Elkerített Város

Reader’s Log — John le Carré: Call for the Dead

Trychydts ||| 2018., május 16., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Éppen Berlinben olvastam ezt a berlini vonatkozásokkal jócskán teletűzdelt könyvet. Annak ellenére, hogy a cselekmény teljes egésze Londonban játszódik, a náci könyvégetések, a zsidóüldözés ugyanúgy ott vannak a történet hátterében, mint Berlin kettéosztottsága a hidegháború idején. Suszter, szabó, baka, kémhez hasonlóan itt is rengeteg a flashback, amelyek aztán kulcsot adnak a sötét és meglepő finálé megértéséhez.

Maga a történet amúgy nem túlságosan figyelemreméltó: nagy műgonddal összerakott, kellemesen bonyolult gyilkossági rejtély, de semmi olyasmi, amivel kiemelkedne az elmúlt száz év krimiirodalmából. Ami irodalmilag megkülönbözteti, az a történet filozofikusabb vonulata, és persze a szerző nagyon jellegzetes, finom, csendes, kissé melankolikus írói hangja. John le Carré annak idején maga is az Intelligence Service alkalmazottja volt; talán ezért is van különös érzéke ahhoz, hogy a hidegháború kelet-nyugat szembenállását sokkal ambivalensebbnek mutassa, mint a nála kényelmesebb szerzők. Több könyvén is átüt az égető vágy arra, hogy megértse azokat, akik a másik oldalon dolgoznak; hogy bemutassa azokat az emberi sorsokat, vágyakat és érzéseket, amelyek oda vezetnek valakit, hogy a szocialista rezsimeket támogassa.

Itt is ez az igazi rejtély, és nem az, hogy miért lett öngyilkos Samuel Fennan; a regényt pedig pont az teszi üdítővé, hogy nincs és lehet végleges, egyértelmű válasz.

Én a könyv után más szemmel néztem Kelet-Berlin emlékeire.

Reader’s Log — Margery Williams: The Velveteen Rabbit

Trychydts ||| 2018., május 13., 22:59 |||
Kategóriák: ,

Jó sokszor néztem már végig a Jó barátokat — abban szerepel ez a könyv (a Gutenberg Galaxisban illusztrációkkal együtt hozzáférhető), de eddig valahogy nem jutott eszembe, hogy utánanézzek.

A történet főszereplője egy kis játéknyuszi, aki egy kisfiú kedvenc játéka lesz. A könyvnek van egy saját, mágikus realista univerzuma: a játékoknak is van tudatuk, tudnak beszélgetni egymással, meg mondjuk az állatokkal is, de nem számítanak Valódinak. A Valódiság elérése minden játék, így a nyuszi legfőbb álma is. Ebben az ajándékban viszont csak azok részesülhetnek, akiket a “gazdájuk” igazán szeret. Hogy mi az az “igazán”, mit is jelent(het) pontosan a Valódiság — ez a cselekmény tétje.

Felnőtt olvasóként az a nagyon megkapó, milyen pontosan, sok beleérzéssel, mennyire pozitívan ábrázolja a gyerekek kapcsolatát a nekik fontos dolgokkal. Kicsit Lázár Ervinhez hasonlít, ahogy a gyerekek többet képesek belelátni a világba, mint a korlátolt, a mindennapi élet szürke valóságához ragaszkodó felnőttek, és ahogy a végén ez a világlátás győzedelmeskedik is.

Az illusztrációk remekül illeszkednek a történethez — egyrészt pontosan azt mutatják, ami a mesében elhangzik, másrészt ezeknek az akvarelleknek nagyon sajátságos, egyedi hangulata van.

Napokig elvarázsolt ez a kedves kis történet.

Nézd, ki van itt (Er ist wieder da), 2015.

Trychydts ||| 2018., április 29., 19:10 |||
Kategóriák: ,

A könyv hamar az egyik kedvenc regényem lett , angolul és magyarul is többször elolvastam (és csak ezért is kifejezetten sajnálom, hogy nem tudok németül). A film azonban, attól tartok, végletesen félreértelmezi a regény mondanivalóját. Abszolút lényegtelen ugyanis, kiderül-e valaha is, hogy a magát Adolf Hitlernek nevező szereplő valóban Adolf Hitler-e.

A regénynek ez a húzása persze kulcsfontosságú a történet értelmezése szempontjából — de kifejezetten egy olyan gesztus, amely kizárólag nekünk, az olvasóknak szól. Azzal szembesít bennünket, hogy ha maga Hitler térne is vissza, őt sem fogadnánk másképpen, mint jóindulatú, málészájú polkorrektséggel. Ez egy fontos referenciapont számunkra, de a regény szereplői szempontjából teljesen indifferens. Hitlert nem hitlersége, hanem az általa terjesztett náci szarságok miatt kell kell elítélni.

A film viszont mindent erre az egy lapra tesz fel, és ez természetesen alapjaiban határozza meg az adaptáció súlypontjait. A könyvnek egy fontos mozzanata Hitler folyamatos, villámgyorsan felfelé ívelő diadalmenete a tömegmédiában, a mögötte gyakorlatilag hezitálás nélkül felsorakozó, egységes tömeg. Mindenki a pártjára áll: az opportunista senkik ugyanúgy, mint a karakteres vezetők, a minőségi tartalomra áhítozó profik, a naiv diákmunkások és — a regény egyik legtorokszorítóbb jelenetében — a holokauszt-túlélők is. Mivel a film azzal akar játszani, hogy ki és mikor jön rá Hitler “titkára” (aki persze soha nem titkol semmit), ezért ellenérdekek és ellentétek olyan hálóját fonja a mellékszereplők köré, amelynek bogozgatása a film nagy részét elviszi. Sensenbrink és Sawatzki, a Hitler tévéműsorait készítő cég munkatársa a regényben semmiféle érdemi viszonyban nincs egymással — itt az ő (az új szereposztás szerint teljesen egyenlőtlen) rivalizálásuk a történet egyik motorja.

Pedig amúgy sok jó ötlet van, ami dinamikussá teszi a rengeteg belső monológ miatt amúgy is nehezen filmesíthető történetet. Kiváló ötlet például, ahogy filmet is csinálnak az új Hitlerből — számos remek jelenet jön a különböző “film a filmben” helyzetekből. Az események időrendjének cserélgetése is sűríti a cselekményt; a féldokumentarista operatőrmunka pedig tényleg valóságközelivé, realisztikusabbá teszi a végeredményt.

Vannak viszont olyan momentumok, amelyek eredeti ötletek ugyan a regényhez képest, de végül is nem vezetnek sehová. Valóban egy kicsit erőltetett a könyvnek az a része, ahogy Hitler a nulla egzisztenciából eljut a létfenntartáshoz szükséges minimumig. TImur Vermes ezt nem túl elegánsan oldotta meg, a film pedig leáll problémázni ezzel — végül is azonban ugyanott vagyunk, a történet nem lesz több az újabb részletektől.

A filmnek a vége a legerősebb. Itt már a migrációs válságra is reagálnak a készítők, ügyesen rezonálva a könyv befejezésére. A film azonban még így is lapos és érdektelen marad — messze nincs az a brutális, fegyelmező ereje, ami a könyvből még sokadik olvasásra is átjön.

Reader’s Log — Platón: Parmenidész. Bárány István fordítása

Trychydts ||| 2018., április 17., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Nem nagyon szorgosan, de azért igyekszem nyomon követni az Atlantisz-kiadó Platón-összkiadását. Ez a Karácsonyra beszerzett kötet csak arra emlékeztetett, miért is nem lett belőlem gyakorló filozófus a diplomám megszerzése után.

Olcsó poén lenne most idézgetni a szövegből, maradjunk annyiban, hogy a szöveg tetemes részéből egy árva szót sem értettem. Még azután sem, hogy elolvastam az utószót — egyrészt ez sem túlságosan érthető, másrészt lehetetlen volt kapcsolatot teremtenem a magyarázat és tényleges, szó szerintit fordítás között.

Ami pedig kár, mert a kötet ugyanolyan gondos munka, mint az összes eddigi az összkiadásban: gondosan ellátva jegyzetekkel, kitérve az esetleges fordítói nehézségekre, ahol feltétlenül szükséges, ott megadva a szükséges kontextust is.

Érdekes kérdés, mennyire lehet elvárni, hogy egy átlagember számára teljesen hozzáférhetetlen filozófiai művet elmagyarázzanak a szélesebb olvasóközönségnek. És “szélesebb olvasóközönség” alatt akár a filozófusokat is érthetjük; elvégre nemcsak, hogy diplomát szereztem ebből, de ha nem is közvetlen pénzkeresetre de rendszeresen használom is a filozófia eszköztárát a mindennapjaimban is. Mégis, néha még ma is eszembe jut, hogy úristen, nekem még le kell vizsgáznom Hegelből vagy Kirkegaardból. A klasszikus görög filozófiát azért úgy általában értettem annyira, hogy egy magabiztos hármassal kivágjam magam az írásbeli vizsgán — de ha valaha is, bárhol a Parmenidészt húztam volna, nem biztos, hogy átengednek.

Lehet, hogy egy ilyen, könyvesboltban is bárki által megvásárolható könyvhöz akár lehetne olyan utószót is írni, amiből mindenki megérti, nagyjából miről van szó. Utána bele lehet menni a filológiai szőrszálhasogatásokba. Nem mondom, hogy óriásit lendítene ez a filozófia nem túl fényes hírnevén, de hogy őszinte legyek, olyan helyzetben vagyunk, ahol minden apróság segíthet.

Az első slam, amit ott hagytam

Trychydts ||| 2018., április 12., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Imádom a Földalatti Slam klubjait — így pár hónap aktív slamre járás után messze ők a kedvenceim. Barátságos a hangulat, nagyon pozitív hangulatú a szervezés, nincs akkora tolongás a szereplésért, mint a legnagyobb klubban, az SPB-ben, de még a közönséget is jobban szeretem.

A költészet napi rendezvényük új helyszínen volt, elég masszív programmal készültek, ami engem elég erősen aggasztott, mert bár sok előnye van ennek a stábnak, a feszes szervezés nem tartozik közéjük. Most nagyon kiemelték, hogy legyen ott mindenki időben, mert erősen létszámkorlátos a helyszín. Én ott voltam időben, de bemenni nem lehetett, mert csúszásban voltak. Esküszöm, valami szabály lehet, hogy ha slam rendezvény időben elkezdődik, akkor az nem számít. Mindegy, előbb-utóbb persze muszáj elkezdeni.

Meghívott előadókkal, fiatal költőkkel kezdtünk, volt, aki jobban tetszett, volt, aki kevésbé, de azért ez rendben is van így — összességében elég üdítő élmény volt. Még frissítőbb lett volna, ha nem néztem volna görcsösen az órámat, hogy meddig fog ez tartani, mert nagyon sok fellépő volt, én is közéjük tartoztam, és azért szerettem volna még a hajnal első sugarai előtt távozni.

A fellépők után egy monstre szünet, aztán kezdődhetett is a verseny. A Földalatti slamen két host-páros váltja egymást — az egyik ismeri az órát, a másik nem. Most éppen Bíró Dénesen és Molnár Péteren volt a sor, és már a második performansz után láttam, hogy ez egy sárkányosabb este lesz. Ami amúgy csak azért vacak, mert náluk aranyosabb, kedvesebb házigazdát el sem lehet képzelni, pozitívak, befogadóak, türelmesek, toleránsak, csak a szorzás művészetét kellene elsajítaniuk. Van 22 fellépő, mindegyiknek van 3,25 perce, akkor 3,25×22=71.5 percnél gyorsabban akkor sem lehet levezényelni a versenyt, ha mindenki futólépésben hagyja el a színpadot és a következő már ugrásra készen áll, bekészített szöveggel a kezében. Lesz ugye 2 szünet, mert miért is ne, ha mindegyiket 5 percesre hirdetik, akkor 20-25 perc alatt talán meg is lehet őket úszni darabonként, és akkor innentől kezdve nem olyan nehéz kimatekozni, hogy mennyi idő jut a konferansziék szöszmörgésére, ugyanannak a történetnek a háromszori elmesélésére, szó szerinti ismétlésben, illetve hosszabb esztétikai-morálfilozófiai szimpóziumokra egy-egy slamszöveg után.

11-kor még heten hátravoltunk, és nagyon örültem, hogy én is benne vagyok a hétben. Ha ugyanis már felléptem, nincs az az isten, hogy eljöjjek, mielőtt mindenki elmondta a magáét, így viszont, ha fájó szívvel is, de lehúzathattam magam a listáról, és búcsút inthettem a rendezvénynek. Baromira sajnáltam, mert a kedvenceim még hátra voltak, de aznap már mögöttem volt egy feminista kerekasztal-beszélgetés, és már szabályosan gurult a fejem lefelé.

Persze büntetésem nem maradt el: mindhárom nyertes produkció az utolsó etapban hangzott el. Kétségbeesésemben ezúton is ajánlanék a szervezők figyelmébe egy másutt már fényesen bevált megoldást.

Az Átváltozás (Örkény, 2018.)

Trychydts ||| 2018., április 06., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Kafka színpadra vitele sosem egyszerű feladat: valahogy át kell adni az írások torokszorongató szürrealitását, a csavaros történetvezetést, mindezt a kőkemény realitás talaján állva, úgy, hogy ez beférjen a színház keretei közé. Az Örkény brilliánsan oldotta meg a feladatot — még ha a közönségből nem is mindenkinek a gyomra vette be a végeredményt. Kérdés, mire számítottak, amikor beültek Az Átváltozásra — ami önmagában is az egyik legkeményebb Kafka írás.

Az Átváltozás  mellett azonban számos más (nem egy befejezetlen) Kafka mű is szerepel: ezek egymással párhuzamosan futnak — miközben folyik a címadó novella cselekménye, az — néha teljesen észrevételnül — egy másik kafkai írásba folyik át. A novellákat sokszor maguk a szereplők narrálják; ez a megoldás már a József és testvéreiben is kiválóan működött és most is beválik. Az írások egyik összekötő eleme a kegyetlen, érzéketlen, énközpontú apa figurája: mindenhonnan ezt a motívumot emelik ki, és hosszasan idéznek Kafka apjának írott (soha el nem küldött) leveléből is.

Az Örkény előadásainak a színpadkép sokszor nagy erőssége, az előadások sikerének egyik kulcsa: itt is ez a helyzet. A színpad közepén magasodó, sokszög alakú, minden oldalán többtagú ajtókkal és kinyitható ablakokkal határolt, forgatható belső tér olyan komplex megoldásokat, mozgásokat tesz lehetővé, amelyekre szükség is van az ugyancsak bonyolult struktúrájú történetek megjelenítéséhez. A belső ablakokon keresztül kifelé kukucskáló színészek ugyanúgy lehetnek egy vonat utasai, mint a féregtestbe zárt Georg Samsa személyisége, amely kétségbeesetten igyekszik felvenni a kapcsolatot a külvilággal.

Bizarr sminkek, gumimaszkok, parókák egészítik ki a többségükben Kafka-korabeli ruhákból álló jelmezeket — szintén a szürrealitás, az elembertelenedés, a bizarr felé tolva az előadás hangulatát.

A főszerep(ek)ben Polgár Csaba brillírozik: akárcsak a IV. Henrikben vagy a Hamletben, itt is remekül illik hozzá a talajt vesztett, identitását kereső fiatalember alakja. Másik személyes kedvencem Kovács Zsolt, aki az apafigurákat, illetve a Fegyenctelep tisztjét formálja meg. A Fegyenctelep amúgy is az egyik kedvenc novellám Kafkától, és itt egy egészen különleges, a zűrzavaros hangulatot különleges, feszült, letisztult nyugalmával megtörő epizódja az előadásnak.

Sötét és felkavaró darab ez a Kafka-antológia, de csak annak nem ajánlom, aki Kafkát sem szereti.

Hamlet — a National Theater Live felvétele az Urániában

Trychydts ||| 2018., március 24., 23:49 |||
Kategóriák: , ,

Ha nem is a kedvenc Shakespeare-em a Hamlet, de azért így is imádom. Az Örkény előadása nagyon megfogott, kifejezetten kíváncsi voltam hát egy eredeti angol produkcióra, Benedict Cumberbatch pedig nagyon ígéretes színész volt a főszerepre.

Összességében véve nem voltam elájulva, bár a kulturális különbségek önmagukban is mellbevágóak. A színpad méreteit tekintve monumentális. Budapesti színházlátogatóként ahhoz vagyok hozzászokva, hogy valahogy meg kell oldani, hogy a nagyon is véges tér egy kicsit kitáruljon — itt nincs ilyen probléma, bőven van hely mindenre, grandiózus díszletekre, egymástól a csak üres térrel elválasztott jelenetekre.

Ami engem meglepett, hogy mennyire klasszicizáló az előadás. Lawrence Olivier legendás filmfeldolgozása hetven éves — ez a színpadi produkció körülbelül ugyanazt a felfogást adja vissza. Hamlet őrülete kissé játékosabb, a ruhák nem próbálnak korszerűek lenni, hanem modernek, van szemüveg, öltöny és hátizsák — de ezek csak esztétikai apróságok, érdemben nem változtatnak a darab értelmezésén. Nincsenek kiszólások, nincs valódi modernizálás — a darabot adják elő, a lehető legsterilebben. Ha hangoskönyv formátumban hallgattuk volna az előadást, akkor sem veszítettünk volna sokat. Nincsenek zsigeri, testközeli interakciók, nincsenek valóban modern metakommunikációs gesztusok — professzionális, de kissé színtelen színészi játék van.

Ami nekem azért különös, mert a Hamlet szerintem pont azért friss és életszerű mind a mai napig, mert rengeteg mindent bele lehet látni és tenni. Tom Stoppard zseniális dekonstrukciója, a Rosencrantz és Guildenstern halott után szinte már kötelező lenne némi agymunka rendezői oldalon — ez itt most elmarad.

Maga a közvetítés moziban is remekül működik, tényleg közel hozza a színházi élményt — klassz lenne, ha az Uránia több darabbal vállalná be ugyanezt.

IV. Henrik I-II., Örkény színház, bemutató: 2017. október 14.

Trychydts ||| 2018., március 12., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Mondhatjuk, hogy Shakerspeare-rajongó vagyok, nagyon sok drámát olvastam, többet szeretek is, bizonyos darabokat megnézek minden elérhető interpretációban, és nagyon sokáig hittem, hogy a Shakespeare-szonettekkel lehet csajozni. (Valamennyire amúgy tényleg lehet.) Így lelkiismeret-furdalás nélkül fel tudom vállalni, hogy a IV. Henrik szerintem egy lapos, poros, üres darab, mindenféle érdemi mondanivaló vagy relevancia nélkül. Szereplő tologatása a sakktáblán, shakespeare-iesen szadista szabályok szerint, pár hulla, aztán függöny. Az előadás, az viszont valami parádés.

Ha úgy tetszik, talán ezt is tekinthetjük egy előadás fokmérőjének: mit tudnak kezdeni egy ennyire ócska alapanyaggal?

A teljesen jellegtelen szerepeket ki lehet tölteni parádés színészekkel, többszörös szereposztásokkal. Csuja Imre egyszerre játssza a véres árulással hatalomra jutott, öreg királyt, akinek fia trónörököshöz teljesen méltatlanul viselkedik, és a semmirekellő, ostoba, részeges lovagot, Falstaff Jánost. Kókai Tünde — nagy kedvencem, már akkor is élveztem a játékát, amikor még csak egyetemi hallgatóként láthattam az Örkényben — három szerepéből kettő fiatal férfi, és ő játssza a trónörökös riválisának, Szélvész Percy feleségének a szerepét is. Hozzá hasonlóan többszörös szerepet játszik Zsigmond Emőke (neki is jutnak férfi szerepek), illetve Vajda Milán is. Utóbbi szintén egy nagyon meggyőző mellékszereplő, pontosan és karakteresen képes megjeleníteni minden ráosztott alakot — a negyedik Henrikben például egyszerre yorki érsek, Warwick gróf, ostoba újonc és a király helyett a csatában halált vállaló katona. Znamenák István is abszolút a helyén van — ő általában is visszafogottabb, mint bárki más (ebben egyedül a Tartuffe volt nagy kivétel), de színpadi jelenléte mégis összetéveszthetetlen.

Amúgy kiváló döntés volt férfi szerepeket nőkkel eljátszatni — sokszínűbb így az előadás, és a férfiak szinte teljes dominanciáját nem is indokolná semmi az öncélú korhűségen túl.

A két fiatal férfi főszereplő, a trónörököst játszó Nagy Zsolt és a Szélvész Percyt játszó Polgár Csaba parádésan, frissen hozzák a figuráikat — mindketten Shakerespeare-re jellemzően többarcú, komplex alakok, a köztük levő feszültséget szinte tapintani lehet a színpadon. Nagy Zsolt tökéletesen hitelesen és magától értetődően adja elő a trónörökös 180 fokos jellembeli fordulatát; Polgár Csaba, a háborús hősből elvi okokból lázadóvá váló Szélvész folyamatos, fanatikus szenvedélyét adja vissza mindenféle lendületvesztés nélkül.

Ugyancsak jó az egyszerű, stilizált színpadkép sokoldalú felhasználása — ez is egy gyakran használt eszköz az Örkényben — sok szereplő, aki éppen nincs színen, egyszerűen csak elbújik, így sokkal dinamikusabb és feszesebb helyszínváltásokra van lehetőség.

A darab egy feszült politikai helyzetben játszódik Angliában — tulajdonképpen az a tét, hogy az évtizedekkel korábban árulással szerzett hatalmat meg lehet-e szilárdítani, képes lesz-e a király azt dinasztikusan továbbörökíteni, vagy paranoiájával maga is lázadást gerjeszt önmaga ellen, mint III. Richárd. Ez a feszültség ez a szenvedély valóban átjön a színpadon — a dilemmák valóban erősek, az ezúttal teljesen háttérbe szoruló nők szenvedélye halálba induló vagy hősi halált halt férjeik iránt tényleg perzselő, az időnként megjelenő humor pedig valóban csattanós ütésekkel oldja a feszültséget.

Nagy kár, hogy ezt az egésze elmaszatolja a pozíciójához méltatlanul dorbézoló, erkölcsiségét ideiglenesen felfüggesztő trónörökös alakja. Az ő története, tivornyái és kisebb gaztettei, amelyhez leginkább Falstaff János asszisztál neki, minimális téttel sem rendelkező mellékvágányai a fő cselekménynek.

A precíz megvalósítás miatt élvezhető az előadás, de a darabválasztást ezúttal nem értem. Az előadás után még sopánkodtam egy sort a feleségemnek, de másnapra szinte azt is elfelejtettem, hogy színházban voltam.

Lady Bird (2017.)

Trychydts ||| 2018., március 04., 23:39 |||
Kategóriák: ,

Kifejezetten üdítő olyan filmeket nézni, amik a mindennapi életről szólnak — megkapóan és magával ragadóan. Sajnos sokszor az alkotók csak úgy csinálnak, mintha ezt tennék, de valójában extrém kisarkított helyzeteket, mesterkélt karaktereket, túltekert drámát tolnak az arcunkba.

A kétezres évesek elején, a kaliforniai Sacramentóban játszódó történet egyáltalán nem ilyen. Egy kicsit lázadó, kicsit egyénieskedő, nem túl jó anyagi körülmények között élő tinédzser lány szeretne bejutni valamelyik new yorki egyetemre — körülbelül ennyi a történet. Ez önmagában nyilván kevés lenne az Oscar-jelöltséghez. A már emlegetett, kiváló arányérzék mellett a készítők egy dologhoz értettek nagyon: hogy hogyan kell egy történetet igazán személyessé tenni. Mindenkinek megvan a maga egyénisége, múltja; a katolikus iskola diákjainak kapcsolatait nem egymás folyamatos gyötrése, hanem apróságok sokaságának bemutatása teszi érdekessé. Ülnek a fiatalok egy falon, várják, hogy értük jöjjenek kocsival — és közben flörtölgetnek egymással. Apró érintések, figyelmes gesztusok, érdekes kis játékok — semmi extrém, semmi sistergő szenvedély, mégis jó figyelni ez az aprólékos műgonddal felépített jelenetet.

Láthatunk mindenfélét, ami a fiatalokat általában foglalkoztatja: készülődést amatőr színielőadásra, küszködést a tanulással, az első szerelmeket, az első szexuális élményeket, konfliktusokat a szülőkkel, súrlódásokat a barátokkal, a kortársakhoz való igazodás problémáit, a homoszexualitással való első szembesülést. Személy szerint én talán unalmasabb fiatal voltam ennél, de húgom, meg más fiatal lányok a múltamból azért elég sokszor eszembe jutottak.

Saoirse Ronan valóban elemében van ebben a rengeteg hétköznapi bájt és érzelmet követelő szerepben — képes annak ellenére is megszerettetnie magát, hogy semmivel sem szerethetőbb, mint bármelyik másik karakter. De mindenki vagy majdnem mindenki a helyén van — Jordan Rodrigues és Marielle Scott, a kicsit deviánsan öltözködő, fiatal pár néha kicsit mesterkélt, néha kicsit harsány — de mindez alighanem csak azért feltűnő, mert az egész mezőny rettentő erős.

Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen filmet személyes, de mégis diszkrét közelikkel, visszafogott árnyalatokkal kell filmezni — de a Lady Bird ebben a kategóriában is gyönyörű. Néha elképesztően szépek és megkapóak a képek — pontosan úgy, mint ahogy a valóságban is rácsodálkozunk néha az élet szépségére.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: A néma revolverek városa. Előadja Rudolf Péter; Kossuth kiadó, 2017.

Trychydts ||| 2018., március 01., 23:49 |||
Kategóriák: , ,

A könyvről már írtam korábban; mivel megfilmesítés nincs kilátásban, ezért örültem, hogy legalább hangoskönyvben hallhatom. Rudolf Péter ráadásul kiváló választás volt mindehhez. A vérében van az a laza, flegma, mindenre fittyet hányó cinizmus, ami az egész regényt átszövi.

Ami csak most tűnt fel nekem: Rejtő talán ebben a regényében a legigazságosabb a nőkhöz. Egyik műve sem egy kifejezett himnusz a feminizmushoz; itt legalább némi őszintén beszélgetnek arról, az akkori korszellemben hol volt a nők helye.

Ha nekem ehhez Rudolf Péter kellett, már megérte erre a lemezre főzögetnem.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: Piszkos Fed, a Kapitány; A három testőr Afrikában. (Előadó: Kern András; Hungaroton, 2017.)

Trychydts ||| 2018., február 26., 23:49 |||
Kategóriák: , ,

Nyugodt lélekkel nevezhetem Rejtő rajongónak magam; tinédzserkoromban imádtam, ma már csak lazítani veszem elő. Viszonylag kis lelkesedéssel viseltetek a Rejtő-hangoskönyvek iránt is: általában csak olyankor veszem meg, ha a mű kiemelkedően kötődik hozzám és megmozgatja a fantáziámat az előadó is (Ilyen volt a maga nemében önállóan is különleges Csontbrigád, Mácsai Pál előadásában).

Nem teljesen értem, hogy a nyolc részesre tervezett Rejtő-Kern sorozat első két darabja között hogyan kapott helyet A három testőr Afrikában, ami eleve egy folytatás, plusz nem olyan régen filmes adaptációt is kapott, és más kiadásban hangoskönyvben is megjelent. Szerintem vannak ennél kevésbé ismert, de izgalmas és humoros Rejtők is — van néhány darab, amiben kifejezetten reménykedem.

Alapvetően bíztam benne, hogy Kern majd új életre kelti ezeket a könyveket és tényleg — sok jeleneten hosszú idő után először képes voltam ténylegesen és hosszan röhögni. Minden szereplő saját hangon szólal meg; Kern rutinja és belélőképessége maximálisan képes érvényesülni.

Mindkét regényben fontos szerepet játszanak rémes helyesírással és nyelvtansággal íródott levelek; ezek előadása tényleg valódi színészi kihívás. Rejtő írói kvalitásaira is kiváló példák ezek a szövegek; üdítő volt őket valóban hiteles és újszerű hangon hallani.

Kicsit azért sajnálom, hogy nem huszonhat évvel ezelőtt adták ki a Rejtő-Kern koprodukciókat; már akkor is bőven Kern-rajongó voltam, és még nem voltam túl felnőtt Rejtőhöz sem.

Reader’s Log — McKenzie Hunter: Double-Sided Magic

Trychydts ||| 2018., február 17., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Úgy felhúztam magam Jenna Moreci szemetén, hogy úgy éreztem, muszáj valamilyen normális ponyvát olvasnom. Ezt a remekművet ajánlotta nekem az Amazon, másfél dollárt meg, gondoltam, erre is feltehetek.

Közepesen érdekes urban fantasy az alapsetting: egy mesterséges mágikus kataklizma után a mágikus képességű lényeknek, a boszorkányoktól a vámpírokon és a varázslókon át a farkasemberekig elő kellett lépniük és szigorú szabályok között kell élniük az életüket. A főszereplő, Levy Michaels azoknak a varázslóknak a leszármazottja, akik a katasztrófát előidézték: származása miatt állandóan bujkálnia kell. Aztán lesznek, akik üldözik, lesznek, akik gyilkosságba, lesznek, akik összeesküvésbe próbálják keverni, és hát persze vannak, akik csak meg akarják ölni.

Kábé ennyi a történet, különösen kusza cselekményre, nehezen interpretálható szimbólumokra ne számítsunk. Mind a világban, mind a karakterekben van viszont annyi eredetiség, amitől mégis szerethető lesz a könyv. Én mondjuk már annak is örültem, hogy a főszereplő nem legyőzhetetlen, vannak hibái és gyengeségei, hogy a kémia a főnő és a főférfi között nem három oldal alatt válik kiolthatatlan gyúeleggyé (sőt, ebben a kötetben egyáltalán nem), és hogy a mellékszereplők nem csak érdekesek, de még szerepük is van a cselekményben.

A cselekményt folyását amúgy leginkább a Balaton déli partjához tudnám hasonlítani: a főhős először lubickol a világban, mint hal a vízen, aztán nyakig van a pácban, aztán hosszan, hosszan kell gázolnia a térdig érő konfliktusokban, mire partra tud evickélni.

A könyv amúgy egy trilógia első kötete, de annyira azért nem izgultam rá a sztorira, hogy rögtön rávessem magam a folytatásra.

The Darkest Hour (A legsötétebb óra), 2017.

Trychydts ||| 2018., január 22., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Nyomasztó és klausztrofóbiás film A legsötétebb óra. A második világháború elején járunk, Franciaország német inváziója elkerülhetetlennek látszik, az angol csapatok Dunkerque-nél bekerítve várják a fogságba esést vagy az evakuációt. Churchillnek, a frissen megválasztott miniszterelnöknek bunkerekben berendezett tárgyalótermekben, félhomályos parlamenti folyosókon és a Buckhingam palota elutasító légkörében kell megszereznie a szükséges politikai támogatást a Németország elleni háborúhoz.

Anglia szerepe a második világháborúban a hősies ellenállásé — úgy vállaltak szörnyű áldozatokat a háborúban, hogy mindvégig tudták, a helyes oldalon állnak. Churchill szerepe közismert a szigetország háborús sikereiben. Ezekben a napokban azonban Churchillt épp saját pártjának elitje nem támogatta: a film tulajdonképpen azoknak a politikai manővereknek a története, amelyekkel végleg meg tudta erősíteni a pozícióját, és amellyel ki tudta szorítani a németekkel való tárgyalásos megegyezést sürgetőket a brit nagypolitika színpadáról.

Sok politikai-hatalmi thriller esik bele abba a hibába, hogy túlkomponálják a történetet: a főszereplő éleslátása határtalan, mindenkin átlát, mindenkit bábuként mozgat, hogy aztán a végső konfrontációban egy csodálatos, gerinc-borzongató manőversorozattal mindenkivel leszámoljon. A legsötétebb óra számomra legvonzóbb tulajdonsága, hogy Churchillt képes bizonytalannak és sebezhetőnek ábrázolni. A cél világos számára, de sokáig tart, amíg képes felfogni a Harmadik Birodalom totális fölényét a francia hadszíntéren; sokkolja a felismerés, hogy ha Dunkerque-nél nem sikerül evakuálni az angol hadsereget, akkor a további ellenállás esélyei is drámaian lecsökkennek. És a terv, amit kidolgoznak az evakuálásra, ugyancsak törékeny és rengeteg tényező szerencsés összejátszását követeli meg.

A film Churchillje impulzív, depresszióval küzdő, sokszor önmagába forduló, kiszámíthatatlan, a mindennapi élet örömeihez és kényelméhez ragaszkodó, a konvenciókra nem sokat adó, öntörvényű figura. Öreg, mégsem megtört, érzelmes, de döntéseit mégis szigorúan intellektuális alapon meghozó, az évtizedes munkában már erőse megfáradt államférfi, akinek makacs kitartása mégis megingathatatlan. Gary Oldman képest tévesztés nélkül megtestesíteni ezt az ellentmondásokkal és kétségekkel sokszorosan terhelt figurát — és az ő sajátos, visszafogott, de mégis teljes beleélésen alapuló színészi egyénisége (ami a Suszter, Szabó, Baka, Kém-ben is a siker egyik kulcsa volt) nagyon is illik ehhez a feladathoz. Hiába tudjuk, hogy Churchill egy legendás figura, a filmben képtelenség rögtön azonosulni vele. Meg kell dolgoznunk ezért az érzésért, ahogy a miniszterelnökkel együtt szenvedjük végog a politikai válságot.

Ez a nagyon erős személyesség az egész filmet végigkíséri. A távolságtartásnak nem sok lehetőséget adó közelik mutatják mindenkinek a reakcióit: a rákkal küzdő konzervatív vezető, Chamberlain verejtékező helytállását, a Churchill mániákus kitartásában osztozni képtelen Lord Halifax feszült küzdelmét hazája megmentéséért; György király melankolikus távolságtartását, amely a bizalomnak is csak óvatosan ad helyet. A Churchillt körülvevő nők pedig — a titkárnője és a felesége — azok, akik határozottságukkal és méltóságukkal ellenpontot tudnak képviselni Churchill hangulati ingadozásaival szemben.

Pontosan ez az intimitás az, ami a film igazi erejét adja. A személyes küzdelmek, konfliktusok hitelessége,  ereje nem vész el akkor sem, ha a történet végét mindenki ismeri.

Reader’s Log — Jenna Moreci: Eve — the Awakening

Trychydts ||| 2018., január 14., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Bár semmiféle írói ambícióim nincsenek, az utóbbi időben, számomra is megmagyarázhatatlan módon, eszelős vonzódás ébredt bennem az írásról szóló videócsatornák iránt. A legjobban Jenna Moreci csatornáját szeretem, elsősorban a humor és az egyedi stílus miatt. A huszonéves szerző életműve egyelőre egyetlen kötetet ölel át, így áttanulmányozása egy kifejezetten megúszós szakdolgozat témája is lehetne.

Életemben először olvastam el könyvet azért, mert kifejezetten a szerző érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy ténylegesen mekkora technikai tudás és milyen irányú írói ambíciók állnak egy ilyen sikeres csatorna mögött.

Lustábbaknak lelövöm a poént: zéró technikai tudás és a a szerző a jelek szerint beéri azzal, hogy olyan szövegeket generálhasson, amellyel bevételhez lehet jutni. Hát nekem ez elég vékony.

Az EVE — the Awakening egy disztópikus világban játszódik, javarészt 2089 végén. Vannak a kimérák, a genetikailag tökéletes, erősebb, okosabb, ügyesebb emberek, telekinetikus képességekkel. Őket mindenki utálja. Vannak a valószínűleg az űrből jött Betolakodók, a Mortal Kombat Barakájának denevérszárnyas koppintásai. Őket egész jól elviseli mindenkit, elvégre ha nem provokálják őket, nem mészárolnak le senkit — a kimérákat kivéve. A főszereplő, Eve a világ legerősebb kimérája, bekerül a Billington Egyetemre, amely a Betolakodók elleni harcot tűzte ki céljául — ahogy az már ilyenkor lenni szokott, mindeddig nulla eredménnyel. Természetesen már az első napon elszabadul a pokol.

Maga a világ elég lazán van összefércelve. Miért kell a kimérákat utálni? Néhány évtized alatt miért nem lehetett ehhez hozzászokni? Vagy ha épp azt játsszuk, hogy a világ sötét és gonosz, a kimérák miért flangálhatnak szabadon? Miért nem gyűjtik be őket és használják fel őket mindenféle katonai és egyéb programokhoz? Miért nem tud senki semmit sem kezdeni a Betolakodókkal? De tényleg semmit — a könyv kezdetén még elfogni sem sikerült egyet sem, ami a későbbi fejlemények fényében elég nevetséges eredmény.

Sajnos a világ messze nem az egyetlen amatőr módon összekovácsolt elem a történetben. A karakterek egytől-egyig sztereotípiák, mindenféle mélység vagy variáció nélkül. Akik gonoszak, azok undorító, gátlástalan, velejükig romlott, szörcsögő gennyládák. Akik jók, azok áramvonalas, jó humorú, kellemes arcok, mindenféle hibák nélkül, akik persze az első másodpercben megtalálják a közös hangot. És persze mindegyikük egy utánozhatatlan zseni a maga módján. A hacker lány, aki csuklóból töri fel a legbonyolultabb kormányzati szervereket is; a technikus srác, aki simán berhel össze mindenféle, stesszhelyzetben is mindig 100%-osan üzembiztos kütyüket; a cinikus pisztolyhős, aki soha nem lő mellé (és itt mellesleg egy multimilliomos tinédzser is). Persze ne feledkezzünk el az intelligens, barátságos, kedves, közvetlen, széles látókörű, stratégiailag fejlett gondolkodású, érzelmileg érett, erős járomcsontú és határozott állkapcsú izomkolosszusról sem, aki merő véletlenségből azonnal szerelmes is lesz a főhősbe (aki egy szimmetrikus arcú, sportos testalkatú, telt ajkú, barna bőrű, hullámos, kávébarna hajzuhataggal megáldott csúfság).

A történet az olcsó ponyvák receptje szerint döcög előre: vannak úgynevezett nehézségek, amiket onnan lehet felismerni, hogy a végén a főszereplők izzadtak és/vagy véresek. Traumák, érdemi lelki törések, valódi veszteségek nem szerepelnek a könyvben. Van rengeteg harci jelenet, jó sok telekinetikus keménykedéssel. Hiszen, gondolhatta a szerző, végül is elég cool dolog megküzdeni egy keménykötésű aliennel, akinek alig van sebezhető pontja. Mi az ennél is coolabb? Megküzdeni még egy aliennel. Hússzal. Százzal. Ötvennel, de csak egyedül. Mindezt olvasni — egy idő után már elég monoton.

A főszereplőknek szövetségeseik nem igazán vannak, az egy szál kemény, de igazságos katonai instruktoron kívül mindenki, aki a jó oldalon áll, totálisan hülye és inkompetens. (Esetleg még ide számíthatjuk az egyik mellékszereplő milliárdos anyját, aki egy sminkkel, egy frizurával és egy fekete, testhez álló ruhával járul hozzá a végső győzelemhez.)

Ami pozitívum: az 547 oldalas történet elég ügyesen van legépelve ahhoz, hogy folyamatosan lehessen olvasni. Mindig történik valami, mindig van valami feszültség a levegőben, van egy-két központi rejtély, ami ébren tartja a figyelmet. Sajnos épp a befejezés a nagy kivétel: a döntő csata után még be kell valakit vinni a kórházba kocsival. Hát azért epikusnak szánt horror-akciótörténeteket ennél frappánsabban szokás lezárni.

Végül is, semmi baj nincs ezzel a könyvvel. Olcsó, puha kötéses ponyvákat tucatszámra lehet vásárolni — a jelek szerint meg is lehet élni ebből. Engem inkább az ábrándít ki, hogy olyasvalaki szónokol, időnként másoknak is be- be szólogatva a komplex karakterek fontosságáról, türelmesen kibontott románcokról, életszerű motivációkról, narrációs technikákról, aki saját maga sem tudja ezeket alkalmazni. Felvetődik bennem a gyanú, hogy Jenna nem annyira a saját technikájáról beszél, hanem a saját interpretációjában adja vissza a szakirodalmat, amit olvasott — de amit alkalmazni képtelen. Vagy — és ez még rosszabb — azt gondolja, hogy írónak lenni ennyit jelent.

Csak a Youtube-on szerzett kellemes percek miatt nem kértem vissza az öt dolláromat, amit erre a vacakra kidobtam.

Murder on the Orient Express (Gyilkosság az Orient Expresszen), 2017.

Trychydts ||| 2017., december 28., 18:34 |||
Kategóriák: ,

A sok lealázó kritika után eléggé meglepett, Peti milyen pozitívan beszélt róla, amikor vendégül láttuk őket; így amikor apósomnak kerestünk filmet a szokásos karácsonyi mozizáshoz, elég magabiztosan ajánlottam a Gyilkosság az Orient Expresszent.

Mondjuk Agatha Christie-vel azért nem olyan nehéz mellényúlni. Na nem mintha egy utolérhetetlen zseniről lenne szó — egy rasszista, társadalmi előítéletekkel csontjai velejéig átitatott, szűk látókörű szerzőről van szó, akinek történetei, ha röntgennel világítjuk át, elég buták, szereplői sablonosak, az irodalmi kvalitásokat pedig teljesen mellőzik. Kábé annyira szórakoztatóak, mint egy ügyes keresztrejtvény — és ezt most egyáltalán nem dehonesztáló jelzőnek szánom. Elég hálás alapanyag hát a megfilmesítésre — ha a készítők tartják magukat a regények cselekményéhez, akkor kellően igényes megfilmesítéssel még azok számára is elég szórakoztató produktumot lehet előállítani, akik történetesen olvasták már az eredeti írásokat. David Suchet Poirot-sorozatában is pontosan ez történt: kiválóan ragadták meg a főszereplőt, és bizonyos mellékszereplők (pl. Hastings kapitány) előtérbe hozásával megteremtettek egy vizuálisan és dramaturgiailag is vonzó, koherens világot, amiben hézagmentesen illeszkednek a valóságban ennél sokkal kevésbé összetartozó történetek.

A hazai vitriolos kritikák (a külföldiek közül még a negatívak is sokkal visszafogottabbak) mögött én amúgy nem nagyon látok mást, mint a mélységes és valahol érthető elfogultságot a Suchet-féle interpretáció iránt. Nekem azonban semmi bajom nem volt Kenneth Branagh Poirot-felfogásával: kifejezetten tetszett, hogy mertek mást mutatni, mint amit már annyira megszokhattunk, anélkül, hogy elfordultak volna az eredeti szereplő alapvonásaitól. Kifejezetten tetszett például Poirot képességeinek lélektani magyarázata, vagy az, ahogy a film központi erkölcsi dilemmáját feldolgozzák. Az Orient Expressz abban ugyanis mindenképpen egyedülálló a Poirot sorozatban, hogy a fő csattanó nem a gyilkos leleplezése — hanem hogy a szereplők és maga Poirot hogyan fogadják és dolgozzák fel a leleplezést.

A gyönyörű, éles és részletgazdag képekkel, változatos tónusokkal, ügyesen filmezett tájképekkel és a vonat szűk környezetét remekül használó, érzékenyen beltéri felvételekkel dolgozó operatőrmunka legalább felerészben járul hozzá a film élvezeti értékéhez. A színészek (még a kisebb szerepeket is rutinos sztárok játsszák) lazán, erőlködés nélkül hozzák, ami egy ilyen könnyed műhöz kell: Michelke Pfeiffer, Kenneth Branagh és Johhny Depp pedig pontosan ott van, ahol lenniük kell.

A masszív művészi élményt, a felemelő katarzist, az izgalmas kérdésfelvetéseket nyilván már az alapanyag is kizárja. De ennyi erővel nem kellene Agatha Christie filmeket csinálni — ami egy egészen széles réteg igényeit hagyná figyelmen kívül. Aki egy igazi, veretes, klasszikus detektívtörténetre vágyik, azt most sem fog csalódni.

Azt meg fel nem tudom fogni, mit volt képes minden egyes kritikus annyit rugózni azon a szerencsétlen bajuszon.

Jüdisches Museum Vienna

Trychydts ||| 2017., december 06., 23:16 |||
Kategóriák: ,

Amikor a holokausztról hall az ember, Ausztria valahogy kevésbé jut eszébe. Magyarként nyilván van valami fogalmam a hazai zsidóság helyzetéről és történetéről, olvastam az Ivanhoe-t, nyilván tisztában vagyok a hitleri Németország szerepével is. Hiába voltunk azonban az Osztrák-Magyar Monarchia része, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs arról, a Monarchiában vagy mondjuk a középkori Bécsben milyen volt a zsidóság helyzete.

Hát ha voltak is illúzióim, akkor a Jüdisches Museum Vienna ezeket elég rövid úton eloszlatta. Zsidónak lenni már a középkorban is elég iszonyú volt lenni: tulajdonképpen nagyon rövidek azok az időszakok, amikor valamennyire is teljes jogú állampolgárnak számítottak. Általában a kizsákmányolás és az állandó létbizonytalanság volt az osztályrészük — az uralkodók is leginkább addig látták őket szívesen, amíg megfinanszíroztatták velük valamilyen nagyobb szabású projektjüket — az adósság megfizetése helyett aztán rendszerint egyszerűbb megoldás volt a vagyonelkobzás és a száműzetés. Magát a bécsi zsidó közösséget is háromszor semmisítették meg a történelem folyamán. A Harmadik Birodalom népirtása ez előtt a háttér előtt zajlott és ugyanolyan brutálisan, mint máshol.

A kiállítás, noha viszonylag kicsi, nagyon modern — a kiállítás anyagát bemutató, illetve azt részletesebb kontextusba helyező kötet pedig számos pihenőhelyen lapozgatható, olvasgatható szabadon németül és angolul is.

Ami egy sajátságos apróság: a rendőrség Bécsben minden zsidó létesítményt kiemelten véd — ezt az épületet is. A városvezetésnek szemlátomást fontos, hogy minden atrocitást távol tartson ezektől a helyektől — gondolom, fontos, hogy a negyedik zsidó közösség már biztonságban érezhesse magát. Ami kellemetlen kontraszt az itthoni viszonyokhoz képest.

Reader’s log — Stephen King: Rita Hayworth and Shawshank Redemption, 1982

Trychydts ||| 2017., november 08., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Még egy egyetemista házibuliban láttam a Remény rabjait, de aztán most egy filmes poén az eszembe juttatta, és akkor eszembe jutott, hogy ezt a Stephen Kinget még nem is olvastam. Na nem mintha nagy rajongó lennék, néhány kötetet és egy-két novellát olvastam csak tőle, de csak a Shining és a szintén nemrég újraolvasott The Green Mile volt az, ami mérhető hatással volt rám. King az én szememben egy biztos kezű iparos, aki képes futószalagon gyártani a kellően hátborzongató tartalmakat, de a szépirodalom felé még kacsintgatni is csak ritkán kacsintgat — alighanem a megfelelő kvalitások és az indíttatás is hiányzik belőle ahhoz, hogy képes legyen konzisztensen művészi igényességgel alkotni.

Shawshank Redemtion sem igazán kivétel. Miközben amit fókuszba akar tenni, az kirstálytisztán látszik és részletesen ki van dolgozva, maga a történet, illetve annak háttere igencsak elnagyolt. Sokszor van az az érzésem, hogy Kingből az alaposság is és az empátia is hiányzik ahhoz, hogy meggyőzen mutasson be olyasvalamit, amiben nincsen személyes tapasztalata. Nagyon jól meg van rajzolva a két főszereplő, a rutinos sittes narrátor, Red, és az ártatlanul elítélt Andy Dufresne alakja — de rajtuk kívük minden más csak díszlet és és mindenki más csak statiszta. Az a Green Mile-ból is kiderült, hogy Kingnek körülbelül fogalma sincs az amerikai börtönviszonyokról — próbálkozik azzal, hogy ábrázolja a brutalitást, az elembertelenítést célzó, kegyelten bánásmódot, de sajnos ez pont egy olyan téma, ahol meggyőző, koherens részletek nélkül nem jut túlságosan soká a szerző. Mápedig nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan is zajlik az élet a börötnben: engem legalábbis zavart, hogy a főszereplők a könyv alapján sokkal több személyes szabadságot élveztek, mint amennyit az én ismereteim alapján élvezhettek volna.

The Green Mile-ban ezt a problémát King azzal próbálja meg elkenni, hogy kitalálja, hogy a halálsorra különleges szabályok vonatkoznak. Ez bizonyos értelemben így is van — így csak helyenként bukkannak elő az apró anakronizmusok, következetlenségek. Itt viszont, amikor a történet szempontjából kulcsfontosságú, hogyan hat valakire az évtizedeken át tartó börtönélet, ez sokkal kevésbé megbocsátható hiányosság. Nem derül ki belőle az amerikai börténélet brutálisan, mechanikusan szabályozott rendjére,

King másik nagy problémája a felületesség. Írásaiban sokszor maradnak benne olyan következetlenségek, amelyek nagyon zavarják a befogadást és a megfelelő azonosulást — és az egyetlen magyarázat, amit erre találtam, az egyszerűen nem érdekli, amit ír, mennyire pontos vagy ésszerű. Andy megszabadulásának legfontosabb eleme ebben az esetben egy fizikailag elrejtett kulcs egy mezőn. A legjobb barátja (aki meghalt, amíg ő a börtönben volt) rejtette oda, de hogy miért ezt a megoldást választotta, miközben mindannyian tisztában voltak a kockázatokkal és a nehézségekkel, egyszerűen nem derült ki. Ügyvédi letétbe tenni teljesen legális és ugyanennyire titkos lett volna — ezzel amúgy Andy számos problémája is simán megoldódhatott volna. Ráaádásul maga a narrátor mondja el, miért is nehéz a lakott terület kellős közepén elhelyezkedő börtönből egy szál rabruhában megszökni és elkerülni az elfogatást — aztán Andy pontosan ugyanígy szökik meg és nem fogják el (a filmben erre ugye van megoldás). Az időzítés is sokkal problémásabb a könyvben, mint a filmben — a könyvben évek esnek ki úgy, hogy tulajdonképpen semmilyen ésszerű magyarázat nincs rá.

Ami viszont lehet jó egy ponyvában, az mind jó. Red és Andy kapcsolata egy bonyolult, érzelmekkel teli viszony, teljesen hiteles és nem egyszer megindító. A befejezés kissé szentimentális, de működik. A cselekmény nyugodt, egyenletes ütemben halad előre, ami tökéletesen illeszkedik egy visszaemlékezés narrációs stílusához. Érthető tehát, hogy a filmesítéskor miért döntöttek úgy, hogy (néhány apró változtatással) szinte szó szerint követik a novella szövegét — a különbségek többsége olyan apró részlet, amelyek a szövegben nem szerepelnek ugyan, de mind tartalmában, mind stílusában teljesen illeszkednek az eredetihez.

Nem bántam hát meg, hogy ezt a Kinget is megismertem, de a csak egyetlen olvasatot támogató cselekmény és az egészen minimalista erkölcsi mondanivaló azért ismétcsak arról győzött meg, hogy Kinget csak a csavaros történetek érdeklik — a művészi kivitelezés a legkevésbé sem.

Feltámadni a klisék hamvaiból (Cinders, MoaCube, 2012.)

Trychydts ||| 2017., október 30., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Már jó ideje üldögélt a Steam wishlistememen a Cinders, a Hamupipőke-történet egy modern feldolgozása, de a halloweeni leárazáskor meg is vettem.

A játék tulajdonképpen egy interaktív, képes mesekönyv, de egy nagyon érdekes újragondolása az eredeti történetnek. Miközben nyilván tudjuk, hogy nagy vonalakban merre haladnak majd az események, kapunk néhány érdekes mellékszereplőt, a főszereplő, Cinders pedig egy sokkal önállóbb, izgalmasabb, akaraterővel és IQ-val sokkal inkább felturbózott karakter, mint az eredeti Hamupipőke.

A játék tulajdonképpen dialógusok sorozata: érdekesen megrajzolt karakterek beszélgetnek általában ízlésesen és szépen megrajzolt hátterek előtt. (A szövegek pedig kifejezetten jól megvannak írva: a konfliktusok izgalmasak és feszültek, bizonyos jeleneteket pedig egy, a játékra nagyon jellemző, finom és eredeti humor dob fel.) A szövegek általában fixek, de bizonyos pontokon befolyásolhatjuk a történet menetét. Ezek a választások pedig soha nem tét nélküliek, de hatásuk a végeredményre végül is érthető. Legalábbis amikor a végén azzal szembesültem, hogy Cinders egy zseniális, de vaskezű uralkodóként, a herceget teljesen elhomályosítva és háttérbe szorítva, ellenségeit pedig mindenféle bizonytalankodás nélkül lesittelve vezeti be országát egy új aranykorba, végül is megértettem, miért ezt történik.

A játék nagyon komolyan veszi a “valamit valamiért” elvet, ami kifejezetten illeszkedik a karakter kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetéhez. Bizonyos értelemben minden döntésünk nehéz, minden eredményért fizetni kell valamivel.

A Blackwell-sorozathoz hasonlóan ez is egy ízig-vérig feminista játék, a történet középpontjában női karakterek és női sorsok állnak, a dialógusok javarészt nők között zajlanak — a férfiak abszolút mellékszereplők, és ez a végeredmény meghatározására is igaz. A Cinders világában a sorsukat a nők maguk irányítják — ha nem is könnyen, ha sok nehézség árán is, de függetlenek a szokásos társadalmi és gazdasági korlátoktól.

Amit én külön élveztem, az a Fairy grandmother alakjának átdolgozása: nem is egy van belőlük, hanem kettő, és az eredetihez képest mindkét változatnak megvan a maga sötét karaktere.

 

Slampoetry 6. OB

Trychydts ||| 2017., október 15., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Az Országos Bajnokság a legjobb alkalom arra, ha az ember slamet szeretne hallgatni: le vannak válogatva a legjobbak, a verseny meg brutálisan kemény, így a legjobbak is a legjobbjukat nyújták. Ez volt a negyedik OB, amit néztem, a második, amit személyesen, de ennyire erős még soha nem volt a színvonal.

A moderátor megjegyezte, hogy ezen a versenyen mintha minden slammer mást hozna, mint amit megszokhattunk tőle. Ezt én is hasonlóképpen tapasztaltam: olyanokért üvöltöttem lelkesen, akik eddig soha nem nyújtottak olyan produkciót, ami nekem is tetszett volna. Azóta elkezdtem visszafelé is kipróbálni: visszanéztem Bárány Bence korábbi szerepléseit, nem én változtam meg, tényleg abszolút nem az én stílusom ez a koherens tartalommá nagyon nehezen összeálló formajáték, amit eddig nyújtott. Most viszont, hogy sokkal sűrűbb volt a szöveg tartalma, sokkal jobban megütöttek engem is a nagyon rutinosan előkapott verbális poénjai.

Mundig Márton előválogatós szövegét konkrétan nem is értettem. Most az első körös slamjétől nem bírtam abbahagyni a röhögést — a második fordulóban meg olyan keményen átment politikába, amire megint csak abszolút nem számítottam.

Trükkös dolog ez a slam. Van, amikor az ember csak néz, hogy miért tapsol kb. mindenki extatikusan, miközben én még egy egészen enyhe elragadtatottságot sem érzek, nem értem, miért röhögnek valamin, ami szerintem kicsit sem vicces vagy egyenesen kínos. És vannak pillanatok, nyilván elsősorban ezekért megyek, amikor csak találgatni tudom, hogy tud valaki ennyire felszabadultan, ügyesen, hatásosan írni és előadni magyarul, úgy, hogy három perce van összesen, úgy, hogy fogalma sincs, mit hozott magával a másik huszonöt versenyző, mint ahogy azt is nagyon nehéz kitalálni, hogy a közönség és a zsűri konkrétan mire fog gerjedni.

A zsűri már csak azért is nehéz dolog, mert számomra évek óta nyilvánvaló, hogy azért itt nem a konkrét produkció értékelése történik csak meg. Ha valaki már ismert és jó, az biztos előnnyel indul akkor is, ha a konkrét szövege gyengébb. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet (viszonylag) ismeretlenként is óriásit villantani — csak ahhoz még keményebben kell teperni. De mivel a slamben alapból a zsűri is véletlenszerűen választott (egy OB-n nyilván fix a zsűritagok többsége: ötből csak két fő kerül ki a közönségből), ez is olyasmi, amit inkább csak meg kell szokni.

Saját favoritom, Szentléleky-Szabó Ágnes az előválogatós Nemzeti Párválasztó után megint olyan szöveget hozott, ami engem személy szerint nagyon megérintett, de a második körbe sajnos nem került be. (Ebben a versenyben amúgy szerintem ez az igazi díj. A verseny leginkább a dicsőségért szól, nem tudom, számít-e, hogy valaki ötödik vagy első — viszont a legjobb öt még egyszer szavazhat a Trafó jelentette prémium körülmények között, és ez azért nagyon nem mindegy.)

Amikor a végén az Eye of the tiger-re felállva tapsoljuk meg a győztest, Mészáros Pétert (akit idén én is imádtam), ugyanúgy elönt az endorfin, mint az elmúlt években.

Hamlet (Örkény színház, első bemutató: 2014)

Trychydts ||| 2017., szeptember 24., 14:31 |||
Kategóriák: ,

Nagy gonddal megcsinált, figyelemre méltó produkció az Örkény Hamletje — az egyetlen dolog, ami hiányzik nekem belőle, az valami igazán radikális állásfoglalás vagy értelmezés. Pedig tele van eredeti megoldásokkal, egy jól kigondolt formavilágban játszódik az egész darab, nagyon jól eltalált színészi megoldásokkal. Még a dramaturgia is különleges, több olyan jelenet is van, amit a nagy, klasszikus feldolgozásokból (például az 1948-as filmverzióból, ami nekem az egyik Hamlet-alapélményem) elég gyakran kihagynak.

Az Örkény stábja sok szerepet mutat be máshogy, mint ahogy megszokhattuk. Hamlet például egyáltalán nem szimpatikus: kicsit hisztérikus, kicsit enervált, a valódi felelősséget folyamatosan kerülgető, mindenféle kockázatvállalástól rettegő kis nyálgombóc. Megjátszott őrülete nem csupán arra szolgál, hogy felfedje a valódi motivációkat környezetében — sokszor egy nagyon kényelmes megoldás annak érdekében, hogy tetteiért ne kelljen felelősséget vállalnia. Ophelia vagy Polonius halála például nyilvánvalóan mélyen megérinti — a tetteivel való szembenézés helyett azonban inkább a bohóckodást választja. Gertrúd és Claudius ugyanakkor sokkal kevésbé antipatikusak, mint amilyenek lehetnének: mindketten szárazak, kissé élettelenek, mintha nem is tudnák igazán kiélvezni Claudius trónra lépésének előnyeit. Claudius is leginkább akkor “él”, amikor bűneivel szembenézve imádkozni kezd — Hamlet személyes megtorlás iránti igénye (pláne azon az áron, ahogy végül eljut ide), jóval kevésbé tűnik indokoltnak. Ettől persze ugyanakkor sokkal plasztikusabbak lesznek a mellékszereplők: Rosencrantz és Guildernstern vagy mondjuk Ophelia helyzete sokkal érthetőbb és emberibb, mintha egyszerűen csak törpék lennének egy gigászi konfliktusban. Valódi emberi érzésekkel rendelkező szereplők lesznek, teljesen érthető motivációkkal — bántja őket a mellőzés, a durvaság, a hazugságok. Ophelia végső tragédiája is sokkal megalapozottabb és átélhetőbb lesz.

Ophelia amúgy egy különösen komplex szereplő az előadásban. Kókai Tünde amúgy is teljesen autentikusan, mindenféle erőlködéstől mentesen alakítja az engedelmes, de személyiségének erejével nagyon is tisztában levő lányt. Sokkal kevesebb romantikával, sokkal nagyobb fegyelemmel és tudatossággal játssza a szerepet, mint amit a szövegbe bele lehetne olvasni: életének kereteinek összeomlása, annak következményei is sokkal megrendítőbben hatnak. Ettől persze a darab Laertese is sokkal reálisabb lesz.

A színpad, a statikus, stadion-díszlet ellenére (Koltai Tamással ellentétben én nem éreztem a politikai áthallást) meglepően dinamikusan működik: a kimerevedő szereplők, a sötétségbe bevilágító spot fények révén ugyanúgy lehet ez Claudius koronázásának helyszíne, mint a temető vagy az éjszakai vár, ahol Hamlet az apjával találkozik. A színpad kiürítésével vagy a dán zászló színeivel kifestett-felöltöztetett statiszták mozgatásával, az aktuális játéktér változtatgatásával nagyon is dinamikusan nő vagy zsugorodik az általunk érzékelt tér.

A fentiek eredőjeképpen aztán a darab vége is teljesen máshogyan sül el. Nincs katarzis, nincs heroizmus — Fortinbras, a többször is emlegetett norvég herceg megjelenik udvartartásával és laza flegmával átveszik a hatalmat, miközben a lábaiknál hullák hevernek. Mindenféle borzongás nélkül vakuzgatnak telefonjaikkal, aztán egy rövid beszéd után vége a felhajtásnak.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our desktop site