Elkerített Város

(Folytatom a Baluéknál megtanult, maradandó élményt szerzett játékokból álló sorozatomat.)

Tuti nem így hívják a játékot, de kb. ekkora benyomást tett rám. Álmosító nyári nap volt, kimentem Baluékhoz vendégségbe — a Dunára mentünk fürdeni. Amíg a többiek megérkeztek, játszottunk egy játékot.

Űrhajókból kellett flottákat építeni. Balu elmagyarázta a szabályokat, majd kiosztott nekem pár lapot. Gőzöm nem volt, mit csinálok, de kizárásos alapon kijátszottam azokat a kártyákat, amiket nem tiltottak a szabályok. Balu közölte, hogy fölényes győzelmet arattam.

A csúcson kell abbahagyni.

A Mars terraformálása (avagy egy frusztrált termológus naplója)

Trychydts ||| 2018., március 21., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Nemrég Baluéknál voltam, és igen konstruktívan minden társasjáték-ötletüket megvétóztam annak az egynek a kedvéért, amit kifejezetten szeretek játszani. Igazi álomvendég lehetek. De erről eszembe jutott, hogy nem nagyon írtam még azokról a játékokról, amit velük próbáltam ki, hát kezdjük mondjuk a Mars terraformálásával.

Az atmoszféra a legjobb: az ember remekül át tudja érezni, hogy pénzéhes, profitorientált vállalatok generációkon keresztül ontják a dollármilliárdokat különböző projektekbe, hogy aztán úgy kábé lakhatóvá varázsoljanak egy bolygót. Nem mondom, hogy a játék elsődleges célja a tudományos precizitás, de olyan bődületes ökörségek nem nagyon vannak benne. Az én sekélyes, felszínes, erősen megkopott és elpenészedett természettudományos ismereteimet legalábbis nem zavarta. A bolygót fel kell melegíteni, ki kell építeni valami ökoszisztéma-félét, gondoskodni kell a megfelelően körforgó hidroszféráról — szép kihívások ezek, és igazából a személyes fantáziámat is izgatják. A cégek közötti kompetíciónak leginkább barátságos jellege van, nem arról szó a dolog, hogy mesterséges kénsavfelhőkkel lehet megöntözni a másik nagy nehezen kiépített algatelepeit és a már kiépített városokat sem lehet elárasztani anthraxszal.

Esztétikailag sem sok kifogásom lehet: a kártyák és a tábla szerintem gyönyörűek és abszolút segítik a hangulat elmélyítését. Ráadásul az esztétikum nem megy a praktikum rovására, nincs 53.218 mütyür, amit szét kell pakolni a játékhoz, ráadásul simán lehet játszani egy normál méretű konyhaasztalon, nem kell hozzá külön bútort bérelni.

Nicoline-nal ketten játszottunk egy helyett, az egy körre eső döntések bőven vannak olyan komplexek, hogy az így is szórakoztató legyen, igazából és simán el tudtam képzelni, hogy egy igazgatótanácsi ülésen vitatkozom (bár ha belegondolok, az utolsó ülésen kb. az első igazgatók ük-ük-ük-unokái verhették az asztalt dicső elődeik helyett). Van szerepe a szerencsének, ami egy bolygó terraformálása esetén nem akkora baj, de kellő stratégiai érzékkel jól rá lehet érezni a lehetséges irányokra. Ezek a döntések azonban szerencsére nem olyan bonyolultak, hogy bárkinek is fél óráig kelljen tűnődnie a következő lépésen.

Összességében véve: ez tipikusan egy olyan játék, amit szerintem nagyon élveznék, ha az utolsó kör végeztével lelocsolnánk azt asztalt kerozinnal, majd alácsúsztatnánk néhány karcsú dinamitrudat. De mivel erre nincs mód, a kiderül, hogy miután remekül megtornáztattuk a taktikai érzékünket, összeszámolunk mindenfélét, és mindenki lép még valamennyit az eredményjelző táblán. Van, aki (ugye, Zsó?) kétszer annyit, mint az egész játék alatt összesen. És olyan dolgoknak lesz hirtelen kulcsfontosságú szerepe, amiket az ember korábban nem is értett. Az első körben simán eldobtam a ragadozó állatok kártyámat — aztán kiderült, hogy pár száz évvel később ez még akár jól is jöhetett volna — feltéve, hogy a többiek építenek maguknak állatokat. Mi több: Balu és Zsó is mókolt valamit olyan lapokkal, amelyek saját magukat fejték meg folyamatosan — a pontos mechanizmust nem értettem, de a végén kábé ötezer pluszpontot sepertek be így. Szóval a játék masszívan támogatja a rengeteg gyakorlást, a hosszú távú gondolkodást, a titkos meta-szabályok beható ismeretét, illetve sokszor a durva rizikóvállalást is, amit én annyira nem szeretek — nem utolsósorban azért, mert mondjuk félévente-évente jutok hozzá egy ilyen játékhoz, ha tehát nem érkezek A/1-es lapra nyomtatott, máshonnan letöltött és kinyomtatott stratégiai döntési fával, nem sok esélyem van.

Vezető termológus, azok mondjuk lettünk, szóval ebben a képzeletbeli idősíkban a Nico&Try konszernnek köszönhették az emberek, hogy nem fagynak oda a padokhoz a parkban egy romantikus randi alatt a zord marsi télben.

Nem érdemeltem meg, de azért jól esik

Trychydts ||| 2018., január 10., 23:49 |||
Kategóriák: ,

De jó volt… ténylegesen nevettek azon, amit írtam. Pedig ha valami, hát most aztán tényleg összejött minden.

Egyrészt a szöveg baromira nem akart összeállni. Szájbarágós volt, terjengős, erőltetett és nem is volt elég jól strukturált. Pedig ezúttal full prózában akartam nyomni és úgy vettem észre, ami ilyenkor segít, az a belső struktúra, a mesélés határozott ritmusa. Még a fellépés előtti este is írtam.

Kísérletképpen nem tollal és írógéppel, hanem számítógépen dolgoztam, kedvenc text editoromon. Azt gondoltam, talán majd így többet szerkesztem a szöveget, de végül nem változtattam többet, mint a kézműves módszerekkel szoktam. Ugyanakkor slamet számítógépen írni… hát valahogy nem volt az igazi.

Nem mellesleg lerobbantam, és gyakorolni sem volt eleget időm. Ami azért is ciki, mert Balunak azért mindig elküldöm a szövegemet, amit gyakorlás közben veszek fel — nyilván unatkozik a megszaporodott nyáj mellett, és másra sincs szüksége, mint egy kis extra szerkesztői feladatra. Így viszont kénytelen voltam Nicoline és Édesanyám homlokegyenest ellenkező véleményére hagyatkozni.

A gyakorlás hiánya amúgy nem csak azért kellemetlen, mert nem tudtam felvenni diktafonra egy már lekerekedett változatot, hanem azért is mert így nem gyakoroltam eleget. Például egyszer sem tudtam elmondani a szöveget fejből, pedig nagyon szerettem volna. Papírról olvasni: elég ciki dolog, meg kezem sincs hozzá elég. De amúgy is: a szöveg megírása kb. a negyven százaléka egy slam kidolgozásának, legalább ennyi energia kell az előadásba is. Még mindig meglepődök azon, mennyire más lesz az anyag a végére, mint amikor először olvasom fel, akadozó fahangon szegény kis feleségemnek.

Az egyetlen öröm az ürömben az volt, hogy mivel számítógépen írtam, nem kellett papírokkal bajlódnom: amikor felmásztam a színpadra, csak a telefonom volt a kezemben.

Na ehhez képest valóságos csodának éltem meg, hogy végig mondtam fejből. Természetesebb voltam, mint a gyakorlás közben bármikor, a kifundált poénjaim javarészt ültek, csettingettek is a tekerenytyűsebb részeken — ennyire jól még nem éreztem magam színpadon. És a végén a műsorvezető elmondta a mondatot, amit ki akartam belőle csalogatni. Imádtam a Földalatti Slamet. Ezúttal full közönségszavazás volt, Fiona, akire én is szavaztam, majdnem dobogós lett, aminek plusz örültem.

Most már csak egy baj van: 25-én megint fellépek, a szövegem meg nem áll sehogy…

IV. GDL Slam — december

Trychydts ||| 2017., december 16., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Nem pakoltam a kocsiba ásványvizet. Általában egy Gödöllő-Budapest távot azért még csak kihúzok valahogy víz nélkül, de csak akkor, ha nem beszélek egyfolytában. Márpedig most végig a szövegemet gyakoroltam — tudtam, hogy papír nélkül akarom elmondani, és meg is tanultam kívülről, de az ismétlés azért nem árt. Úgyhogy ezt a két és fél percet elmondtam vagy tízszer, mint egy megakadt hanglemez, egészen addig, amíg kegyetlenül ki nem száradtam. De nagyon nem szívesen gondoltam arra, milyen lehet két sor között másodpercekre lefagyni. Plusz készülődés közben elhatároztam, hogy beleszúrok két sort, még ezt is hozzá kellett esztergálni a már kialakult rutinomhoz.

A IV. GDL Slam a szervezői rendkívül kedves fogadtatásban részesítettek. A gödöllői Trafó Klub pincehelyisége volt a helyszín — ezekben a slamklubokban az a jó, hogy alapvetően mindenhol ugyanúgy néznek ki. Kegyetlenül kényelmetlen műanyag székek, szűk sorokba rendezve, megvilágított színpad, mikrofonokkal. Olyan, mint valami szellemi McDonalds, akárhová mész, mindenütt ugyanazt kapod. Meg kell mondjam, lámpalázasan ennél kevés megnyugtatóbb dolog van. Kerestem magamnak egy helyet, ahonnan könnyű kijárás van a színpadig, aztán vártam.

A Szent Slamtradícióknak megfelelően masszív késéssel indultunk, de ez semmi, hiszen, mint ahogy azt a műsorvezetőktől megtudthattuk, maga a rendezvény kb. egy évet késett. Mit számít akkor az a pár fertályóra. Némi bemelegítés, némi szövegolvasás, meghívott vendég szövege, illetve a közönség bekiabál kilenc szót a tízszavas versenyhez (ismét közte volt a fluxuskondenzátor, ez a bekiabáló közönség igencsak fantáziadús). Open mic, Horváth Kálmán minden létező számban indult aznap este, ebben is. Aki tudja, ki az a Horváth Kálmán, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent és hogy kinek kihívás, aki nem ismeri és szeretné tudni, az inkább hallgassa meg egyszer.

Kezdődik a verseny. Kihúzzák az első versenyzőt. Én vagyok az.

Kisasszézom a színpadra, majd kibűvészkedem a mikrofont az állványból. Legutóbb hatalmas parám volt abból, hogy hallom a saját hangomat, miközben beszélek, most, hogy a fejemben is ott van a szöveg, ez egyáltalán nem zavar. Nem egy világrengető alkotást hoztam — a téma meg a sztori fontos nekem, tudtam, hogy más ezt pengésebben is meg tudná írni, de nem akartam csak ezért visszalépni. Eleve hétfős a mezőny, nem olyan nagy baj az, hogy eljövök és itt vagyok — és amikor meghallom, hogy először csettingetnek nekem, akkor már abszolút nem érzem én sem, hogy ez csak egy formális gyakorlat lenne. A kedvenc poénomra is megkapom ezt a visszajelzést, aztán amikor lemegyek, akkor Bambusz még egy kis személyes sztorit is megoszt a saját életéből a történetemhez kapcsolódóan — nagyon jól és békésen érzem magam. A pontjaim pedig — most pontoznak először életemben — egyáltalán nem rosszak.

Ezek után nagy nyugalommal és derűs lelkesedéssel fogadom a többi versenyzőt. Futó Benedek hat perces improvizációszólója mint hangtapéta tapad fülemre. Nagy Gábor azon kevesek közé tartozik, akik tényleg az előre megadott témában adnak elő. Ritkán tudom igazán átérezni azt a szenvedélyt és érzelmet, amit általában betesz az írásába, de ma este valahogy jobban rá tudok hangolódni és a slusszpoén is jobban ül nálam. A későbbi győztes, Bartos Janka nekem egy kicsit túl formális, de azért játékos és fülbemászó is, amit csinált, méltán nyerte meg a versenyt.

A tízszavast Vörös Emese elég jól ellopta — minden szereplőtől összeszedett legalább egy-egy mondatot, ezt is beletette az előre megadott szavak helyett. Nyert is, de szerintem egész este ő volt toronymagasan a legjobb. Remélem, lesz majd videó, mert ez is egy olyan szöveg volt, ami pont arról szól, amit én leginkább szeretni próbálok a slamben.

Hazafelé úton már nem szomjazom meg.

Megjött az írógépszalagom

Trychydts ||| 2017., december 05., 14:17 |||
Kategóriák:

Pont az általam szeretett dolgok metszéspontjában van, így sokat nézegettem a Freewrite honlapját. Aztán rájöttem, hogy merő parasztvakítás az egész; főleg hogy feleannyiba kerül, mint a laptopom került újonnan. Imádok zavaró tényezőktől mentesen írni, de igazából kb. ugyanott vagyok, ha letöltök egy text editort ingyen (amióta volt Linuxom, a Gnote a kedvencem), és kimaxolom a képernyőt.

Ha pedig ez sem elég, akkor én már maradok a tisztán fizikai eszközöknél — ezekkel még mindig jobban érzem magam, ha nem kifejezetten dolgozni kell. Amióta rám jött a slammelhetnék, ismét rendszeresen töltöm meg platinahegyű, japán töltőtollamat, és ismét szolgálatba helyeztem kb. 80 éves, svájci írógépemet. Majdnem húsz éve használtam utoljára, de most megint lett helye az életemben: a slamet úgyis előadom, tökmindegy, hogy nincs meg a szöveg elektronikus formátumban. A vacak első, második, harmadik, huszonötödik változatot meg sokkal megnyugtatóbb papírgalacsinná gyúrni és bedobni a papírkosárba, mint a delete billenytűt nyomogatni, amíg ki nem serken a vér az ujjamon.

Mielőtt elindultunk Bécsbe, észrevettem, hogy halványodik a szalag. Rég volt már ilyen, kíváncsi voltam, lehet-e még egyáltalán kapni, de simán, nem is lett sokkal drágább. Ma meg is jött az sms, úghogy ma elugrom a Pick-pack pontra, és este átcsavarom a szalagot az írógép saját orsójára. Ugyanis a szalag szélessége már szabvány, de maga az orsó még nem.

Na, ezt csinálják utánam a freewrite-os hipszterek.

November 22-ét nyilván nem úgy fogják nyilvántartani, mint amikor egy új, fényes üstökös jelent meg a magyar slampoetry egén, én azért mégis fantasztikusan éreztem magam, amikor megtapasztalhattam, hogy valami, amit írtam, élőben hangzik el. Ráadásul saját magamtól. Persze úgy, ahogy: nyilván volt bennem egy adag stressz és még életemben nem beszéltem ennyit mikrofonba: végig azzal foglalkoztam, milyen furán szól a hangom. A testbeszédem nyilván elég bizonytalan lett, sokszor az előre eltervezett szüneteknek is lőttek — de mégis elmondtam, amit írtam, azt az egy-két pontot, amit fontosnak tartottam, kimondtam. És megtapsoltak, mert slamszűz voltam.

Elkezdeni felfelé kapaszkodni egy tanulási görbén: egyszerűen nem tudok ebbe beleunni. Dolgozni valamin, ami nem megy, azért, hogy jobban menjek, csak azért, hogy fejlődjek. Abban persze csak bízni tudok, hogy ehhez a közönségnek is lesz elég türelme…

(Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy bár magát a fellépést nem tudom megosztani, a próbafolyamat során készült saját felvételemet csak feltöltöm… )

“Well, I guess you’re gonna have to go wake him up now, won’t you?”

Trychydts ||| 2017., október 11., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Életem legnagyobb szakmai hibája, hogy nem készítettem ötven másolatot a legizgalmasabb szerkesztői feladatról, amiben életemben részem volt. Balu állított be egy harmatgyenge cikkel a rovatához, lapzárta előtt nem sokkal. Nyugodtan leírhatom, hogy rosszabb volt a rossznál, mert Balu amúgy zseniálisan ír és hát nyilván nekem is vannak iszonyú pillanataim. Több, mint neki Én voltam a vezet őszerkesztő, félrehívtam az iroda egyik kevésbé zajos szegletébe (péntek délután még egy merő őrültekháza volt az iroda), és elmagyaráztam neki, hogy ez olyan, mint egy szakállas vicc ezredjére elmesélve. Jól fogadta a kritikát, leült és átírta.

Jobb lett, de nem igazán — ez egy publicisztikai rovat volt és pont az él hiányzott belőle. Szóval bedobtam neki egy ötletet, hogy hogyan lehetne igazán frappánsan, ügyesen, viccesen megoldani ezt a feladatot. Nevetett, de innentől kezdve az én ötletem persze már nem játszott, neki kellett valami hasonlóval előállnia. Rágódott egy darabig a dolgon, mire előállt a harmadik változattal, ami inkább csak spirtituális öröksége volt az első változatnak, de annyira ütött, hogy még most mosolygok, ha eszembe jut.

Persze a pénteki szerkesztés rutinkáoszában nem vetődött fel bennem, milyen jó is lenne ezt elrakni és vicces sztoriként mutogatni később; most már a végső változat sem elérhető a megsemmisített archívumban. Viszont mostanában egyre többször jut eszembe ez a történet.

Három éve biztos járok slampoetryre, elhatároztam, hogy mostantól én is fogok slammelni. De hát ugye ez nem megy az egyik pillanatról a másikra, főleg, ha az ember elég sok emlékezetes szöveget hallgatott már; egyelőre tehát a szenvedésnél és a különböző vázlatok megsemmisítésénél tartok. Szegény Nicoline az, akinek vállalnia kell a tesztközönség szerepét, ami neki azért nem egy egyszerű kihívás. A feleségem ugyanis egy szókimondó személyiség, de nem az a boncolgató alkat. Csak úgy magától, ha a zsigereire hallgatna, három szóban elmondaná, hogy ez elég gyenge, majd elém állítana egy követhetetlen példát, majd felvázolná a saját elméletét arról mi is a jó slam poetry. (Aki még emlékszik: amikor bowlingozni tanított, akkor is folyton arra biztatott, próbáljam eleinte golyó nélkül.) Ehhez képest kell neki konstruktívnak lennie — szerintem semmi nem mutatja jobban, mennyire szeret, hogy tényleg az.

Nekem pedig itt az ideje felébresztenem az utóbbi időben egy pincében szerkesztői rutinomat és önmagam ellen fordítanom.

Jelentem, a bicikliszerelés sem felejtődik el olyan könnyen. Talán azért, mert mivel egy mechanikus szerkezet, ha az ember egyszer megtanulta, hogy működik, akkor onnantól kezdve maga a gép szolgál emlékeztetőül. Simán megcsináltam a nagygenerált, a szerelőládámba bekészített kerékpár kézikönyvet is éppen csak elkezdtem lapozgatni, és már ettől eszembe jutott, hogyan kell használni a láncostort a kazettás racsni leszerelésekor.

Úgy látszik, itt azért az sem árt, ha az ember időként rápihen egy kicsit a dolgokra, mert olyasmi, ami régen borítékolható frusztrációval járt, most percek alatt megoldódott. Például már előre nyüszített a lelkem, amikor kezembe vettem a láncbontót, a láncszabás eddig sose ment simán — most meg némi piszkálás után simán összeraktam a két végét, kicsit igazgattam, megtekertem a kereket és máris képtelenség volt megmondani, hol volt a két vége korábban.

A hátsó váltómnak viszont alighanem annyi — egy menet, ami a bowdenfeszítő csavart tartotta, szerintem bekrepált. Mondjuk ez már benne volt a pakliban, a hátsó váltót még az előző bringámról szereltem át, az meg egy harmincöt éves német gép volt; szóval gondolom, már jócskán itt volt az ideje, hogy továbblépjen a következő életébe: mivel remekül megvoltunk együtt, kívánom neki, hogy lehessen albatrosz vagy Caterpillar márkájú markológép. Amúgy az idejét nem tudom megmondani, mikor váltottam utoljára, a városban konzisztensen single speed üzemmódban szoktam közlekedni, szóval az új váltó beszerzése sem olyan sürgős.

Hogy lássam, tényleg minden rendben van, lementem egy pár körre a sétálóutcába. Fantasztikus volt ismét egy ilyen jó magas bringán ülni, ami pont a jó nyomatékon megy, és alaposan megzsírozott kerekeken gurul. (Persze az a tudat sem semmi, hogy én raktam össze egy üres vázból és részben a régi bringámról leszerelt, részben újonnan vásárolt alkatrészekből.)

Holnap jár le a bérletem, de most egyelőre nem veszek újat.

Hétvége tangóval

Trychydts ||| 2016., november 28., 2:18 |||
Kategóriák: ,

Tangózene szól a fülemben, tangózenére lépkedek az utcán is, tangóval álmodom, ha nem alszom, vasalok, eszem Nicoline kifejezetten a hétvégére tervezett csodamenüjét vagy Lemet olvasok szellemi regenerációképpen, akkor táncolok. Harmadik tangómaraton.

Az első semmi másról nem szólt, mint arról, hogy próbáltam folyamatosan felszínen maradni és non-stop a szinten fölött teljesítve összekaparni magamnak annyi zsetont, amennyivel benne maradhatok a játékban. Idén áprilisban azt vettem észre, hogy a legeslegjobb formám arra már elég, hogy nagyjából biztos lábakon álljak a mezőny utolsó harmadában. Ezen a hétvége viszont nem csak formailag volt olyan, mint egy hosszúra nyúlt milonga. Odamentem, élveztem a táncot és bár nyilván nem táncolt velem mindenki, de azért mindig simán találtam magamnak valakit — és ez alól a csúcsforgalomnak számító szombat este sem volt kivétel. Ismét remek volt nemzetközi közegben próbára tenni magam, nagyon élveztem, hogy a partnereim milyen csodálatos táncosok — igazából a maraton az, ahogy gyakorlatilag mindent be tudok vetni, amit év közben tanultam.

Idén már nem is az volt számomra a próbatétel, hogy hány óra telik el úgy, hogy visszautasítások miatt nem kell leülnöm — sokkal inkább az, hogy képes vagyok-e végig jól érezni magam. Így, bár nettó órákban valószínűleg elég jelentősen elmaradtam az első két maratonos teljesítményemtől, minőségileg szerintem sokkal jobban alakítottam. Többször éreztem már, hogy ezek a nemzetközi rendezvények jelentik a teljesítményemnek a valódi tükröt: és megint úgy érzem, sikerült rengeteget fejlődnöm.

Nem gondoltam volna például, hogy a Kati-féle magánóra-projektnek ekkora nyoma van bennem. Kb. tíz órát dolgoztunk együtt összesen a nyári szünetben; számomra akkor az tűnt az elsődleges előnynek, hogy végre belelátok egy nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező táncosnő agyába (az ő súlycsoportjában játszók ugyanis élesben még nyilván nem táncolnak velem és így legalább lett fogalmam arról, mi ennek az technikai oka). Most viszont, amikor tényleg minden tudásomra szükségem volt, hirtelen elkezdtek nagyon is jól jönni azok a technikai apróságok, amiket átvettünk: pontosabban és stabilabban tudtam táncolni, jobban rá tudtam illeszteni a lépéseket a zenére — csupa olyasmi, ami egy ilyen mezőnyben már sokkal többet számít. De persze legalább ennyire hálás voltam Andrásnak, Andinak, akiktől minden héten felcsipegetek valamilyen szuper kombinációt vagy egyéb apróságot és persze Gabinak, akivel be tudom ki tudom elemezni és be tudom gyakorolni, amit mindenki mástól tanultam. Viszonylag sokáig tartott, amíg kialakítottam a rendszert, amiben a leggyorsabban tudom felszívni a tánctudást, de az a rendszer most már kb. másfél éve működik egészen megbízhatóan.

Általában csak egy maratonon vagy egy nemzetközi fesztiválon tudom megélni azt, hogy a tangó lényegileg tényleg milyen kevéssé szól a figurákról. Sok követő olyan szoros kontaktot alakít ki már az első lépés előtt, amit egyszerűen nincs kedvem megszakítani egy figuráért — a táncélményt pont az adja, hogy milyen harmonikusan és pontosan vagyunk képesek (viszonylag egyszerű lépésekkel) értelmezni a zenét.

Most is simogatják a lelkemet az ölelések a cortina alatt, a bátorító szorítások a karomon, az örömteli mosolyok, a thank you-k, a vielen Dank-ok és a grazie-k. S.-sel viszont, akivel háromszor vagy négyszer akadtam össze, egyenesen olyan a tánc, mint egy endorfininjekció: tökéletesen simulnak egymásba a lépéseink, minden végpózunk sikerül és olyan kombinációkat rakok össze a helyszínen, amiket eddig még csak nem is láttam. Amikor elválunk, könnyű vagyok és elszánt, úgy érzem, el tudnék táncolni a Holdig. Ő az egyetlen amúgy, akitől személyesen is búcsút vettem: lehet, hogy tavasszal megint jönnek a férjével a Primavera maratonra — talán akkor összefutunk.

Külföldi DJ-kre is nagyon szeretek táncolni — persze a Magyarországon tevékenykedők között is megvannak a kedvenceim, de soha nem győzök ámulni azon, mennyire más tandákat rak össze valaki ugyanazokból a több évtizedes klasszikusokból, aki Szerbiában, Ausztriában vagy Luxemburgban tevékenykedik.

Maratonokra külön ütemtervet dolgoztam ki magamnak. Egy budapesti milongán ezzel nem kell túl sokat szöszölnöm: megérkezem, átveszem a tangócipőmet, aztán két/három/öt óra múlva leülök és visszaveszem az utcai cipőmet, majd hazamegyek. A rekordom hét óra egyfolytában — ezzel csak az a baj, hogy egy maratonon másnap is van nap, amikor ugyanúgy villantani kell. Úgyhogy az a szabály, hogy ha két milonga tanda között nem ültem le (laikusoknak: kb. óránként egyszer), akkor a milonga tandát kell végigülnöm. Persze mennyiségileg így is többet táncolok, mint az átlag, de legalább van remény arra, hogy félúton nem omlok össze teljesen. Vasárnap délután négykor így is bedobtam a törölközőt, azt pedig már jó előre elhatároztam, hogy az este nyolckor kezdődő afterparty-n nem fogok részt venni.

Enyhén berúgva vonszolom be magam a villamosmegállóba, ahol, nyilván még az automatizmusok hatása alatt egy vadidegen lány tekintetét keresem, hogy felkérjem táncolni. Szerencsére sikerül kapcsolnom, mielőtt hülyét csinálnék magamból.

A győzelem édes íze

Trychydts ||| 2016., április 20., 0:29 |||
Kategóriák: ,

Nem is tudom, hanyadszorra ölelnek már meg a cortina első hangjaira, miután véget ért a tánc — rendszerint egy thank you is jár vele. Orosz, spanyol, francia, brit, szerb akcentussal vagy az osztrákok és a németek számomra tankönyvinek ható angolságával köszönik meg nekem a táncot, mondják, hogy jó vezető vagyok. Nagyon örülök a sok pozitív visszajelzésnek, leginkább azért, mert így egyszer csak értelmet nyer az a rengeteg munka, ami idáig elhozott. Bizonyos értelemben semmi máson nem dolgoztam az elmúlt két évben, mint jól szerepeljek ezen a nyolcvan-kilencven tandán.

Kontrolláltabb (és remélem, kényelmesebb) lett a sétám, stabilabbak a fordulásaim, simábbak a giroim, könnyebben el tudom kapni a követők lábát egy barridához; jobban érzem a zenét, képes vagyok tempót, lépéshosszt váltani egy szám közben; ki tudom használni a helyet, ha van, és szinte egy helyben is el tudom szórakoztatni a partneremet, ha nincs. Ezen felül is kihasználom persze az összes trükköt, cselt és manővert, amit valaha is összeszedtem, magamban néha név szerint is hálát rebegve egy-egy tanáromnak.

Az első tizenkét óra (péntek este és a szombat délután) tökéletes flow-élmény; nincsenek még itt azok a veterán táncosok, akik majd lejjebb szorítanak a tangós táplálékláncban. Azok kivételével, akik elhatározták, hogy eleve csak a legjobbakkal fognak táncolni, mindenki szívesen eljön velem. Többször is, ami talán a legfontosabb visszajelzés a tangóban: ha valaki úgy mond neked igent, hogy már tudja, mire számíthat.

Olyan egy ilyen maraton, mint egy kaszinó: bemész, váltasz pár zsetont, ha jól játszol és szerencséd van, nyersz és van mivel játszanod; ha rosszul játszol, feleslegesen rizikózol, mehetsz haza vagy üldögélhetsz és nézheted a többieket. Tavaly csak lassan-lassan tudtam magam felküzdeni oda, hogy mindig legyen kivel táncolnom; most mintha csupa ászt osztanának nekem, még főműsoridőben is mindig simán van valaki, aki első pillantásra mosolyog és bólint nekem.

A végére persze elfáradtam, még ha nem is érzem azt a totális szellemi lepusztultságot, mint mint legutóbb. Elhasználtam az összes trükköt, fortélyt, cseles húzást és rafinériát, amit az elmúlt hónapokban felszedtem; eddig még soha nem örültem annyira, hogy becsatlakoztam a Bem rakparti őrületbe, mint eddig; de hálás lehetek mindenkinek, aki tanított. Most is tudom, merre van az előre, hová kell a prioritásaimat raknom, hogy a következő kihívás még jobb legyen.

Kedden a modern milongán azért nagyon jó végre Terivel is táncolni egyet.

Az első flasmobomon még elég zsenge voltam tangósnak, a felkészülés pedig az egyik legbrutálisabb erőfeszítés volt, amit tangó-ügyben valaha is kellett volna tennem. Talán nem is véletlen, hogy sokan így sem tudták betanulni — mellesleg akkor tettem fogadalmat, hogy koreográfiát még egyszer az életben nem tanulok be. Viszont amit már akkor is élveztem, hogy részese lehetek annak, hogy megmutatjuk, mi is az a tangó, azon belül én pedig azt mutathatom be, hogy mit is jelent nekem.

Ezúttal a Tango Factory volt a szervező — mintaszerű munkát végeztek, tökéletes volt a flashmob-feeling, kiválóan volt koordinálva minden. Négy állomást táncoltunk végig: az Erzsébet-téri gödör tökéletes kezdés volt, az Egyetem tér pedig nekem már csak szentimentális okok miatt is közel állt a szívemhez. Ráadásul a véletlen is a kezünkre játszott — félhomályban kezdtünk el táncolni, aztán egyszer csak felgyulladtak az utcai lámpák — mintha kifejezetten a mi kedvünkért történt volna.

A partnerem Teri volt — szerintem nem olyan régen akadtunk össze az egyik Pozőr Praktikán, azóta is elég gyakran keresem a tekintetét, ha ott van a milongákon. Utcán táncoláshoz olyan partner kell, akiben száz százalékban megbízik az ember — biztos, hogy fogsz rontani, biztos, hogy a talaj is megtréfál legalább egyszer, szép esély van arra, hogy pont a kritikus pillanatban fogod elfelejteni a legjobb figuráidat. Ilyenkor nem árt valaki, aki minden nehézség dacára is képes rád mosolyogni, nem utolsósorban pedig figyel rád — amikor ennyire nyilvánosan, nappali világosságban tolod a tangót, nem igazán hiányzik, hogy valaki megpróbálja kitalálni, mit is akarok vezetni.

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10209015469812249&set=pcb.216837642022373&type=3&theater

(A természetes partnerem persze Nicoline lenne — az az eset forog most fenn, hogy az időjárás miatt eltolt eredeti időpont semmiképpen, a mai pedig nagy valószínűséggel nem lett volna jó neki. Kár, pedig vele is szívesen parádéztam volna.)

A legjobb persze az egy flashmobon, amikor olyan szám szólal meg, amit az ember imád, és mindig is hozzátartozott nem is annyira titkos vágyai közé, hogy egyszer nyilvánosan is megmutathassa, mit gondol róla. Most mind nuevo, mind a klasszikus vals oldalon volt egy-egy ilyen lehetőség, ami ráadásul úgy is sikerült, ahogy azt elvártam magamtól. De több olyan szám is volt, amit nagyon élveztem, pedig most hallottam életemben először — a tangó életérzéshez nyilván az is hozzátartozik, hogy az ember ezekre is megmutatja, mit tud.

Az Egyetem téren a második számra, mintegy varázsütésre gyullad fel a közvilágítás. Mintha a kedvünkért kattintotta volna fel egy filmbeli zord karbantartó az egyetem épületében, hogy aztán furcsa félmosollyal, magában morogva nézzen minket egy felső emeleti ablakból.

Jack and Jill tangóverseny, 2015

Trychydts ||| 2015., december 30., 0:35 |||
Kategóriák: ,

A harmadik szám után valami mérhetetlen megkönnyebbüléssel, zennel és boldogsággal eltelve néztem körül. Úgy érzetem magam, mint egymillió dollár. Azzal az elhatározással jöttem el a 2015-ös Jack and Jill tangóversenyre, hogy tévesztés, rángatás, zavaróan sok ismétlés nélkül fogom végigtáncolni mind a három számot, úgy, hogy közben a partnereimnek is megadom a lehetőséget az érvényesülésre. Gabival hónapok óta készültünk erre a napra, ismeretlen számokra táncoltam, kifejezetten fókuszáltunk a változatosságra és a vezetési technikákra — nem gondoltam, hogy döntős leszek, nem is lettem, de azt sem éreztem, hogy nem lennék odavaló. Így kevesebb, mint két évvel lábamban azt gondolom, ennyi volt a maximum.

Minden benne volt ebben a versenyben, amit imádok a tangóban. A szavak nélküli párbeszéd varázslata, a zene közös, csak a szám idejéig létező műalkotással formálása, a másikra való odafigyelés lehetősége, az alkalom, hogy megmutathassam magam valaki másnak, nagyon intim módon és egy másik szinten mégis biztonságos távolságot tartva. Három számot táncoltam összesen, mégis majdnem mindent bele tudtam tenni, amit az elmúlt egy évben tanultam: Fausto zseniális vezetési technikáját az El Sabor fesztiválról, a Tango y Almában tanult egyszerű de mégis nagyon elegáns mozdulatokat és persze azt a rengeteg technikai apróságot, amit Gabitól szedtem össze. Tudtam valsot táncolni nagyon közeli tartásban, tudtam érdemben is interpretálni a gyors, pattogós éneket közben, tudtam díszítéseket vezetni, stabil tudtam maradni gancho közben és nem engedtem el a giróimat: csupa olyasmi, ami tavasszal-nyáron még csak az elsajátítani való listáján szerepelt. (Ettől persze most hosszabb a listám, mint valaha.)

Amikor hazaértem, abszolút úgy éreztem magam, mint a maratonom után: nem is annyira az volt a fontos, hogy menjek valahová táncolni, inkább azt éreztem, hogy megint megvan a cél, megvannak azok a dolgok, amikben fejlődni akarok, amin a következő kihívás előtt dolgoznom kell. Jó látni, hogy tényleg fejlődök, hogy nem csak azért örülhetek annak, hogy mellém sorsolnak egy olyan követőt, aki milongán minden egyes alkalommal visszautasított eddig, mert így végre táncolhatok egy kicsit vele is, hanem mert így megmutathatom, hogy nem az vagyok, akinek gondol és tudok neki is kellemes perceket okozni. (Amúgy a verseny mellett folyó milongán egy lány meg is jegyezte: sokkal jobb vagyok, mint ahogy emlékszik rám.)

A milongába amúgy, két hónap kihagyás után Nicoline is beszállt; úgy látszik, imponált neki, hogy egy győztessel táncolhat (mert annak ellenére annak éreztem magam, hogy nem kerültem be az első négybe), mert a fenomenális formáját hozta ő is.

Kicsit persze sajnálom, hogy a januárt új munkahelyen kezdem, így a tangótanulás az év első heteiben, a biztonság kedvéért kicsit háttérbe szorul majd. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ez az élmény még a márciusi maratonomig is simán kitart majd, így motivációból biztos nem lesz hiány a folytatáshoz, ha már tudni fogom, hol áll a fejem.

Kilométerek szűk cipőben

Trychydts ||| 2015., július 05., 15:38 |||
Kategóriák: ,

Nicoline már az elején hangoztatta, hogy tangó maratonra jelentkezni messze korai a részemről; legszigorúbb tanárom arra figyelmeztetett, ne számítsak arra, hogy majd végigtáncolom a hétvégét. Én meg persze belevágtam, ahogy ilyenkor szoktam; ha már egyszer elszántam magam, nehéz megállítani.

18 órán ott voltam az elméletileg lehetséges 33-ból; az after- és a beforeparty-t kihagytam. Összesen 3 tanda volt, ahol azért kellett ülnöm, mert nem jött el velem senki sem táncolni; ez az arány sokkal-sokkal jobb, mint ami egyes budapesti milongákon megadatik velem. Nem tekintem hát kudarcnak a dolgot; nagyon jól éreztem magam, nagyon sokat tanultam magamról; érdekes táncosokat ismerhettem meg és szuper DJ-k alatt táncolhattam. Ugyanakkor azoknak is igazuk volt, akik azt gondolták, ez még nem az én ligám.

Már többször írtam róla, hogy a tangós közösségeknek elég brutális hierarchiája van. Ahhoz, hogy valaki elmenjen az emberrel táncolni, nagyon sok feltételnek teljesülnie kell; számít az ismertség, a közösségbe való beágyazottság és persze (illetve különösen akkor, ha ezek hiányoznak), a tánctudás. Utóbbi ügyében én nem állok rosszul ahhoz a 15 hónaphoz képest, ami a hátam mögött van, de azért még nyilván nagyon sokan vannak előttem. A maraton annyival volt szerencsésebb hely, mint a milongák, ahová rendszeresen járok, hogy (mint a külföldiek általában) többen voltak hajlandóak esélyt adni nekem; ugyanakkor viszont a táncosok színvonala és az elvárás is sokkal nagyobb volt. Persze voltak, akik azért jöttek, hogy a legjobbakkal táncoljanak és ebbe a körbe én még nyilván nem tartozom bele; voltak olyanok is, akik eljöttek velem — egyszer, de másodszor már nem. És persze voltak azok, akikkel kisebb-nagyobb időközönként táncolgattunk. Persze ezek többsége is jobb volt nálam; ugyanakkor olyan szinten már tudok táncolni, hogy az elég kellemes legyen, feltéve, hogy a partner is hajlandó alkalmazkodni.

Nyilván lesz, amikor majd a szép emlékek élnek bennem elsősorban, mert kaptam egy csomó pozitív visszajelzést, mosolyt, ölelést, ami mind nagyon jól esett. Kata pont most kérdezte meg tőlem, tulajdonképpen miért tangózom — ha a legfilozofikusabb választ nézzük, akkor azért, mert mérhetetlenül élvezem az érzést, hogy négyszer/háromszor három percre összefoghatok valakivel, ebben az időszakban létrehozunk valamilyen közöset és kreatívat, tulajdonképpen egy történetet adunk elő egy zenés performansz keretében, hogy aztán az egész elillanjon, ha vége van. Legközelebb persze kezdi az ember elölről és ahogy fejlődik az ember, úgy lesznek ezek a történetek egyre szebbek és kifinomultabbak. Egy ennyire nemzetközi közegben táncolni (táncoltam együtt grúz, litván, orosz, cseh, német, osztrák, norvég, angol, ausztrál, olasz és japán hölgyekkel is), mert ott ez a fajta együttműködés még színesebb és érdekesebb. Bár egészen jól tudok angolul, mégsem hiszem, hogy tudnék olyan finom és érzelemgazdag dolgot létrehozni papíron vagy egy beszélgetésben egy ismeretlen külföldivel, mint egy jól sikerült tanda. És most elég sok nagyon szép pillanatom volt.

Egyelőre azonban leginkább csak azt érzem, mennyire fáradt vagyok. Bár a legtöbb tánchoz sikerült partnert találnom, azért az egy elég stresszes, sok koncentrációt és kudarctűrő képességet igénylő dolog volt; és egy táncban sem tudtam igazán lelazulni, mert tudtam, hogy azon múlik, lesz-e következő, hogy ez a mostani hogyan sikerül. Itthon azért már vannak olyan emberek, akikkel már elég jól összecsiszolódtunk ahhoz, hogy pontosan tudjam: nem lesz és nem is lehet gond. És a sok-sok óra folyamatos koncentráció azért elég sokat kivett belőle.

A dolog másik jó oldala viszont az, hogy egy ilyen kihívás valóban megméri az embert. Pontosan tudom, miben és hogyan szeretnék fejlődni, és azt is látom, hová szeretnék eljutni a következő lépcsőben.

Lt. Aldo Raine: You know how you get to Carnegie Hall, don’t ya? Practice.

(Inglourious Basterds)

 

Keddenként tangó technikára járok Tiháékhoz. Utána merő zen vagyok, békében a világgal és egy fokkal jobb viszonyban a saját testemmel. Amióta ide járok, alig fárad a lábam tánc közben, oda terhelek, ahová kell és egyre inkább értem, mit csinálok. Imádom a technikaórákat. Ilyenkor elemeire szedjük szét a tangót; nem figurák után rohanunk, csak mozdulatokat tökéletesítünk. Mégis jobb lesz tőle minden.

Az egyik leggyakoribb vezényszó a zummm. Sok kulcsmozdulat van, amit nem megcsinálni kell, csak zummm, hagyni, hogy megtörténjen. Dolgozni nem ezen kell, hanem az előkészítésen; ha az megvan, már nem lehet elrontani.

Tiha és Kati pedig remek tanárok, akik mindenkire egyesével figyelnek, mindenkinek személyre szabott tanácsokat adnak, és még olyan részletekre is van szemük, hogy cserélgessék a sorokat, hogy mindenki szem elé kerüljön.

És olyan gyönyörűen csinálják a legegyszerűbb lépéseket is, hogy az már önmagában kedvet csinál minden gyakorlathoz.

Egy tökéletes milonga

Trychydts ||| 2015., február 12., 1:40 |||
Kategóriák: ,

Most már jó ideje, hogy nem úgy tekintek a milongákra, mint régebben. Az izgalom nem múlt el, most is, ha elkezdek egy táncot, van bennem egy adag stressz — még azokkal szemben is, akiket már jól ismerek. Ahogy a Pókembertől tudjuk, a nagy hatalom nagy felelősséggel jár, és hogy négy szám alatt el tudok mondani egy történetet szavak nélkül, egy olyan varázslat, amivel még mindig nem tudok betelni. De azt valahogy már nem esik nehezemre elhinni, hogy ha elmegyek egy milongára, akár egyedül is, akkor elég sokat fogok tudni táncolni — most már elég sokan hajlandóak eljönni velem. Most is vannak persze, akiknek éppen a feketelistáján tartózkodom egy-egy balul sikerült tanda következményeképpen, vannak, akik ránézésre látják, hogy nem vagyok nekik elég magas szinten, és van egy (most már viszonylag vékony) réteg, akiket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kérek fel — ők a tanáraim, a hivatásosok vagy akik csak olyan magas szinten táncolnak, hogy úgy érzem, egyelőre nem lennénk egy súlycsoportban. De vannak olyanok is, akik már ismerősként köszöntenek és szívesen beillesztenek az estéjükbe, ha épp arra járok.

Múlt héten a vasárnapi milonga egy alkalom erejéig visszatért az Urániába, kértem számot is és már az elején ott voltam. Akkor még nem tudtam, de ez az igazán tökéletes esték egyike volt. Leginkább azért, mert most éltem meg először, hogy képes vagyok egy teljes estét végigtáncolni csak ismerősökkel, úgy, hogy szinte csak akkor ülök, amikor szeretnék — és még az utolsó tandára is jut nekem valaki. Ez utóbbi különösen trükkös dolog; ilyenkor már nagyon kevesen vannak csak, párt találni is nehezebb tehát, de hát ilyenkor van a La Cumparsita, ami már csak szimbolikus ereje miatt is nagyon fontos nekem és valahogy nagyon jó érzés a milonga végén befejezni az estét, nem csak hazamenni, amikor mások táncolnak. (Az egyetlen kivétel, amikor olyan táncot kapok valakitől, aminek az utánérzését inkább megőrizném magamnak az est hátralevő részére.)

Szóval mindig volt, aki szívesen táncol velem, ráadásul még én is formában voltam — előfordul, hogy nagyon szeretnék valakivel összekerülni, aztán, amikor sikerül, persze jól elrontom a legdrámaibb pillanatokat. De most abszolút nem ez történt, kábé a maximumot nyújtottam, ami bennem van. Két különösen fontos tandám is volt pedig, de mind a kettő hibátlanul sikerült.

Ezzel a számmal még Csontos Kata ismertetett meg bennünket, amikor a tangó zeneiségével foglalkoztunk; sokkal később hallottam élőben is milongán. Most pedig ezt kértem — magamban pedig már azt is elképzeltem, kivel szeretném ezt eltáncolni.

Sikerült is elcsípnem az illetőt, utána pedig sikerült tök jól ráhangolódnom a zenére és visszaadnom, ami nekem ezzel kapcsolatban a fejemben van. Technikailag nem annyira egyszerű ez azért, elsősorban azért, mert tényleg van egy nagyon erős ritmikája, és a tánc akkor működik a legjobban, ha az embernek sikerül olyan lépéseket választania, amik illeszkednek ehhez a belső játékhoz.

A másik fontos tandám Eszter tangós-születésnapi ajándéka volt. Korábban már táncoltunk vals tandát, ezért most is itt váltottam be a kuponomat. Sajnos fogalmam sincs, mire táncoltunk, pedig ha a DJ-t kéri fel az ember, eléggé adottak a feltételek ahhoz, hogy az ember rákérdezzen — az elején azonban még a technikára koncentráltam, a végére pedig annyira felszabadultam, hogy ez nem is tűnt olyan lényegesnek. Imádom a valsot (ez tulajdonképpen a tangós keringő, rengeteg forgással, amit rendszerint szünetek nélkül, egy folyamatos flowban a legjobb táncolni), de most különösen lendületes táncok szóltak. Szerencsére nagyon jó táncossal a bonyolultabb dolgokat is könnyű megmondani, és miután minden időzítésem sikerült, egyszer csak vége lett a tandának és megöleltek a teljesítményemért.

Bár elsősorban ezekkel a táncokkal akartam bizonyítani magamnak, boldog voltam, hogy a többi is elég jól sikerült; ott volt szinte mindenki, akivel mostanában a legszívesebben alkotok párt és mindenkivel volt egy-két nagyon jó pillanatom. A La Cumparsita pedig ezúttal maga volt a színtiszta zen.

I have been dancing tango for a year. A lucky coincidence that the beginning of my very first tango lesson has been documented: Gaspar Laszlo and Katalin Csontos demonstrated what tango is like. Then we started to walk around in pairs with our palms touched together; myself with Zsófia Dániel.

It has been one huge adventure — it is hard to think into everything that happened and how much I could develop in this 365 days. I attended a lot of lessons and workshops, I was on 3 tango weekends, on one tango festival and on one tango flashmob, besides of many, many milongas.

It is impossible to enumerate everybody who helped along the way, so let me just thank to those who did the most for me.

Laszlo Gaspar and Katalin Csontos I have already mentioned: they were the ones starting me on that journey and this is something I will never forget. Rápolthy Gabriella is also a wonderful teacher who I could wholeheartedly recommend to everybody. She took a huge role in refining my leading skills, teaching simple yet effective moves and patiently advising me on every tango-related topic. Endre Szeghalmi and Mária Glotz also improved a lot on our technique with Zsófi, and they were there for me on a November weekend when I was just about to give up and gave me a fresh start on a wonderful set of milongas, lessons and tango cafes. Marta Bucsi inspired and lectured me on how to move forward all the time.

My favorite dj, Kárász Eszter put together countless wonderful tandas for us; Katalin Czidor also gave me one magical experience when I left many boundaries behind during a single Sunday night.

I have danced with many wonderful partners, but I definitely owe a special thank you to some of them. First and foremost to my love and regular partner Zsófia Dániel, who supported me all along. Borók Zsuzsa was one of the first followers who agreed to dance with me on a milonga in September and she never stops charming and inspiring me ever since. Since I met Kata Jezsó with her lively, fun-loving and fun-inspiring stlye, milongas she attends becomes a very special experience to me. The charmingly unpredictableMirela Pascaru never lets me forget the importance of paying close attention and to expect (and appreciate) surprises all the time. The balanced, punctually and attentively dancing Ramona Kyoko Wentworth always teaches me a bit more on how to stay focused and tuned to each other.

I hope to stay around for a very long time.

(Másolva a Facebookról.)

Nem kell jó embernek lennünk, hogy kis helyen is elférjünk

Trychydts ||| 2014., október 13., 21:53 |||
Kategóriák: ,

“Amikor végre eljött a reggeli ideje, az soha nem volt elég. Ha kért még, felszólították, kérje ékes görög nyelven; majd azt válaszolták neki, ugyancsak ékes görög nyelven, hogy egészségesebb, ha keveset eszik az ember reggelire.”

— Mary Renault, Fire from Heaven (saját fordítás)

Táncoljunk 60×60 centin; legyen benne ocho, ocho milonguero, moulinette és oldallépés egymás körül. András és Zsóka helyes kis csíkokat is ragasztottak a padlóra, hogy minél egyértelműbb legyen a feladat, sőt, aztán székekkel is körbepakolnak bennünket.

A hajmeresztő, hogy a feladat nem lehetetlen. Amikor ránéztem a kijelölt területre, az első gondolatom persze az volt, hogy bocs, de én eleve nagyobb vagyok, mint 60×60 centi; aztán veszünk egy nagy levegőt és mégis megpróbáljuk. Kiderül, a workshop első másfél órájában tényleg erre a feladatra készített fel bennünket Zsóka és András, de akkor még valahogy azt gondoltam, hogy ez egy amolyan szürreális túlzás csupán, amit nem kell túlságosan komolyan venni. (És akkor még hátra volt az, amikor zsebkendővel a lábunk között kellett táncolni.)

Olyasmi ez, amit akár az orvos is felírhatott volna nekem: geometriailag tökéletes kockafejem van, jobban szeretem, ha egy rendezvényen mindenki szabályokhoz igazodik, mintha megy a saját erőszakos feje után és küzd minden talpalatnyi parkettért az utolsó csepp véréig. Arról már nem is beszélve, hogy mostanában nem is egy olyan milongán voltam, ahol már egy talpalatnyi saját hely is luxusnak számít. A partneremet is jobban szeretem biztonságban tudni, mint folyamatosan kockáztatni a testi épségét az állandó tülekedésben. Már régóta gondoltam, jó lenne megtanulni, mi is a teendő ilyen helyzetben — aztán teljesen véletlenül szembe jött ez a lehetőség. Még szerencse, hogy szombat kora reggel felkeltem egy kicsit fórumozgatni; gyors, határozott mozdulatokkal átszabjuk a napunkat, így egykor csatlakozni tudtunk az érdeklődő sokadalomhoz (rajtunk kívül még egy pár volt jelen). Talán egy kicsit kevésbé diszkrét marketing nem ártott volna.

Aki nem volt ott, sajnálhatja, mert rafináltan van felépítve a workshop nagyon. Bevezetésképpen egy aprócska (akkor még a 2.5×2.5 méter aprócskának tűnik) kis karámban kell táncolnia minden résztvevőnek egyszerre, közben Andrásék alakítják az önző, furakodó táncospárost. Utána kezdjük el csak megtanulni, hogyan intézzünk mindent szorosan magunk körül, hogyan adjak utat a határozott elfordulással magam mellett egy új irányhoz, hogyan irányítsak lépés helyett csak felsőtesttel. Ez egy hatalmas paradigmaváltás: amikor az ember megtanul tangózni, leginkább a hétmérföldes lépésekhez van hozzászokva, legszívesebben, folyamatosan, lendületesen haladna minden figura után. Na, erre nincs tér abszolút egy ilyen zsúfolt milongán, a folyamatos táncélményhez így mindenféle piszkos trükköket kell bevetni, amiket apránként meg is tanulgatunk: ha nem is tökéletesen, de azért később is használhatóan. A vége felé, a ragasztószalagos-zsebkendős gyakorlat után visszaterelnek minket a karámba, ahol először bénáztunk, és lám, van helyünk bőven, éppen csak pánikrohamot nem kapunk az agorafóbiától.

A workshopnak még a milonga etikett cizellálása képezi szerves részét: akkor már amúgy is elég volt a kihívásokból, jó ezeket átvenni olyasvalakiktől, akik rendszeresen boldogulnak mondjuk egy tangó maratonon is — nekem ez még évekre van, de jó látni, merre van az előre.

A slusszpoén persze mégis az, amikor este beszorulok az Urániában és faarccal, lépés nélkül levezetek egy ochot magam mellett.

Védett: “I have nothing to offer but blood, toil, tears, and sweat.”

Trychydts ||| 2014., október 13., 12:14 ||| A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.
Kategóriák: ,

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Valaki csavarozza le a lábam, legyen szíves

Trychydts ||| 2014., október 09., 21:29 |||
Kategóriák: ,

“– Bármikor felkérhetsz, nem foglak visszautasítani.”

Számomra ezzel az ígérettel (amit nem Nicoline-tól kaptam) ért az abszolút csúcsára az Októberpest Tangofest, vasárnap este az Urániában. Csütörtök este, amikor lefelé ballagtam a Műcsarnok kávézójába szervezett milongára, még álmodni sem mertem volna ekkora elismerésről.

Huszonhárom tandát táncoltam végig Nicoline nélkül — összesen talán kétszer vagy háromszor éreztem, hogy kifejezetten próbára teszem a partnerem türelmét. Igyekeztem elég hamar, még az első tánc előtt definiálni magam, mint nyolc hónapja tanuló kezdőt, utána viszont már egyszerűen csak próbáltam a legjobbat adni magamból és nem mentegetőzni. Ez a taktika elég jól bevált: sokszor összejött a megfelelő összhang és engem sem nyomasztott, hogy a másik esetleg többet várna tőlem, mint amit nyújtani tudok.

Elképesztően jó érzés, amikor egy viszonylagos idegen követ engem, és azt lépi, amit én — anélkül, hogy (amivel nagyon kezdő koromban próbálkoztam) komolyabban rángatnám. Egyre inkább felsőtesttel irányítok; néhányan még azt is megjegyezték, hogy kellemes engem követni. Egy milonga tanda volt csak, amikor kifejezetten a másik tudására és tapasztalatára kellett támaszkodnom. Ennél még egy fokkal kínosabb volt, amikor egy másvalaki inkább csak levizsgáztatott majd beírt egy hármast. Egyszer pedig, hogy is fogalmazzam finoman, letáncoltak a sárga földig. Minden figurán volt három díszítés, egy idő után már felfogni sem nagyon tudtam, mit csinál a partnerem, mikor, miért és merre fordulunk, csak sétálgattam mellette és arra gondoltam, talán a Tündérkirálynő táncolhat így egy elefánttal. Ennek a szereposztásnak megfelelően minden szám után rám is mosolygott, miközben én az egyensúlyomat keresgéltem a lábaimon.

Összességében véve mégis az ismerkedést és a kapcsolatépítést élveztem a legjobban ezen a hétvégén. Volt aki másodszorra, harmadszorra vagy negyedszerre is eljött velem — pedig ilyenkor már nem voltam ismeretlen, tudatosan mondtak nekem igent. Az egyik partnerem a tánc után még tanított is egy apróságot — ez már egy informális és bizalomteli lépésnek számít egy milongán.

Három volt tanárom is felkért. Elég sok kellene ahhoz, hogy a saját tanáraimmal kezdeményezzek táncot; tisztában vagyok a kettőnk közötti különbséggel, ráadásul tudom, hogy az összes gyenge pontomat ismerik vagy ismerhetik.

Pirity Andinak a nyári táborban voltam a kezei alatt, most a Műcsarnokban szólított meg hátulról, amikor éppen a szemkontaktust keresgéltem valakivel a következő körre. Kedden, az élmény-leülepítő órámon Gabriella elmagyarázta nekem, amit persze magamtól is sejtettem: iszonyúan kell figyelnie egy haladó táncosnak egy kezdőre ahhoz, hogy azt tudja vele éreztetni, amit Andi velem. Úgy viselkedett, mintha élete táncát táncolná, minden simán ment, minden mozdulatomnak ott volt a tükörképe és ő mosolygott, nevetett és dicsért végig.

Kata az első tanárnőm volt, azóta is mind közül ő a leginkább tanárszerű; fegyelmezett, konkrét és a direkt kritika következetes híve. A Hölgyválaszban kért fel. Nagyon egyedi stílusa van, még a mostani tanárom, Gabriella táncol hozzá hasonlóan. Amikor megöleljük egymást, általában minden nőnél érezhető egy határozott, egyértelmű jelenlét előttem, amelyikkel jobb esetben együtt mozgok, rosszabb esetben belegázolok kissé. Kata ezzel szemben csak egy gondolatnyi érintés a karomon; ott van, de csak alig érezhetően. A tánc jutalma itt nem az, ha érzem, hogy a másik is ugyanazt mozdulja, amit én, hanem ha ez a nagyon finom kapcsolat marad fenn végig.

Bár tudtam, hogy most csak táncolunk, kicsit mégis olyan volt, mintha szigorlatoznék — nem volt még olyan messze az idő, amikor Kata sétált körbe-körbe a tánciskolában, miközben mi küszködtünk az éppen aktuális feladattal, és lélegzet-visszafojtva vártam, mond-e valamit, amikor hozzám ér a sorban. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) majdnem mindent kihozott belőlem, amit megtanultam, még egy sacadát is csináltam, ami nekem az első alkalom volt Nicoline nélkül, nem kontrollált környezetben. “Köszönöm szépen, fogok máskor is”  — köszönt el. (Átmentem.)

Mártáról már írtam nem olyan régen — csütörtökön elvitt egy milonga tandára, illetve volt egy szerencsekártyám még korábbról, azt egy klasszikus tangóra használtam fel. Ő amúgy mindig és mindenütt ott volt, iszonyú sok munkája volt ebben is — hálásak lehetünk neki megint.

Érdekes élmény látni, hogyan változik az ember árfolyama egy-egy milongán az idő előrehaladtával. Az elején még csak elkeltem valahogy; éjfél után, amikor már sok kedvelt és gyakorlott táncos ott volt, már az sem jött el velem, aki ült, de az sem, akit már több tánc óta nem kért fel senki — a kivétel csak az volt, ha kifogtam valakit, akinél már bizonyítottam korábban. De ha elmentem egy tanárral táncolni, az olyan volt, mintha feltettek volna a térképre (vagy az én önbizalmam ugrott meg egy rövid időre), de lényegében csak körülnéztem utána és már kattant is össze a szemkontaktus és jött a megerősítő mosoly és bólintás.

“– Ez a nagy mackó pont jó lesz nekem.

— Sajnálom, én már lefoglaltam.”

Ennek a párbeszédnek is én voltam az alanya, de már egy workshopon hangzott el, amik a fesztivál másik részét jelentették a milongák mellett. Párcsere volt és hogy-hogy nem, rám ketten is “cseréltek volna”.

Mi öt workshopon vettünk részt (tulajdonképpen mindenre, ami a mi szintünknek meg volt hirdetve), három tanár-páros vezetésével.

A milonga stílusból Kati és Tiha tartottak egy bevezető kurzust. Nekem pont ennek az elsajátítása a jelenlegi legerősebb törekvésem, itthon is gyakorlom elég sokat, Gabriellával is sokat foglalkozunk vele. Így most pont jól jött az a kedves, közvetlen, az alapoktól logikusan felfelé építkező metodika, amibe már a Budai Tangó Klub nyitóhétvégéjén is belekóstolhattam.

Lucian Stan és Cristina Aky Romániából életem eddigi legkülönlegesebb óráját tanították: új figurákat sem tanultunk és a szint nem volt fontos — sokkal inkább arról volt szó, milyen mentalitással érdemes belekezdeni egy táncba úgy, hogy tényleg át tudjuk adni egy üzenetet. Nekem ez az óra különösen azért volt kedves, mert nekem a tánc leginkább a történetmeséléshez hasonlít; itt pont arról volt szó, hogyan lehet ehhez érdemben hozzálátni. Lucian és Cristina sokkal többet színészkedtek is, mint bármelyik tanárom eddig és talán azóta is ezen az órán gondolkodom a legtöbbet.

Három workshopra iratkoztunk fel egy görög pároshoz, Loukas Balokashoz & Georgia Priskouhoz. Az ő óráikon minden javarészt a lineáris és körkörös energiák körül forgott (haha), de elég sok szó volt a tánc szerkezetéről meg a zeneiségről is. Egy-két gyakorlat kivételével mindent meg tudtunk csinálni és rengeteg minden került más megvilágításba. A szombati milongán már a tőlük tanultak alapján kezdtem el felépíteni a táncokat. Ég és föld volt a különbség, pedig még biztos jó sok idő lesz, mire tényleg rutinná tudom tenni, amit tőlük tanultam.

A workshopok amúgy eszméletlen fárasztóak voltak. Pénteken, miután az összes, aznapra meghirdetett órát lelkiismeretesen végigtoltuk, nemhogy a milongára nem tudtam volna elmenni, de leginkább annak örültem volna, ha valaki lecsavarozza a lábaimat és megolajozza az ízületeimet, amíg én mozdulatlanul fekve nézem a plafont. Se agyilag, se testileg nem éreztem képesnek magam semmi értelmesre.

Hogy mit is tudnak úgy istenigazából a workshopos tanáraink, azt a szombati Hölgyválaszos fellépésen mutatták meg; itt táncolt mindhárom pár, aki oktatott is. Valami észbontóan. Visszafojtott lélegzettel figyeltem végig, a részleteket nem is nagyon tudtam megjegyezni. Tiha és Kati szép és tiszta mozdulataira és az időnként bedobott,  pimasz trükkjeire azért jól emlékszem, Lucianék színpadszerű játszadozásaira is, meg arra a nagyon dinamikus, forgásokkal teli technikára is, ami Loukas és Georgina stílusát dominálta. Az gondolom, egy következő lépcsőfok lesz, amikor majd érdemben is tudok ilyesmiről mesélni.

Vasárnap, az Uránia milonga (amúgy is egy többé-kevésbé fix pont az életünkben) volt az egyetlen, amire Nicoline is eljött velem. DJ Esztert, a családias hangulatot és a magát a helyet is nagyon szeretjük. Az erőfeszítéseim, úgy látom, Nicoline-nál is kezdenek beérni, most már elég sok dicséretet is kapok tőle, a jó szándékú, konstruktív, ámde a végtelenségig alapos és korábban zavarba ejtően gyakori kritikák mintha ritkulnak volna. Tánc közben különösen, ilyenkor ugyanis már igyekszik nem beszélni — így én is jobban tudok koncentrálni a többi kétszáz dologra, amire figyelnem kell.

Éjfélkor, nem sokkal a Chacarera-bemutató után pedig már éreztem, hogy kezd leolvadni az agyam, nem nagyon tudok koncentrálni arra, mit lépek és mikor, úgyhogy bedobtam a törölközőt. Elég sokat táncoltam a hétvégén, ez így elég is volt. Két dolgot vártam nagyon: hogy leülhessek odahaza csöndben egy teával, illetve hogy a keddi órán Gabriellával elkezdhessük szétszálazni, amit nem sikerült az elmúlt négy nap alatt.

Talán a harmadik vagy a negyedik óránk volt, amikor megjelent Laci mellett. Mint megtudtuk, ő helyettesítette Katit, aki pár hétig egy külföldi workshopon vett részt. Másfél éve táncol, egy éve jár milongára és nagyon népszerű a vezetők között — még ezt lehetett megtudni róla, és nem hangzott ez rosszul. Biztató perspektívába helyezte azt a távolságot, ami a jelenlegi tudásunk és a tanáraink bemutatója között tátongott. Márta ráadásul pont úgy nézett ki, mintha egy film noir tangós jelenetéből lépett volna be az óránkra egy kicsit segíteni; vörös táncos ruhában, tangócipőben. Rögtön felcsigázta a kíváncsiságomat.

Aznap tanultuk először az ocho-t; amikor Laci vezetését követve elfordult felsőtestével, hogy aztán finoman utána csavarodjon a lábaival is, egy olyan mozzanat volt, amire biztosan emlékezni fogok. Valahogy felmelegedett a levegő; ez az egy mozdulat érdekessé és vonzóvá tette ezt az amúgy (visszatekintve) elég szimpla gyakorlatot. Elég nehezen tanulok lépéseket, rengeteget kell gyakorolnom és próbálkoznom, általában több kérdésem van, mint másoknak, többet kell javítgatni, mire a helyre kattan valami. Ilyenkor minden extra motiváció rengeteget számít, és az a plusz lelkesedés és szenvedély, amit Márta hozott az óráinkba, pontosan az volt, amire szükségem volt. Elég messze volt még az az idő, amikor először mertem bedugni az orromat a milongára; ezeknek az estéknek a varázslatos hangulatát egyelőre Márta jelentette nekem.

Amikor egy-egy párcserénél vagy egy problémásabb résznél tudtam vele táncolni pár lépést, meghatározó élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire simán és finoman is lehet reagálni a mozdulatokra, milyen harmonikus dolog tud lenni ez a követés-vezetés kapcsolat, és hogy mennyi pozitív érzelmet lehet meríteni a táncból. Nekünk akkor még inkább csak sport volt a tangó, gyakorlatok sorozata — Márta volt az ígéret, hogy ez egyszer máshogy lesz. Azóta már jóval több tanárral van tapasztalatom és a legtöbbjüknek nagyon sokat köszönhetek. Tanár kell ahhoz, hogy valaki kitalálja, hogyan magyarázzon el valamit, milyen apró lépésekben tanítsa meg az egyre bonyolultabb figurákat, hogy tudja, hogyan kell lecsiszolni az egyenetlenségeket, kikúrálni a gyerekbetegségeket vagy hogy legyen ötlete egy B tervre ha a szokásos módszerek csődöt vallottak. Márta nem definiálja magát tanárnak, ő csak azért volt ott, hogy segítsen — én mégis azért a rengeteg pozitív érzelemért vagyok hálás, amivel megkönnyítette és élettel töltötte meg a tangótanulást. Tele van lelkesen, a rá jellemző nagy lendülettel előadott történetekkel, amivel megfoghatóbbá és színesebbé tudta tenni, ami órákon elhangzott és amelynek a révén ráláthattunk mások nehézségeire is.

Ráadásul ez a a kedves elköteleződés nem ér véget az órákkal. Nicoline-nek segített eligazodni, amikor tangócipőt akartunk venni, ha tudta, hogy épp ott van egy tábor, ahol mi nyaralunk, akkor rögtön szólt nekünk; rendszeresen felkért (azért ez egy jelentős gesztus egy milongán egy követőtől) táncolni, akkor is, ha tudta, én még nem leszek a topon. És mivel táncolni is szívből és rengeteg érzelemmel táncol, minden egyes alkalom, amikor elmegyek vele egy tandára, egy újabb lökés abba az irányba, hogy gyakoroljak még jobban, még többet, hogy még többet kaphassak a legközelebbi táncból. Egyszer csak úgy sebtében kellett beállnia, mert a partnere sietett és neki már nem volt ideje cipőt cserélnie — mezítláb táncolt végig, ugyanazzal a lágy költőiséggel, ahogy mindig is szokott. Már nézni is egy élmény volt.

Amióta a vonzáskörzetében vagyunk, sokkal könnyebben részt veszünk mindenféle tangóhoz kapcsolódó programon, rengeteget tesz azért, hogy színesebb legyen a tangósok élete.

Mártának amúgy már honlapja is van; édesanyám is erre a tanfolyamra jár. Az ő elmondása szerint itt azt kapják az emberek, amit szeretnének: kedvességet, kötetlen hangulatot, figyelmet. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az utolsó, akit Márta behúz majd a a tangó világába.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our desktop site