett, kiváló arányérzék mellett a készítők egy dologhoz értettek nagyon: hogy hogyan kell egy történetet igazán személyessé tenni. Mindenkinek megvan a maga egyénisége, múltja; a katolikus iskola diákjainak kapcsolatait nem egymás folyamatos gyötrése, hanem apróságok sokaságának bemutatása teszi érdekessé. Ülnek a fiatalok egy falon, várják, hogy értük jöjjenek kocsival — és közben flörtölgetnek egymással. Apró érintések, figyelmes gesztusok, érdekes kis játékok — semmi extrém, semmi sistergő szenvedély, mégis jó figyelni ez az aprólékos műgonddal felépített jelenetet.

Láthatunk mindenfélét, ami a fiatalokat általában foglalkoztatja: készülődést amatőr színielőadásra, küszködést a tanulással, az első szerelmeket, az első szexuális élményeket, konfliktusokat a szülőkkel, súrlódásokat a barátokkal, a kortársakhoz való igazodás problémáit, a homoszexualitással való első szembesülést. Személy szerint én talán unalmasabb fiatal voltam ennél, de húgom, meg más fiatal lányok a múltamból azért elég sokszor eszembe jutottak.

Saoirse Ronan valóban elemében van ebben a rengeteg hétköznapi bájt és érzelmet követelő szerepben — képes annak ellenére is megszerettetnie magát, hogy semmivel sem szerethetőbb, mint bármelyik másik karakter. De mindenki vagy majdnem mindenki a helyén van — Jordan Rodrigues és Marielle Scott, a kicsit deviánsan öltözködő, fiatal pár néha kicsit mesterkélt, néha kicsit harsány — de mindez alighanem csak azért feltűnő, mert az egész mezőny rettentő erős.

Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen filmet személyes, de mégis diszkrét közelikkel, visszafogott árnyalatokkal kell filmezni — de a Lady Bird ebben a kategóriában is gyönyörű. Néha elképesztően szépek és megkapóak a képek — pontosan úgy, mint ahogy a valóságban is rácsodálkozunk néha az élet szépségére.

A könyvről már írtam korábban; mivel megfilmesítés nincs kilátásban, ezért örültem, hogy legalább hangoskönyvben hallhatom. Rudolf Péter ráadásul kiváló választás volt mindehhez. A vérében van az a laza, flegma, mindenre fittyet hányó cinizmus, ami az egész regényt átszövi.

Ami csak most tűnt fel nekem: Rejtő talán ebben a regényében a legigazságosabb a nőkhöz. Egyik műve sem egy kifejezett himnusz a feminizmushoz; itt legalább némi őszintén beszélgetnek arról, az akkori korszellemben hol volt a nők helye.

Ha nekem ehhez Rudolf Péter kellett, már megérte erre a lemezre főzögetnem.

Nyugodt lélekkel nevezhetem Rejtő rajongónak magam; tinédzserkoromban imádtam, ma már csak lazítani veszem elő. Viszonylag kis lelkesedéssel viseltetek a Rejtő-hangoskönyvek iránt is: általában csak olyankor veszem meg, ha a mű kiemelkedően kötődik hozzám és megmozgatja a fantáziámat az előadó is (Ilyen volt a maga nemében önállóan is különleges Csontbrigád, Mácsai Pál előadásában).

Nem teljesen értem, hogy a nyolc részesre tervezett Rejtő-Kern sorozat első két darabja között hogyan kapott helyet A három testőr Afrikában, ami eleve egy folytatás, plusz nem olyan régen filmes adaptációt is kapott, és más kiadásban hangoskönyvben is megjelent. Szerintem vannak ennél kevésbé ismert, de izgalmas és humoros Rejtők is — van néhány darab, amiben kifejezetten reménykedem.

Alapvetően bíztam benne, hogy Kern majd új életre kelti ezeket a könyveket és tényleg — sok jeleneten hosszú idő után először képes voltam ténylegesen és hosszan röhögni. Minden szereplő saját hangon szólal meg; Kern rutinja és belélőképessége maximálisan képes érvényesülni.

Mindkét regényben fontos szerepet játszanak rémes helyesírással és nyelvtansággal íródott levelek; ezek előadása tényleg valódi színészi kihívás. Rejtő írói kvalitásaira is kiváló példák ezek a szövegek; üdítő volt őket valóban hiteles és újszerű hangon hallani.

Kicsit azért sajnálom, hogy nem huszonhat évvel ezelőtt adták ki a Rejtő-Kern koprodukciókat; már akkor is bőven Kern-rajongó voltam, és még nem voltam túl felnőtt Rejtőhöz sem.