Elkerített Város

Amikor most vasárnap végre táncolhattam a La Cumparistára (a számra, amely először felkeltette az érdeklődésemet a tangó iránt, és amelyikről Márta árulta el, hogy mindig ez hangzik el a milonga végén), egy csodálatos, lélekmelengető és légies vals-tanda után, egy kicsit olyan volt, mintha hazaértem volna. Most éreztem először, hogy egy komolyabb szakasz lezárult a tangótanulásban.

Csütörtökön Sexteto Milonguero koncerten voltunk az A38-on; természetesen nem bírtam magammal és rábeszéltem Nicoline-t, hogy táncoljunk mi is. Szivárogtunk egyik cipőtalpnyi szabad helyről a másikra, egy huncut mosoly keretében meg is kaptam a tanáromtól, milyen bátrak vagyunk, hogy középen táncolunk — holott egyszerűen csak mentem, ahol hely volt. Nagy élmény lett volna a zene önmagában is — mostanában nagyon sok tangót hallgatok, hogy ismerkedjek a ritmusokkal meg úgy általában ezzel a zenei világgal, de ez a koncert önmagában is profi élmény lett volna. Nagy hatással volt rám már maga a zene is, amit játszottak, plusz volt egy kis rockkoncert jellege az előadásnak. Nekem sokat jelentett az is, hogy most láttam is a zenét, így jobban megértettem, milyen hangszerekből, hogyan adódik össze a tangós hangzás. (Ami amúgy nem árt, mivel a ritmust a tánchoz például majdnem akármelyik szólamban ki lehet használni.)

Szombaton pedig végre, végre megvolt a flashmob, amire már annyit készültünk; három tanítási alkalom és sok-sok-sok-sok otthoni gyakorlás után már egész jól értettük a koreográfiát. Kicsit a család, barátok között is megreklámoztuk a dolgot, úgyhogy eléggé izgultam, de végül sikerült egész tűrhetően abszolválni a feladatot. Utána pedig imprózgathattunk, ami, az egyelőre nem publikus videókat nézegetve, felülnézetből nem is volt annyira vészes. Már kétszer megkaptuk Nicoline-nal, hogy nagyon jól nézünk ki együtt, de így messziről, tömegben tényleg nem látszott a markáns különbség köztünk és a többség között. (Persze a világbajnok táncost még Hombre is kiszúrta a tömegben.) Számomra a legfontosabb persze mégis a részvétel volt; demonstrálni, hogy igen, tangózom, igen, ezekkel az emberekkel valóban összeköt valami és hogy együtt próbáljuk megmutatni valamiről, hogy mennyire jó és hogy mennyire meg tudja változtatni az ember életét.

Vasárnap volt az utolsó alkalom a tanfolyamon — csak ketten voltunk, így tulajdonképpen egy magánórán vehettünk részt. Megvolt az első igazi facepalm-élményem is: van egy mozdulat, amit négy hónap után most értettem meg először, hogyan kell csinálni. (Viszont az esti milongán javarészt már így csináltam és minden alkalommal olyan volt, mintha egy kád forró vízbe csusszantam volna bele.) Annyira jól éreztem magam az órán, hogy Nicoline javaslatára végül ott maradtam még a másik órán is, amire csak két hölgy érkezett: így legalább mindenkinek volt partnere. Eredetileg úgy ajánlkoztam, hogy ott maradok “segíteni”, de végül én is ugyanannyit tanulhattam, mint mindenki, és a végén még kaptam egy “hát ez egész jó volt”-ot az utolsó partneremtől, szóval tényleg jól éreztem magam. Vacsiztunk Nicoline-nal és siettünk, hogy odaérjünk a következő tangó órára a vasárnapi, urániás milonga előtt.

Maga a milonga talán az egyik legjobb volt, amin valaha részt vettem; a tandák olyan jól voltak összerakva, hogy alig tudtam ülve maradni. Nicoline már emlegette, hogy fura, hogy soha nem táncolnak Lacival, a tanárunkkal — most erre is adódott alkalom.

Most két hét szünet a budapesti tangózásban, csütörtökön pedig kezdődik a tábor. Kicsit eltérő a víziónk, hogy mi lesz, Nicoline szerintem inkább a Jarhead nyitójelenetében lát leginkább, én ennél azért valamivel békésebb éléményre készülök.

(Cortina a koncert utáni milongán az A38-on.)

— Tudod, honnan van ez a zene?

— Nem.

— A Star Warsból.

— Ne már!

Pedig de.

Outta my way, outta my day
Outta your mind and into mine
Into no one, into no one
Into your step but outta time

— Metallica

Szombat-vasárnap-hétfő tangó — egyre javuló eredményekkel.

Struggle for life

Mielőtt belekezdenék, hangulati felvezetésként hallgassunk egy kis könnyűzenét (a fenti idézet is ebből a számból van):

A szombati praktika+milonga a Hölgyválaszban nekem soha nem a nagy sikerekről szól. Sokkal inkább arról, hogy szembesüljek a hibáimmal, a korlátaimmal és helyemmel abban a gyilkos táplálékláncban, ami kíméletlenül érvényesül minden milongán. Jelenleg valahol a pionír baktériumok és a kéregzuzmók között helyezkedem el: ha eljutok odáig valahogyan, meg tudok kapaszkodni azokon a helyeken, amik senki másnak nem kellenek. Aztán haladunk tovább a következő alkalmas foltig a tánctéren, mert azért mégsem piszmoghatunk egész este egy sarokban. Mindenki iszonyú profi itt (vagy legalábbis annak tűnik) — amikor éppen verejtékben úszva, adrenalintól csikorgó erekkel leülünk, miközben a fülemben hangosan dörömböl a vér, olykor-olykor el is tudunk lesni egy-egy fogást. Ami persze nem jelenti azt, hogy rögtön a valóságba is tudjuk azt interpretálni. Innen általában akkor szoktunk továbbállni, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább elviselni a saját bénaságunkat vagy amikor aznap este végképp feladjuk az élethalálharcot.

Vasárnapi hajrá

Vasárnap óra is volt, itt a kedvenc koreográfiánkat gyakoroltuk, a végén már majdnem értettem, hogy hogyan lehetne ezt tangóként táncolni. Már csak némi gyakorlás hiányzik. Gyakorlatilag minden nap eltáncoljuk egyszer-kétszer, úgyhogy amennyire kell, annyira menni fogok.

Utána elsurrantunk moziba, vacsizni, majd vidáman és feltöltődve nekivágtunk a milongának az Urániában. Imádom ezt a rendezvényt. Először is: több hely van. A tánctér nagyjából kör alakú, tehát nehezebb sarokba szorítani. A zenék is nagyon bejönnek, profin vannak összerakva a tandák, folyton arra inspirálnak, hogy bevállaljak olyasmit, amit eddig még sose; leülni is sokkal nehezebb. A DJ rendszerint Kárász Eszter: most sokkal elégedettebb vagyok a teljesítményével, mint amikor huszonhét évvel ezelőtt az iskolában ellopta a táskámat és odaadta a nagymamámnak, aki az eset után évtizedekig ezen kuncogott. A hangulat is mintha lazább és felszabadultabb lenne, mint máshol. Itt is leskelődünk, leutánozható minták után kutatva, aztán újra meg újra belevetjük magunkat a csatába.

Nicoline-t megszólították az új tangócipője miatt — amúgy a tangóciő-mizéria egy külön történet, aminek az elmesélésre majd más alkalommal kerül sor.

Innen szép nyerni

Hétfőn este hatkor már végképp a padlón voltam. Szerencsére csak szó szerint — a délelőttöt a húgomnál töltöttük, és mini tánctermünk viszonylag hűvös padlóján nyomott el a buzgóság. Feltápászkodtunk, szippantottunk egy kávét, majd irány a Fonó. Jó, hogy végül Nicoline enyhe húzódozása ellenére is rászántuk magunkat, mert toronymagasan ez volt a legjobb este a hétvégén.

Először is, Nicoline elégedett volt a teljesítményemmel. Ez nem mindennapi eset; úgy általában igyekszem inkább arra gondolni, hogy hosszú távon biztosan kifizetődik majd, ha az ember partnere folyamatosan ennyire magasra teszi a lécet. Nicoline, amióta olvasott pár cikket arról, hogy az az igazi táncos, aki megtanulja a nőt követni és ennek megfelelően vezet, azóta még explicitebb formában érzékelteti, ha valamit szeretne. Aki hallgatta annak idején a hangosbemondót a Műjégpályán, az sejti, miről van szó. Ehhez képest ma többször és ismételten meg lettem dicsérve, ami piszkosul jól esett és el is könyveltem a “nagy áttörések” felzetű rubrikába. Elkaptam a ritmust, szórakoztató dolgok jutottak az eszembe és még a navigáció sem volt olyan übergáz, mint szombaton. Mivel egyelőre még abszolút egymásra vagyunk utalva, mint partnerek, ezek a pozitív elismerések fontosabbak és jelentőségteljesebbek nekem, mintha két Oscar díjat vágnának a fejemhez.

Másodszor: egy teljes (ráadásul milonga) tandát végigtáncolhattam Mártával. Őt az órán ismertük meg, segített a tanárunknak, ha a tanárnőnk éppen távol volt; a szenvedélye meg az eleganciája nekem mindenképpen nagyon sok inspirációt jelentett és azóta is rengeteget segít nekünk mindenféle tangóval kapcsolatos dolgokban. Ez a tanda most a szülinapi ajándékom volt. Jelenleg elég szürreálisan hangzik a gondolat, hogy emberi ésszel felfogható időn belül én is fogok majd úgy vezetni, hogy ne vesszen kárba az a sok érzékenység, technikai tudás és finom átmenet, amit Márta tud(na) nyújtani a partnerének. Egyelőre szerintem inkább úgy érezte magát, mint akit egy mamut vonszolt végig a Szibériai tajgán, de legalább nem gázoltam rajta keresztül (ahogy ez egy másik párossal egészen konkrétan megtörtént ugyanezen tanda alatt).

Szülinaposként amúgy én is beállhattam volna a mások szülinaposnak fenntartott táncba, ahol totál fényárban, mindenki szeme láttára táncoltathattam volna meg mindenkit, aki kedves akar velem lenni — akik a fentieket olvasták, szerintem már tudják, miért nem éltem ezzel a lehetőséggel.

Még bő egy hét a táborig.

Amíg ketté nem harapom a parkettát

Trychydts ||| 2014., május 31., 23:31 |||
Kategóriák: ,

— Nem feladni — mondja nekem Budai László és én igyekszem vigyorogva csikorgatni a fogaimat. Amit lehetett, megtettem, hogy azt a koreográfiát kelljen betanulnom, amit félig már amúgy is tudtam, de végül elég rendesen alulmaradtunk. Hát most itt vagyunk a Hölgyválaszban, két óra full kudarc után — de legalább van valami általános fogalmam a dologról és bár persze eszem ágában sincs feladni, voltam már jobban is.

A nyertes koreográfia kb. négy nagyságrenddel van a jelenlegi szintem felett és tele van olyan piszkos trükkökkel, amit még felfogni sem tudok, nemhogy leutánozni. Ringózzak pl, hol egyik, hol másik lábamra helyezve a testsúlyt, minden lépéssel kilencven fokot fordulva de közben finoman, súlytalanul koppintsak is a szabad lábfejemmel — ha rendesen akarnám csinálni, csak erre a pár másodperces mozzanatra ezzel lazán elmenne fél óra, most meg az egész 1:39-re van két óra. Úgyhogy próbálok valami hasonlót csinálni, de valahogy sehogy se akar kijönni a 270 fok — beragadok valahol 180 és 120 között, a jó ég tudja miért. Aztán tanuljak meg cikkcakkban lépegetni, ami nem hangzik nehezen, nekem mégis összeakadnak a lábaim, ami aztán oda vezet, hogy nem azzal a lábammal jövök ki, amivel kéne, a soron következő fordulás pedig richtig ellentétes irányú, mint amit az ösztöneim diktálnak.

Kb. ezzel az integritással távoztam tegnap. Nicoline-nak viszont már egészen jól ment, ami nem ígérkezett rossz kiindulási alapnak.

Ma, amikor elbocsátottuk édesanyámat a szülinapi buliról, felcsavartuk a szőnyegeket, kiürítettem a nappalit és nekiláttunk. Leállítva, szakaszonként újranézve, negyed másodpercenként kikockázva, hangosan szavalva, ki melyik lábával lép, hangos számolással, kis segédversikékkel — tesszük, amit kell, de haladunk. Apróság, de nekem sokat jelent, hogy sikerül megmutatnom Nicoline-nek, hogy ha nem dugóhúzóban zuhan alá, hanem ha először leteszi a lábát és csak utána fordul, akkor nem vet minket szét a forgatónyomaték.

Eltelik egy óra, és meg is van az első harminc másodperc.

Egy elég gyötrelmes szakasz jön. Forgolódni kell, de kb. tizedik megnézésre esik le, hogy dupla akkorát kell fordulni, mint amekkora nekem magától megy. Utána cikkcakkozni kezdünk, ezt végül is egészen jól megértettük tegnap, nyolc-tíz nekifutás és már együtt is csinálhatjuk. Már éppen mennénk tovább, amikor egyszer csak megnyílik alattam a parketta: ránézek egy kimerevített képre és kiderül, hogy fordítva állunk, mint ahogy kellene. Hogy egészen világos legyek: képkockánként utánoztuk le a tanárokat, mégis háttal állunk ahhoz képest, ahogy ők állnak ugyanabban a másodpercben. Nicoline szerint egyszerűen csak fordítva van a szoba; már az eltart egy darabig, mire sikerül meggyőznöm, hogy attól, hogy vihetem ugyan a laptopot a konyhába, mi önmagunkhoz képest akkor is rosszul fogunk állni. Kétségbeesett, CSI-szerű, kép- és mozdulatelemző, feszült, verejtékes percek jönnek, míg kiderül, hogy a forduló rignólépést indítom el az ellenkező irányba. Nem baj, végül is alig volt húsz perc, mire bekondicionáltam magam. Újraprogramozás. Szerencsére Nicoline fejében hamarabb összeáll, hol van a szobánkban a mozgólépcső és honnan néznek minket a kávézóból — ha ő nem lenne, még most is forgolódnék.

Na, akkor ez megvan, boleózni kell (0:54), amiről csak úgy kb. tudjuk, mi fán terem, természetes tanulási görbénken ez úgy egy év múlva lehet esedékes. Rövid szakmai vita, hogy vezetnem kell-e vagy elég, ha csak eljátsszuk. Költséghatékonysági okokból az utóbbi mellett döntünk, majd a következő haladó figurában (1:03) maga Nicoline dől rám. Szolidan felkérem, hogy ezt ne tegye. Tízet kell lépnem hátrafelé, közben körbe kell sétálnom Nicoline-t, tizedikre a jobb lábamnak meg kell érezni Nicoline bal lábával egy sínre, utána el kell indulnom előre, hogy egy hete tudtam meg, hogy állni meg sétálni sem tudok rendesen, hadd ne kelljen már azzal foglalkoznom, hogy mindez úgy történjen, hogy a párom ne fogjon padlót.

Két órája toljuk.

Innentől kezdve már csak 180 fokot kell giróznunk (1:15) — eddig kilencven ment véres verejtékkel; kontraocho-t kéne csinálnom, amit csak Nicoline tud elméletben megkülönböztetni a rendes ocho-tól; van még egy négyszög, ami tulajdonképpen már megy, innentől (1:34) pedig már bénázni is lehet, hiszen csak 5 másodperc van az imprós részig.

Utánunk a fákályásmenet. Holnap átvesszük még órán is, onnantól kezdve már csak gyakorolni kell meg kicsit készülgetni a szabad táncos részre. Két és fél órát gyúrtunk rá a tegnapi kettőre, de most már ha letangózni nem is, de lelépegetni most már le fogjuk tudni ezt a darabot.

Úgy érzem magam, mint egymillió dollár.

Kék fény. Kitűnő tangómuzsika, és… tömve a bár. Az alulról világított üvegparketten ruhazizzenés, lábsúrlódás, pácolt cigaretta és egészen enyhe ételszag keveréke… Sír a harmonika. Halk beszédhangok, pohár- és tányércsörrenés nyomja el olykor. A reflektor vörösre vált… Gyorsan múló, feltörő kacagás; a szicíliai özvegy elfojthatatlan életkedve tört ki, mert Vangold úr egy elhamarkodott mozdulattal a távolabb ülő Shilling kormányzó ölébe hajította egy folyami rák ollóját. A félhomályban jókedvű urak ülnek, csodálatos ékszerek villannak fel mint fehér fénybogárkák, és maroknyi anyagból álmodott, párizsi selyemruhák zizegnek a parkettre vetülő zöld és lila fényben. A kreol és habszínű női vállak, sima hátak és mezítelen karok kidomborodnak a homályból.

[…]

– Táncol? – kérdezte Odette Dufleur.

– Hogyne. Szabad?

A parkett mélysötét ibolyafényében lépegettek.

– Maga nagyon jól táncol – suttogta a direktrisz.

– Szeretem a muzsikát, ezért van. És elsősorban talán az járul hozzá, hogy egy könnyű, finom, mesebelien csodás táncosnőt vezetek…

— Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben

Tizenhatodik hete tangózom, de még egy bejegyzést sem sikerült befejeznem. Pedig ez aztán tényleg egy blogba illő történet, botlásokkal, vargabetűkkel, nagy sikerekkel, vicces frusztrációkkal és érdekes fordulatokkal. (Ráadásul a szabadidőm nagy része is ezzel telik.) Csak éppen nehéz szavakba önteni, hiszen a tangó tulajdonképpen — ahogy a tanáromtól olvastam — szavak nélküli beszélgetés.

Ha jól számolom, úgy 15 éve szeretnék megtanulni tangózni; az alapélmény nyilván a középiskolai tánciskolában megtanult fél lépés volt, a másik meghatározó inspiráció a fenti Rejtő idézet, a harmadik pedig a tangós jelenetVan, aki forrón szeretiből. Fel-felvetődött a gondolat, de aztán nem valahogy nem lett belőle semmi, egészen addig, amíg Nicoline nem talált egy kupont.

Először csak órákra jártunk; aztán otthon, munka után gyakorolgattunk, néha a Youtube-on utánanézve egy-egy technikai részletnek. Mert hát én gyerekkoromtól kezdve olyan vagyok, hogy gyakorolnom kell: ránézésre nem tudok levenni semmit, de ha már egyszer megértettem, mit kell csinálni, akkor némi gyakorlással megy ki tudom gyakorolni. Elképesztő módon tetszett a dolog, ahogy apránként tanuljuk meg a tánc építőelemeit, amiből aztán azt építünk, amit akarunk. Persze egyelőre még jobb, ha nem akarok túl sokat.

Az első félnyilvános megjelenésünk a tangóban egy praktika (gyakorlóalkalom volt) volt; felszabadító, mámoros érzés volt, hogy immáron nem csak a nappalinkban tudunk gyakorolni, hanem egy elég nagy teremben, folyamatosan szóló tangózenére. Kb. olyan mint amikor az ember megkapja az első XXL méretű takaróját: kényelmesen befészkeled magad és akárhogy nyújtózkodsz is, soha nem nyúlik ki alóla a lábad. Plusz még egy kis tanácsot is kaptunk egy haladó hölgytől.

Amikor lejárt a kezdő tanfolyam, magától értetődően mentünk a haladóra, majd — bedőlve a tanárunk propagandájának — elmentünk milongára is. Azt mondta, ennyi tudással már nyugodtan elmehet az ember milongára is. Ez a szó szótári értelmében igaz is: végül is, akinek van két, jól funkcionáló lába plusz nem csinál semmit este, az tényleg elmehet (metróval, villamossal és gyalog) milongára, és kidobóemberek sincsenek, akik előzetesen levizsgáztatnák az embert vagy eltávolítanák, ha egy mókás félreértés következtében elgáncsolja a partnerét vagy belép a bokaszalagjai közé.

A milonga, ha nem akar versenyezni az ember, tulajdonképpen az egész tangó célja; olyan emberek, akik tudnak tangózni, találkozhatnak és táncolhatnak egymással. Három-négy szám szól egy blokkban (ezeket nevezzük pandának tandának), erre a három-négy számra keres magának az ember egy partnert — kifinomultabb esetben szemkontaktussal — elkápráztatják egymást, aztán a következő tandát már másvalakivel táncolják. Már persze abban az esetben, ha képes másvalakivel táncolni; én speciel úgy éreztem magam az első két-három milongámon, mint levelibéka a négysávos autópályán és eszembe nem jutott volna, hogy a halálos veszedelmek közepette másba is merjek kapaszkodni mint életem párjába. Imádok tangózni, de a stressznek ez kb. olyan szintje volt, amit azóta nem éltem meg, hogy először vezettem bele a forgalomba.

Az első nagy fordulópont akkor következett be, amikor egyszer órán egyedül maradtunk Katával, aki úgy döntött, hogy akkor foglalkozzunk egy kicsit a tangó zeneiségével, azzal, hogy hogyan kell a tangó ritmusát értelmezni, hogyan kell a zenére táncolni. Égész órán erre a számra gyakoroltunk:

Korábban is olvastam már, hogy a gyakorlás egyik legegyszerűbb módja, ha az ember tangózenét hallgat, de innentől kezdve azt is tudtam, mire kell figyelnem — úgyhogy azóta, ha van egy kis időm, sétálok, vásárolni megyek vagy DVD-t viszek vissza az Odeonba vagy olyan a munkám, hogy zenét is hallgathatok mellé, tangót hallgatok és próbálok fejben táncolni.

Azóta a milongák is könnyebbek egy fokkal, jobban is érezzük magunkat. Persze még mindig csak egymással táncolunk: ha nem számítjuk Nicoline két, és az én egy db. kalandozásomat egy-egy partnerrel: Nicoline-t egy egyiptomi, kezdők iránt is elkötelezett úriembert kérte fel, én pedig egy olyan lányt vittem el egy tandára, aki aznap kezdett tangózni. Róla biztos lehettem abban, hogy a technikai tudása nincs ezerszeresen az enyém fölött (ahogy azt mindenki máson láttam) és bíztam benne, hogy amit vele lehet táncolni, azt még én is viszonylag nagy biztonsággal tudom nyújtani. Tánc közben haladni továbbra is úgy tudok, mint egy lendkerekes egér: befordulok egy irányba, aztán megyek egyenesen (ellentétben azokkal a finom és lágy ívekkel, amik mentén mindenki más táncol), de már viszonylag komplex dolgokat is ki tudok találni. Nicoline persze nem mindig elégedett a lépésrepertoárommal, ilyenkor megafonnal adja le a rendelést (rég volt már hátra ocho, tegyek be egy barridát stb.).

Itt tartottunk akkor, amikor Nicoline most hétvégére hazament szavazni, és bedobta az ötletet, kérdezzem meg a tanáraimat, tudnak-e valakit, aki esetleg eljönne velem legalább egy praktikára szombaton. Én eredetileg valaki kezdőre gondoltam, aki esetleg szintén szeretne gyakorolni ezt-azt, de végül is az erősen haladó Dóra volt az, aki bevállalt.

Ahogy Arisztotelész mondaná: kezdjük tehát elölről.

Ami a tangós egómat illeti, ez a két óra egy termonukleáris atomcsapással ért fel. Kiderült, hogy amire Nicoline-nal már egészen jól összecsiszolódtunk, az valójában igen kevéssé működik egy idegennel. Nem feltétlenül semmi, de a történet, az egyszerűség és a hitelesség kedvéért maradjunk abban, hogy semmi. Technikailag viszont elég csodálatos lehetőségnek bizonyult: akármennyire is kezdő az ember, az mindig minden határon túlmenően hasznos, ha valaki két órán keresztül kizárólag rá figyel és hasznos és értelmes tanácsokkal látja el. Eddig azt gondoltam, megúszhatom, hogy a kudarcaimból tanuljak — most már tudom, hogy semmi másból nem fogok tudni tanulni, csak a kudarcaimból. Úgyhogy most azon töröm a fejem, hogyan tudnék több kontrollált kudarcra szert tenni, mert azért éles-egyenesben nem szívesen vágnám haza egy idegen tandáját. Négy hét múlva mondjuk megyünk tangó táborba, ott szerintem lesz erre alkalom bőven.

— Tudtad, hogy Misi bodybuilder volt fiatal korában?

— Nem mondod… Nagyon nehéz róla elképzelni.

— Kb. olyan, mintha azt mondanám, Márk tangózni jár, nem?

— Ja, pont olyan.

— Pedig Márk tangózni jár.

(Kollégáim valós beszélgetése.)

Útikönyv bringaboltokhoz

Trychydts ||| 2011., június 22., 11:29 |||
Kategóriák: ,

A tegnapi napon kvázi befejeztem a bringám átépítését. Egy kb. 25 éves Radiantot vettem tavaly októberben — azóta dolgozgatom rajta, nyilván sűrű megszakításokkal. A kerékcsere után (így már fog a fék…) lecseréltem a hajtóművet, a középcsapágyat, a lánckeréksort és tegnap a kormányt is. (A kormánycsapágyat és a sárvédőt szerelő cserélte le.) A szerelés gyötrelmei rajtam kívül, gondolom, elég keveseket érdekelnek, legyen elég annyi, hogy szerelőzsonglőr édesapám nélkül aligha jutottam volna át a berohadt ékeken, a vázhoz hozzászervült, rozsdás kónuszokon és a hasonló nyalánkságokon.

Mindez persze nem sikerülhetett volna a bringaboltok nélkül, amelyből meglátogattam egy párat az elmúlt hónapokban. Azt is tapasztaltam, hogy ha felsorolás még csak-csak akad a boltokról (bár ez egy elég dinamikus biznisz, több bolt is nyílt és zárt, amióta alkatrészvadász lettem), nehéz választani közülük. Valódi, funkcionális honlapja csak nagyon kevésnek van; ráadásul mindegyik boltnak saját stílusa és filozófiája van, ami leginkább csak egyféle vevőtípushoz passzol. Úgyhogy most végigzongorázom az összes boltot, amiben megfordultam, és leírom, mit tapasztaltam, hátha segít még valakinek. A sorrend egyben prioritási sorrend is nálam.

Mester Bike

Új honlapjuk élettartama napokban mérhető és, khm… az erősen feltörekvő típus; mindentől függetlenül nekem ők jöttek be a legjobban. Olyasmit, amit nem lehet náluk kapni, még nem találtam: persze nem a fiókban van, de ha megmondod, mit akarsz, beszerzik és leszállítják. Jó fejek, kedvesek, viccesek, és azt a törekvésemet, hogy magam akarom szerelni a bringámat, remekül fogadták (nem jeleskedik ebben mindenki). Rugalmasak, jól lehet velük együttműködni, és a tanácsaik sem bizonyultak eddig rossznak vagy hülyeségnek.

Szerintem sokat elmond róluk, hogy annak ellenére a kedvenceim, hogy elsőre nagyon elvágták magukat nálam egy rosszul leszabott bowdennel és egy rosszul levágott bowdenházzal. Épp eldöntöttem volna, hogy tiltólistára teszem őket, amikor a nyeregcsövem a bolt előtt nyaklott hátra. Nekik ugyan nem volt, de tudtak volna szerezni — mégsem szereztek, hanem, elismerve, hogy emergency van, elárulták az egyetlen olyan (eldugott és rosszul szituált) boltot több kilométeres körzetben), ahol azonnal kaptam egyet. Az önzetlenség annyira meghatott, hogy legközelebb is hozzájuk mentem, és azóta is töretlen az együttműködés.

Bringa Butik

Kénytelen vagyok őket második helyre tenni, mivel ez az egyetlen, általam ismert bolt, amit webshopnak lehet nevezni. Hatalmas árukészletük a weblapon, az árukészlet a valóságot tükrözi, a weben rendelni olcsóbb, van személyes átvétel, a rendelések gyorsan teljesülnek és a termékekről érdemi leírás található a honlapon.

A bolt légköre nekem viszont egyáltalán nem jön be. Nehéz megmondani, hogy miért nem; azt hiszem, talán azért, mivel a segítőkészség leginkább a boltban található áruk eladására korlátozódik. Konkrét tanácsot nem szeretnek adni, ha az ember valamit téveszt, akkor gyorsan elmélyítik az inkompetencia kérését, ha pedig konkrét tanácsot kér az ember, és arra nem válasz, hogy vegyek meg egy adott terméket, akkor nem segítenek. Az is előfordult, hogy olyasmit állítottak, ami konkrétan nem volt igaz (“ilyet sehol nem lehet kapni”; “ha lecseréled a kereket, új féktestekre is szükség lesz”).

Szerszámot viszont mindig tőlük veszek; ha csak vásárolni akar az ember, nincs náluk jobb és kényelmesebb.

Fülöp Kerékpár Centrum

Mivel nem gyakran járok Zuglóban, itt sem gyakran voltam, de egy abszolút profi bolt, nagy választékkal, segítőkész, barátságos szerelőkkel. Sajnos elmélyedni nem volt időm a szolgáltatásaikban (csapágygolyókat vettem), de az első benyomások alapján egy abszolút professzionális üzletet véltem felfedezni.

Green Bike, Győri út

Muszáj szétválasztanom a Green Bike üzleteit, annyira más volt a tapasztalatom. A Győri út nagyon közel van az ideálishoz: jó felszereltség, rendes árukészlet, segítőkész, fiatalos hangulat. Simán segítenek olyan kérdésekben is, ami nem eredményez nekik azonnali forgalmat; ha valamit nem ért a t. vásárló, akkor azt emberi hangon elmagyarázzák, úgyhogy az ember abszolút kompetensen és magabiztosan távozik.

A Green Bike honlapja amúgy egy vicc, a honlapon nem az van fenn, amit lehet kapni, hanem amit egyszer feltöltöttek. Nincs gond az árukészlettel, csak épp nem azt teszik fel a honlapra, amit ténylegesen árulnak.

Rocket Bikes

A honlapjuk annyira egy nulla, hogy inkább a Facebook-oldalukat linkeltem a nevük alá.

Használt bringák felújításával foglalkoznak, így sokat tudnak segíteni, ráadásul van mindenük, ami az ilyesmihez kell. Akinek nincsenek brutális igényei, csak bringát akar venni, tőlük vegyen — olyan áru ez, ami használtan majdhogynem jobb, mint újonnan, nekik pedig sírnivalóan gyönyörű és ár/érték arányban abszolút kiváló gépeik vannak.

Ők adták vissza a kedvemet a saját gépem felújításához, tanácsokat adtak, hosszasan konzultáltunk, szerszámot adtak kölcsön. Szerintem nem is járnék máshoz, ha a tőlük vásárolt kerék nem lyukasztotta volna ki három belsőmet (rossz volt az a szalag, aminek az lett volna a feladata, hogy megakadályozza az ilyen incidenseket), illetve ha megemlítik, hogy az új kerekeket pár nap múlva centíroztatni kell, különben baj lesz. Baj lett, és senki nem értette, miért nem szóltak előre. Én sem értem.

Luongo

Alapvetően kedves és profi társaság, és csak nagyon finoman érzi az ember a nyomást, ha ott van, hogy inkább bízza rájuk a problémájukat (én személy szerint nem bántam volna, ha előre hívják fel a figyelmem az egyes sárhányótípusok szerelési nehézségeire, pláne, ha már rákérdeztem). Úgyhogy aki eleve abban gondolkodik, hogy csak bringázni szeretne, nem szerelni, annak őket egészen nyugodt szívvel ajánlom. Korlátozott számban használt bringákat is árulnak.

Bringarázs

Értenek hozzá, kedvesek, normálisak, segítenek, adnak tanácsot is, ha mondjuk nem akarom náluk otthagyni a bringámat. Volt pár apróbb problémám az újonnan vett kerekemmel, márkába menő mélységekig adó tanácsokat kaptam, amik rögtön megszüntették a problémámat. Az áruválasztékuk nem verdesi az egeket és nem is törik magukat agyon, hogy ezen változtassanak.

Ugyanakkor nem a megbízhatóság eleven szobrai. Téli nyitvatartásuk talán nincs is, de nyáron sem láttam olyat, hogy időben kinyitottak volna. Úgyhogy, ha hozzájuk megyek, odatelefonálok előre, hogy mikor lesznek ott. Volt egy javítás Nicoline gépén, ami nem lett száz százalékos, amikor meg visszavittem, nem garanciálisan javították.

Green Bike, Bartók Béla út

Szó se róla, itt is tudják, mi az a bicikli, árulnak is egy csomó jó dolgot, de két eladó van és az egyik nekem sosem volt egy főnyeremény. Konkrétan azt javasolta, dobjam a bringámat a kukába; bárhová máshová mentem, mindenhol kaptam konstruktív tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan javíthatnék a konkrét problémámon. Amúgy is, valahányszor odamentem, mindig úgy éreztem, inkább csak púp vagyok a hátán. A másik (ősz hajú) fickó ennél sokkal kedvesebb és normálisabb, ha belőle állna a bolt, nem lett volna szükség külön bekezdésre.

A honlapjukat már dicsértem.

Kerékpár szaküzlet, Bokréta utca 23.

Az abszolút no-name, zsúfolt kis boltocska eldugottan húzódik meg egy fehérneműbolttal közös pincében. Jócskán nyitva tartási időben negyedórát vártam a tulajra, hogy megjöjjön — bár mint kiderült, neki tényleg volt olyan nyeregcsöve, ami másnak nem és ami nekem viszont kellett.

Honlapjuk nincs.

Velart

Eddig többször mentem úgy oda, hogy zárva voltak, mint hogy nyitva. Amikor ott hagytam a gépet centírozásra, simán hozzácsaptak még egy fékbeállítást is, amit én is simán meg tudtam volna csinálni. Ilyenkor a minimum, amit elvárnék, hogy felhívnak telefonon, hogy mehet-e a dolog: ha pedig még ezt az információt is sajnálják tőlem ingyen, akkor ne üzemeltessenek bicikliboltot.

67 perc, 25 másodperc

Trychydts ||| 2011., április 13., 9:15 |||
Kategóriák:

Ennyi idő alatt futottam le az idei, 11,2 km-es Vivicittát. Ez nálam elképesztően jó eredménynek számít, úgyhogy örülök is neki rendesen.

Elég sportosra vettem a figurát, bringával mentem, és mivel már előre el voltam borzadva attól, hogy sorba állja a ruhatár előtt, amit vittem magammal, az elfért egy övtáskában. És mivel bicajjal mentem, természetesen a mini-szerszámkészletem is velem volt; ezek mind velem voltak az egész futáson.

Régen voltam már résztvevő futóversenyen, így abszolút elfelejtettem, mennyire rá tud ragadni egy-egy ilyen happening hangulata az emberre. Mindenki, aki ott van, futni akar, csak a rajt eltart olyan tíz percig; aztán amíg fut az ember, végig futók veszik körül. És nem úgy, mint egy sportpályán, ahol ha elhúznak az ember mellett, akkor kiderül, hogy ja, az illető csak négy kört futott, hanem mindenki ugyanabban a kihívásban vesz részt, így könnyű magad a többiekhez mérned. Kinézel valaki magad előtt, azt megelőzöd, közben meg téged előzgetnek meg nálad sokkal profibb külsejű futók és a derekadig sem érő, baseball-sapkás kiscsávók.

Úgyhogy van, ami tartsa az emberben a lelket meg a lendületet — annak ellenére, hogy az MP3-lejátszómból már 3 km-nél kifogyott a szusz. Nyilván nagyon sokat számít az is, hogy úgy tudtam mozogni a városban, ahogy máskor sohasem: az úttesten lehet futni az Andrássy úton vagy az Alkotmány utcában; elfutottam édesanyám lakása előtt a Váci úton; ez persze nem jelenti azt, hogy a Városligetben hajrázni nem volt állati felemelő érzés.

A szervezés tényleg első osztályú volt, a stratégiai pontokon remekül elhelyezett frissítőkkel (víz, iso-ital, cukor, banán), nagyon kellemes célcsomaggal, az ember idejét meg chipen mérték (ti is megkereshettek engem, bár ebben a percben még 86 évesen vagyok nyilvántartva az eredménylistában).

Azért is jó egy ilyen verseny, mert elég jól kitűzi, hol tart az ember éppen; én például most örömmel konstatáltam, hogy tényleg nem estem ki a télen a kondimból, de azért a kitűzött célig — egy szintidőn belüli félmaraton — még azért sokat kell edzeni. Az érdekes az, hogy most kedvem is van hozzá, pedig elvben utálok futni.

Első lépések új kerekekkel az űrbe

Trychydts ||| 2011., február 19., 1:51 ||| 1 Trackback
Kategóriák:

Sosem lesz belőle űrhajó. Ha leesik róla valami, akkor azt még lehet pótolni, de a legjobb, a legésszerűbb mégiscsak az lenne, ha fognám az egészet, úgy, ahogy van, és belevágnám egy útba eső szemétkonténerbe. Nem, ez teljesen reménytelen. Ezt már szétszedni sem igen lehet, különben is, csak mély benyúlású fék használható hozzá, még ha a kerekeket le is cserélem.

Körülbelül ilyen dumákat hallgattam egészen addig, amíg bringás bolhapiacon össze nem futottam egy igen kedves társasággal. Kifejezetten az én régi bringámmal hasonló korú gépek felújításával és értékesítésével foglalkoznak, tehát volt bőven tapasztalatuk az enyémhez hasonló problémák menedzselésében. Abszolút megértéssel fogadták azt a törekvésemet is, hogy a saját bringámat én szeretném (apránként) felújítani.

Már amúgy épp feladtam volna. Az elsődleges gond ugyanis az volt, hogy nedves időben elég drámaian leromlott a féktávolságom, márpedig én esőben is bringázni szeretnék. Az elsődleges akadályt a centírozhatatlan, kissé girbegurba, acél tükörfelnim jelentette. Az én kerékpáromat ugyanakkor eredetileg egy ma már nem is nagyon használatos kerékátmérőhöz tervezeték (630-as); az állítólag megoldást jelentő dupla falú alufelnik pedig már csak 622-es méretben készülnek. Ebből kifolyólag a fékcserét sokan eleve elengedhetetlennek tartották. A racsnim pedig olyan régi volt, hogy azt sem tartották leszerelhetőnek — márpedig ha racsnit cserélek, láncot is kell cserélnem, meg hajtóművet meg középcsapágyat. Ergo, ha kerekeket kell cserélnem, akkor egy lépésben vázig kell csupaszítanom az egész bringámat. Ez nem volt valami nagyon lukratív lehetőség.

Édesapámmal mondjuk már találtunk kerülőutat: mivel nem volt a kerékhez szerelve, édesapám természetesen szerszám nélkül is lekapta a racsnit. Az újonnan felfedezett lelki bázison pedig elmagyarázták, hogy fékcserére jó eséllyel nem lesz szükség. Így tényleg csak kereket kellett cserélni — tegnap jött a telefon, hogy megjött a kiválasztott szett, elmentem érte, egy hihetetlenül kedves módon kölcsönadott célszerszámmal lekaptam a racsnit, majd bringaszerelő műhellyé alakítottam át édesanyám konyháját, aki a végén maga is beszállt a szerelgetésbe.

Amúgy persze még bőven van hová fejlődnöm, a köpeny-visszarakás know-how-ját például fejből kellett rekonstruálnom, mert pár elég fontos részt elfelejtettem; ugyanakkor végül sikerült diadalmaskodni a technika vad démonai felett. Röpke három és fél óra múlva már ismét gurult a gépem. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy a vázat nekem kell az új tengelyhez reszelnem, de a lényeg, hogy (némi telefonos segítséggel) megoldottam a dolgot.

Persze , akárcsak a valamivel jobb fékhatás, a vajpuha gördülés és a sima futás már így is  kárpótol a szenvedésekért — az igazi próba azonban a nedvesség lesz. Bringás pályafutásom alatt most először alig várom, hogy essen az eső.

Végigbiciklizem a telet

Trychydts ||| 2011., február 14., 14:22 |||
Kategóriák:

Most, hogy már csak két hét van hátra a télből, szerintem nyugodtan tehetek ilyen magabiztos kijelentéseket.

Kihagyni csak azt az időszakot hagytam ki, amikor vastagon állt a hó az utakon, de ilyenkor azt gondolom, csak nagyon bátrak közlekednek. Egyszer-kétszer, amikor mégis kénytelen voltam pl. több centis hóban hazamenni, láttam, hogy a dolog nem lehetetlen, de pont azokban a helyzetekben esik le a teljesítmény közel nullára, amikor a legnagyobb szükség lenne a biztonságra. Gurul az ember, hirtelen meg kéne állni, berántja a féket — az abroncsok ilyenkor ugye megállnak, a bringa meg kontrollálhatatlanul csúszik előre vagy oldalra vagy amerre akar. Ráadásul pont a bringaút az, amiről nem takarítják le a havat, szóval az még jobban jegesedik, mint az úttest.

Amúgy teljesen más volt ez a tél, mint az összes többi. A legmeghatározóbb élmény talán az, hogy nem fázom. Ha kimegyek az utcára, akkor persze előfordul, hogy hideg van, de a folyamatos mozgás (igyekeztem a lehető legkeményebb fokozatokon tekerni) miatt leginkább csak valami kellemes hűvöset érzékeltem és nem egyszer kimelegedve értem haza még mínuszos időkben is. Főleg, miután rászoktam a megfelelő védőruhák használatára — ez az első tél, hogy rendszeresen hordok kesztyűt vagy hogy hajlandó vagyok sapkát/fülvédőt/maszkot húzni a fejemre. De amikor 20-25 km/h-val nyomja az ember egy téli reggelen, akkor hihetetlenül hamar elkezd fázni az ember. Arcot eltakaró maszkot viszont eddig csak egyetlenegyszer tudtam felvenni, amúgy nagyon nem volt jó érzés, ahogy a lehelletem melegíti fel az arcot érő szövetet.

Az nyilván nem az évszak, hanem a rendszeres bringázás jellegzetessége, hogy egészen másnak látom a várost, mint eddig. Aki ismer, az tudja, hogy szörnyűséges térérzékem van, de attól, hogy bringával teljesen más útvonalakat járok be, mégis egyre jobb a fejemben levő várostérkép. Mindig is szerettem a városban bumlizgatni, bringával pedig ez sokkal könnyebben kivitelezhető, mint gyalog. Felszállok a bringára édesanyám háza előtt, csomagtartómon ott van a heti kajával megtömött bringástáska, aztán elindulok a kis mellékutcákon hazafelé (a Körút csak egészen nyugis időszakokban használható). Hol erre megyek, hol arra, lassan kitapasztalom, melyik utcákat szeretem igazán, merre érdemes fordulni, merre vannak a jobban burkolt vagy egyirányúsítás szempontjából kézre álló mellékutcák.

Hihetetlen egyébként, Budapesten mennyire más hangulata van akár egészen egymás mellett levő utcáknak is. A múltkor hazafelé egy kicsit másfelé mentem, és egyszer csak, mintha Sherlock Holmes Londonában jártam volna, egy szűk, macskaköves, félhomályos utcában (ahol persze nyilván nem flangáltam volna szívesen gyalogosan). Sokkal többet fordulok meg a Duna-parton is, ami különösen éjszaka nagyon gyönyörű.

A tavaszt — ha minden a jelenlegi tervek szerint alakul — ráadásul már egy felújított bringával kezdem majd meg. Kevesebb védőcuccot kell majd felmennem és tovább lesz majd világos. A tavaszt is máshogy várom, mint eddig.

A múlt hétfői kis kalandtúra csak egy szolid előjátéknak bizonyult ahhoz képest, ami később következett.

Hogy bringával járok mindenhová, azt most már tök alap. Esik, esik, nem esik, oké, de tekerek, amíg jég nincs az utakon. Igyekszem mindig utánanézni a nyerő útvonalnak, néha sikerül, néha nem, néha meg  — soft option — megkérdezem Nicoline-t. Annyi értelme ennek feltétlenül van, hogy valami minimális mozgás mindenképpen, mindennap kerül így az életembe. Ha izomlázam nincs is, a lábaim néha elég nehezen bírják a terhelést, el is kezdtem magnéziumos pezsgőtablettát szedni. Egyelőre persze safety first üzemmódban nyomom, igyekszem nagyon-nagyon óvatos és szabálykövető lenni — vezetni sem nagyon szoktam másképpen, szóval mentalitás-változásra egyelőre nem volt szükségem.

Szombaton Peti bebulizott egy szigetkerülő futásra. Eléggé néztem ki a fejemből, amikor bejelentette, hogy kétszer körbemegyünk majd a Szigeten, de végül egészen könnyedén ment. Kb. 70 perc alatt futottam a 10,4 km-t és bőven belefért volna még egy kör. Lehet, hogy legközelebb ezt is megpróbálom, és akkor már tényleg elérhető távolságban lenne a kitűzött félmaraton (jelenleg amúgy április 10 van kitűzve határnapnak). Amúgy csodálatos idő volt, klassz volt úgy futni, hogy közben nézegethettem a naplementében lassan hullámzó Dunát, a homokkal megpakolt dömpereket a Margit-hídon és az egyes villamos egyre szebb fényeit az Árpád-hídon. Ez a futóút is elég klassz, az útvonal is nagyon kényelmes. És, bár engem alapvetően nem zavar a körözgetés a pályán, egy fokkal azért tényleg kellemesebb volt, hogy csak kettőt kellett fordulni, nem pedig húszat-harmincat, mint odahaza, a parkban.

Amikor ez megvolt, Peti visszavitt kocsival édesanyámhoz, felpakoltam a bringámat, majd némi további éjszakai bringatúrák után már csak egy pár órát kellett szundítanom, hogy a másnap reggel ismét nyeregben találjon, Nicoline mögött a Petőfi hídon, amint éppen bringázunk… a Gilda Maxba, hogy squasholhassunk egyet Florianne társaságában. Megjegyzem, én még életemben nem űztem ez a sportot, csak filmen láttam, teniszütő húsz, tollasütő három, ping-pong ütő több mint egy éve nem volt már a kezemben. De azért el vagyok szépen instruálva, tulajdonképpen nincs is más dolgom, mint hátra lépni ha reflexből előre lépnék, előre lépni, ha reflexből hátra lépnék, nem használni a csuklómat és a könyökömet, függetlenül attól, mit diktál az életösztönöm. Ha ez megvan, már csak a lábmunkámat kell fejlesztenem és tudok is squasholni. Egyelőre még nem tudok, de azért egészen jól elszórakozunk, legalábbis én, húsz perces turnusokban rotálva egymást. Hazafelé persze bringával mentünk, naná, majd ott hagyjuk az Allee előtt.

A délutáni-esti program Decathlonozás volt (ahol amúgy vettünk nekem sisakot, első lámpát, hátsó lámpát, kesztyűt (rábeszéltek a csajok), bringástáskát és egy nagyon klassz vízálló-levegőző dzsekit édesanyám szponzorálásával. Nyerget nem vettünk, részben, mert nem volt túl nagy a választék, Balu szerint pedig egy idő után úgyis megszokom majd.) Nyilvánvaló volt persze, hogy nem bringával megyünk Dunakeszire, de Nicoline számára az még nyitott kérdés volt, hogy édesanyámhoz metróval menjünk-e vagy bicajjal.

— Az a helyzet — kezdtem a hímezés-hámozást, miközben az ebédre szánt mustáros húsnak valót szeleteltem — hogy lehetséges, hogy erre a hétre én már kisportoltam magam.

Hogy most már tényleg élesben, tényleges téthelyzetben, tájékozódással, budapesti mellékutcákkal, rendes hegymenetben, magamat kifulladásig hajtva is kipróbáljam a bringámat, munka után nem hazajöttem, hanem a zsebemben útitervekkel és kinyomtatott Google-térképekkel nekivágtam a novemberi estének. Az abszolútként megjelölt célt amúgy nem sikerült elérnem, végül igen stílszerűen egy gyertyafénnyel megvilágított feszület alatt, a Diana utca-Gyöngyvirág utca sarkon dobtam be a törölközőt és indultam el haza.

Végállomás

Ráadásul, míg odafelé viszonylag alaposan megtervezett útvonalon mentem, addig a visszautat rögtönöznöm kellett. Végül asszem, nem is teljesítettem olyan rosszul, de hát Budának ezt a részét azért már ismerem is valamennyire. Végül 28 km tekerés után érkeztem haza, ahogy mondani szokás, fáradtan, de megelégedetten. Most már tudom, ezzel a bringával mit bírok el, tudom, mit bír a bringa, minden képességét csúcsra járattam. Meggyőződtem például arról, hogy a kényelmes pedál és a kényelmes nyereg most már kötelező jelleggel szerepel a beszerzési listámon, akárcsak egy olyan lámpa, aminek a fényénél látni is lehet.

Az útvonalat amúgy az Útvonaltervvel tervezetem, nem is volt vele semmi gond, egészen addig, amíg azt nem javasolta, hogy egy 19°-os dőlésszögű, terméskővel kikövezett utcán tekerjek felfelé. Na ja. Mivel a kerülők elég hosszadalmasak lettek volna, ezért inkább feltoltam, de akkor már olyan nagyon sok amúgy sem volt nekem hátra. Kepeszteni felfele az emelkedőkön: ehhez bizonyára kell némi kondi meg gyakorlat.

Zsiból utca -- itt kéne feltekerni az útvonalterv szerint

Sebaj, így is szép trófeákat szereztem, munka után huss, feltekertem Citad Ellához, utána pedig még a Pontházakat is meglátogattam, viszonylag kevés tüdő-kiköpés árán. Gyerekkoromban ez volt a hétvégi minikirándulások elsődleges célpontja, nekem meg az volt a feladatom, hogy találjak fel. Megjegyzem, még most is jojózott a szemem, amikor megnéztem a térképen, hogy merre fogok elhaladni.

Pontházak

Azért most már egy kicsit összeállt a kép a térforgatásra amúgy orvosilag alkalmatlan fejemben.

Kilátás a Gellért-hegyről

Playlist újrakezdőknek

Trychydts ||| 2010., október 24., 17:40 |||
Kategóriák: ,

Ismét rendszerezettebb életet élek, ismét be tudom illeszteni a rendszeres futást az életembe. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy tulajdonképpen unom az eddigi playlistet és váltani kell. Még nagyobb hangsúlyhoz jutottak a koncertfelvételek, és vannak nagy kiesők is: immáron nem a Battle without Honor and Humanity a kezdőszám — sokáig jól bevált ez a Mr. A.-tól lopott ötlet, de a Border Riever egyszerűen nem tűri a második helyet. A Midlife Crisis túl erős leállást jelentett a futás közepén, most egy kicsit egyenletesebb a tempó azon a tájékon; a Heavy Fuel pedig úgy igazán sose vált be, egyszerűen nem jelentett elég inspirációt.

Mark Knopfler (Get Lucky Tour) Border reiver Már a stúidóverziót is imádtam, de a koncertverzió szerintem még sokkal jobb.
NY Loose (Year of the Rat) Dragonfly Nemrég elővettem ezt az NY Loose albumot, és amint meghallottam ezt a számot, rögtön eszembe jutott, hogy ezzel az erős ritmussal lehetne kezdeni valamit.
NY Loose (Year of the Rat) Detonator Kemény, dacos szám, karcos női hangon; ide, ebbe a helyzetbe tényleg remekül illik.
Dire Straits (On the Night) Money for nothing Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól. Most kicsit előbbre került, hadd örüljek neki egy kicsit hamarabb.
Mark Knopfler (Shangri La) Song For Sonny Liston Nagyon szeretem a szövegét is, és ez a kellemesen középtempós lüktetés szépen továbbtol kb. öt perccel — szépen hozzásegít, hogy elkerüljek egy holtpontot.
Mark Knopfler (Shangri La) Punish the Monkey Ezért a számért is eléggé odavagyok, és még koncentrálni is kell, hogy az ember elkapja a ritmust — ami pont jó figyelemelterelő hadműveletnek.
Desperado Soundtrack Los Lobos & Antonio Banderas Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Mark Knopfler (Get Lucky Tour) Speedway at Nazareth A szám önmagában messze nincs a kedvencek között, de most, hogy már jó sokszor meghallgattam a koncertfelvételt, leesett, hogy a futáshoz pont jó tempója is ritmusa van — sokkal jobban pörget, mint a Midlife Crisis, ami kb. ugyanezen a helyen volt hónapokig.
What a Day What a day Ez a kőkemény, köpködős, military-tematikájú szám kölcsönöz nekem egy kis dacos szilajságot, amire itt már rendszerint nagy szükségem van.
Flowers on the Wall Flowers on the Wall Valami laza pörgős, erős ritmusos, mégis keményfiús szám kellett ide — ezt történetesen Bruce Willis hallgatja a Ponyvaregényben.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok.
The Offspring (Smash) What happened to you 2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Variációk hatvan percre és Try-sanra

Trychydts ||| 2010., június 28., 0:51 |||
Kategóriák: ,

Természetesen variálok. Kiesett a Please don’t let me be misunderstood, és az így benyomuló vákuumba bezúdult egy rakás újabb szám. Mindez természetesen továbbra is a hatvan perc — fizikailag amúgy egészen jól bírom a strapát, inkább mentálisan kell még edződnöm.

Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.) Battle Without Honor or Humanity Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Ismét az első helyen, tényleg remekül alkalmas arra, hogy szokjam a gondolatot.
Mark Knopfler (Get Lucky) Border reiver Annyira szeretem ezt a számot az új albumról, alig vártam, hogy végre ide is felférjen, ezzel ürügyet teremtve arra, hogy még többet hallgassam.
NY Loose (Year of the Rat) Dragonfly Nemrég elővettem ezt az NY Loose albumot, és amint meghallottam ezt a számot, rögtön eszembe jutott, hogy ezzel az erős ritmussal lehetne kezdeni valamit.
NY Loose (Year of the Rat) Detonator Kemény, dacos szám, karcos női hangon; ide, ebbe a helyzetbe tényleg remekül illik.
Dire Straits (On the Night) Money for nothing Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól. Most kicsit előbbre került, hadd örüljek neki egy kicsit hamarabb.
The Offspring (Ignition) Kick Him When He’s Down Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
Mark Knopfler (Shangri La) Song For Sonny Liston Nagyon szeretem a szövegét is, és ez a kellemesen középtempós lüktetés szépen továbbtol kb. öt perccel — szépen hozzásegít, hogy elkerüljek egy holtpontot.
Desperado Soundtrack Los Lobos & Antonio Banderas Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Faith no More (Angel Dust) Midlife Crisis Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash) What happened to you 2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Dire Straits (On the Night) Heavy Fuel Mindig is imádtam ezt a számot, de a koncertfeldolgozás meg egyenesen zseniális. Kemény macsónak érezhetem magam tőle, akinek már minden mindegy.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

… és ye! Megvan a hatvan perc. Péntek este ugyan jól megszippantottam, láttam ugyan a gyülekező esőfelhőket, aztán hallottam a mennydörgést, és az is feltűnt, hogy egy-egy villámlás nappali világosságot varázsol a pályára, de gondoltam, majd csak megúszom az igazi elázást. aztán amikor a salakpálya már egyetlen nagy pocsolya volt, mégiscsak hazaindultam. Mintha zuhany alatt futottam volna, folyt rólam a víz — egy-két perc után már tényleg semmit sem számított, ha esetleg pocsolyába léptem. De az új MP3 lejátszó azért kibírta.

Megvan tehát az új playlist — bár van egy olyan érzésem, hogy csak a történelemnek másolom ide, mert az első számból már egy kicsit elegem van, viszont az új Mark Knpofler albumon van egy szám, amenyik annyira kívánkozna egy futóplaylistre… na mindegy. Most ez van.

Santa Esmeralda (Kill Bill Vol 1.) Please don’t let me be misunderstood Nyilván nem szeretném ezt a nyálas-romantikus számot, ha nem a hófehér kimonós O Ren Ishii jutna eszembe róla, amint élete utolsó párbajára készül. A szenvelgős részek a vége felé pont jók arra, nehogy elragadtassam magam már az elején.
Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.) Battle Without Honor or Humanity Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Már nem az első szám, persze, de még mindig jó arra, hogy szépen lassan, megfontoltan lendületbe jöjjek. Hiszen most már kifejezetten sokáig futok saját fogalmaim szerint, be kell osztani az erőt.
Dire Straits (On the Night) Money for nothing Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól. Most kicsit előbbre került, hadd örüljek neki egy kicsit hamarabb.
The Offspring (Ignition) Kick Him When He’s Down Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
Mark Knopfler (Shangri La) Song For Sonny Liston Nagyon szeretem a szövegét is, és ez a kellemesen középtempós lüktetés szépen továbbtol kb. öt perccel — szépen hozzásegít, hogy elkerüljek egy holtpontot.
Desperado Soundtrack Los Lobos & Antonio Banderas Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Faith no More (Angel Dust) Midlife Crisis Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash) What happened to you 2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Dire Straits (On the Night) Heavy Fuel Mindig is imádtam ezt a számot, de a koncertfeldolgozás meg egyenesen zseniális. Kemény macsónak érezhetem magam tőle, akinek már minden mindegy.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

A cím kettős értelmet hordoz magában: egyrészt remekül visszaadja a futás iránt érzett általános attitűdömet, másrészt egy szakkifejezés rövidítése, amit ma este találtam ki. Ez a Legnagyobb Fenntartható Sebesség, ami azt a sebességet jelenti, amit több körön keresztül fenn tudok tartani, ha kifejezetten hajtom magam, de amit hat körnél is tovább bírok a pályán.

Tegnap este átfutott egy csótány az arcomon, ami még csak a kisebbik baj: a nagyobbik az, hogy erre fel is ébredtem és eléggé rámjött a Rötscherk. Még este is elég nyugtalan voltam, na meg azt is tudtam, hogy ma este nem fogom tudni lefutni az 51 percemet, mert egy előre meg nem határozható időpontban elszólít majd a kötelesség. Ezért aztán hajtottam, kiengedendő a gőzt is biztosítandó a kötelező kalórialeadási mennyiséget. A várt üzenet valóban el  is szólított, de csak a What happened to you-nál; addig viszont simán ment az LFS, mi több, az említett számot már izomszakasztó vágtában nyomtam végig. Kvázi én voltam a leggyorsabb az egész pályán, többször is lehagytam mindenkit. Az egyetlen kivétel egy kopasz, piros, CCCP feliratú pólót viselő, drótizomzatú srác volt, aki behozhatatlan sebességgel húzott el mellettem. Elég érdekes volt, legalább egy percig rámtört a Street Fighter Alpha 3 hangulata, mégpedig az a rész, amikor Kennel, a szőke amerikai harcossal kell megverekednie az embernek. Aztán láttam, hogy ő a maga részéről két kör után kiállt; így persze könnyű.

Ma Gáboréknál voltunk, megcsodáltuk az új családtagot, illetve én learattam némi könnyű sikerélményt a két nagyobb kicsivel. Ők CP-vel ellentétben nem sírják el magukat, mi több, mondhatjuk azt is, hogy egészen jól rá vannak hangolódva a humoromra. Játszódtunk, meséltem nekik egy csomó mindent, de az is kiderült, hogy a Rumini, amit még Karácsonyra vittem nekik, egészen bevált, és azóta már több kötetet is hozzávásároltak. Meséltem egy-két dolgot is a tinédzser papájukról — Gáborka, úgy látom, már egészen jól kifényezte magát saját magában, de a múltat nem lehet elhallgattatni. Őő iá oa oo iai. Hogy mást ne mondjak.

Alapvetően nem szeretek futni. Lakik bennem egy srác, aki minden alkalommal, amikor futni kellene, túrós vagy mákos palacsintát zabálna inkább az ágyban fekve, kólával öblítené le, és Jó barátokat, Predatort,esetleg Szárnyas fejvadászt nézne közben. Persze mindig lecsapom, felhúzom a futócipőmet és nekiállok az aznapra esedékes önkínzásnak. Egy darabig még lihegi a fülembe, hogy fizikai képtelenség, hogy én lefussam a kitűzött időtartamot, de aztán nem bírja az iramot és leül duzzogni a pálya mellé.

Ma viszont baromira formában volt vagy engem szívatott meg az átlagnál lényegesen jobban a takarítás, netán a nyárias időjárás ment egy kicsit az idegeimre, mert ma abszolút lerázhatatlannak bizonyult. Az első számtól az utolsóig szívás volt az egész, három szám volt mindössze, ahol legalább minimális mértékben össze tudtam szedni magam. Mindegy, a csatát végső soron megnyertem, még ha pirruszi győzelem is volt: az előírásoknak megfelelően kinyújtottam magam, aztán mentem haza.

Sssz szerint amúgy ez teljesen rendben van, előfordul, hogy az ember démonai jobban rakoncátlankodnak; ilyenkor a legjobb, ha az ember beletörődik a sorsába és kész.

Kicsi híján három hétig bírta a playlist, de most betoldottam még egy Dire Straits számot. Kíváncsi vagyok, hogy ennek a futásdolognak mekkora része fizikai állóképesség, mekkora mentális felkészültség, mert a 13%-os növekedést még úgy sem éreztem meg, hogy sokkal jobban hajtottam végig. Amúgy az utolsó négy perces hajrá sebessége kb. 25%-al növekedett, 600 m helyett 700-750 métert tudok már így futni, ami mindenképpen előrelépés.

Még jó, hogy vannak ezek a statisztikák, amikbe tudok kapaszkodni, kábé ez számomra a futás egyetlen vonzereje.

Santa Esmeralda (Kill Bill Vol 1.) Please don’t let me be misunderstood
Nyilván nem szeretném ezt a nyálas-romantikus számot, ha nem a hófehér kimonós O Ren Ishii jutna eszembe róla, amint élete utolsó párbajára készül. A szenvelgős részek a vége felé pont jók arra, nehogy elragadtassam magam már az elején.
Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.) Battle Without Honor or Humanity
Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Már nem az első szám, persze, de még mindig jó arra, hogy szépen lassan, megfontoltan lendületbe jöjjek. Hiszen most már kifejezetten sokáig futok saját fogalmaim szerint, be kell osztani az erőt.
The Offspring (Ignition) Kick Him When He’s Down
Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
Dire Straits (On the Night) Money for nothing
Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Pont jó arra, hogy újrakalibráljam a tempót, akár gyorsítani, akár lassítani akarok, többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól.
The 5.6.7.8’s (Kill Bill Vol. 1.) Woo hoo
Kellemes, lendületes bohóckodás, amit ilyenkorra már meg is engedhetek magamnak.
Desperado Soundtrack Los Lobos & Antonio Banderas
Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Faith no More (Angel Dust) Midlife Crisis
Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated)
Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash) What happened to you
2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After
Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun
Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella
Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man
Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Ha valakinek az az illúziója lenne, hogy viharos széllökések közepette, időnként eleredő esőben futni vicces, akkor én most ez eloszlatom. Nem vicces és csak elég mérsékelten jó. Túl hideg van ahhoz, hogy rövidnadrág-póló kombinációban nyomjuk a köröket, ugyanakkor kimelegedni mindenképpen kimelegszünk. A szél össze-vissza rángatja az embert, szóval az amúgy is strapás dolog még további szórakoztatási lehetőségekkel egészül ki. Viszont a hajrá-sebességem 25%-al nőtt a kezdetek kezdete óta, ami talán nem is olyan béna dolog.

Amióta igazán komolyan veszem a bemelegítést, azóta arra is rájöttem, miért hívják ezt így. Eddig azt gondoltam, hogy ez egy metafora, ami arról szól, hogy az izmokat felkészítjük a fokozott teljesítményre; amióta azonban Sssz supervisolta a tevékenységemet, és újabb gyakorlatokat írt elő a szisztematizmus és a precizitás jegyében, azóta simán elérem a futás üzemi hőmérsékletét is, mire belekezdek a dologba.

Holnap szerintem veszek kötelet az ugrálókötelembe, és folytatom azt az edzést is.

Eltelt két hét és én fittebb vagyok, mint valaha. Ennek megfelelően megint lejárt a playlist szavatossága; részben már megint rövid lett, részben meg még mindig túl sok volt benne a punk a tavaszi hangulathoz.

Santa Esmeralda (Kill Bill Vol 1.) Please don’t let me be misunderstood Nyilván nem szeretném ezt a nyálas-romantikus számot, ha nem a hófehér kimonós O Ren Ishii jutna eszembe róla, amint élete utolsó párbajára készül. A szenvelgős részek a vége felé pont jók arra, nehogy elragadtassam magam már az elején.
Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.) Battle Without Honor or Humanity Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Már nem az első szám, persze, de még mindig jó arra, hogy szépen lassan, megfontoltan lendületbe jöjjek. Hiszen most már kifejezetten sokáig futok saját fogalmaim szerint, be kell osztani az erőt.
The Offspring (Ignition) Kick Him When He’s Down Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
The 5.6.7.8’s (Kill Bill Vol. 1.) Woo hoo Kellemes, lendületes bohóckodás, amit ilyenkorra már meg is engedhetek magamnak.
Desperado Soundtrack Los Lobos & Antonio Banderas Még egy kis laza pörgés, az nem árt, meg az se, ha pár percre egy kicsit igazán macsónak érzem magam.
Faith no More (Angel Dust) Midlife Crisis Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash) What happened to you 2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella Egyrészt állatira kell koncentrálnom, hogy el tudja csípni a futáshoz megfelelő ritmust, másrészt itt már elkezdem felhasználni azt az energiát, amit egészen eddig félretettem.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Élesben is próbálgatom a Sssz-féle bemelegítéseket. Kábé olyan érzés, mintha szilikonos motorolajjal kenném meg az ízületeimet. Egyszerűen mennek a gyakorlatok, csak úgy simán, hazafelé pedig csak egy kis kellemes fáradságot érzek, semmit többet. Nincs fájdalom az izmaimban, nem érzem úgy, hogy egy hosszabb edzés után gond lenne felmásznom a negyedikre vagy lehajolnom az elejtett kulcsomért.

Már 11 percnél tartok az ugrálókötéllel, és a percenkénti teljesítményem is egészen szépen emelkedik. A bemelegítésen túl nyilván annak köszönhetően, hogy képes vagyok egyre lazábban csinálni a dolgot (tényleg csak csuklóból és nem gerincből-hátizomból), másrészt meg nyilván kezdek is belejönni a dologba, kevesebbet akad el a lábam, képes vagyok jobban koncentrálni és ennélfogva gyorsabban ugrálni is. Most olyan 116-120 ugrásnál tartok egy perc alatt. A markolatba épített szuperszámítógép az első alkalom óta elég jelentékeny önmérsékletet mutat, 100 helyett most már csak 20 kalóriára saccolja a fogyasztásomat egy perc alatt, amit inkább vagyok hajlandó reálisnak elfogadni. Persze beszéltük Zsófiékkal, hogy ez nyilván csak valami durva becslés egy nem túl bonyolult algoritmussal.

Az eredmény mindenesetre kézzel fogható. A kirándulásra, amikor alkalmatos ruhadarab után turkáltam a szekrényben, kezembe akadt egy ősrégi Levis 501-es, amit nem is olyan régen még felhúzni sem tudtam, nemhogy hordani. De hát egy jó állapotban levő Levis 501-est nem dob ki az ember, akármennyire is hájas disznó lesz a vásárlás óta. Megnéztem, hogy mekkora, és elröhögtem magam már a gondolatra is, hogy ez rám jött valamikor. Aztán felpróbáltam, begomboltam, belefűztem az övem és abban grasszáltam egész nap.

Erre fut Trychydts — némi stílusbővítéssel

Trychydts ||| 2010., április 17., 6:14 |||
Kategóriák: ,

A legutóbbi alkalom óta növeltem a terhelést, plusz ugye rászoktam arra, hogy ne hazáig fussak, hanem maradjak végig a sportpályán és még tornázzak egy kicsit a gépeken. Ennek megfelelően most sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem a fenntarthatóságra, mint arra, hogy már az elején kifacsarjam magamból az energiát hogy aztán a vége egy élethalálharc legyen önmagammal.

Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.) Battle Without Honor or Humanity Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam.
The Offspring (Ignition) Kick Him When He’s Down Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
The Offspring (Ignition) L.A.P.D. Az egész szám szinte csak ritmus, szóval tartani a tempót pont jó.
The Offspring (The Offspring) Beheaded Itt szoktam elkezdeni elfáradni, úgyhogy ez az abszolút elborult, 200 km/h-s szám elég jól segít.
Faith no More (Angel Dust) Midlife Crisis Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash) What happened to you 2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds) Main Theme from Dark of the Sun Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds) Rabbia e Tarantella Egyrészt állatira kell koncentrálnom, hogy el tudja csípni a futáshoz megfelelő ritmust, másrészt itt már elkezdem felhasználni azt az energiát, amit egészen eddig félretettem.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

« Későbbi bejegyzések ||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site