Cowboy cookie, cowgirl cookie

Trychydts | | | 2018., április 13., 23:49 | | | Kategóriák:

Amióta felnőtt munkám van, nem szívesen beszélek a blogomban a munkahelyemről, de azt büszkén vállalom, hogy itt havi néhány órában kifejezetten azért fizetnek, mert feminista filozófus vagyok. Irányított beszélgetéseket szervezek, most már több mint egy éve, és igyekszem a feminizmusnak egy strukturáltabb és közhelymentesebb formáját a résztvevők agyába szivárogtatni. Ez persze — tekintettel arra, hogy a részvétel önkéntes — nem túlságosan egyszerű. Ezért arra gondoltam, ezúttal bepróbálkozom egy ősi trükkel: ingyensütit ajánlottam a résztvevőknek.

Az ingyensütit valakinek persze meg is kell sütnie — jobb híján ez is én voltam. Texasi cégnek dologzom, genderek közötti különbségekről beszélgettünk, szóval innentől kezdve gyakorlatilag nem is volt más lehetőségem, mint cowboy cookie-t és cowgirl cookie-t sütnöm.

Szerencsére a kexsütésből annyit már tudtam, hogy az ilyen apró sütik megsütése nem ipari körülmények között extrém időigényes. Nem szabad nagyon közel rakni egymáshoz a sütiket, mert akkor összeolvadnak — ha viszont messze rakom őket, kb. 15 darab fér be egyszerre a tepsibe. Szóval nem érdemes az utolsó pillanatra hagyni a sütögetést — kicsit így is megcsúsztam, fél kettőre lett kész az utolsó darab..

A cowgirl cookie elég sima menet volt: szépen összeáll a csoki, a pekándió és a zabpehely, aztán már csak hűteni kell a meglágyult, vajas tésztát, mielőtt az ember ki golyócskákat formálva megsüti őket.

A cowboy cookie-ba viszont butterschotch kell. Próbáltam utánaolvasni, hogy végül is pontosan mi ez: tejkaramellával próbáltam helyettesíteni, ami elképesztő félreértésnek bizonyult. Igazából nem láttam még anyagot, ami annyira pusztítónak bizonyult volna, mint a sütőben megolvadt tejkaramella: amikor kivettem a sütiket a sütőből, még egészen cookie formájuk volt, de aztán a karamellaolvadék utat tört magának, és folyt, olvasztott és ragasztott; a cookie-k kb. fele ment a szemétbe, vagy papírról lekaparható édesség lett belőle. És igazából soha nem szilárdult meg, ezek sokkal lágyabbak és olvadékonyabb kexek lettek, mint a cowgirl változat.

Legközelebb, már ha lesz legközelebb, saját magam által készített, tűzben edzett és egészen apróra tördelt butterschotch-csal fogok próbálkozni. És akkor majd mindenkit leigázok a tábortűz körül a vadnyugat legjobb sütijével.

Space Warcards

Trychydts | | | 2018., március 30., 23:49 | | | Kategóriák: ,

(Folytatom a Baluéknál megtanult, maradandó élményt szerzett játékokból álló sorozatomat.)

Tuti nem így hívják a játékot, de kb. ekkora benyomást tett rám. Álmosító nyári nap volt, kimentem Baluékhoz vendégségbe — a Dunára mentünk fürdeni. Amíg a többiek megérkeztek, játszottunk egy játékot.

Űrhajókból kellett flottákat építeni. Balu elmagyarázta a szabályokat, majd kiosztott nekem pár lapot. Gőzöm nem volt, mit csinálok, de kizárásos alapon kijátszottam azokat a kártyákat, amiket nem tiltottak a szabályok. Balu közölte, hogy fölényes győzelmet arattam.

A csúcson kell abbahagyni.

(Közben Balu egy kódolt, katonai rádióüzenetben a tudomásomra adta, hogy a játék valódi neve Star Realms.)

A Mars terraformálása (avagy egy frusztrált termológus naplója)

Trychydts | | | 2018., március 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nemrég Baluéknál voltam, és igen konstruktívan minden társasjáték-ötletüket megvétóztam annak az egynek a kedvéért, amit kifejezetten szeretek játszani. Igazi álomvendég lehetek. De erről eszembe jutott, hogy nem nagyon írtam még azokról a játékokról, amit velük próbáltam ki, hát kezdjük mondjuk a Mars terraformálásával.

Az atmoszféra a legjobb: az ember remekül át tudja érezni, hogy pénzéhes, profitorientált vállalatok generációkon keresztül ontják a dollármilliárdokat különböző projektekbe, hogy aztán úgy kábé lakhatóvá varázsoljanak egy bolygót. Nem mondom, hogy a játék elsődleges célja a tudományos precizitás, de olyan bődületes ökörségek nem nagyon vannak benne. Az én sekélyes, felszínes, erősen megkopott és elpenészedett természettudományos ismereteimet legalábbis nem zavarta. A bolygót fel kell melegíteni, ki kell építeni valami ökoszisztéma-félét, gondoskodni kell a megfelelően körforgó hidroszféráról — szép kihívások ezek, és igazából a személyes fantáziámat is izgatják. A cégek közötti kompetíciónak leginkább barátságos jellege van, nem arról szó a dolog, hogy mesterséges kénsavfelhőkkel lehet megöntözni a másik nagy nehezen kiépített algatelepeit és a már kiépített városokat sem lehet elárasztani anthraxszal.

Esztétikailag sem sok kifogásom lehet: a kártyák és a tábla szerintem gyönyörűek és abszolút segítik a hangulat elmélyítését. Ráadásul az esztétikum nem megy a praktikum rovására, nincs 53.218 mütyür, amit szét kell pakolni a játékhoz, ráadásul simán lehet játszani egy normál méretű konyhaasztalon, nem kell hozzá külön bútort bérelni.

Nicoline-nal ketten játszottunk egy helyett, az egy körre eső döntések bőven vannak olyan komplexek, hogy az így is szórakoztató legyen, igazából és simán el tudtam képzelni, hogy egy igazgatótanácsi ülésen vitatkozom (bár ha belegondolok, az utolsó ülésen kb. az első igazgatók ük-ük-ük-unokái verhették az asztalt dicső elődeik helyett). Van szerepe a szerencsének, ami egy bolygó terraformálása esetén nem akkora baj, de kellő stratégiai érzékkel jól rá lehet érezni a lehetséges irányokra. Ezek a döntések azonban szerencsére nem olyan bonyolultak, hogy bárkinek is fél óráig kelljen tűnődnie a következő lépésen.

Összességében véve: ez tipikusan egy olyan játék, amit szerintem nagyon élveznék, ha az utolsó kör végeztével lelocsolnánk azt asztalt kerozinnal, majd alácsúsztatnánk néhány karcsú dinamitrudat. De mivel erre nincs mód, a kiderül, hogy miután remekül megtornáztattuk a taktikai érzékünket, összeszámolunk mindenfélét, és mindenki lép még valamennyit az eredményjelző táblán. Van, aki (ugye, Zsó?) kétszer annyit, mint az egész játék alatt összesen. És olyan dolgoknak lesz hirtelen kulcsfontosságú szerepe, amiket az ember korábban nem is értett. Az első körben simán eldobtam a ragadozó állatok kártyámat — aztán kiderült, hogy pár száz évvel később ez még akár jól is jöhetett volna — feltéve, hogy a többiek építenek maguknak állatokat. Mi több: Balu és Zsó is mókolt valamit olyan lapokkal, amelyek saját magukat fejték meg folyamatosan — a pontos mechanizmust nem értettem, de a végén kábé ötezer pluszpontot sepertek be így. Szóval a játék masszívan támogatja a rengeteg gyakorlást, a hosszú távú gondolkodást, a titkos meta-szabályok beható ismeretét, illetve sokszor a durva rizikóvállalást is, amit én annyira nem szeretek — nem utolsósorban azért, mert mondjuk félévente-évente jutok hozzá egy ilyen játékhoz, ha tehát nem érkezek A/1-es lapra nyomtatott, máshonnan letöltött és kinyomtatott stratégiai döntési fával, nem sok esélyem van.

Vezető termológus, azok mondjuk lettünk, szóval ebben a képzeletbeli idősíkban a Nico&Try konszernnek köszönhették az emberek, hogy nem fagynak oda a padokhoz a parkban egy romantikus randi alatt a zord marsi télben.

Penne alla Norma és ami erről eszembe jut

Trychydts | | | 2018., február 23., 23:49 | | | Kategóriák:

Szép nagy kockákra vágom a padlizsánt: ennek a szósznak elengedhetetlen komponense ez, egyben maradt, harapható, de mégis vajpuhán lágy falatokban. Az egyik dolog, amit megtanultam tavaly a főzésről, hogy az olajos elősütés csodákat tud művelni a kajával. A masszív hőkezelés hatására kéreg képződik a kaja felszínén — legyen az hal vagy padlizsán — plusz a főzés maga tulajdonképpen be is fejeződik. Így a cucc sokkal ellenállóbb lesz a szétfőzéssel szemben: nem esik szét mondjuk a paradicsomszószban, de az ízek egy jó részét azért beengedi.

Tavalyelőtt ez még nem volt annyira világos, csak jegyzeteltem reszkető kezekkel a szicíliai főzőtanfolyamon. Akkor még nem tudtam, hogy a szicíliai konyha integráns része lesz az életemnek, de a NYT Cooking sem volt még olyan otthonos nekem. Nászúton voltam imádott feleségemmel, esténként egy fekete noteszba írogattunk-rajzolgattunk egy fehér tollal, és lubickoltunk az élet olaszos élvezetében.

Szépen lassan felforrósodik az olaj a serpenyőben. Igazából mindig mosolyognom kell, ha kezembe veszem ezt az edényt: bazi vastag fala van, a tűzhellyel érintkező része pedig kifejezetten valami high-tech, rétegzett izé — apámtól kaptuk pár évvel ezelőtt. Talán karácsony volt, elővonszolt egy kartondobozt, alig volt nagyobb, mint egy kisebb IKEA-s fiókos szekrény lapra-szerelve csomagolva, aztán közölte, hogy válogassunk. Vett egy háromszáznégy darabos edényszettet egy arabtól (?) egy parkolóban — pontosabban nem egyet vett, hanem kettőt, de persze tudja, hogy nem tudjuk elrakni az egészet, szóval válogassunk nyugodtan. Ezt a serpenyőt is onnan válogattam, azóta is imádom, olajforrósításra például tökéletes. Olyan vastag az alja, hogy abban garantáltan nem kap oda semmi, kiválóan lehet mosogatni, meg egyébként is egy kellemesen masszív darab. A nagyarab szicíliai asszonyság trükkjét követve belemártok egy kis darab padlizsánt az olajba — már zsizseg, szóval elkezdem beleszórni a kockákat. Ők persze nem serpenyőt használtak, hanem egy bazi nagy fazekat, és nem tűzhelyet, hanem egy gázzsámolyt vagy mit — de hát most csak két főre főzök, szóval jó lesz ez is.

Meglepetés: a padlizsán szivacsként szippantja fel az olajat. Ilyenkor azért megnyugszom, hogy még főzni is kell, mielőtt kész lesz. Két menetben kész is van minden, szűrőkanállal szedegetem a padlizsánt egy konyhai törlővel bélelt, zöld műanyag tálba. Ez az edény a tökéletes kontraszt a serpenyőhöz képest: ócskább darabot nehéz elképzelni, tartása is alig van, elég kopottka is már, mégis szeretem. Annak idején, amikor beköltöztem feleségem körpanorámás panelkuckójába, ez volt az első edény, amivel otthonos viszonyba kerültem. Még ma is, ha kézbe veszem, eszembe jut, amikor a már erősen sötétedő konyhában éppen ezt a kacatot mosogatom, és az ócska, szétesés szélén álló music centerből szól a Gombóc — az meg az első olyan szám volt, ami a feleségemen keresztül jutott el hozzám. Azóta meg már pénzt is adtam Anna and the Barbies albumért, mi több, lemezbemutató koncerten is voltam.

Most jön a paradicsom. Összeöntök egy fél literes, üveges, natúr, magyar levet a feleségem által a lakásba hurcolt, dobozos, betegesen homogén trutymóval: most már tudok annyira olaszul, hogy tudjam, azt próbálják elhitetni velem, hogy ez eredeti olasz paradicsompüré. Aha, aha, meg egy zsák tévémaci. Két gerezd fokhagyma.

Horvát só, egyenesen a nini sóbányából. Kétszer kellett elmennünk Ninbe, hogy egyszer észrevegyük, hogy sómúzeum és sóbolt is van ebben a kis római kori romokkal teli exkirályvárosban — feleségem sós csokija fél óra alatt kocsonyásra olvadt az irgalmatlan forróságban az utastérben. A sómúzeum után kedvenc strandunkra mentünk, egy vörösfenyőkkel teli tengerpartra — piknikeztünk az árnyékban és Gyűrűk Urát olvastam a feleségemnek.

Bors, a szintén az apámtól kapott motoros-világítós borsszóróból.

Ha valami döbbenetes az olasz szószokban, hogy alig kell beléjük valami. Ez például zöldfűszerek nélkül készül, még bazsalikom sem kell bele. A paradicsomszószba beleszórjuk az elősütött padlizsánt és jól összefőzzük. De nem szét.

Feltesszük a vizet forrni, mire hazajön az asszony a tésztával, már csak azt kell a forró vízbe szórni, öt perc múlva leszűrni, és már vethetjük is életünk párja elé a vacsorát.

Nem érdemeltem meg, de azért jól esik

Trychydts | | | 2018., január 10., 23:49 | | | Kategóriák: ,

De jó volt… ténylegesen nevettek azon, amit írtam. Pedig ha valami, hát most aztán tényleg összejött minden.

Egyrészt a szöveg baromira nem akart összeállni. Szájbarágós volt, terjengős, erőltetett és nem is volt elég jól strukturált. Pedig ezúttal full prózában akartam nyomni és úgy vettem észre, ami ilyenkor segít, az a belső struktúra, a mesélés határozott ritmusa. Még a fellépés előtti este is írtam.

Kísérletképpen nem tollal és írógéppel, hanem számítógépen dolgoztam, kedvenc text editoromon. Azt gondoltam, talán majd így többet szerkesztem a szöveget, de végül nem változtattam többet, mint a kézműves módszerekkel szoktam. Ugyanakkor slamet számítógépen írni… hát valahogy nem volt az igazi.

Nem mellesleg lerobbantam, és gyakorolni sem volt eleget időm. Ami azért is ciki, mert Balunak azért mindig elküldöm a szövegemet, amit gyakorlás közben veszek fel — nyilván unatkozik a megszaporodott nyáj mellett, és másra sincs szüksége, mint egy kis extra szerkesztői feladatra. Így viszont kénytelen voltam Nicoline és Édesanyám homlokegyenest ellenkező véleményére hagyatkozni.

A gyakorlás hiánya amúgy nem csak azért kellemetlen, mert nem tudtam felvenni diktafonra egy már lekerekedett változatot, hanem azért is mert így nem gyakoroltam eleget. Például egyszer sem tudtam elmondani a szöveget fejből, pedig nagyon szerettem volna. Papírról olvasni: elég ciki dolog, meg kezem sincs hozzá elég. De amúgy is: a szöveg megírása kb. a negyven százaléka egy slam kidolgozásának, legalább ennyi energia kell az előadásba is. Még mindig meglepődök azon, mennyire más lesz az anyag a végére, mint amikor először olvasom fel, akadozó fahangon szegény kis feleségemnek.

Az egyetlen öröm az ürömben az volt, hogy mivel számítógépen írtam, nem kellett papírokkal bajlódnom: amikor felmásztam a színpadra, csak a telefonom volt a kezemben.

Na ehhez képest valóságos csodának éltem meg, hogy végig mondtam fejből. Természetesebb voltam, mint a gyakorlás közben bármikor, a kifundált poénjaim javarészt ültek, csettingettek is a tekerenytyűsebb részeken — ennyire jól még nem éreztem magam színpadon. És a végén a műsorvezető elmondta a mondatot, amit ki akartam belőle csalogatni. Imádtam a Földalatti Slamet. Ezúttal full közönségszavazás volt, Fiona, akire én is szavaztam, majdnem dobogós lett, aminek plusz örültem.

Most már csak egy baj van: 25-én megint fellépek, a szövegem meg nem áll sehogy…

Tűzzel játszani

Trychydts | | | 2017., december 21., 23:49 | | | Kategóriák:

Thai curry-t akartam csinálni. Kicsit elbizonytalanodtam a currypasztától, mivel ilyet még nem használtam sohasem, de az Utált Boltban (csak historikus okok miatt hívom így, valójában már rutinszerűen járok hozzájuk mindenféle delikátesz hozzávalóért és imádom őket) szokás szerint volt. 5 evőkanállal kellett beletenni, de szerintem ha 5 evőkanál plutóniumot öntök a lábosba, akkor se érek el kevésbé látványos eredményt.

Én szeretem, ha valami tényleg brutálisan erős, de ez konkrétan a koponyacsontomat is felhevítette. Elég jóféle zöldségek voltak benne, és ha az ember nagyon koncentrált, akkor még az ízeket is érezhette, de az alapvető érzés mégiscsak az volt, hogy ez csíp, éget, lángol, eleven lávát eszem csípős Tabasco szósszal leöntött parázzsal.

A maradékon egy pohár joghurttal próbáltam szelidíteni, mérsékelt sikerrel — a curry viszont elfogyott. Nekem nagyon tetszik az ötlet, szóval pár nap múlva újrapróbálom — ötödére csökkentett fűszeradaggal.

IV. GDL Slam — december

Trychydts | | | 2017., december 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nem pakoltam a kocsiba ásványvizet. Általában egy Gödöllő-Budapest távot azért még csak kihúzok valahogy víz nélkül, de csak akkor, ha nem beszélek egyfolytában. Márpedig most végig a szövegemet gyakoroltam — tudtam, hogy papír nélkül akarom elmondani, és meg is tanultam kívülről, de az ismétlés azért nem árt. Úgyhogy ezt a két és fél percet elmondtam vagy tízszer, mint egy megakadt hanglemez, egészen addig, amíg kegyetlenül ki nem száradtam. De nagyon nem szívesen gondoltam arra, milyen lehet két sor között másodpercekre lefagyni. Plusz készülődés közben elhatároztam, hogy beleszúrok két sort, még ezt is hozzá kellett esztergálni a már kialakult rutinomhoz.

A IV. GDL Slam a szervezői rendkívül kedves fogadtatásban részesítettek. A gödöllői Trafó Klub pincehelyisége volt a helyszín — ezekben a slamklubokban az a jó, hogy alapvetően mindenhol ugyanúgy néznek ki. Kegyetlenül kényelmetlen műanyag székek, szűk sorokba rendezve, megvilágított színpad, mikrofonokkal. Olyan, mint valami szellemi McDonalds, akárhová mész, mindenütt ugyanazt kapod. Meg kell mondjam, lámpalázasan ennél kevés megnyugtatóbb dolog van. Kerestem magamnak egy helyet, ahonnan könnyű kijárás van a színpadig, aztán vártam.

A Szent Slamtradícióknak megfelelően masszív késéssel indultunk, de ez semmi, hiszen, mint ahogy azt a műsorvezetőktől megtudthattuk, maga a rendezvény kb. egy évet késett. Mit számít akkor az a pár fertályóra. Némi bemelegítés, némi szövegolvasás, meghívott vendég szövege, illetve a közönség bekiabál kilenc szót a tízszavas versenyhez (ismét közte volt a fluxuskondenzátor, ez a bekiabáló közönség igencsak fantáziadús). Open mic, Horváth Kálmán minden létező számban indult aznap este, ebben is. Aki tudja, ki az a Horváth Kálmán, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent és hogy kinek kihívás, aki nem ismeri és szeretné tudni, az inkább hallgassa meg egyszer.

Kezdődik a verseny. Kihúzzák az első versenyzőt. Én vagyok az.

Kisasszézom a színpadra, majd kibűvészkedem a mikrofont az állványból. Legutóbb hatalmas parám volt abból, hogy hallom a saját hangomat, miközben beszélek, most, hogy a fejemben is ott van a szöveg, ez egyáltalán nem zavar. Nem egy világrengető alkotást hoztam — a téma meg a sztori fontos nekem, tudtam, hogy más ezt pengésebben is meg tudná írni, de nem akartam csak ezért visszalépni. Eleve hétfős a mezőny, nem olyan nagy baj az, hogy eljövök és itt vagyok — és amikor meghallom, hogy először csettingetnek nekem, akkor már abszolút nem érzem én sem, hogy ez csak egy formális gyakorlat lenne. A kedvenc poénomra is megkapom ezt a visszajelzést, aztán amikor lemegyek, akkor Bambusz még egy kis személyes sztorit is megoszt a saját életéből a történetemhez kapcsolódóan — nagyon jól és békésen érzem magam. A pontjaim pedig — most pontoznak először életemben — egyáltalán nem rosszak.

Ezek után nagy nyugalommal és derűs lelkesedéssel fogadom a többi versenyzőt. Futó Benedek hat perces improvizációszólója mint hangtapéta tapad fülemre. Nagy Gábor azon kevesek közé tartozik, akik tényleg az előre megadott témában adnak elő. Ritkán tudom igazán átérezni azt a szenvedélyt és érzelmet, amit általában betesz az írásába, de ma este valahogy jobban rá tudok hangolódni és a slusszpoén is jobban ül nálam. A későbbi győztes, Bartos Janka nekem egy kicsit túl formális, de azért játékos és fülbemászó is, amit csinált, méltán nyerte meg a versenyt.

A tízszavast Vörös Emese elég jól ellopta — minden szereplőtől összeszedett legalább egy-egy mondatot, ezt is beletette az előre megadott szavak helyett. Nyert is, de szerintem egész este ő volt toronymagasan a legjobb. Remélem, lesz majd videó, mert ez is egy olyan szöveg volt, ami pont arról szól, amit én leginkább szeretni próbálok a slamben.

Hazafelé úton már nem szomjazom meg.

Megjött az írógépszalagom

Trychydts | | | 2017., december 05., 14:17 | | | Kategóriák:

Pont az általam szeretett dolgok metszéspontjában van, így sokat nézegettem a Freewrite honlapját. Aztán rájöttem, hogy merő parasztvakítás az egész; főleg hogy feleannyiba kerül, mint a laptopom került újonnan. Imádok zavaró tényezőktől mentesen írni, de igazából kb. ugyanott vagyok, ha letöltök egy text editort ingyen (amióta volt Linuxom, a Gnote a kedvencem), és kimaxolom a képernyőt.

Ha pedig ez sem elég, akkor én már maradok a tisztán fizikai eszközöknél — ezekkel még mindig jobban érzem magam, ha nem kifejezetten dolgozni kell. Amióta rám jött a slammelhetnék, ismét rendszeresen töltöm meg platinahegyű, japán töltőtollamat, és ismét szolgálatba helyeztem kb. 80 éves, svájci írógépemet. Majdnem húsz éve használtam utoljára, de most megint lett helye az életemben: a slamet úgyis előadom, tökmindegy, hogy nincs meg a szöveg elektronikus formátumban. A vacak első, második, harmadik, huszonötödik változatot meg sokkal megnyugtatóbb papírgalacsinná gyúrni és bedobni a papírkosárba, mint a delete billenytűt nyomogatni, amíg ki nem serken a vér az ujjamon.

Mielőtt elindultunk Bécsbe, észrevettem, hogy halványodik a szalag. Rég volt már ilyen, kíváncsi voltam, lehet-e még egyáltalán kapni, de simán, nem is lett sokkal drágább. Ma meg is jött az sms, úghogy ma elugrom a Pick-pack pontra, és este átcsavarom a szalagot az írógép saját orsójára. Ugyanis a szalag szélessége már szabvány, de maga az orsó még nem.

Na, ezt csinálják utánam a freewrite-os hipszterek.

Slammer lettem

Trychydts | | | 2017., november 23., 12:57 | | | Kategóriák: ,

November 22-ét nyilván nem úgy fogják nyilvántartani, mint amikor egy új, fényes üstökös jelent meg a magyar slampoetry egén, én azért mégis fantasztikusan éreztem magam, amikor megtapasztalhattam, hogy valami, amit írtam, élőben hangzik el. Ráadásul saját magamtól. Persze úgy, ahogy: nyilván volt bennem egy adag stressz és még életemben nem beszéltem ennyit mikrofonba: végig azzal foglalkoztam, milyen furán szól a hangom. A testbeszédem nyilván elég bizonytalan lett, sokszor az előre eltervezett szüneteknek is lőttek — de mégis elmondtam, amit írtam, azt az egy-két pontot, amit fontosnak tartottam, kimondtam. És megtapsoltak, mert slamszűz voltam.

Elkezdeni felfelé kapaszkodni egy tanulási görbén: egyszerűen nem tudok ebbe beleunni. Dolgozni valamin, ami nem megy, azért, hogy jobban menjek, csak azért, hogy fejlődjek. Abban persze csak bízni tudok, hogy ehhez a közönségnek is lesz elég türelme…

(Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy bár magát a fellépést nem tudom megosztani, a próbafolyamat során készült saját felvételemet csak feltöltöm… )

Libát a tepsibe!

Trychydts | | | 2017., november 12., 23:49 | | | Kategóriák:

Libát úgy kezdtem sütni, hogy nem vágtunk disznót.

Nyár óta dédelgettük a gondolatot, amikor Fiatalékkal találtunk egy disznóvágásos könyvet a vadászkastély pókhálós padlásán, ahol a nyáron megszálltunk — végül ezt a novemberi hétvégét szemeltük ki. Aztán mindannyian eléggé el voltunk foglalva, szóval csak a legvégén kezdtek kiderülni a nehézségek: pl. hogy igazán jól füstölni csak eukaliptuszfával lehet, de ahhoz speciális importengedély kell Ausztráliából, továbbá nyilatkozatot kell adni, hogy minden hulladékot újrahasznosítasz vagy saját kezűleg elégetsz. De ha bérfüstöltet az ember, akkor napokat kell rohasztani a kész kolbászokat, mielőtt elviszed őket a füstölőbe; más szóval, Fiataléknak pár napig több tíz kiló kolbásszal kellett volna együtt aludniuk.

A Doktor Úr vetette fel, hogy ha már disznó nincs, legalább liba legyen, úgyhogy a szabadságos napom első sugarai a Lehel téren mosolyogtak rám, ahol éppen mutáns libát kerestem. Nem könnyű az ilyesmi. Édesanyám mesélte, régen klasszik megoldásokhoz folyamodtak az emberek, vettek csak úgy egy natúr libát, aztán volt, aki mellet evett, volt, aki combot. Szerencsére manapság már nem szorulunk rá ilyen barbárságokra, végül sikerült is találnom egy pont megfelelő mutagénekkel kezelt, kissé pókszerű példányt: nyolc lába volt, két szárnya, két nyaka, egy mája, négy zúzája, melle viszont egy sem, viszont a közönséges libákhoz hasonlóan pont egy háta. Pont ideális példány volt az általam tervezett vendégséghez.

Kezdjük a levessel! A szakácskönyv azt írta, úgy kell készíteni, mint a rendes húslevest, az meg nekem a véremben van. Feltettem szép lassú tűzre, hagymával, szemes borssal, zellerzölddel, sóval a combok kivételével mindent — nagyon puha húsra volt szükségem. Dilemmát jelentett, hogy sok lé is kellett volna, a legnagyobb fazekam pedig már eleve tele volt libával. Végül bíztam benne, hogy ha jó sűrű levet főzök, akkor azt majd felhígíthatom. Egész jól ment is minden az első kóstolásig: a kanál ugyanis tűzforró libazsíron kívül mást nem rakott a számba. (Ha valakit ez meglep, most szólok: a liba zsíros.) Ajjaj.

Na mindegy, éjfélig főzögettem, aztán hagytam kihűlni a levet, de a zsír nem dermedt meg a tetején. Breaktuk a hűtőbe egy pár órára, de még így sem dermedt ki a zsír — viszont már egy fehéres, kocsonyás trutymóvá transzformálódott, amit szépen, ügyesen, feleségem finom csuklómozdulataival már le lehetett kanalazni. Lejött négy deci, még mindig csak kanalaztunk, lejött még négy deci, kanalaztunk tovább, de a leves színe csak a harmadik négy deci után kezdett el látszani. Az íze amúgy elég prémium lett, a felöntés ellenére is — és nem is maradt belőle olyan vészesen sok. Mondjuk nem lett sokkal jobb, mint egy iszonyatosan jól sikerült húsleves, szóval ezzel évente maximum egyszer leszek hajlandó strapálni magam.

Ezuttán kezdtem neki a ludas kásának: long story short, ludas lett, kása nem. A vendégeim később azzal vádoltak, hogy rossz fajta rizst választottam, de ha a basmati jó tejberizsnek, ha lehet belőle pálcikázható rizst csinálni, akkor kásának is jónak kellene lennie. Nicoline viszont, mint egy kisördög a bal vállam mögött, folyton azt duruzsolta, hogy “sok lesz a lé, sok lesz a lé”, így szerintem egyszerűen nem mertem rá eleget tenni. Így lett zöldséges rizseshús a vége.

Na és akkor jöttek a töltött combok. Soha nem töltöttem még combot. Kezdőknek nyugodtan ajánlhatom a libát, vastag, erős bőre van, lehet gyötörni rendesen. Félig lefejtettem a húsról, aztán csináltam tölteléket, betuszkoltam a bőr alá, aztán nekiláttam letűzni a bőrt a kifejezetten az erre a célra vásárolt, platina hústűkkel. Ez megint csak olyasmi, ami leírva nagyon szép, de bőrt visszatűzni a húshoz nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Szerintem egy tűzőgéppel egyszerűbb lett volna minden, annak hiányában viszont kézzel álltam neki döfködni a húst. Az első pár verziót utólag újra kellett tűznöm, én legalábbis nem azt az iskolát erősítem, aki szerint a hús akkor finom, ha mindenféle hegyes fémdarabok állnak ki belőle. Viszont, eszembe jutott, milyen volt kiskoromban hímezni — ez a mozdulatsor jóval többet segített. Egész jó lett ez is, mondjuk lehet, hogy sülhetett volna többet. De a liba tényleg zsíros — a bőrős combokból kisült libarzsír full elárasztott a tepsit (szerencsére nem ömlött ki), aki koleszterindús köretet szeretett volna, kanalazhatott bőven a tányérjára.

Az igencsak modern és fancy köreteket Nicoline dobta össze; de mivel ő nem ír a blogomba, ezért maradjunk is ennyiben. Viszont kegyetlenség lenne eltagadnom, hogy hatalmas hátast dobtam a zsírban sült májasától, amint előételnek fogyasztottunk (és egyesek desszertnek is).

Veronika cukrászati remekművét viszont annak ellenére sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy majd megdöglöttem az irigységtől: a feketeöves varázsló egy lúdlábtortával járult hozzá a libavacsorához; már ha a “torta” megnevezés nem gyalázza meg ezt a páratlanul finom krém- és tésztakölteményt. Istenien kesernyés, sötét csokoládékrémet képzeljetek el, omlós, könnyű piskótát, a sötétbarna ötven árnyalatát, és ahogy azt a Doktor Úr félóránként elharsogta, darált kakakóbabot a tetején. Mondjuk büszkesége nem volt indokolatlan: a kakaóbab az ő ültetvényükön termett, és egy voodoo-ban járatos öregasszony áldotta meg minden vasárnap, naplementekor, alkalmanként egy fejetlen fekete kakast kérve fizetségül.

Végül is nem maradt menedzselhetetlen mennyiségű maradék; Nicoline-nak a hétre elég volt a zsírterápiából, de nekem csak néhány ebéd- és vacsoráravaló adag maradt. Meg van még egy erős fél liter zsír a combokból (a levesről leszedegetett trutymót kiöntöttük). Azt hiszem, most már van némi fogalmam róla, nagyanyáméknak miért volt annak idején akkor biznisz libát nevelnie.

“Well, I guess you’re gonna have to go wake him up now, won’t you?”

Trychydts | | | 2017., október 11., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Életem legnagyobb szakmai hibája, hogy nem készítettem ötven másolatot a legizgalmasabb szerkesztői feladatról, amiben életemben részem volt. Balu állított be egy harmatgyenge cikkel a rovatához, lapzárta előtt nem sokkal. Nyugodtan leírhatom, hogy rosszabb volt a rossznál, mert Balu amúgy zseniálisan ír és hát nyilván nekem is vannak iszonyú pillanataim. Több, mint neki Én voltam a vezet őszerkesztő, félrehívtam az iroda egyik kevésbé zajos szegletébe (péntek délután még egy merő őrültekháza volt az iroda), és elmagyaráztam neki, hogy ez olyan, mint egy szakállas vicc ezredjére elmesélve. Jól fogadta a kritikát, leült és átírta.

Jobb lett, de nem igazán — ez egy publicisztikai rovat volt és pont az él hiányzott belőle. Szóval bedobtam neki egy ötletet, hogy hogyan lehetne igazán frappánsan, ügyesen, viccesen megoldani ezt a feladatot. Nevetett, de innentől kezdve az én ötletem persze már nem játszott, neki kellett valami hasonlóval előállnia. Rágódott egy darabig a dolgon, mire előállt a harmadik változattal, ami inkább csak spirtituális öröksége volt az első változatnak, de annyira ütött, hogy még most mosolygok, ha eszembe jut.

Persze a pénteki szerkesztés rutinkáoszában nem vetődött fel bennem, milyen jó is lenne ezt elrakni és vicces sztoriként mutogatni később; most már a végső változat sem elérhető a megsemmisített archívumban. Viszont mostanában egyre többször jut eszembe ez a történet.

Három éve biztos járok slampoetryre, elhatároztam, hogy mostantól én is fogok slammelni. De hát ugye ez nem megy az egyik pillanatról a másikra, főleg, ha az ember elég sok emlékezetes szöveget hallgatott már; egyelőre tehát a szenvedésnél és a különböző vázlatok megsemmisítésénél tartok. Szegény Nicoline az, akinek vállalnia kell a tesztközönség szerepét, ami neki azért nem egy egyszerű kihívás. A feleségem ugyanis egy szókimondó személyiség, de nem az a boncolgató alkat. Csak úgy magától, ha a zsigereire hallgatna, három szóban elmondaná, hogy ez elég gyenge, majd elém állítana egy követhetetlen példát, majd felvázolná a saját elméletét arról mi is a jó slam poetry. (Aki még emlékszik: amikor bowlingozni tanított, akkor is folyton arra biztatott, próbáljam eleinte golyó nélkül.) Ehhez képest kell neki konstruktívnak lennie — szerintem semmi nem mutatja jobban, mennyire szeret, hogy tényleg az.

Nekem pedig itt az ideje felébresztenem az utóbbi időben egy pincében szerkesztői rutinomat és önmagam ellen fordítanom.

Back to businness

Trychydts | | | 2017., szeptember 30., 23:49 | | | Kategóriák:

Jelentem, a bicikliszerelés sem felejtődik el olyan könnyen. Talán azért, mert mivel egy mechanikus szerkezet, ha az ember egyszer megtanulta, hogy működik, akkor onnantól kezdve maga a gép szolgál emlékeztetőül. Simán megcsináltam a nagygenerált, a szerelőládámba bekészített kerékpár kézikönyvet is éppen csak elkezdtem lapozgatni, és már ettől eszembe jutott, hogyan kell használni a láncostort a kazettás racsni leszerelésekor.

Úgy látszik, itt azért az sem árt, ha az ember időként rápihen egy kicsit a dolgokra, mert olyasmi, ami régen borítékolható frusztrációval járt, most percek alatt megoldódott. Például már előre nyüszített a lelkem, amikor kezembe vettem a láncbontót, a láncszabás eddig sose ment simán — most meg némi piszkálás után simán összeraktam a két végét, kicsit igazgattam, megtekertem a kereket és máris képtelenség volt megmondani, hol volt a két vége korábban.

A hátsó váltómnak viszont alighanem annyi — egy menet, ami a bowdenfeszítő csavart tartotta, szerintem bekrepált. Mondjuk ez már benne volt a pakliban, a hátsó váltót még az előző bringámról szereltem át, az meg egy harmincöt éves német gép volt; szóval gondolom, már jócskán itt volt az ideje, hogy továbblépjen a következő életébe: mivel remekül megvoltunk együtt, kívánom neki, hogy lehessen albatrosz vagy Caterpillar márkájú markológép. Amúgy az idejét nem tudom megmondani, mikor váltottam utoljára, a városban konzisztensen single speed üzemmódban szoktam közlekedni, szóval az új váltó beszerzése sem olyan sürgős.

Hogy lássam, tényleg minden rendben van, lementem egy pár körre a sétálóutcába. Fantasztikus volt ismét egy ilyen jó magas bringán ülni, ami pont a jó nyomatékon megy, és alaposan megzsírozott kerekeken gurul. (Persze az a tudat sem semmi, hogy én raktam össze egy üres vázból és részben a régi bringámról leszerelt, részben újonnan vásárolt alkatrészekből.)

Holnap jár le a bérletem, de most egyelőre nem veszek újat.

Hétvége tangóval

Trychydts | | | 2016., november 28., 2:18 | | | Kategóriák: ,

Tangózene szól a fülemben, tangózenére lépkedek az utcán is, tangóval álmodom, ha nem alszom, vasalok, eszem Nicoline kifejezetten a hétvégére tervezett csodamenüjét vagy Lemet olvasok szellemi regenerációképpen, akkor táncolok. Harmadik tangómaraton.

Az első semmi másról nem szólt, mint arról, hogy próbáltam folyamatosan felszínen maradni és non-stop a szinten fölött teljesítve összekaparni magamnak annyi zsetont, amennyivel benne maradhatok a játékban. Idén áprilisban azt vettem észre, hogy a legeslegjobb formám arra már elég, hogy nagyjából biztos lábakon álljak a mezőny utolsó harmadában. Ezen a hétvége viszont nem csak formailag volt olyan, mint egy hosszúra nyúlt milonga. Odamentem, élveztem a táncot és bár nyilván nem táncolt velem mindenki, de azért mindig simán találtam magamnak valakit — és ez alól a csúcsforgalomnak számító szombat este sem volt kivétel. Ismét remek volt nemzetközi közegben próbára tenni magam, nagyon élveztem, hogy a partnereim milyen csodálatos táncosok — igazából a maraton az, ahogy gyakorlatilag mindent be tudok vetni, amit év közben tanultam.

Idén már nem is az volt számomra a próbatétel, hogy hány óra telik el úgy, hogy visszautasítások miatt nem kell leülnöm — sokkal inkább az, hogy képes vagyok-e végig jól érezni magam. Így, bár nettó órákban valószínűleg elég jelentősen elmaradtam az első két maratonos teljesítményemtől, minőségileg szerintem sokkal jobban alakítottam. Többször éreztem már, hogy ezek a nemzetközi rendezvények jelentik a teljesítményemnek a valódi tükröt: és megint úgy érzem, sikerült rengeteget fejlődnöm.

Nem gondoltam volna például, hogy a Kati-féle magánóra-projektnek ekkora nyoma van bennem. Kb. tíz órát dolgoztunk együtt összesen a nyári szünetben; számomra akkor az tűnt az elsődleges előnynek, hogy végre belelátok egy nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező táncosnő agyába (az ő súlycsoportjában játszók ugyanis élesben még nyilván nem táncolnak velem és így legalább lett fogalmam arról, mi ennek az technikai oka). Most viszont, amikor tényleg minden tudásomra szükségem volt, hirtelen elkezdtek nagyon is jól jönni azok a technikai apróságok, amiket átvettünk: pontosabban és stabilabban tudtam táncolni, jobban rá tudtam illeszteni a lépéseket a zenére — csupa olyasmi, ami egy ilyen mezőnyben már sokkal többet számít. De persze legalább ennyire hálás voltam Andrásnak, Andinak, akiktől minden héten felcsipegetek valamilyen szuper kombinációt vagy egyéb apróságot és persze Gabinak, akivel be tudom ki tudom elemezni és be tudom gyakorolni, amit mindenki mástól tanultam. Viszonylag sokáig tartott, amíg kialakítottam a rendszert, amiben a leggyorsabban tudom felszívni a tánctudást, de az a rendszer most már kb. másfél éve működik egészen megbízhatóan.

Általában csak egy maratonon vagy egy nemzetközi fesztiválon tudom megélni azt, hogy a tangó lényegileg tényleg milyen kevéssé szól a figurákról. Sok követő olyan szoros kontaktot alakít ki már az első lépés előtt, amit egyszerűen nincs kedvem megszakítani egy figuráért — a táncélményt pont az adja, hogy milyen harmonikusan és pontosan vagyunk képesek (viszonylag egyszerű lépésekkel) értelmezni a zenét.

Most is simogatják a lelkemet az ölelések a cortina alatt, a bátorító szorítások a karomon, az örömteli mosolyok, a thank you-k, a vielen Dank-ok és a grazie-k. S.-sel viszont, akivel háromszor vagy négyszer akadtam össze, egyenesen olyan a tánc, mint egy endorfininjekció: tökéletesen simulnak egymásba a lépéseink, minden végpózunk sikerül és olyan kombinációkat rakok össze a helyszínen, amiket eddig még csak nem is láttam. Amikor elválunk, könnyű vagyok és elszánt, úgy érzem, el tudnék táncolni a Holdig. Ő az egyetlen amúgy, akitől személyesen is búcsút vettem: lehet, hogy tavasszal megint jönnek a férjével a Primavera maratonra — talán akkor összefutunk.

Külföldi DJ-kre is nagyon szeretek táncolni — persze a Magyarországon tevékenykedők között is megvannak a kedvenceim, de soha nem győzök ámulni azon, mennyire más tandákat rak össze valaki ugyanazokból a több évtizedes klasszikusokból, aki Szerbiában, Ausztriában vagy Luxemburgban tevékenykedik.

Maratonokra külön ütemtervet dolgoztam ki magamnak. Egy budapesti milongán ezzel nem kell túl sokat szöszölnöm: megérkezem, átveszem a tangócipőmet, aztán két/három/öt óra múlva leülök és visszaveszem az utcai cipőmet, majd hazamegyek. A rekordom hét óra egyfolytában — ezzel csak az a baj, hogy egy maratonon másnap is van nap, amikor ugyanúgy villantani kell. Úgyhogy az a szabály, hogy ha két milonga tanda között nem ültem le (laikusoknak: kb. óránként egyszer), akkor a milonga tandát kell végigülnöm. Persze mennyiségileg így is többet táncolok, mint az átlag, de legalább van remény arra, hogy félúton nem omlok össze teljesen. Vasárnap délután négykor így is bedobtam a törölközőt, azt pedig már jó előre elhatároztam, hogy az este nyolckor kezdődő afterparty-n nem fogok részt venni.

Enyhén berúgva vonszolom be magam a villamosmegállóba, ahol, nyilván még az automatizmusok hatása alatt egy vadidegen lány tekintetét keresem, hogy felkérjem táncolni. Szerencsére sikerül kapcsolnom, mielőtt hülyét csinálnék magamból.

A győzelem édes íze

Trychydts | | | 2016., április 20., 0:29 | | | Kategóriák: ,

Nem is tudom, hanyadszorra ölelnek már meg a cortina első hangjaira, miután véget ért a tánc — rendszerint egy thank you is jár vele. Orosz, spanyol, francia, brit, szerb akcentussal vagy az osztrákok és a németek számomra tankönyvinek ható angolságával köszönik meg nekem a táncot, mondják, hogy jó vezető vagyok. Nagyon örülök a sok pozitív visszajelzésnek, leginkább azért, mert így egyszer csak értelmet nyer az a rengeteg munka, ami idáig elhozott. Bizonyos értelemben semmi máson nem dolgoztam az elmúlt két évben, mint jól szerepeljek ezen a nyolcvan-kilencven tandán.

Kontrolláltabb (és remélem, kényelmesebb) lett a sétám, stabilabbak a fordulásaim, simábbak a giroim, könnyebben el tudom kapni a követők lábát egy barridához; jobban érzem a zenét, képes vagyok tempót, lépéshosszt váltani egy szám közben; ki tudom használni a helyet, ha van, és szinte egy helyben is el tudom szórakoztatni a partneremet, ha nincs. Ezen felül is kihasználom persze az összes trükköt, cselt és manővert, amit valaha is összeszedtem, magamban néha név szerint is hálát rebegve egy-egy tanáromnak.

Az első tizenkét óra (péntek este és a szombat délután) tökéletes flow-élmény; nincsenek még itt azok a veterán táncosok, akik majd lejjebb szorítanak a tangós táplálékláncban. Azok kivételével, akik elhatározták, hogy eleve csak a legjobbakkal fognak táncolni, mindenki szívesen eljön velem. Többször is, ami talán a legfontosabb visszajelzés a tangóban: ha valaki úgy mond neked igent, hogy már tudja, mire számíthat.

Olyan egy ilyen maraton, mint egy kaszinó: bemész, váltasz pár zsetont, ha jól játszol és szerencséd van, nyersz és van mivel játszanod; ha rosszul játszol, feleslegesen rizikózol, mehetsz haza vagy üldögélhetsz és nézheted a többieket. Tavaly csak lassan-lassan tudtam magam felküzdeni oda, hogy mindig legyen kivel táncolnom; most mintha csupa ászt osztanának nekem, még főműsoridőben is mindig simán van valaki, aki első pillantásra mosolyog és bólint nekem.

A végére persze elfáradtam, még ha nem is érzem azt a totális szellemi lepusztultságot, mint mint legutóbb. Elhasználtam az összes trükköt, fortélyt, cseles húzást és rafinériát, amit az elmúlt hónapokban felszedtem; eddig még soha nem örültem annyira, hogy becsatlakoztam a Bem rakparti őrületbe, mint eddig; de hálás lehetek mindenkinek, aki tanított. Most is tudom, merre van az előre, hová kell a prioritásaimat raknom, hogy a következő kihívás még jobb legyen.

Kedden a modern milongán azért nagyon jó végre Terivel is táncolni egyet.

Villantottam

Trychydts | | | 2016., április 18., 7:57 | | | Kategóriák: ,

Az első flasmobomon még elég zsenge voltam tangósnak, a felkészülés pedig az egyik legbrutálisabb erőfeszítés volt, amit tangó-ügyben valaha is kellett volna tennem. Talán nem is véletlen, hogy sokan így sem tudták betanulni — mellesleg akkor tettem fogadalmat, hogy koreográfiát még egyszer az életben nem tanulok be. Viszont amit már akkor is élveztem, hogy részese lehetek annak, hogy megmutatjuk, mi is az a tangó, azon belül én pedig azt mutathatom be, hogy mit is jelent nekem.

Ezúttal a Tango Factory volt a szervező — mintaszerű munkát végeztek, tökéletes volt a flashmob-feeling, kiválóan volt koordinálva minden. Négy állomást táncoltunk végig: az Erzsébet-téri gödör tökéletes kezdés volt, az Egyetem tér pedig nekem már csak szentimentális okok miatt is közel állt a szívemhez. Ráadásul a véletlen is a kezünkre játszott — félhomályban kezdtünk el táncolni, aztán egyszer csak felgyulladtak az utcai lámpák — mintha kifejezetten a mi kedvünkért történt volna.

A partnerem Teri volt — szerintem nem olyan régen akadtunk össze az egyik Pozőr Praktikán, azóta is elég gyakran keresem a tekintetét, ha ott van a milongákon. Utcán táncoláshoz olyan partner kell, akiben száz százalékban megbízik az ember — biztos, hogy fogsz rontani, biztos, hogy a talaj is megtréfál legalább egyszer, szép esély van arra, hogy pont a kritikus pillanatban fogod elfelejteni a legjobb figuráidat. Ilyenkor nem árt valaki, aki minden nehézség dacára is képes rád mosolyogni, nem utolsósorban pedig figyel rád — amikor ennyire nyilvánosan, nappali világosságban tolod a tangót, nem igazán hiányzik, hogy valaki megpróbálja kitalálni, mit is akarok vezetni.

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10209015469812249&set=pcb.216837642022373&type=3&theater

(A természetes partnerem persze Nicoline lenne — az az eset forog most fenn, hogy az időjárás miatt eltolt eredeti időpont semmiképpen, a mai pedig nagy valószínűséggel nem lett volna jó neki. Kár, pedig vele is szívesen parádéztam volna.)

A legjobb persze az egy flashmobon, amikor olyan szám szólal meg, amit az ember imád, és mindig is hozzátartozott nem is annyira titkos vágyai közé, hogy egyszer nyilvánosan is megmutathassa, mit gondol róla. Most mind nuevo, mind a klasszikus vals oldalon volt egy-egy ilyen lehetőség, ami ráadásul úgy is sikerült, ahogy azt elvártam magamtól. De több olyan szám is volt, amit nagyon élveztem, pedig most hallottam életemben először — a tangó életérzéshez nyilván az is hozzátartozik, hogy az ember ezekre is megmutatja, mit tud.

Az Egyetem téren a második számra, mintegy varázsütésre gyullad fel a közvilágítás. Mintha a kedvünkért kattintotta volna fel egy filmbeli zord karbantartó az egyetem épületében, hogy aztán furcsa félmosollyal, magában morogva nézzen minket egy felső emeleti ablakból.

Jack and Jill tangóverseny, 2015

Trychydts | | | 2015., december 30., 0:35 | | | Kategóriák: ,

A harmadik szám után valami mérhetetlen megkönnyebbüléssel, zennel és boldogsággal eltelve néztem körül. Úgy érzetem magam, mint egymillió dollár. Azzal az elhatározással jöttem el a 2015-ös Jack and Jill tangóversenyre, hogy tévesztés, rángatás, zavaróan sok ismétlés nélkül fogom végigtáncolni mind a három számot, úgy, hogy közben a partnereimnek is megadom a lehetőséget az érvényesülésre. Gabival hónapok óta készültünk erre a napra, ismeretlen számokra táncoltam, kifejezetten fókuszáltunk a változatosságra és a vezetési technikákra — nem gondoltam, hogy döntős leszek, nem is lettem, de azt sem éreztem, hogy nem lennék odavaló. Így kevesebb, mint két évvel lábamban azt gondolom, ennyi volt a maximum.

Minden benne volt ebben a versenyben, amit imádok a tangóban. A szavak nélküli párbeszéd varázslata, a zene közös, csak a szám idejéig létező műalkotással formálása, a másikra való odafigyelés lehetősége, az alkalom, hogy megmutathassam magam valaki másnak, nagyon intim módon és egy másik szinten mégis biztonságos távolságot tartva. Három számot táncoltam összesen, mégis majdnem mindent bele tudtam tenni, amit az elmúlt egy évben tanultam: Fausto zseniális vezetési technikáját az El Sabor fesztiválról, a Tango y Almában tanult egyszerű de mégis nagyon elegáns mozdulatokat és persze azt a rengeteg technikai apróságot, amit Gabitól szedtem össze. Tudtam valsot táncolni nagyon közeli tartásban, tudtam érdemben is interpretálni a gyors, pattogós éneket közben, tudtam díszítéseket vezetni, stabil tudtam maradni gancho közben és nem engedtem el a giróimat: csupa olyasmi, ami tavasszal-nyáron még csak az elsajátítani való listáján szerepelt. (Ettől persze most hosszabb a listám, mint valaha.)

Amikor hazaértem, abszolút úgy éreztem magam, mint a maratonom után: nem is annyira az volt a fontos, hogy menjek valahová táncolni, inkább azt éreztem, hogy megint megvan a cél, megvannak azok a dolgok, amikben fejlődni akarok, amin a következő kihívás előtt dolgoznom kell. Jó látni, hogy tényleg fejlődök, hogy nem csak azért örülhetek annak, hogy mellém sorsolnak egy olyan követőt, aki milongán minden egyes alkalommal visszautasított eddig, mert így végre táncolhatok egy kicsit vele is, hanem mert így megmutathatom, hogy nem az vagyok, akinek gondol és tudok neki is kellemes perceket okozni. (Amúgy a verseny mellett folyó milongán egy lány meg is jegyezte: sokkal jobb vagyok, mint ahogy emlékszik rám.)

A milongába amúgy, két hónap kihagyás után Nicoline is beszállt; úgy látszik, imponált neki, hogy egy győztessel táncolhat (mert annak ellenére annak éreztem magam, hogy nem kerültem be az első négybe), mert a fenomenális formáját hozta ő is.

Kicsit persze sajnálom, hogy a januárt új munkahelyen kezdem, így a tangótanulás az év első heteiben, a biztonság kedvéért kicsit háttérbe szorul majd. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ez az élmény még a márciusi maratonomig is simán kitart majd, így motivációból biztos nem lesz hiány a folytatáshoz, ha már tudni fogom, hol áll a fejem.

Kilométerek szűk cipőben

Trychydts | | | 2015., július 05., 15:38 | | | Kategóriák: ,

Nicoline már az elején hangoztatta, hogy tangó maratonra jelentkezni messze korai a részemről; legszigorúbb tanárom arra figyelmeztetett, ne számítsak arra, hogy majd végigtáncolom a hétvégét. Én meg persze belevágtam, ahogy ilyenkor szoktam; ha már egyszer elszántam magam, nehéz megállítani.

18 órán ott voltam az elméletileg lehetséges 33-ból; az after- és a beforeparty-t kihagytam. Összesen 3 tanda volt, ahol azért kellett ülnöm, mert nem jött el velem senki sem táncolni; ez az arány sokkal-sokkal jobb, mint ami egyes budapesti milongákon megadatik velem. Nem tekintem hát kudarcnak a dolgot; nagyon jól éreztem magam, nagyon sokat tanultam magamról; érdekes táncosokat ismerhettem meg és szuper DJ-k alatt táncolhattam. Ugyanakkor azoknak is igazuk volt, akik azt gondolták, ez még nem az én ligám.

Már többször írtam róla, hogy a tangós közösségeknek elég brutális hierarchiája van. Ahhoz, hogy valaki elmenjen az emberrel táncolni, nagyon sok feltételnek teljesülnie kell; számít az ismertség, a közösségbe való beágyazottság és persze (illetve különösen akkor, ha ezek hiányoznak), a tánctudás. Utóbbi ügyében én nem állok rosszul ahhoz a 15 hónaphoz képest, ami a hátam mögött van, de azért még nyilván nagyon sokan vannak előttem. A maraton annyival volt szerencsésebb hely, mint a milongák, ahová rendszeresen járok, hogy (mint a külföldiek általában) többen voltak hajlandóak esélyt adni nekem; ugyanakkor viszont a táncosok színvonala és az elvárás is sokkal nagyobb volt. Persze voltak, akik azért jöttek, hogy a legjobbakkal táncoljanak és ebbe a körbe én még nyilván nem tartozom bele; voltak olyanok is, akik eljöttek velem — egyszer, de másodszor már nem. És persze voltak azok, akikkel kisebb-nagyobb időközönként táncolgattunk. Persze ezek többsége is jobb volt nálam; ugyanakkor olyan szinten már tudok táncolni, hogy az elég kellemes legyen, feltéve, hogy a partner is hajlandó alkalmazkodni.

Nyilván lesz, amikor majd a szép emlékek élnek bennem elsősorban, mert kaptam egy csomó pozitív visszajelzést, mosolyt, ölelést, ami mind nagyon jól esett. Kata pont most kérdezte meg tőlem, tulajdonképpen miért tangózom — ha a legfilozofikusabb választ nézzük, akkor azért, mert mérhetetlenül élvezem az érzést, hogy négyszer/háromszor három percre összefoghatok valakivel, ebben az időszakban létrehozunk valamilyen közöset és kreatívat, tulajdonképpen egy történetet adunk elő egy zenés performansz keretében, hogy aztán az egész elillanjon, ha vége van. Legközelebb persze kezdi az ember elölről és ahogy fejlődik az ember, úgy lesznek ezek a történetek egyre szebbek és kifinomultabbak. Egy ennyire nemzetközi közegben táncolni (táncoltam együtt grúz, litván, orosz, cseh, német, osztrák, norvég, angol, ausztrál, olasz és japán hölgyekkel is), mert ott ez a fajta együttműködés még színesebb és érdekesebb. Bár egészen jól tudok angolul, mégsem hiszem, hogy tudnék olyan finom és érzelemgazdag dolgot létrehozni papíron vagy egy beszélgetésben egy ismeretlen külföldivel, mint egy jól sikerült tanda. És most elég sok nagyon szép pillanatom volt.

Egyelőre azonban leginkább csak azt érzem, mennyire fáradt vagyok. Bár a legtöbb tánchoz sikerült partnert találnom, azért az egy elég stresszes, sok koncentrációt és kudarctűrő képességet igénylő dolog volt; és egy táncban sem tudtam igazán lelazulni, mert tudtam, hogy azon múlik, lesz-e következő, hogy ez a mostani hogyan sikerül. Itthon azért már vannak olyan emberek, akikkel már elég jól összecsiszolódtunk ahhoz, hogy pontosan tudjam: nem lesz és nem is lehet gond. És a sok-sok óra folyamatos koncentráció azért elég sokat kivett belőle.

A dolog másik jó oldala viszont az, hogy egy ilyen kihívás valóban megméri az embert. Pontosan tudom, miben és hogyan szeretnék fejlődni, és azt is látom, hová szeretnék eljutni a következő lépcsőben.

Lt. Aldo Raine: You know how you get to Carnegie Hall, don’t ya? Practice.

(Inglourious Basterds)

 

Zen. Zummm.

Trychydts | | | 2015., február 17., 21:15 | | | Kategóriák: ,

Keddenként tangó technikára járok Tiháékhoz. Utána merő zen vagyok, békében a világgal és egy fokkal jobb viszonyban a saját testemmel. Amióta ide járok, alig fárad a lábam tánc közben, oda terhelek, ahová kell és egyre inkább értem, mit csinálok. Imádom a technikaórákat. Ilyenkor elemeire szedjük szét a tangót; nem figurák után rohanunk, csak mozdulatokat tökéletesítünk. Mégis jobb lesz tőle minden.

Az egyik leggyakoribb vezényszó a zummm. Sok kulcsmozdulat van, amit nem megcsinálni kell, csak zummm, hagyni, hogy megtörténjen. Dolgozni nem ezen kell, hanem az előkészítésen; ha az megvan, már nem lehet elrontani.

Tiha és Kati pedig remek tanárok, akik mindenkire egyesével figyelnek, mindenkinek személyre szabott tanácsokat adnak, és még olyan részletekre is van szemük, hogy cserélgessék a sorokat, hogy mindenki szem elé kerüljön.

És olyan gyönyörűen csinálják a legegyszerűbb lépéseket is, hogy az már önmagában kedvet csinál minden gyakorlathoz.

Egy tökéletes milonga

Trychydts | | | 2015., február 12., 1:40 | | | Kategóriák: ,

Most már jó ideje, hogy nem úgy tekintek a milongákra, mint régebben. Az izgalom nem múlt el, most is, ha elkezdek egy táncot, van bennem egy adag stressz — még azokkal szemben is, akiket már jól ismerek. Ahogy a Pókembertől tudjuk, a nagy hatalom nagy felelősséggel jár, és hogy négy szám alatt el tudok mondani egy történetet szavak nélkül, egy olyan varázslat, amivel még mindig nem tudok betelni. De azt valahogy már nem esik nehezemre elhinni, hogy ha elmegyek egy milongára, akár egyedül is, akkor elég sokat fogok tudni táncolni — most már elég sokan hajlandóak eljönni velem. Most is vannak persze, akiknek éppen a feketelistáján tartózkodom egy-egy balul sikerült tanda következményeképpen, vannak, akik ránézésre látják, hogy nem vagyok nekik elég magas szinten, és van egy (most már viszonylag vékony) réteg, akiket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kérek fel — ők a tanáraim, a hivatásosok vagy akik csak olyan magas szinten táncolnak, hogy úgy érzem, egyelőre nem lennénk egy súlycsoportban. De vannak olyanok is, akik már ismerősként köszöntenek és szívesen beillesztenek az estéjükbe, ha épp arra járok.

Múlt héten a vasárnapi milonga egy alkalom erejéig visszatért az Urániába, kértem számot is és már az elején ott voltam. Akkor még nem tudtam, de ez az igazán tökéletes esték egyike volt. Leginkább azért, mert most éltem meg először, hogy képes vagyok egy teljes estét végigtáncolni csak ismerősökkel, úgy, hogy szinte csak akkor ülök, amikor szeretnék — és még az utolsó tandára is jut nekem valaki. Ez utóbbi különösen trükkös dolog; ilyenkor már nagyon kevesen vannak csak, párt találni is nehezebb tehát, de hát ilyenkor van a La Cumparsita, ami már csak szimbolikus ereje miatt is nagyon fontos nekem és valahogy nagyon jó érzés a milonga végén befejezni az estét, nem csak hazamenni, amikor mások táncolnak. (Az egyetlen kivétel, amikor olyan táncot kapok valakitől, aminek az utánérzését inkább megőrizném magamnak az est hátralevő részére.)

Szóval mindig volt, aki szívesen táncol velem, ráadásul még én is formában voltam — előfordul, hogy nagyon szeretnék valakivel összekerülni, aztán, amikor sikerül, persze jól elrontom a legdrámaibb pillanatokat. De most abszolút nem ez történt, kábé a maximumot nyújtottam, ami bennem van. Két különösen fontos tandám is volt pedig, de mind a kettő hibátlanul sikerült.

Ezzel a számmal még Csontos Kata ismertetett meg bennünket, amikor a tangó zeneiségével foglalkoztunk; sokkal később hallottam élőben is milongán. Most pedig ezt kértem — magamban pedig már azt is elképzeltem, kivel szeretném ezt eltáncolni.

Sikerült is elcsípnem az illetőt, utána pedig sikerült tök jól ráhangolódnom a zenére és visszaadnom, ami nekem ezzel kapcsolatban a fejemben van. Technikailag nem annyira egyszerű ez azért, elsősorban azért, mert tényleg van egy nagyon erős ritmikája, és a tánc akkor működik a legjobban, ha az embernek sikerül olyan lépéseket választania, amik illeszkednek ehhez a belső játékhoz.

A másik fontos tandám Eszter tangós-születésnapi ajándéka volt. Korábban már táncoltunk vals tandát, ezért most is itt váltottam be a kuponomat. Sajnos fogalmam sincs, mire táncoltunk, pedig ha a DJ-t kéri fel az ember, eléggé adottak a feltételek ahhoz, hogy az ember rákérdezzen — az elején azonban még a technikára koncentráltam, a végére pedig annyira felszabadultam, hogy ez nem is tűnt olyan lényegesnek. Imádom a valsot (ez tulajdonképpen a tangós keringő, rengeteg forgással, amit rendszerint szünetek nélkül, egy folyamatos flowban a legjobb táncolni), de most különösen lendületes táncok szóltak. Szerencsére nagyon jó táncossal a bonyolultabb dolgokat is könnyű megmondani, és miután minden időzítésem sikerült, egyszer csak vége lett a tandának és megöleltek a teljesítményemért.

Bár elsősorban ezekkel a táncokkal akartam bizonyítani magamnak, boldog voltam, hogy a többi is elég jól sikerült; ott volt szinte mindenki, akivel mostanában a legszívesebben alkotok párt és mindenkivel volt egy-két nagyon jó pillanatom. A La Cumparsita pedig ezúttal maga volt a színtiszta zen.

Egy éves vagyok

Trychydts | | | 2015., február 02., 16:07 | | | Kategóriák: ,

I have been dancing tango for a year. A lucky coincidence that the beginning of my very first tango lesson has been documented: Gaspar Laszlo and Katalin Csontos demonstrated what tango is like. Then we started to walk around in pairs with our palms touched together; myself with Zsófia Dániel.

It has been one huge adventure — it is hard to think into everything that happened and how much I could develop in this 365 days. I attended a lot of lessons and workshops, I was on 3 tango weekends, on one tango festival and on one tango flashmob, besides of many, many milongas.

It is impossible to enumerate everybody who helped along the way, so let me just thank to those who did the most for me.

Laszlo Gaspar and Katalin Csontos I have already mentioned: they were the ones starting me on that journey and this is something I will never forget. Rápolthy Gabriella is also a wonderful teacher who I could wholeheartedly recommend to everybody. She took a huge role in refining my leading skills, teaching simple yet effective moves and patiently advising me on every tango-related topic. Endre Szeghalmi and Mária Glotz also improved a lot on our technique with Zsófi, and they were there for me on a November weekend when I was just about to give up and gave me a fresh start on a wonderful set of milongas, lessons and tango cafes. Marta Bucsi inspired and lectured me on how to move forward all the time.

My favorite dj, Kárász Eszter put together countless wonderful tandas for us; Katalin Czidor also gave me one magical experience when I left many boundaries behind during a single Sunday night.

I have danced with many wonderful partners, but I definitely owe a special thank you to some of them. First and foremost to my love and regular partner Zsófia Dániel, who supported me all along. Borók Zsuzsa was one of the first followers who agreed to dance with me on a milonga in September and she never stops charming and inspiring me ever since. Since I met Kata Jezsó with her lively, fun-loving and fun-inspiring stlye, milongas she attends becomes a very special experience to me. The charmingly unpredictableMirela Pascaru never lets me forget the importance of paying close attention and to expect (and appreciate) surprises all the time. The balanced, punctually and attentively dancing Ramona Kyoko Wentworth always teaches me a bit more on how to stay focused and tuned to each other.

I hope to stay around for a very long time.

(Másolva a Facebookról.)

« Későbbi bejegyzések | | | Korábbi bejegyzések »