Elkerített Város

Keddenként tangó technikára járok Tiháékhoz. Utána merő zen vagyok, békében a világgal és egy fokkal jobb viszonyban a saját testemmel. Amióta ide járok, alig fárad a lábam tánc közben, oda terhelek, ahová kell és egyre inkább értem, mit csinálok. Imádom a technikaórákat. Ilyenkor elemeire szedjük szét a tangót; nem figurák után rohanunk, csak mozdulatokat tökéletesítünk. Mégis jobb lesz tőle minden.

Az egyik leggyakoribb vezényszó a zummm. Sok kulcsmozdulat van, amit nem megcsinálni kell, csak zummm, hagyni, hogy megtörténjen. Dolgozni nem ezen kell, hanem az előkészítésen; ha az megvan, már nem lehet elrontani.

Tiha és Kati pedig remek tanárok, akik mindenkire egyesével figyelnek, mindenkinek személyre szabott tanácsokat adnak, és még olyan részletekre is van szemük, hogy cserélgessék a sorokat, hogy mindenki szem elé kerüljön.

És olyan gyönyörűen csinálják a legegyszerűbb lépéseket is, hogy az már önmagában kedvet csinál minden gyakorlathoz.

Egy tökéletes milonga

Trychydts ||| 2015., február 12., 1:40 |||
Kategóriák: ,

Most már jó ideje, hogy nem úgy tekintek a milongákra, mint régebben. Az izgalom nem múlt el, most is, ha elkezdek egy táncot, van bennem egy adag stressz — még azokkal szemben is, akiket már jól ismerek. Ahogy a Pókembertől tudjuk, a nagy hatalom nagy felelősséggel jár, és hogy négy szám alatt el tudok mondani egy történetet szavak nélkül, egy olyan varázslat, amivel még mindig nem tudok betelni. De azt valahogy már nem esik nehezemre elhinni, hogy ha elmegyek egy milongára, akár egyedül is, akkor elég sokat fogok tudni táncolni — most már elég sokan hajlandóak eljönni velem. Most is vannak persze, akiknek éppen a feketelistáján tartózkodom egy-egy balul sikerült tanda következményeképpen, vannak, akik ránézésre látják, hogy nem vagyok nekik elég magas szinten, és van egy (most már viszonylag vékony) réteg, akiket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kérek fel — ők a tanáraim, a hivatásosok vagy akik csak olyan magas szinten táncolnak, hogy úgy érzem, egyelőre nem lennénk egy súlycsoportban. De vannak olyanok is, akik már ismerősként köszöntenek és szívesen beillesztenek az estéjükbe, ha épp arra járok.

Múlt héten a vasárnapi milonga egy alkalom erejéig visszatért az Urániába, kértem számot is és már az elején ott voltam. Akkor még nem tudtam, de ez az igazán tökéletes esték egyike volt. Leginkább azért, mert most éltem meg először, hogy képes vagyok egy teljes estét végigtáncolni csak ismerősökkel, úgy, hogy szinte csak akkor ülök, amikor szeretnék — és még az utolsó tandára is jut nekem valaki. Ez utóbbi különösen trükkös dolog; ilyenkor már nagyon kevesen vannak csak, párt találni is nehezebb tehát, de hát ilyenkor van a La Cumparsita, ami már csak szimbolikus ereje miatt is nagyon fontos nekem és valahogy nagyon jó érzés a milonga végén befejezni az estét, nem csak hazamenni, amikor mások táncolnak. (Az egyetlen kivétel, amikor olyan táncot kapok valakitől, aminek az utánérzését inkább megőrizném magamnak az est hátralevő részére.)

Szóval mindig volt, aki szívesen táncol velem, ráadásul még én is formában voltam — előfordul, hogy nagyon szeretnék valakivel összekerülni, aztán, amikor sikerül, persze jól elrontom a legdrámaibb pillanatokat. De most abszolút nem ez történt, kábé a maximumot nyújtottam, ami bennem van. Két különösen fontos tandám is volt pedig, de mind a kettő hibátlanul sikerült.

Ezzel a számmal még Csontos Kata ismertetett meg bennünket, amikor a tangó zeneiségével foglalkoztunk; sokkal később hallottam élőben is milongán. Most pedig ezt kértem — magamban pedig már azt is elképzeltem, kivel szeretném ezt eltáncolni.

Sikerült is elcsípnem az illetőt, utána pedig sikerült tök jól ráhangolódnom a zenére és visszaadnom, ami nekem ezzel kapcsolatban a fejemben van. Technikailag nem annyira egyszerű ez azért, elsősorban azért, mert tényleg van egy nagyon erős ritmikája, és a tánc akkor működik a legjobban, ha az embernek sikerül olyan lépéseket választania, amik illeszkednek ehhez a belső játékhoz.

A másik fontos tandám Eszter tangós-születésnapi ajándéka volt. Korábban már táncoltunk vals tandát, ezért most is itt váltottam be a kuponomat. Sajnos fogalmam sincs, mire táncoltunk, pedig ha a DJ-t kéri fel az ember, eléggé adottak a feltételek ahhoz, hogy az ember rákérdezzen — az elején azonban még a technikára koncentráltam, a végére pedig annyira felszabadultam, hogy ez nem is tűnt olyan lényegesnek. Imádom a valsot (ez tulajdonképpen a tangós keringő, rengeteg forgással, amit rendszerint szünetek nélkül, egy folyamatos flowban a legjobb táncolni), de most különösen lendületes táncok szóltak. Szerencsére nagyon jó táncossal a bonyolultabb dolgokat is könnyű megmondani, és miután minden időzítésem sikerült, egyszer csak vége lett a tandának és megöleltek a teljesítményemért.

Bár elsősorban ezekkel a táncokkal akartam bizonyítani magamnak, boldog voltam, hogy a többi is elég jól sikerült; ott volt szinte mindenki, akivel mostanában a legszívesebben alkotok párt és mindenkivel volt egy-két nagyon jó pillanatom. A La Cumparsita pedig ezúttal maga volt a színtiszta zen.

I have been dancing tango for a year. A lucky coincidence that the beginning of my very first tango lesson has been documented: Gaspar Laszlo and Katalin Csontos demonstrated what tango is like. Then we started to walk around in pairs with our palms touched together; myself with Zsófia Dániel.

It has been one huge adventure — it is hard to think into everything that happened and how much I could develop in this 365 days. I attended a lot of lessons and workshops, I was on 3 tango weekends, on one tango festival and on one tango flashmob, besides of many, many milongas.

It is impossible to enumerate everybody who helped along the way, so let me just thank to those who did the most for me.

Laszlo Gaspar and Katalin Csontos I have already mentioned: they were the ones starting me on that journey and this is something I will never forget. Rápolthy Gabriella is also a wonderful teacher who I could wholeheartedly recommend to everybody. She took a huge role in refining my leading skills, teaching simple yet effective moves and patiently advising me on every tango-related topic. Endre Szeghalmi and Mária Glotz also improved a lot on our technique with Zsófi, and they were there for me on a November weekend when I was just about to give up and gave me a fresh start on a wonderful set of milongas, lessons and tango cafes. Marta Bucsi inspired and lectured me on how to move forward all the time.

My favorite dj, Kárász Eszter put together countless wonderful tandas for us; Katalin Czidor also gave me one magical experience when I left many boundaries behind during a single Sunday night.

I have danced with many wonderful partners, but I definitely owe a special thank you to some of them. First and foremost to my love and regular partner Zsófia Dániel, who supported me all along. Borók Zsuzsa was one of the first followers who agreed to dance with me on a milonga in September and she never stops charming and inspiring me ever since. Since I met Kata Jezsó with her lively, fun-loving and fun-inspiring stlye, milongas she attends becomes a very special experience to me. The charmingly unpredictableMirela Pascaru never lets me forget the importance of paying close attention and to expect (and appreciate) surprises all the time. The balanced, punctually and attentively dancing Ramona Kyoko Wentworth always teaches me a bit more on how to stay focused and tuned to each other.

I hope to stay around for a very long time.

(Másolva a Facebookról.)

Nem kell jó embernek lennünk, hogy kis helyen is elférjünk

Trychydts ||| 2014., október 13., 21:53 |||
Kategóriák: ,

“Amikor végre eljött a reggeli ideje, az soha nem volt elég. Ha kért még, felszólították, kérje ékes görög nyelven; majd azt válaszolták neki, ugyancsak ékes görög nyelven, hogy egészségesebb, ha keveset eszik az ember reggelire.”

— Mary Renault, Fire from Heaven (saját fordítás)

Táncoljunk 60×60 centin; legyen benne ocho, ocho milonguero, moulinette és oldallépés egymás körül. András és Zsóka helyes kis csíkokat is ragasztottak a padlóra, hogy minél egyértelműbb legyen a feladat, sőt, aztán székekkel is körbepakolnak bennünket.

A hajmeresztő, hogy a feladat nem lehetetlen. Amikor ránéztem a kijelölt területre, az első gondolatom persze az volt, hogy bocs, de én eleve nagyobb vagyok, mint 60×60 centi; aztán veszünk egy nagy levegőt és mégis megpróbáljuk. Kiderül, a workshop első másfél órájában tényleg erre a feladatra készített fel bennünket Zsóka és András, de akkor még valahogy azt gondoltam, hogy ez egy amolyan szürreális túlzás csupán, amit nem kell túlságosan komolyan venni. (És akkor még hátra volt az, amikor zsebkendővel a lábunk között kellett táncolni.)

Olyasmi ez, amit akár az orvos is felírhatott volna nekem: geometriailag tökéletes kockafejem van, jobban szeretem, ha egy rendezvényen mindenki szabályokhoz igazodik, mintha megy a saját erőszakos feje után és küzd minden talpalatnyi parkettért az utolsó csepp véréig. Arról már nem is beszélve, hogy mostanában nem is egy olyan milongán voltam, ahol már egy talpalatnyi saját hely is luxusnak számít. A partneremet is jobban szeretem biztonságban tudni, mint folyamatosan kockáztatni a testi épségét az állandó tülekedésben. Már régóta gondoltam, jó lenne megtanulni, mi is a teendő ilyen helyzetben — aztán teljesen véletlenül szembe jött ez a lehetőség. Még szerencse, hogy szombat kora reggel felkeltem egy kicsit fórumozgatni; gyors, határozott mozdulatokkal átszabjuk a napunkat, így egykor csatlakozni tudtunk az érdeklődő sokadalomhoz (rajtunk kívül még egy pár volt jelen). Talán egy kicsit kevésbé diszkrét marketing nem ártott volna.

Aki nem volt ott, sajnálhatja, mert rafináltan van felépítve a workshop nagyon. Bevezetésképpen egy aprócska (akkor még a 2.5×2.5 méter aprócskának tűnik) kis karámban kell táncolnia minden résztvevőnek egyszerre, közben Andrásék alakítják az önző, furakodó táncospárost. Utána kezdjük el csak megtanulni, hogyan intézzünk mindent szorosan magunk körül, hogyan adjak utat a határozott elfordulással magam mellett egy új irányhoz, hogyan irányítsak lépés helyett csak felsőtesttel. Ez egy hatalmas paradigmaváltás: amikor az ember megtanul tangózni, leginkább a hétmérföldes lépésekhez van hozzászokva, legszívesebben, folyamatosan, lendületesen haladna minden figura után. Na, erre nincs tér abszolút egy ilyen zsúfolt milongán, a folyamatos táncélményhez így mindenféle piszkos trükköket kell bevetni, amiket apránként meg is tanulgatunk: ha nem is tökéletesen, de azért később is használhatóan. A vége felé, a ragasztószalagos-zsebkendős gyakorlat után visszaterelnek minket a karámba, ahol először bénáztunk, és lám, van helyünk bőven, éppen csak pánikrohamot nem kapunk az agorafóbiától.

A workshopnak még a milonga etikett cizellálása képezi szerves részét: akkor már amúgy is elég volt a kihívásokból, jó ezeket átvenni olyasvalakiktől, akik rendszeresen boldogulnak mondjuk egy tangó maratonon is — nekem ez még évekre van, de jó látni, merre van az előre.

A slusszpoén persze mégis az, amikor este beszorulok az Urániában és faarccal, lépés nélkül levezetek egy ochot magam mellett.

Védett: “I have nothing to offer but blood, toil, tears, and sweat.”

Trychydts ||| 2014., október 13., 12:14 ||| A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.
Kategóriák: ,

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Valaki csavarozza le a lábam, legyen szíves

Trychydts ||| 2014., október 09., 21:29 |||
Kategóriák: ,

“– Bármikor felkérhetsz, nem foglak visszautasítani.”

Számomra ezzel az ígérettel (amit nem Nicoline-tól kaptam) ért az abszolút csúcsára az Októberpest Tangofest, vasárnap este az Urániában. Csütörtök este, amikor lefelé ballagtam a Műcsarnok kávézójába szervezett milongára, még álmodni sem mertem volna ekkora elismerésről.

Huszonhárom tandát táncoltam végig Nicoline nélkül — összesen talán kétszer vagy háromszor éreztem, hogy kifejezetten próbára teszem a partnerem türelmét. Igyekeztem elég hamar, még az első tánc előtt definiálni magam, mint nyolc hónapja tanuló kezdőt, utána viszont már egyszerűen csak próbáltam a legjobbat adni magamból és nem mentegetőzni. Ez a taktika elég jól bevált: sokszor összejött a megfelelő összhang és engem sem nyomasztott, hogy a másik esetleg többet várna tőlem, mint amit nyújtani tudok.

Elképesztően jó érzés, amikor egy viszonylagos idegen követ engem, és azt lépi, amit én — anélkül, hogy (amivel nagyon kezdő koromban próbálkoztam) komolyabban rángatnám. Egyre inkább felsőtesttel irányítok; néhányan még azt is megjegyezték, hogy kellemes engem követni. Egy milonga tanda volt csak, amikor kifejezetten a másik tudására és tapasztalatára kellett támaszkodnom. Ennél még egy fokkal kínosabb volt, amikor egy másvalaki inkább csak levizsgáztatott majd beírt egy hármast. Egyszer pedig, hogy is fogalmazzam finoman, letáncoltak a sárga földig. Minden figurán volt három díszítés, egy idő után már felfogni sem nagyon tudtam, mit csinál a partnerem, mikor, miért és merre fordulunk, csak sétálgattam mellette és arra gondoltam, talán a Tündérkirálynő táncolhat így egy elefánttal. Ennek a szereposztásnak megfelelően minden szám után rám is mosolygott, miközben én az egyensúlyomat keresgéltem a lábaimon.

Összességében véve mégis az ismerkedést és a kapcsolatépítést élveztem a legjobban ezen a hétvégén. Volt aki másodszorra, harmadszorra vagy negyedszerre is eljött velem — pedig ilyenkor már nem voltam ismeretlen, tudatosan mondtak nekem igent. Az egyik partnerem a tánc után még tanított is egy apróságot — ez már egy informális és bizalomteli lépésnek számít egy milongán.

Három volt tanárom is felkért. Elég sok kellene ahhoz, hogy a saját tanáraimmal kezdeményezzek táncot; tisztában vagyok a kettőnk közötti különbséggel, ráadásul tudom, hogy az összes gyenge pontomat ismerik vagy ismerhetik.

Pirity Andinak a nyári táborban voltam a kezei alatt, most a Műcsarnokban szólított meg hátulról, amikor éppen a szemkontaktust keresgéltem valakivel a következő körre. Kedden, az élmény-leülepítő órámon Gabriella elmagyarázta nekem, amit persze magamtól is sejtettem: iszonyúan kell figyelnie egy haladó táncosnak egy kezdőre ahhoz, hogy azt tudja vele éreztetni, amit Andi velem. Úgy viselkedett, mintha élete táncát táncolná, minden simán ment, minden mozdulatomnak ott volt a tükörképe és ő mosolygott, nevetett és dicsért végig.

Kata az első tanárnőm volt, azóta is mind közül ő a leginkább tanárszerű; fegyelmezett, konkrét és a direkt kritika következetes híve. A Hölgyválaszban kért fel. Nagyon egyedi stílusa van, még a mostani tanárom, Gabriella táncol hozzá hasonlóan. Amikor megöleljük egymást, általában minden nőnél érezhető egy határozott, egyértelmű jelenlét előttem, amelyikkel jobb esetben együtt mozgok, rosszabb esetben belegázolok kissé. Kata ezzel szemben csak egy gondolatnyi érintés a karomon; ott van, de csak alig érezhetően. A tánc jutalma itt nem az, ha érzem, hogy a másik is ugyanazt mozdulja, amit én, hanem ha ez a nagyon finom kapcsolat marad fenn végig.

Bár tudtam, hogy most csak táncolunk, kicsit mégis olyan volt, mintha szigorlatoznék — nem volt még olyan messze az idő, amikor Kata sétált körbe-körbe a tánciskolában, miközben mi küszködtünk az éppen aktuális feladattal, és lélegzet-visszafojtva vártam, mond-e valamit, amikor hozzám ér a sorban. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) majdnem mindent kihozott belőlem, amit megtanultam, még egy sacadát is csináltam, ami nekem az első alkalom volt Nicoline nélkül, nem kontrollált környezetben. “Köszönöm szépen, fogok máskor is”  — köszönt el. (Átmentem.)

Mártáról már írtam nem olyan régen — csütörtökön elvitt egy milonga tandára, illetve volt egy szerencsekártyám még korábbról, azt egy klasszikus tangóra használtam fel. Ő amúgy mindig és mindenütt ott volt, iszonyú sok munkája volt ebben is — hálásak lehetünk neki megint.

Érdekes élmény látni, hogyan változik az ember árfolyama egy-egy milongán az idő előrehaladtával. Az elején még csak elkeltem valahogy; éjfél után, amikor már sok kedvelt és gyakorlott táncos ott volt, már az sem jött el velem, aki ült, de az sem, akit már több tánc óta nem kért fel senki — a kivétel csak az volt, ha kifogtam valakit, akinél már bizonyítottam korábban. De ha elmentem egy tanárral táncolni, az olyan volt, mintha feltettek volna a térképre (vagy az én önbizalmam ugrott meg egy rövid időre), de lényegében csak körülnéztem utána és már kattant is össze a szemkontaktus és jött a megerősítő mosoly és bólintás.

“– Ez a nagy mackó pont jó lesz nekem.

— Sajnálom, én már lefoglaltam.”

Ennek a párbeszédnek is én voltam az alanya, de már egy workshopon hangzott el, amik a fesztivál másik részét jelentették a milongák mellett. Párcsere volt és hogy-hogy nem, rám ketten is “cseréltek volna”.

Mi öt workshopon vettünk részt (tulajdonképpen mindenre, ami a mi szintünknek meg volt hirdetve), három tanár-páros vezetésével.

A milonga stílusból Kati és Tiha tartottak egy bevezető kurzust. Nekem pont ennek az elsajátítása a jelenlegi legerősebb törekvésem, itthon is gyakorlom elég sokat, Gabriellával is sokat foglalkozunk vele. Így most pont jól jött az a kedves, közvetlen, az alapoktól logikusan felfelé építkező metodika, amibe már a Budai Tangó Klub nyitóhétvégéjén is belekóstolhattam.

Lucian Stan és Cristina Aky Romániából életem eddigi legkülönlegesebb óráját tanították: új figurákat sem tanultunk és a szint nem volt fontos — sokkal inkább arról volt szó, milyen mentalitással érdemes belekezdeni egy táncba úgy, hogy tényleg át tudjuk adni egy üzenetet. Nekem ez az óra különösen azért volt kedves, mert nekem a tánc leginkább a történetmeséléshez hasonlít; itt pont arról volt szó, hogyan lehet ehhez érdemben hozzálátni. Lucian és Cristina sokkal többet színészkedtek is, mint bármelyik tanárom eddig és talán azóta is ezen az órán gondolkodom a legtöbbet.

Három workshopra iratkoztunk fel egy görög pároshoz, Loukas Balokashoz & Georgia Priskouhoz. Az ő óráikon minden javarészt a lineáris és körkörös energiák körül forgott (haha), de elég sok szó volt a tánc szerkezetéről meg a zeneiségről is. Egy-két gyakorlat kivételével mindent meg tudtunk csinálni és rengeteg minden került más megvilágításba. A szombati milongán már a tőlük tanultak alapján kezdtem el felépíteni a táncokat. Ég és föld volt a különbség, pedig még biztos jó sok idő lesz, mire tényleg rutinná tudom tenni, amit tőlük tanultam.

A workshopok amúgy eszméletlen fárasztóak voltak. Pénteken, miután az összes, aznapra meghirdetett órát lelkiismeretesen végigtoltuk, nemhogy a milongára nem tudtam volna elmenni, de leginkább annak örültem volna, ha valaki lecsavarozza a lábaimat és megolajozza az ízületeimet, amíg én mozdulatlanul fekve nézem a plafont. Se agyilag, se testileg nem éreztem képesnek magam semmi értelmesre.

Hogy mit is tudnak úgy istenigazából a workshopos tanáraink, azt a szombati Hölgyválaszos fellépésen mutatták meg; itt táncolt mindhárom pár, aki oktatott is. Valami észbontóan. Visszafojtott lélegzettel figyeltem végig, a részleteket nem is nagyon tudtam megjegyezni. Tiha és Kati szép és tiszta mozdulataira és az időnként bedobott,  pimasz trükkjeire azért jól emlékszem, Lucianék színpadszerű játszadozásaira is, meg arra a nagyon dinamikus, forgásokkal teli technikára is, ami Loukas és Georgina stílusát dominálta. Az gondolom, egy következő lépcsőfok lesz, amikor majd érdemben is tudok ilyesmiről mesélni.

Vasárnap, az Uránia milonga (amúgy is egy többé-kevésbé fix pont az életünkben) volt az egyetlen, amire Nicoline is eljött velem. DJ Esztert, a családias hangulatot és a magát a helyet is nagyon szeretjük. Az erőfeszítéseim, úgy látom, Nicoline-nál is kezdenek beérni, most már elég sok dicséretet is kapok tőle, a jó szándékú, konstruktív, ámde a végtelenségig alapos és korábban zavarba ejtően gyakori kritikák mintha ritkulnak volna. Tánc közben különösen, ilyenkor ugyanis már igyekszik nem beszélni — így én is jobban tudok koncentrálni a többi kétszáz dologra, amire figyelnem kell.

Éjfélkor, nem sokkal a Chacarera-bemutató után pedig már éreztem, hogy kezd leolvadni az agyam, nem nagyon tudok koncentrálni arra, mit lépek és mikor, úgyhogy bedobtam a törölközőt. Elég sokat táncoltam a hétvégén, ez így elég is volt. Két dolgot vártam nagyon: hogy leülhessek odahaza csöndben egy teával, illetve hogy a keddi órán Gabriellával elkezdhessük szétszálazni, amit nem sikerült az elmúlt négy nap alatt.

Talán a harmadik vagy a negyedik óránk volt, amikor megjelent Laci mellett. Mint megtudtuk, ő helyettesítette Katit, aki pár hétig egy külföldi workshopon vett részt. Másfél éve táncol, egy éve jár milongára és nagyon népszerű a vezetők között — még ezt lehetett megtudni róla, és nem hangzott ez rosszul. Biztató perspektívába helyezte azt a távolságot, ami a jelenlegi tudásunk és a tanáraink bemutatója között tátongott. Márta ráadásul pont úgy nézett ki, mintha egy film noir tangós jelenetéből lépett volna be az óránkra egy kicsit segíteni; vörös táncos ruhában, tangócipőben. Rögtön felcsigázta a kíváncsiságomat.

Aznap tanultuk először az ocho-t; amikor Laci vezetését követve elfordult felsőtestével, hogy aztán finoman utána csavarodjon a lábaival is, egy olyan mozzanat volt, amire biztosan emlékezni fogok. Valahogy felmelegedett a levegő; ez az egy mozdulat érdekessé és vonzóvá tette ezt az amúgy (visszatekintve) elég szimpla gyakorlatot. Elég nehezen tanulok lépéseket, rengeteget kell gyakorolnom és próbálkoznom, általában több kérdésem van, mint másoknak, többet kell javítgatni, mire a helyre kattan valami. Ilyenkor minden extra motiváció rengeteget számít, és az a plusz lelkesedés és szenvedély, amit Márta hozott az óráinkba, pontosan az volt, amire szükségem volt. Elég messze volt még az az idő, amikor először mertem bedugni az orromat a milongára; ezeknek az estéknek a varázslatos hangulatát egyelőre Márta jelentette nekem.

Amikor egy-egy párcserénél vagy egy problémásabb résznél tudtam vele táncolni pár lépést, meghatározó élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire simán és finoman is lehet reagálni a mozdulatokra, milyen harmonikus dolog tud lenni ez a követés-vezetés kapcsolat, és hogy mennyi pozitív érzelmet lehet meríteni a táncból. Nekünk akkor még inkább csak sport volt a tangó, gyakorlatok sorozata — Márta volt az ígéret, hogy ez egyszer máshogy lesz. Azóta már jóval több tanárral van tapasztalatom és a legtöbbjüknek nagyon sokat köszönhetek. Tanár kell ahhoz, hogy valaki kitalálja, hogyan magyarázzon el valamit, milyen apró lépésekben tanítsa meg az egyre bonyolultabb figurákat, hogy tudja, hogyan kell lecsiszolni az egyenetlenségeket, kikúrálni a gyerekbetegségeket vagy hogy legyen ötlete egy B tervre ha a szokásos módszerek csődöt vallottak. Márta nem definiálja magát tanárnak, ő csak azért volt ott, hogy segítsen — én mégis azért a rengeteg pozitív érzelemért vagyok hálás, amivel megkönnyítette és élettel töltötte meg a tangótanulást. Tele van lelkesen, a rá jellemző nagy lendülettel előadott történetekkel, amivel megfoghatóbbá és színesebbé tudta tenni, ami órákon elhangzott és amelynek a révén ráláthattunk mások nehézségeire is.

Ráadásul ez a a kedves elköteleződés nem ér véget az órákkal. Nicoline-nek segített eligazodni, amikor tangócipőt akartunk venni, ha tudta, hogy épp ott van egy tábor, ahol mi nyaralunk, akkor rögtön szólt nekünk; rendszeresen felkért (azért ez egy jelentős gesztus egy milongán egy követőtől) táncolni, akkor is, ha tudta, én még nem leszek a topon. És mivel táncolni is szívből és rengeteg érzelemmel táncol, minden egyes alkalom, amikor elmegyek vele egy tandára, egy újabb lökés abba az irányba, hogy gyakoroljak még jobban, még többet, hogy még többet kaphassak a legközelebbi táncból. Egyszer csak úgy sebtében kellett beállnia, mert a partnere sietett és neki már nem volt ideje cipőt cserélnie — mezítláb táncolt végig, ugyanazzal a lágy költőiséggel, ahogy mindig is szokott. Már nézni is egy élmény volt.

Amióta a vonzáskörzetében vagyunk, sokkal könnyebben részt veszünk mindenféle tangóhoz kapcsolódó programon, rengeteget tesz azért, hogy színesebb legyen a tangósok élete.

Mártának amúgy már honlapja is van; édesanyám is erre a tanfolyamra jár. Az ő elmondása szerint itt azt kapják az emberek, amit szeretnének: kedvességet, kötetlen hangulatot, figyelmet. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az utolsó, akit Márta behúz majd a a tangó világába.

Kérjük a tizenhetes számú versenyzőt, álljon rajtvonalhoz

Trychydts ||| 2014., szeptember 15., 12:39 |||
Kategóriák: ,

A tizenhetes volt a jegyem száma a tegnapi milongán.

— Egyedül? — kérdezte kissé csodálkozva Eszter, és amikor igent mondtam, akkor esett le végleg, hogy igen, itt vagyok egy milongán tökegyedül és csak annyi tánc lesz, amennyit össze is tudok hozni magamnak. Persze már ahhoz is elég sok minden kellett, hogy ide eljussunk.

A tábor óta járunk magánórára Endréhez. Kifejezetten az kértük, hogy alapozzunk, amennyit csak lehet; most már egészen elfogadhatóan tudok sétálni, egyre kevesebb dolog feszül rugószerűen a lábamban. Kidolgoztunk pár figurát is, ami a nyári táborokból rejtélyes ködökbe burkolózva maradt csak meg a fejünkben. Endre óráiban azt is nagyon élvezem, hogy miközben tényleg nagyon sokat tanulunk, nem vesszük véresen komolyan a dolgokat, elég sokat nevetünk önmagunkon is (illetve Endre csak rajtunk). Sorra kattannak a fejemben a helyére a dolgok, egyik a másik után, egyre kézzelfoghatóbbá téve a fejlődést. És ezekre az apróságokra aztán a valóságban (mondjuk egy milongán) is remekül lehet építkezni.

Mivel úgy éreztem, ez  még pont hiányzik nekem, ezért hat hete én külön is járok vezetést gyakorolni Gabriellához. Az részemről az elmélet az volt, hogy ő majd kapásból kiszúrja és helyre teszi majd azokat a hibáimat, amiket már észrevétlenre csiszoltunk Nicoline-nel. Ez pontosan így is történt, de érdekes módon ez a legkevesebb, amit ezeken az órákon kapok. Rengeteg apróság előkerül, ami szintén színesebbé teszi nekem a tangót, vagy amik képessé tesznek arra, hogy udvariasabban, kényelmesebben és szebben táncoljak. Merő zen vagyok mindig, valahányszor eljövök tőle, tele harmóniával meg hittel, hogy egyszer tényleg meg fogok tanulni tangózni. Ami pont rám is fért, mert amikor elkezdtem járni hozzá, akkor már nagyon közel jártam hozzá, hogy padlót fogjak és félretegyem a tangót azon dolgok mellé, amivel nekem jobb nem kísérleteznem.

Amikor legutóbb sikerült Mártát elcsípnem egy tandára, a végén egy bátortalan vigyorral felvetettem, hogy talán ez már egészen hasonlított a tangóra. “Nyugi, ez már tangó”, veregette meg a karomat, én meg úgy éreztem magam, mint egymillió dollár.

Így érkeztünk el ehhez a hétvégéhez. Pénteken volt Endréék első Tango Libre órája, Endre- és Marcsi-féle technikával, aztán (fél)szabad táncolgatással, közben oktatói javítgatásokkal; az egyik legjobb csoportos óra volt, amin valaha voltam. Nem is csak azért, mert Endre sétajavítgató technikája nekem eddig mindig nagyon sokat segített, hanem mert most volt több párcsere is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást — és háromból kétszer sikerült is egészen jól alakítanom. Szombaton nyitott a Budai Tangó Club; Nicoline sajnos fájlalta a lábát, de én azért elmentem a technika órára, sőt, mivel sikerült egy szuperkedves és türelmes partnert is találnom, ezért a vezetés-követés órára is ott maradtam. Itt is volt párcsere, itt sem teljesítettem rosszul, ráadásul összekerültem Henivel is, akinek a tánctudását eleddig csak látásból meg leírásokból ismertem, de a valóságban még ennél is sokkal-sokkal jobban táncolt. Elég kötött volt a gyakorlat, amit táncolnunk kellett, de simán, finoman és gördülékenyen ment minden, én meg a végén úgy éreztem magam, mint akit teleinjekcióztak endorfinnal.

Már régebben megbeszéltük, hogy Nicoline nem jön a vasárnapi milongára: elvileg a budai borfesztiválra ment volna, de végül inkább egy privát, szárítkozással egybekötött fesztivált tartottak Szuzival, tekintettel arra, hogy már a Clark Ádám téren bőrig áztak. Én viszont annyira tele voltam a sok pozitív élménnyel, hogy sok-sok dilemmázás után úgy döntöttem, bepróbálkozom egy önálló szerepléssel — így lettem a tizenhetes számú jegy tulajdonosa. Amúgy, ha nem az Urániáról van szó, nyilván meg sem fordul a fejemben a dolog, de én valahogy azt a rendezvényt érzem “hazai” pályának — oda kezdtem el járni és a társaság is toronymagasan ott legbarátságosabb velem.

Nem is sikerült rosszul. Kár lenne tagadnom, egészen biztosan felkerültem egy-két hölgy feketelistájára; de egészen kedves visszajelzéseket is kaptam — ez utóbbi a tandák nem is voltak kínosak egyáltalán. Kértem fel hölgyeket szemkontaktussal és szóban is. Hogy az előbbi módszer mennyire finomabb és humánusabb, azt jól megtapasztaltam akkor, amikor az egyik lány (pont akit az egyik tanárom javaslatára gondoltam volna felkérni) egy lézersugár-erejű pillantással küldött jelezte, hogy kösz, de nem. Ilyenkor rendkívül kellemes, hogy az ember tehet úgy, mintha semmi sem történt volna. Valsot sajnos nem sikerült táncolnom, de Eszter megint fantasztikus formáját hozta és a tangók, amelyeknél kijutottam a parkettre, mind gyönyörűek voltak. A “simple is good” szellemében táncoltam, nem próbáltam meg minden lépést letáncolni, amit valaha is megcsináltam, de talán jobb is volt ez így elsőre.

Talán most már én is veszek egy tangócipőt.

“Ne felejtsük el, hogy Ginger Rogers mindent megcsinált, amit Fred Astaire, csak éppen tűsarkúban és hátrafelé.”

Bob Thaves

Azt gondoltuk, nincs szükségünk tangócipőre. Én, saját magam vonatkozásában még mindig tartom magam, bár páran már mondták, biztosan jobban érezném magam egy bőrtalpúban. Egyelőre azonban úgy érzem, inkább a technikai tudás, mint a cipő hiánya akadályoz.

Nicoline-nal egy kicsit más a helyzet. Ő konkrétan kilépett a tangózásra is használt “ünneplő” cipőjéből, amikor elengedett a komplett felsőrész. Mivel mezítláb tangózni lehet ugyan, de nem igazán sikkes és higiénikus, ezért elhatároztuk, hogy beruházunk.

Órán persze mindenki mindenfélében táncol; milongákon aztán nem néztük csodálni, miben villognak a nők. A legtöbben valami ilyesmit hordanak, mindenféle színben és apróbb formai változtatásokkal; az alacsonyabb sarkú modellek valamivel ritkábbak, de még mindig markánsan különböznek egy utcai cipőktől.

Egy apróbb probléma van csak: tangócipőt a szó klasszikus értelmében nem lehet kapni Budapesten. Egyszerűen nem tangóznak elegen ahhoz, hogy az ember bemenjen egy tangócipőboltba és válogasson. Nicoline, egy cseles javaslat alapján próbált ugyan latin tánccipővel csalni (amiből már azért lehet kapni pár darabot itt-ott), de aztán kiderült, hogy neki ennél speciálisabb lába van. Végül aztán Kata javaslatára megkereste az Ace Shoes-t; voltak ugyan, akik riogattak bennünket azzal, hogy úgyse készül el időre, de mivel a táborba mindenképpen szeretett volna egy normális cipőt, elment hozzájuk. Ahol kedvesek voltak, előzékenyek és megértőek, lemérték a lábát 43000 ponton, majd megígérték, hogy sietni fognak. És a második táborunkra végül el is készült a cipő, olyan, mintha a lábára öntötték volna és viszonylag kényelmes is.

image

Mivel azonban addig is táncolni kell valamiben, Nicoline kicsit a használt piacon is körbenézett — szerencsére a hazai tangós közösség elég jól szervezett, így sikerült megvenni egy elég jó állapotban levő, 8 centis, full tűsarkú cipőt. Ami ugye eléggé a haladó kategória, de nem is annyira a kényelmesség csúcsa, de legalább van. Amúgy valódi argentin cipő — a márka neve “Comme il faut” ami annyit tesz franciául “ahogy illik”. Valóban szép és autentikus darab: már többen szólították le amiatt, honnan vette ezt a gyönyörűséget, szóval némi szociális haszna (is) volt ennek a gyöngyházfényű topánkának.

image

Így már kettő cipője van, ami talán egy kicsit soknak tűnik 4 hónap tangózás után, de így legalább nem fordulhat elő, hogy egy letört sarok vagy egy szakadt pánt miatt ugrik egy egész milonga. Hogy én is kivegyem a részemet a cipő-őrületből, én még egy Sansha gyakorlócipő finanszírozását vállaltam magamra (persze ez is Nicoline-é). Nem olyan látványos, mint egy valódi tánccipő, de gyakorolni — állítólag — sokkal kényelmesebb.  Ami nem egy utolsó szempont — ha már ilyen leplezetlenül szexista hobbit választottunk magunknak, legalább a lelkiismeretemet hadd nyugtassam meg valamivel.

Védett: The night is darkest just before the dawn

Trychydts ||| 2014., július 02., 9:25 ||| A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.
Kategóriák:

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Szembe jött egy tangótábor

Trychydts ||| 2014., június 30., 23:46 |||
Kategóriák: ,

A Nagy Nyári Tangóélménynek a hét elejei tábort szántuk, aztán egyszer csak kaptam egy üzenetet tangós őrangyalunktól, hogy ugyancsak Siófokon lesz még egy tábor a hét végén. Lecsekkoltuk a programot, írtunk a szervezőknek, aztán úgy döntöttünk belevágunk — pláne, hogy akkor még simán elképzelhető volt, hogy nem lesz strandidő a hétvégén. Aztán végül lett, de addigra már nagyon beleéltük magunkat az extra tangóba.

A helyszín ezúttal is elbűvölt: a panelház-technológiával felépített hotel akár konkrétan az a hely is lehetett, ahol teleltünk régebben; ha nem ez volt az, akkor egy nagyon hasonló beosztású hely. Amint beléptünk, rögtön éreztem, hogy minden nagyon ismerős és simán el is tudtam tájékozódni az épületben. Meg tudtam volna mutatni, hol rexeztünk a többi gyerekkel, hol kellett felmenni a szobánkba és ha besurrantunk volna egy szobába, ott is kiismertem volna magam csukott szemmel.

A retro feelinget erősítette az erősen oldschool légkondi is — sajnos most melegebb is volt, mint az előző héten, így izzadni biztos, hogy többet izzadtam az órákon. Ennyit a negatívumokról.

Tanulni, fejlődni viszont szerintem rengeteget fejlődtem ez alatt a nagyon szűk három nap alatt: egy sor technikai apróság volt, ahol éreztem, hogyan kattannak helyére a fogaskerekek a fejemben. Nagyon élveztem, hogy akármiről is legyen szó, mindig nagyon sokat foglalkozunk az alapokkal, és két óra is volt, ami teljes egészében a sétával foglalkozott. Nemrég beszélgettem valakivel a tangóról, nem akarta elhinni, hogy az tulajdonképpen séta, pedig abszolút így van — csak éppen nagyon sok részlet van, amire oda kell figyelni ahhoz, hogy végül aztán táncnak nézzen ki. Mivel egyelőre csak Nicoline-t tudom vezetni, gondolom, inkább arról van szó, hogy mi már hozzácsiszolódtunk egymás (bal)lépéseihez; így kifejezetten élveztem, hogy most ennyi időt töltünk az alapokkal.

Az alapszintű megközelítés másik nagy előnye az volt, hogy nem valami szemjojóztató figurával kezdtük az órát, ami kapásból felcsavarta a frusztrációs mutatómat, hogy aztán apránként szerencsétlenkedjünk előre valami megoldásközeli állapot felé, hanem nagyon egyszerű és jól befogadható bevezető gyakorlatokkal indítottunk, és onnan haladtunk, szépen logikusan az óra vége felé. Így, ha az utolsó negyedórában el is vesztettük a fonalat, azért mindig volt már egy kis batyunyi technikai apróság, amit hazavihettünk. Hab volt a tortán, hogy kezdettől fogva lehetett tudni, mi lesz az egyes workshopok tematikája — amely tematika ráadásul nagyon is megfelelt nekem. A három tangó stílus közül én leginkább a valsot (a tangó válasza a keringőre) élvezem a legjobban — amikor meg nem vals óra volt, akkor javarészt olyasmit tanultunk, amit ott is lehet hasznosítani. Tanultam pár egyszerű trükköt is, amihez nem kellett órákig gyakorolni, kicsit mégis izgalmasabbá, fűszeresebbé teszi a táncot.

Amin még elég sokat vigyorogtunk, azok a tanáraink voltak; Endre és Marcsi kedvesek voltak és viccesek. Mindig érdekes kérdés, hogyan szembesít minket a tanár a hibáinkkal; én azt szeretem a legjobban, ha legalább nevetni tudok azon, amit rosszul csinálok. A tábor alatt láttuk őket bemutatózni is egy párszor — többek között a szombat esti milongán is, hát dobtam egy pár hátast. Ami még nagyon érdekes volt, hogy valamiért teljesen máshogy táncoltak, mint az eddigi tanáraim. Nagyon fogok örülni, ha majd egyszer képes leszek elmagyarázni, mi volt a különbség.

Kár, hogy az esti milongára már nem maradt bennem elég szufla: jó nagy volt a tömeg a parketten, nekem meg túl sok új lépés volt a fejemben ahhoz, hogy rendesen tudjak koncentrálni a logisztikára. Azt hiszem, ránk fér már egy kiadós praktika Nicoline-nal.

Most, hogy vége a tábornak, belinkelem az én videómat — Nicoline-nek ugye megvolt a maga előzetes koncepciója.

A kép tehát jóval pozitívabb, de azért ne feledjük el, Luke Skywalker sem teríti a royal flusht a Birodalom Visszavágban, hanem a barátját karbonitba fagyasztják, az ő kezét pedig Darth Vader (akiről mintegy mellesleg megtudja, hogy az apja) levágja egy fénykarddal és a Millenium Falconnak úgy kell őt összekanalaznia a felhőváros külső oldaláról.

Az analógia, hogy úgy mondjam, tökéletes. (Noha nekem most nem teszteli a műlábamat egy orvosrobot, egy hétig még regenerálódunk itt a Balaton-parton.)

Igyekeztek minket felkészíteni, hogy nem fogunk tudni lépést tartani az elvárásokkal; nekem ezzel semmi problémám nem volt, mindig volt más is, akinek hozzánk hasonló technikai problémái voltak, és senki nem kapott ránézésre agyérgörcsöt attól, ahogy kiléptünk a tánctérre.

A miliő amúgy abszolút kedvemre való volt. Egy, a neobrutál építészeti stílus legszebb hagyományait követő, álfuturisztikus hotelban laktunk. Ezer minden emlékeztetett ott gyerekkoromra: a kolosszális, márványborítású előcsarnok és az ebédlő; az össze nem illő étkészlet, az űrkapszulára emlékeztető erkély; az acélvázas, kagylófotelek a szobában, az egyszerű beosztású szoba és a fura felosztású erkély, a csocsó- és biliárd- és ping-pongasztalok a közösségi térben, a soha nyitva nem tartó ajándékpult. Valódi felüdülés volt nekünk a hely, és azt a néhány személyes kapcsolatot is nagyra értékeltük, amit sikerült kiépítenünk — Nicoline tündökölt, mint social manager, nem hiába fizetem. Klassz történeteket hallhattunk a közös kajálásoknál — megtudtuk, milyen szabadtéri milongák vannak Bécsben, de azt is, milyen negyven fokban több tíz kilométeres zarándoklatokat szervezni.

Amit én a legjobban élveztem, azok a technika órák voltak: itt nem közvetlenül táncolgattunk, hanem a tangó egyes elemeit tanultuk egy tornaóra-szerű konstrukció keretében. Ez nekem, akinek (kellő szintű testtudat hiányában) rendszerint pont a mozdulatok elsajátítása a legnagyobb kihívás. Összerakni, hová teszem a mellkasomat a csípőmet meg a jobb és a bal lábamat, honnan fordulok hová, nekem ez rendszerint olyan, mint egy tébolyító puzzle — így minden perc, ahol erre treníroznak, kész nyereség. Valódi zen életérzés volt minden óra, ha szeptembertől belefér a mostanában alakuló új életembe ez is, akkor remélhetőleg járok majd rendszeresen is. Megtanultam egy kicsit jobban megfordulni, jobban értem, mitől lesz jó a séta — Nicoline állítólag érzi is a változást.

Amit még nagyon értékeltem, azok az érdekes, apróságok voltak, amikről tudtam, hogy belátható időn belül hasznosítani fogok. Földhözragadt, kicsinyes gondolkodású ember vagyok, de én azért tanulok tangózni, hogy más emberekkel tudjak táncolni milongákon. Amitől színesebben vagy izgalmasabban fogok tudni táncolni, ott éreztem, hogy érdemes rajta dolgozni, láttam, hogy a fogok tudni rá építkezni; azok a mozdulatok, amiket még előre rögzített helyzetben is csak fogcsikorgatva, kemény izommunkával tudunk kirázni egymásból, inkább csak amolyan tangós csuklógyakorlatként voltak nekem értelmezhetők.

Sajnos nem csak kicsinyes és földhözragadt vagyok, de egy kicsit kockafejű is, így voltaképpen azt sem bántam volna, ha az órák szintje nem csak orosz rulett szerűen illeszkedik a kírásokhoz. Megbeszéltük, hogy haladókra nem megyünk be, a kezdő-középhaladón is először csak a lábujjunkat dugjuk be a medencébe. Ehhez képest tegnap a kezdő órán kaptunk egy olyan lépéssort, amibe pattanva tört bele a bicskám, és amitől úgy kezdett el kiömleni belőlem az életkedv, mintha valami Lovecraft-novellából előrántott kultikus szertartást végeztem volna el (rosszul). Mielőtt átmentem volna láncfűrészes pszichóba, inkább skippeltük a következő órát plusz életemben először idegi okok miatt az esti milongát is. Helyette terápiás jelleggel sétáltunk az éjszakai Balaton-parton, üldögéltünk az erkélyen és néztük a Balaton meg az autókat a távolban, megmasszíroztam Nicoline lábát, én kólát ittam Nicoline fröccsöt és beszélgettünk mindenféléről.

Másnapra már nem éreztem elképzelhetetlennek, hogy még egyszer az életben (vagy pláne ma reggel) tangózni fogok. A “tangó minden szint” órán a fentiekhez képest már egészen higgadtan fogadtam, hogy olyasmit tanulunk (a milonga nevű stílust ami nekem mellesleg az első számú ambícióm), amit épp a tanár szerint harmadik szint előtt csak kóklerek fognak bele. Nem kérdeztem meg, mi hanyadikon vagyunk, gondolom, max a mínusz ötödiken.

Legközelebb két hét múlva tangózunk, ezt most nem is érzem olyan távolninak és kellemetlennek, mint általában. Addig is gyógyulnak a sebeim meg ülepszik bennem ez-az. Jövőre meg majd jelentkezés előtt felméretem valakivel a szintemet.

Amikor most vasárnap végre táncolhattam a La Cumparistára (a számra, amely először felkeltette az érdeklődésemet a tangó iránt, és amelyikről Márta árulta el, hogy mindig ez hangzik el a milonga végén), egy csodálatos, lélekmelengető és légies vals-tanda után, egy kicsit olyan volt, mintha hazaértem volna. Most éreztem először, hogy egy komolyabb szakasz lezárult a tangótanulásban.

Csütörtökön Sexteto Milonguero koncerten voltunk az A38-on; természetesen nem bírtam magammal és rábeszéltem Nicoline-t, hogy táncoljunk mi is. Szivárogtunk egyik cipőtalpnyi szabad helyről a másikra, egy huncut mosoly keretében meg is kaptam a tanáromtól, milyen bátrak vagyunk, hogy középen táncolunk — holott egyszerűen csak mentem, ahol hely volt. Nagy élmény lett volna a zene önmagában is — mostanában nagyon sok tangót hallgatok, hogy ismerkedjek a ritmusokkal meg úgy általában ezzel a zenei világgal, de ez a koncert önmagában is profi élmény lett volna. Nagy hatással volt rám már maga a zene is, amit játszottak, plusz volt egy kis rockkoncert jellege az előadásnak. Nekem sokat jelentett az is, hogy most láttam is a zenét, így jobban megértettem, milyen hangszerekből, hogyan adódik össze a tangós hangzás. (Ami amúgy nem árt, mivel a ritmust a tánchoz például majdnem akármelyik szólamban ki lehet használni.)

Szombaton pedig végre, végre megvolt a flashmob, amire már annyit készültünk; három tanítási alkalom és sok-sok-sok-sok otthoni gyakorlás után már egész jól értettük a koreográfiát. Kicsit a család, barátok között is megreklámoztuk a dolgot, úgyhogy eléggé izgultam, de végül sikerült egész tűrhetően abszolválni a feladatot. Utána pedig imprózgathattunk, ami, az egyelőre nem publikus videókat nézegetve, felülnézetből nem is volt annyira vészes. Már kétszer megkaptuk Nicoline-nal, hogy nagyon jól nézünk ki együtt, de így messziről, tömegben tényleg nem látszott a markáns különbség köztünk és a többség között. (Persze a világbajnok táncost még Hombre is kiszúrta a tömegben.) Számomra a legfontosabb persze mégis a részvétel volt; demonstrálni, hogy igen, tangózom, igen, ezekkel az emberekkel valóban összeköt valami és hogy együtt próbáljuk megmutatni valamiről, hogy mennyire jó és hogy mennyire meg tudja változtatni az ember életét.

Vasárnap volt az utolsó alkalom a tanfolyamon — csak ketten voltunk, így tulajdonképpen egy magánórán vehettünk részt. Megvolt az első igazi facepalm-élményem is: van egy mozdulat, amit négy hónap után most értettem meg először, hogyan kell csinálni. (Viszont az esti milongán javarészt már így csináltam és minden alkalommal olyan volt, mintha egy kád forró vízbe csusszantam volna bele.) Annyira jól éreztem magam az órán, hogy Nicoline javaslatára végül ott maradtam még a másik órán is, amire csak két hölgy érkezett: így legalább mindenkinek volt partnere. Eredetileg úgy ajánlkoztam, hogy ott maradok “segíteni”, de végül én is ugyanannyit tanulhattam, mint mindenki, és a végén még kaptam egy “hát ez egész jó volt”-ot az utolsó partneremtől, szóval tényleg jól éreztem magam. Vacsiztunk Nicoline-nal és siettünk, hogy odaérjünk a következő tangó órára a vasárnapi, urániás milonga előtt.

Maga a milonga talán az egyik legjobb volt, amin valaha részt vettem; a tandák olyan jól voltak összerakva, hogy alig tudtam ülve maradni. Nicoline már emlegette, hogy fura, hogy soha nem táncolnak Lacival, a tanárunkkal — most erre is adódott alkalom.

Most két hét szünet a budapesti tangózásban, csütörtökön pedig kezdődik a tábor. Kicsit eltérő a víziónk, hogy mi lesz, Nicoline szerintem inkább a Jarhead nyitójelenetében lát leginkább, én ennél azért valamivel békésebb éléményre készülök.

(Cortina a koncert utáni milongán az A38-on.)

— Tudod, honnan van ez a zene?

— Nem.

— A Star Warsból.

— Ne már!

Pedig de.

Outta my way, outta my day
Outta your mind and into mine
Into no one, into no one
Into your step but outta time

— Metallica

Szombat-vasárnap-hétfő tangó — egyre javuló eredményekkel.

Struggle for life

Mielőtt belekezdenék, hangulati felvezetésként hallgassunk egy kis könnyűzenét (a fenti idézet is ebből a számból van):

A szombati praktika+milonga a Hölgyválaszban nekem soha nem a nagy sikerekről szól. Sokkal inkább arról, hogy szembesüljek a hibáimmal, a korlátaimmal és helyemmel abban a gyilkos táplálékláncban, ami kíméletlenül érvényesül minden milongán. Jelenleg valahol a pionír baktériumok és a kéregzuzmók között helyezkedem el: ha eljutok odáig valahogyan, meg tudok kapaszkodni azokon a helyeken, amik senki másnak nem kellenek. Aztán haladunk tovább a következő alkalmas foltig a tánctéren, mert azért mégsem piszmoghatunk egész este egy sarokban. Mindenki iszonyú profi itt (vagy legalábbis annak tűnik) — amikor éppen verejtékben úszva, adrenalintól csikorgó erekkel leülünk, miközben a fülemben hangosan dörömböl a vér, olykor-olykor el is tudunk lesni egy-egy fogást. Ami persze nem jelenti azt, hogy rögtön a valóságba is tudjuk azt interpretálni. Innen általában akkor szoktunk továbbállni, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább elviselni a saját bénaságunkat vagy amikor aznap este végképp feladjuk az élethalálharcot.

Vasárnapi hajrá

Vasárnap óra is volt, itt a kedvenc koreográfiánkat gyakoroltuk, a végén már majdnem értettem, hogy hogyan lehetne ezt tangóként táncolni. Már csak némi gyakorlás hiányzik. Gyakorlatilag minden nap eltáncoljuk egyszer-kétszer, úgyhogy amennyire kell, annyira menni fogok.

Utána elsurrantunk moziba, vacsizni, majd vidáman és feltöltődve nekivágtunk a milongának az Urániában. Imádom ezt a rendezvényt. Először is: több hely van. A tánctér nagyjából kör alakú, tehát nehezebb sarokba szorítani. A zenék is nagyon bejönnek, profin vannak összerakva a tandák, folyton arra inspirálnak, hogy bevállaljak olyasmit, amit eddig még sose; leülni is sokkal nehezebb. A DJ rendszerint Kárász Eszter: most sokkal elégedettebb vagyok a teljesítményével, mint amikor huszonhét évvel ezelőtt az iskolában ellopta a táskámat és odaadta a nagymamámnak, aki az eset után évtizedekig ezen kuncogott. A hangulat is mintha lazább és felszabadultabb lenne, mint máshol. Itt is leskelődünk, leutánozható minták után kutatva, aztán újra meg újra belevetjük magunkat a csatába.

Nicoline-t megszólították az új tangócipője miatt — amúgy a tangóciő-mizéria egy külön történet, aminek az elmesélésre majd más alkalommal kerül sor.

Innen szép nyerni

Hétfőn este hatkor már végképp a padlón voltam. Szerencsére csak szó szerint — a délelőttöt a húgomnál töltöttük, és mini tánctermünk viszonylag hűvös padlóján nyomott el a buzgóság. Feltápászkodtunk, szippantottunk egy kávét, majd irány a Fonó. Jó, hogy végül Nicoline enyhe húzódozása ellenére is rászántuk magunkat, mert toronymagasan ez volt a legjobb este a hétvégén.

Először is, Nicoline elégedett volt a teljesítményemmel. Ez nem mindennapi eset; úgy általában igyekszem inkább arra gondolni, hogy hosszú távon biztosan kifizetődik majd, ha az ember partnere folyamatosan ennyire magasra teszi a lécet. Nicoline, amióta olvasott pár cikket arról, hogy az az igazi táncos, aki megtanulja a nőt követni és ennek megfelelően vezet, azóta még explicitebb formában érzékelteti, ha valamit szeretne. Aki hallgatta annak idején a hangosbemondót a Műjégpályán, az sejti, miről van szó. Ehhez képest ma többször és ismételten meg lettem dicsérve, ami piszkosul jól esett és el is könyveltem a “nagy áttörések” felzetű rubrikába. Elkaptam a ritmust, szórakoztató dolgok jutottak az eszembe és még a navigáció sem volt olyan übergáz, mint szombaton. Mivel egyelőre még abszolút egymásra vagyunk utalva, mint partnerek, ezek a pozitív elismerések fontosabbak és jelentőségteljesebbek nekem, mintha két Oscar díjat vágnának a fejemhez.

Másodszor: egy teljes (ráadásul milonga) tandát végigtáncolhattam Mártával. Őt az órán ismertük meg, segített a tanárunknak, ha a tanárnőnk éppen távol volt; a szenvedélye meg az eleganciája nekem mindenképpen nagyon sok inspirációt jelentett és azóta is rengeteget segít nekünk mindenféle tangóval kapcsolatos dolgokban. Ez a tanda most a szülinapi ajándékom volt. Jelenleg elég szürreálisan hangzik a gondolat, hogy emberi ésszel felfogható időn belül én is fogok majd úgy vezetni, hogy ne vesszen kárba az a sok érzékenység, technikai tudás és finom átmenet, amit Márta tud(na) nyújtani a partnerének. Egyelőre szerintem inkább úgy érezte magát, mint akit egy mamut vonszolt végig a Szibériai tajgán, de legalább nem gázoltam rajta keresztül (ahogy ez egy másik párossal egészen konkrétan megtörtént ugyanezen tanda alatt).

Szülinaposként amúgy én is beállhattam volna a mások szülinaposnak fenntartott táncba, ahol totál fényárban, mindenki szeme láttára táncoltathattam volna meg mindenkit, aki kedves akar velem lenni — akik a fentieket olvasták, szerintem már tudják, miért nem éltem ezzel a lehetőséggel.

Még bő egy hét a táborig.

Amíg ketté nem harapom a parkettát

Trychydts ||| 2014., május 31., 23:31 |||
Kategóriák: ,

— Nem feladni — mondja nekem Budai László és én igyekszem vigyorogva csikorgatni a fogaimat. Amit lehetett, megtettem, hogy azt a koreográfiát kelljen betanulnom, amit félig már amúgy is tudtam, de végül elég rendesen alulmaradtunk. Hát most itt vagyunk a Hölgyválaszban, két óra full kudarc után — de legalább van valami általános fogalmam a dologról és bár persze eszem ágában sincs feladni, voltam már jobban is.

A nyertes koreográfia kb. négy nagyságrenddel van a jelenlegi szintem felett és tele van olyan piszkos trükkökkel, amit még felfogni sem tudok, nemhogy leutánozni. Ringózzak pl, hol egyik, hol másik lábamra helyezve a testsúlyt, minden lépéssel kilencven fokot fordulva de közben finoman, súlytalanul koppintsak is a szabad lábfejemmel — ha rendesen akarnám csinálni, csak erre a pár másodperces mozzanatra ezzel lazán elmenne fél óra, most meg az egész 1:39-re van két óra. Úgyhogy próbálok valami hasonlót csinálni, de valahogy sehogy se akar kijönni a 270 fok — beragadok valahol 180 és 120 között, a jó ég tudja miért. Aztán tanuljak meg cikkcakkban lépegetni, ami nem hangzik nehezen, nekem mégis összeakadnak a lábaim, ami aztán oda vezet, hogy nem azzal a lábammal jövök ki, amivel kéne, a soron következő fordulás pedig richtig ellentétes irányú, mint amit az ösztöneim diktálnak.

Kb. ezzel az integritással távoztam tegnap. Nicoline-nak viszont már egészen jól ment, ami nem ígérkezett rossz kiindulási alapnak.

Ma, amikor elbocsátottuk édesanyámat a szülinapi buliról, felcsavartuk a szőnyegeket, kiürítettem a nappalit és nekiláttunk. Leállítva, szakaszonként újranézve, negyed másodpercenként kikockázva, hangosan szavalva, ki melyik lábával lép, hangos számolással, kis segédversikékkel — tesszük, amit kell, de haladunk. Apróság, de nekem sokat jelent, hogy sikerül megmutatnom Nicoline-nek, hogy ha nem dugóhúzóban zuhan alá, hanem ha először leteszi a lábát és csak utána fordul, akkor nem vet minket szét a forgatónyomaték.

Eltelik egy óra, és meg is van az első harminc másodperc.

Egy elég gyötrelmes szakasz jön. Forgolódni kell, de kb. tizedik megnézésre esik le, hogy dupla akkorát kell fordulni, mint amekkora nekem magától megy. Utána cikkcakkozni kezdünk, ezt végül is egészen jól megértettük tegnap, nyolc-tíz nekifutás és már együtt is csinálhatjuk. Már éppen mennénk tovább, amikor egyszer csak megnyílik alattam a parketta: ránézek egy kimerevített képre és kiderül, hogy fordítva állunk, mint ahogy kellene. Hogy egészen világos legyek: képkockánként utánoztuk le a tanárokat, mégis háttal állunk ahhoz képest, ahogy ők állnak ugyanabban a másodpercben. Nicoline szerint egyszerűen csak fordítva van a szoba; már az eltart egy darabig, mire sikerül meggyőznöm, hogy attól, hogy vihetem ugyan a laptopot a konyhába, mi önmagunkhoz képest akkor is rosszul fogunk állni. Kétségbeesett, CSI-szerű, kép- és mozdulatelemző, feszült, verejtékes percek jönnek, míg kiderül, hogy a forduló rignólépést indítom el az ellenkező irányba. Nem baj, végül is alig volt húsz perc, mire bekondicionáltam magam. Újraprogramozás. Szerencsére Nicoline fejében hamarabb összeáll, hol van a szobánkban a mozgólépcső és honnan néznek minket a kávézóból — ha ő nem lenne, még most is forgolódnék.

Na, akkor ez megvan, boleózni kell (0:54), amiről csak úgy kb. tudjuk, mi fán terem, természetes tanulási görbénken ez úgy egy év múlva lehet esedékes. Rövid szakmai vita, hogy vezetnem kell-e vagy elég, ha csak eljátsszuk. Költséghatékonysági okokból az utóbbi mellett döntünk, majd a következő haladó figurában (1:03) maga Nicoline dől rám. Szolidan felkérem, hogy ezt ne tegye. Tízet kell lépnem hátrafelé, közben körbe kell sétálnom Nicoline-t, tizedikre a jobb lábamnak meg kell érezni Nicoline bal lábával egy sínre, utána el kell indulnom előre, hogy egy hete tudtam meg, hogy állni meg sétálni sem tudok rendesen, hadd ne kelljen már azzal foglalkoznom, hogy mindez úgy történjen, hogy a párom ne fogjon padlót.

Két órája toljuk.

Innentől kezdve már csak 180 fokot kell giróznunk (1:15) — eddig kilencven ment véres verejtékkel; kontraocho-t kéne csinálnom, amit csak Nicoline tud elméletben megkülönböztetni a rendes ocho-tól; van még egy négyszög, ami tulajdonképpen már megy, innentől (1:34) pedig már bénázni is lehet, hiszen csak 5 másodperc van az imprós részig.

Utánunk a fákályásmenet. Holnap átvesszük még órán is, onnantól kezdve már csak gyakorolni kell meg kicsit készülgetni a szabad táncos részre. Két és fél órát gyúrtunk rá a tegnapi kettőre, de most már ha letangózni nem is, de lelépegetni most már le fogjuk tudni ezt a darabot.

Úgy érzem magam, mint egymillió dollár.

Kék fény. Kitűnő tangómuzsika, és… tömve a bár. Az alulról világított üvegparketten ruhazizzenés, lábsúrlódás, pácolt cigaretta és egészen enyhe ételszag keveréke… Sír a harmonika. Halk beszédhangok, pohár- és tányércsörrenés nyomja el olykor. A reflektor vörösre vált… Gyorsan múló, feltörő kacagás; a szicíliai özvegy elfojthatatlan életkedve tört ki, mert Vangold úr egy elhamarkodott mozdulattal a távolabb ülő Shilling kormányzó ölébe hajította egy folyami rák ollóját. A félhomályban jókedvű urak ülnek, csodálatos ékszerek villannak fel mint fehér fénybogárkák, és maroknyi anyagból álmodott, párizsi selyemruhák zizegnek a parkettre vetülő zöld és lila fényben. A kreol és habszínű női vállak, sima hátak és mezítelen karok kidomborodnak a homályból.

[…]

– Táncol? – kérdezte Odette Dufleur.

– Hogyne. Szabad?

A parkett mélysötét ibolyafényében lépegettek.

– Maga nagyon jól táncol – suttogta a direktrisz.

– Szeretem a muzsikát, ezért van. És elsősorban talán az járul hozzá, hogy egy könnyű, finom, mesebelien csodás táncosnőt vezetek…

— Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben

Tizenhatodik hete tangózom, de még egy bejegyzést sem sikerült befejeznem. Pedig ez aztán tényleg egy blogba illő történet, botlásokkal, vargabetűkkel, nagy sikerekkel, vicces frusztrációkkal és érdekes fordulatokkal. (Ráadásul a szabadidőm nagy része is ezzel telik.) Csak éppen nehéz szavakba önteni, hiszen a tangó tulajdonképpen — ahogy a tanáromtól olvastam — szavak nélküli beszélgetés.

Ha jól számolom, úgy 15 éve szeretnék megtanulni tangózni; az alapélmény nyilván a középiskolai tánciskolában megtanult fél lépés volt, a másik meghatározó inspiráció a fenti Rejtő idézet, a harmadik pedig a tangós jelenetVan, aki forrón szeretiből. Fel-felvetődött a gondolat, de aztán nem valahogy nem lett belőle semmi, egészen addig, amíg Nicoline nem talált egy kupont.

Először csak órákra jártunk; aztán otthon, munka után gyakorolgattunk, néha a Youtube-on utánanézve egy-egy technikai részletnek. Mert hát én gyerekkoromtól kezdve olyan vagyok, hogy gyakorolnom kell: ránézésre nem tudok levenni semmit, de ha már egyszer megértettem, mit kell csinálni, akkor némi gyakorlással megy ki tudom gyakorolni. Elképesztő módon tetszett a dolog, ahogy apránként tanuljuk meg a tánc építőelemeit, amiből aztán azt építünk, amit akarunk. Persze egyelőre még jobb, ha nem akarok túl sokat.

Az első félnyilvános megjelenésünk a tangóban egy praktika (gyakorlóalkalom volt) volt; felszabadító, mámoros érzés volt, hogy immáron nem csak a nappalinkban tudunk gyakorolni, hanem egy elég nagy teremben, folyamatosan szóló tangózenére. Kb. olyan mint amikor az ember megkapja az első XXL méretű takaróját: kényelmesen befészkeled magad és akárhogy nyújtózkodsz is, soha nem nyúlik ki alóla a lábad. Plusz még egy kis tanácsot is kaptunk egy haladó hölgytől.

Amikor lejárt a kezdő tanfolyam, magától értetődően mentünk a haladóra, majd — bedőlve a tanárunk propagandájának — elmentünk milongára is. Azt mondta, ennyi tudással már nyugodtan elmehet az ember milongára is. Ez a szó szótári értelmében igaz is: végül is, akinek van két, jól funkcionáló lába plusz nem csinál semmit este, az tényleg elmehet (metróval, villamossal és gyalog) milongára, és kidobóemberek sincsenek, akik előzetesen levizsgáztatnák az embert vagy eltávolítanák, ha egy mókás félreértés következtében elgáncsolja a partnerét vagy belép a bokaszalagjai közé.

A milonga, ha nem akar versenyezni az ember, tulajdonképpen az egész tangó célja; olyan emberek, akik tudnak tangózni, találkozhatnak és táncolhatnak egymással. Három-négy szám szól egy blokkban (ezeket nevezzük pandának tandának), erre a három-négy számra keres magának az ember egy partnert — kifinomultabb esetben szemkontaktussal — elkápráztatják egymást, aztán a következő tandát már másvalakivel táncolják. Már persze abban az esetben, ha képes másvalakivel táncolni; én speciel úgy éreztem magam az első két-három milongámon, mint levelibéka a négysávos autópályán és eszembe nem jutott volna, hogy a halálos veszedelmek közepette másba is merjek kapaszkodni mint életem párjába. Imádok tangózni, de a stressznek ez kb. olyan szintje volt, amit azóta nem éltem meg, hogy először vezettem bele a forgalomba.

Az első nagy fordulópont akkor következett be, amikor egyszer órán egyedül maradtunk Katával, aki úgy döntött, hogy akkor foglalkozzunk egy kicsit a tangó zeneiségével, azzal, hogy hogyan kell a tangó ritmusát értelmezni, hogyan kell a zenére táncolni. Égész órán erre a számra gyakoroltunk:

Korábban is olvastam már, hogy a gyakorlás egyik legegyszerűbb módja, ha az ember tangózenét hallgat, de innentől kezdve azt is tudtam, mire kell figyelnem — úgyhogy azóta, ha van egy kis időm, sétálok, vásárolni megyek vagy DVD-t viszek vissza az Odeonba vagy olyan a munkám, hogy zenét is hallgathatok mellé, tangót hallgatok és próbálok fejben táncolni.

Azóta a milongák is könnyebbek egy fokkal, jobban is érezzük magunkat. Persze még mindig csak egymással táncolunk: ha nem számítjuk Nicoline két, és az én egy db. kalandozásomat egy-egy partnerrel: Nicoline-t egy egyiptomi, kezdők iránt is elkötelezett úriembert kérte fel, én pedig egy olyan lányt vittem el egy tandára, aki aznap kezdett tangózni. Róla biztos lehettem abban, hogy a technikai tudása nincs ezerszeresen az enyém fölött (ahogy azt mindenki máson láttam) és bíztam benne, hogy amit vele lehet táncolni, azt még én is viszonylag nagy biztonsággal tudom nyújtani. Tánc közben haladni továbbra is úgy tudok, mint egy lendkerekes egér: befordulok egy irányba, aztán megyek egyenesen (ellentétben azokkal a finom és lágy ívekkel, amik mentén mindenki más táncol), de már viszonylag komplex dolgokat is ki tudok találni. Nicoline persze nem mindig elégedett a lépésrepertoárommal, ilyenkor megafonnal adja le a rendelést (rég volt már hátra ocho, tegyek be egy barridát stb.).

Itt tartottunk akkor, amikor Nicoline most hétvégére hazament szavazni, és bedobta az ötletet, kérdezzem meg a tanáraimat, tudnak-e valakit, aki esetleg eljönne velem legalább egy praktikára szombaton. Én eredetileg valaki kezdőre gondoltam, aki esetleg szintén szeretne gyakorolni ezt-azt, de végül is az erősen haladó Dóra volt az, aki bevállalt.

Ahogy Arisztotelész mondaná: kezdjük tehát elölről.

Ami a tangós egómat illeti, ez a két óra egy termonukleáris atomcsapással ért fel. Kiderült, hogy amire Nicoline-nal már egészen jól összecsiszolódtunk, az valójában igen kevéssé működik egy idegennel. Nem feltétlenül semmi, de a történet, az egyszerűség és a hitelesség kedvéért maradjunk abban, hogy semmi. Technikailag viszont elég csodálatos lehetőségnek bizonyult: akármennyire is kezdő az ember, az mindig minden határon túlmenően hasznos, ha valaki két órán keresztül kizárólag rá figyel és hasznos és értelmes tanácsokkal látja el. Eddig azt gondoltam, megúszhatom, hogy a kudarcaimból tanuljak — most már tudom, hogy semmi másból nem fogok tudni tanulni, csak a kudarcaimból. Úgyhogy most azon töröm a fejem, hogyan tudnék több kontrollált kudarcra szert tenni, mert azért éles-egyenesben nem szívesen vágnám haza egy idegen tandáját. Négy hét múlva mondjuk megyünk tangó táborba, ott szerintem lesz erre alkalom bőven.

— Tudtad, hogy Misi bodybuilder volt fiatal korában?

— Nem mondod… Nagyon nehéz róla elképzelni.

— Kb. olyan, mintha azt mondanám, Márk tangózni jár, nem?

— Ja, pont olyan.

— Pedig Márk tangózni jár.

(Kollégáim valós beszélgetése.)

Útikönyv bringaboltokhoz

Trychydts ||| 2011., június 22., 11:29 |||
Kategóriák: ,

A tegnapi napon kvázi befejeztem a bringám átépítését. Egy kb. 25 éves Radiantot vettem tavaly októberben — azóta dolgozgatom rajta, nyilván sűrű megszakításokkal. A kerékcsere után (így már fog a fék…) lecseréltem a hajtóművet, a középcsapágyat, a lánckeréksort és tegnap a kormányt is. (A kormánycsapágyat és a sárvédőt szerelő cserélte le.) A szerelés gyötrelmei rajtam kívül, gondolom, elég keveseket érdekelnek, legyen elég annyi, hogy szerelőzsonglőr édesapám nélkül aligha jutottam volna át a berohadt ékeken, a vázhoz hozzászervült, rozsdás kónuszokon és a hasonló nyalánkságokon.

Mindez persze nem sikerülhetett volna a bringaboltok nélkül, amelyből meglátogattam egy párat az elmúlt hónapokban. Azt is tapasztaltam, hogy ha felsorolás még csak-csak akad a boltokról (bár ez egy elég dinamikus biznisz, több bolt is nyílt és zárt, amióta alkatrészvadász lettem), nehéz választani közülük. Valódi, funkcionális honlapja csak nagyon kevésnek van; ráadásul mindegyik boltnak saját stílusa és filozófiája van, ami leginkább csak egyféle vevőtípushoz passzol. Úgyhogy most végigzongorázom az összes boltot, amiben megfordultam, és leírom, mit tapasztaltam, hátha segít még valakinek. A sorrend egyben prioritási sorrend is nálam.

Mester Bike

Új honlapjuk élettartama napokban mérhető és, khm… az erősen feltörekvő típus; mindentől függetlenül nekem ők jöttek be a legjobban. Olyasmit, amit nem lehet náluk kapni, még nem találtam: persze nem a fiókban van, de ha megmondod, mit akarsz, beszerzik és leszállítják. Jó fejek, kedvesek, viccesek, és azt a törekvésemet, hogy magam akarom szerelni a bringámat, remekül fogadták (nem jeleskedik ebben mindenki). Rugalmasak, jól lehet velük együttműködni, és a tanácsaik sem bizonyultak eddig rossznak vagy hülyeségnek.

Szerintem sokat elmond róluk, hogy annak ellenére a kedvenceim, hogy elsőre nagyon elvágták magukat nálam egy rosszul leszabott bowdennel és egy rosszul levágott bowdenházzal. Épp eldöntöttem volna, hogy tiltólistára teszem őket, amikor a nyeregcsövem a bolt előtt nyaklott hátra. Nekik ugyan nem volt, de tudtak volna szerezni — mégsem szereztek, hanem, elismerve, hogy emergency van, elárulták az egyetlen olyan (eldugott és rosszul szituált) boltot több kilométeres körzetben), ahol azonnal kaptam egyet. Az önzetlenség annyira meghatott, hogy legközelebb is hozzájuk mentem, és azóta is töretlen az együttműködés.

Bringa Butik

Kénytelen vagyok őket második helyre tenni, mivel ez az egyetlen, általam ismert bolt, amit webshopnak lehet nevezni. Hatalmas árukészletük a weblapon, az árukészlet a valóságot tükrözi, a weben rendelni olcsóbb, van személyes átvétel, a rendelések gyorsan teljesülnek és a termékekről érdemi leírás található a honlapon.

A bolt légköre nekem viszont egyáltalán nem jön be. Nehéz megmondani, hogy miért nem; azt hiszem, talán azért, mivel a segítőkészség leginkább a boltban található áruk eladására korlátozódik. Konkrét tanácsot nem szeretnek adni, ha az ember valamit téveszt, akkor gyorsan elmélyítik az inkompetencia kérését, ha pedig konkrét tanácsot kér az ember, és arra nem válasz, hogy vegyek meg egy adott terméket, akkor nem segítenek. Az is előfordult, hogy olyasmit állítottak, ami konkrétan nem volt igaz (“ilyet sehol nem lehet kapni”; “ha lecseréled a kereket, új féktestekre is szükség lesz”).

Szerszámot viszont mindig tőlük veszek; ha csak vásárolni akar az ember, nincs náluk jobb és kényelmesebb.

Fülöp Kerékpár Centrum

Mivel nem gyakran járok Zuglóban, itt sem gyakran voltam, de egy abszolút profi bolt, nagy választékkal, segítőkész, barátságos szerelőkkel. Sajnos elmélyedni nem volt időm a szolgáltatásaikban (csapágygolyókat vettem), de az első benyomások alapján egy abszolút professzionális üzletet véltem felfedezni.

Green Bike, Győri út

Muszáj szétválasztanom a Green Bike üzleteit, annyira más volt a tapasztalatom. A Győri út nagyon közel van az ideálishoz: jó felszereltség, rendes árukészlet, segítőkész, fiatalos hangulat. Simán segítenek olyan kérdésekben is, ami nem eredményez nekik azonnali forgalmat; ha valamit nem ért a t. vásárló, akkor azt emberi hangon elmagyarázzák, úgyhogy az ember abszolút kompetensen és magabiztosan távozik.

A Green Bike honlapja amúgy egy vicc, a honlapon nem az van fenn, amit lehet kapni, hanem amit egyszer feltöltöttek. Nincs gond az árukészlettel, csak épp nem azt teszik fel a honlapra, amit ténylegesen árulnak.

Rocket Bikes

A honlapjuk annyira egy nulla, hogy inkább a Facebook-oldalukat linkeltem a nevük alá.

Használt bringák felújításával foglalkoznak, így sokat tudnak segíteni, ráadásul van mindenük, ami az ilyesmihez kell. Akinek nincsenek brutális igényei, csak bringát akar venni, tőlük vegyen — olyan áru ez, ami használtan majdhogynem jobb, mint újonnan, nekik pedig sírnivalóan gyönyörű és ár/érték arányban abszolút kiváló gépeik vannak.

Ők adták vissza a kedvemet a saját gépem felújításához, tanácsokat adtak, hosszasan konzultáltunk, szerszámot adtak kölcsön. Szerintem nem is járnék máshoz, ha a tőlük vásárolt kerék nem lyukasztotta volna ki három belsőmet (rossz volt az a szalag, aminek az lett volna a feladata, hogy megakadályozza az ilyen incidenseket), illetve ha megemlítik, hogy az új kerekeket pár nap múlva centíroztatni kell, különben baj lesz. Baj lett, és senki nem értette, miért nem szóltak előre. Én sem értem.

Luongo

Alapvetően kedves és profi társaság, és csak nagyon finoman érzi az ember a nyomást, ha ott van, hogy inkább bízza rájuk a problémájukat (én személy szerint nem bántam volna, ha előre hívják fel a figyelmem az egyes sárhányótípusok szerelési nehézségeire, pláne, ha már rákérdeztem). Úgyhogy aki eleve abban gondolkodik, hogy csak bringázni szeretne, nem szerelni, annak őket egészen nyugodt szívvel ajánlom. Korlátozott számban használt bringákat is árulnak.

Bringarázs

Értenek hozzá, kedvesek, normálisak, segítenek, adnak tanácsot is, ha mondjuk nem akarom náluk otthagyni a bringámat. Volt pár apróbb problémám az újonnan vett kerekemmel, márkába menő mélységekig adó tanácsokat kaptam, amik rögtön megszüntették a problémámat. Az áruválasztékuk nem verdesi az egeket és nem is törik magukat agyon, hogy ezen változtassanak.

Ugyanakkor nem a megbízhatóság eleven szobrai. Téli nyitvatartásuk talán nincs is, de nyáron sem láttam olyat, hogy időben kinyitottak volna. Úgyhogy, ha hozzájuk megyek, odatelefonálok előre, hogy mikor lesznek ott. Volt egy javítás Nicoline gépén, ami nem lett száz százalékos, amikor meg visszavittem, nem garanciálisan javították.

Green Bike, Bartók Béla út

Szó se róla, itt is tudják, mi az a bicikli, árulnak is egy csomó jó dolgot, de két eladó van és az egyik nekem sosem volt egy főnyeremény. Konkrétan azt javasolta, dobjam a bringámat a kukába; bárhová máshová mentem, mindenhol kaptam konstruktív tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan javíthatnék a konkrét problémámon. Amúgy is, valahányszor odamentem, mindig úgy éreztem, inkább csak púp vagyok a hátán. A másik (ősz hajú) fickó ennél sokkal kedvesebb és normálisabb, ha belőle állna a bolt, nem lett volna szükség külön bekezdésre.

A honlapjukat már dicsértem.

Kerékpár szaküzlet, Bokréta utca 23.

Az abszolút no-name, zsúfolt kis boltocska eldugottan húzódik meg egy fehérneműbolttal közös pincében. Jócskán nyitva tartási időben negyedórát vártam a tulajra, hogy megjöjjön — bár mint kiderült, neki tényleg volt olyan nyeregcsöve, ami másnak nem és ami nekem viszont kellett.

Honlapjuk nincs.

Velart

Eddig többször mentem úgy oda, hogy zárva voltak, mint hogy nyitva. Amikor ott hagytam a gépet centírozásra, simán hozzácsaptak még egy fékbeállítást is, amit én is simán meg tudtam volna csinálni. Ilyenkor a minimum, amit elvárnék, hogy felhívnak telefonon, hogy mehet-e a dolog: ha pedig még ezt az információt is sajnálják tőlem ingyen, akkor ne üzemeltessenek bicikliboltot.

67 perc, 25 másodperc

Trychydts ||| 2011., április 13., 9:15 |||
Kategóriák:

Ennyi idő alatt futottam le az idei, 11,2 km-es Vivicittát. Ez nálam elképesztően jó eredménynek számít, úgyhogy örülök is neki rendesen.

Elég sportosra vettem a figurát, bringával mentem, és mivel már előre el voltam borzadva attól, hogy sorba állja a ruhatár előtt, amit vittem magammal, az elfért egy övtáskában. És mivel bicajjal mentem, természetesen a mini-szerszámkészletem is velem volt; ezek mind velem voltak az egész futáson.

Régen voltam már résztvevő futóversenyen, így abszolút elfelejtettem, mennyire rá tud ragadni egy-egy ilyen happening hangulata az emberre. Mindenki, aki ott van, futni akar, csak a rajt eltart olyan tíz percig; aztán amíg fut az ember, végig futók veszik körül. És nem úgy, mint egy sportpályán, ahol ha elhúznak az ember mellett, akkor kiderül, hogy ja, az illető csak négy kört futott, hanem mindenki ugyanabban a kihívásban vesz részt, így könnyű magad a többiekhez mérned. Kinézel valaki magad előtt, azt megelőzöd, közben meg téged előzgetnek meg nálad sokkal profibb külsejű futók és a derekadig sem érő, baseball-sapkás kiscsávók.

Úgyhogy van, ami tartsa az emberben a lelket meg a lendületet — annak ellenére, hogy az MP3-lejátszómból már 3 km-nél kifogyott a szusz. Nyilván nagyon sokat számít az is, hogy úgy tudtam mozogni a városban, ahogy máskor sohasem: az úttesten lehet futni az Andrássy úton vagy az Alkotmány utcában; elfutottam édesanyám lakása előtt a Váci úton; ez persze nem jelenti azt, hogy a Városligetben hajrázni nem volt állati felemelő érzés.

A szervezés tényleg első osztályú volt, a stratégiai pontokon remekül elhelyezett frissítőkkel (víz, iso-ital, cukor, banán), nagyon kellemes célcsomaggal, az ember idejét meg chipen mérték (ti is megkereshettek engem, bár ebben a percben még 86 évesen vagyok nyilvántartva az eredménylistában).

Azért is jó egy ilyen verseny, mert elég jól kitűzi, hol tart az ember éppen; én például most örömmel konstatáltam, hogy tényleg nem estem ki a télen a kondimból, de azért a kitűzött célig — egy szintidőn belüli félmaraton — még azért sokat kell edzeni. Az érdekes az, hogy most kedvem is van hozzá, pedig elvben utálok futni.

Első lépések új kerekekkel az űrbe

Trychydts ||| 2011., február 19., 1:51 ||| 1 Trackback
Kategóriák:

Sosem lesz belőle űrhajó. Ha leesik róla valami, akkor azt még lehet pótolni, de a legjobb, a legésszerűbb mégiscsak az lenne, ha fognám az egészet, úgy, ahogy van, és belevágnám egy útba eső szemétkonténerbe. Nem, ez teljesen reménytelen. Ezt már szétszedni sem igen lehet, különben is, csak mély benyúlású fék használható hozzá, még ha a kerekeket le is cserélem.

Körülbelül ilyen dumákat hallgattam egészen addig, amíg bringás bolhapiacon össze nem futottam egy igen kedves társasággal. Kifejezetten az én régi bringámmal hasonló korú gépek felújításával és értékesítésével foglalkoznak, tehát volt bőven tapasztalatuk az enyémhez hasonló problémák menedzselésében. Abszolút megértéssel fogadták azt a törekvésemet is, hogy a saját bringámat én szeretném (apránként) felújítani.

Már amúgy épp feladtam volna. Az elsődleges gond ugyanis az volt, hogy nedves időben elég drámaian leromlott a féktávolságom, márpedig én esőben is bringázni szeretnék. Az elsődleges akadályt a centírozhatatlan, kissé girbegurba, acél tükörfelnim jelentette. Az én kerékpáromat ugyanakkor eredetileg egy ma már nem is nagyon használatos kerékátmérőhöz tervezeték (630-as); az állítólag megoldást jelentő dupla falú alufelnik pedig már csak 622-es méretben készülnek. Ebből kifolyólag a fékcserét sokan eleve elengedhetetlennek tartották. A racsnim pedig olyan régi volt, hogy azt sem tartották leszerelhetőnek — márpedig ha racsnit cserélek, láncot is kell cserélnem, meg hajtóművet meg középcsapágyat. Ergo, ha kerekeket kell cserélnem, akkor egy lépésben vázig kell csupaszítanom az egész bringámat. Ez nem volt valami nagyon lukratív lehetőség.

Édesapámmal mondjuk már találtunk kerülőutat: mivel nem volt a kerékhez szerelve, édesapám természetesen szerszám nélkül is lekapta a racsnit. Az újonnan felfedezett lelki bázison pedig elmagyarázták, hogy fékcserére jó eséllyel nem lesz szükség. Így tényleg csak kereket kellett cserélni — tegnap jött a telefon, hogy megjött a kiválasztott szett, elmentem érte, egy hihetetlenül kedves módon kölcsönadott célszerszámmal lekaptam a racsnit, majd bringaszerelő műhellyé alakítottam át édesanyám konyháját, aki a végén maga is beszállt a szerelgetésbe.

Amúgy persze még bőven van hová fejlődnöm, a köpeny-visszarakás know-how-ját például fejből kellett rekonstruálnom, mert pár elég fontos részt elfelejtettem; ugyanakkor végül sikerült diadalmaskodni a technika vad démonai felett. Röpke három és fél óra múlva már ismét gurult a gépem. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy a vázat nekem kell az új tengelyhez reszelnem, de a lényeg, hogy (némi telefonos segítséggel) megoldottam a dolgot.

Persze , akárcsak a valamivel jobb fékhatás, a vajpuha gördülés és a sima futás már így is  kárpótol a szenvedésekért — az igazi próba azonban a nedvesség lesz. Bringás pályafutásom alatt most először alig várom, hogy essen az eső.

Végigbiciklizem a telet

Trychydts ||| 2011., február 14., 14:22 |||
Kategóriák:

Most, hogy már csak két hét van hátra a télből, szerintem nyugodtan tehetek ilyen magabiztos kijelentéseket.

Kihagyni csak azt az időszakot hagytam ki, amikor vastagon állt a hó az utakon, de ilyenkor azt gondolom, csak nagyon bátrak közlekednek. Egyszer-kétszer, amikor mégis kénytelen voltam pl. több centis hóban hazamenni, láttam, hogy a dolog nem lehetetlen, de pont azokban a helyzetekben esik le a teljesítmény közel nullára, amikor a legnagyobb szükség lenne a biztonságra. Gurul az ember, hirtelen meg kéne állni, berántja a féket — az abroncsok ilyenkor ugye megállnak, a bringa meg kontrollálhatatlanul csúszik előre vagy oldalra vagy amerre akar. Ráadásul pont a bringaút az, amiről nem takarítják le a havat, szóval az még jobban jegesedik, mint az úttest.

Amúgy teljesen más volt ez a tél, mint az összes többi. A legmeghatározóbb élmény talán az, hogy nem fázom. Ha kimegyek az utcára, akkor persze előfordul, hogy hideg van, de a folyamatos mozgás (igyekeztem a lehető legkeményebb fokozatokon tekerni) miatt leginkább csak valami kellemes hűvöset érzékeltem és nem egyszer kimelegedve értem haza még mínuszos időkben is. Főleg, miután rászoktam a megfelelő védőruhák használatára — ez az első tél, hogy rendszeresen hordok kesztyűt vagy hogy hajlandó vagyok sapkát/fülvédőt/maszkot húzni a fejemre. De amikor 20-25 km/h-val nyomja az ember egy téli reggelen, akkor hihetetlenül hamar elkezd fázni az ember. Arcot eltakaró maszkot viszont eddig csak egyetlenegyszer tudtam felvenni, amúgy nagyon nem volt jó érzés, ahogy a lehelletem melegíti fel az arcot érő szövetet.

Az nyilván nem az évszak, hanem a rendszeres bringázás jellegzetessége, hogy egészen másnak látom a várost, mint eddig. Aki ismer, az tudja, hogy szörnyűséges térérzékem van, de attól, hogy bringával teljesen más útvonalakat járok be, mégis egyre jobb a fejemben levő várostérkép. Mindig is szerettem a városban bumlizgatni, bringával pedig ez sokkal könnyebben kivitelezhető, mint gyalog. Felszállok a bringára édesanyám háza előtt, csomagtartómon ott van a heti kajával megtömött bringástáska, aztán elindulok a kis mellékutcákon hazafelé (a Körút csak egészen nyugis időszakokban használható). Hol erre megyek, hol arra, lassan kitapasztalom, melyik utcákat szeretem igazán, merre érdemes fordulni, merre vannak a jobban burkolt vagy egyirányúsítás szempontjából kézre álló mellékutcák.

Hihetetlen egyébként, Budapesten mennyire más hangulata van akár egészen egymás mellett levő utcáknak is. A múltkor hazafelé egy kicsit másfelé mentem, és egyszer csak, mintha Sherlock Holmes Londonában jártam volna, egy szűk, macskaköves, félhomályos utcában (ahol persze nyilván nem flangáltam volna szívesen gyalogosan). Sokkal többet fordulok meg a Duna-parton is, ami különösen éjszaka nagyon gyönyörű.

A tavaszt — ha minden a jelenlegi tervek szerint alakul — ráadásul már egy felújított bringával kezdem majd meg. Kevesebb védőcuccot kell majd felmennem és tovább lesz majd világos. A tavaszt is máshogy várom, mint eddig.

« Későbbi bejegyzések ||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site