Reader’s Log — Agatha Christie: And there were none

Trychydts | | | 2012., augusztus 20., 12:42 | | | Kategóriák: ,

Igazi, klasszikus krimire vágytam a nyári forróságban — ekkor jutott esze,be Agatha Christie nagy klasszikusa, amit már nagyon régen tervezgettem elolvasni, de aztán valahogy sohasem került rá sor. A kihívás, amit Christie maga elé állított, elég impozáns: tíz embert hívnak egy izolált szigetre mindenféle ürüggyel, hogy aztán szépen lassan, egyenként elkezdjenek meghalni — anélkül, hogy lenne esélyünk rájönni arra, ki volt a tettes.

A szó poirot-i értelmében vett nyomozás értelemszerűen nincs jelen a regényben; a hangulatot a folyamatos feszültség biztosítja. A gyilkosságok egy kis versike narratíváját követik, a szereplők végzete mégis elkerülhetetlen. Sokféleképpen meg lehetett volna oldani ezt a feladatot, ízléstelenül, szenzációhajhász módon, mechanikus szadizmussal, de Christie itt felülmúlta önmagát. Bár az alaphelyzet elég abszurd és morbid, ez azon írásai közé tartozik, amelyek már közelítenek a szépirodalom felé: valódi morális problémák vetődnek fel, viszonylag komplex jellemrajzokon keresztül mutatja be a félelem, a kiszolgáltatottság, az egymásra utaltság témáit. A tíz szereplő egyben az Agatha Christie-korabeli társadalomnak, illetve a különböző társadalmi körökben elkövetett bűnöknek, igazságtalanságoknak is egy érdekes keresztmetszetét nyújtja.

Érdekes vonása a regénynek, nem minden szereplő halálát érjük meg ugyanúgy. A regény kulcsmozzanata ugyanis, hogy valamennyi áldozat egyben maga is bűnös valamiben, ha a törvény betűje szerint nem is feltétlenül, de maga is felelős legalább egy ember haláláért. Amikor kiderül (még a regény elején), hogy a gyilkosságok valamiféle büntető igazságszolgáltatás jegyében történnek, minden szereplő máshogy reagál a vádakra — és később, a gyilkosságok előrehaladtával is másképpen néz saját halálának aspektusára. Vannak, akik helyzetével, megbánásával ilyen vagy olyan mértékben, de magunk is azonosulni tudunk, és vannak, akiknél a büntetést már-már jogosnak érezzük.

A befejezés pedig kétségkívül meglepő — noha az utólagos magyarázat már sajnos nem mentes némi erőltetéstől és izzadságszagtól. Lélektani szempontból ugyanakkor kétségkívül hiteles, így az összképet még ez sem rontja el.

Reader’s Log: John le Carré: Tinker, Tailor, Soldier, Spy; The Honourable Schoolboy

Trychydts | | | 2012., április 09., 2:58 | | | Kategóriák: , ,

Aki most kezd ismerkedni John le Carré műveivel, elég ambivalens élményeknek lehet kitéve. A Gary Oldman főszereplésével készült film, miközben a vizuális megvalósítást, a színészi játékot, a zenét, a hangulatot tekintve valósággal tobzódik a klasszikus, old-school kémfilmek legjobb hagyományaiban, történetetét tekintve egy kétéveseknek készült, háromdarabos puzzle komplexitását nyújtja. A csendes visszafogottsággal eljátszott, tökéletes jelenetek viszont annyira magába szippantottak, hogy a hangulatot felidézendő, belekezdtem a könyvbe is — amely örvendetes módon nem csak egy babanyomozást tudott nyújtani, de egy valódi rejtélyt is, amelynek kibogozásához nem elég egy kétéves kislány, hanem egy valóban szükség van George Smiley-ra, a nyugdíjba kényszerített mesterkémre és legbelsőbb bizalmasaira is.

Mindkét változatnak vitathatlan érdemei az alaposan kidolgozott, finoman árnyalt jellemek: a szereplőknek nem csak azokat a tulajdonságait ismerjük meg, amelyek nélkülözhetetlenek a cselekmény bonyolításához — mindenki valódi, háromdimenziós figura, múlttal, magánélettel és valódi egyéniséggel. Különösen élvezetes volt például, hogy mindenki egy kicsit másféle stílusban beszél — kérdés persze, hogy ez egy fordításban mennyire jöhet át.

Ugyanakkor talán éppen ez lett az oka annak, hogy a filmváltozat nem lett annyira erőteljes: maga az alaptörténet — egy évtizedek óta az angol titkosszolgálat belső köreiben tevékenykedő szovjet ügynököt kell leleplezni — megkövetelné, hogy tényleg mindenkit több évre visszamenőleg ismerjünk. A film is próbálkozik ugyan (a regénynek is szerves részét képező) flashbackekkel, kisebb jelentőségű, de a szereplőket mégiscsak bemutató jelenetekkel, de így is kíváncsi lennék, hányan érzik át a valódi jelentőségét annak, végül is kiről derül ki, hogy évtizedeken keresztül hazugságban élt, és hazugságban tartotta barátait, kollégáit és szeretteit. Annyira kevés a rendelkezésre álló információ, hogy nem sok esélyünk van átélni ez a helyzetet. Hasonló a helyzet a nyomozással is: Smiley-nak annyi mindent kell végiggondolnia, annyi szálat kell végigkövetnie (a nagy nyomozás tetemes része amúgy “sima” papírmunka), hogy a film készítői inkább a (túlzott) leegyszerűsítést választották. A könyv cselekménye viszont teljesen oldottan váltakozik a különböző funkciójú fejezetek között — a pontos, választékos stílus, a remek szerkesztettség ugyanakkor a viszonylag nagy terjedelem mellett is könnyen olvashatóvá teszi a szöveget.

Fellelkesülve a végeredményen, megvettem a második kötetet is, ami viszont ismét egy kisebb csalódás volt: a nagyobbik részben Hong-Kongban és Angliában, kisebbik részben pedig más távol-keleti országokban játszódó történet messze nem olyan feszes és olvasmányos, mint az első kötet. Mintha a cselekmény komplexitása, időbeli és térbeli terjedelme már az író képességeit is meghaladta volna. Sem a tét nem annyira kézzelfogható, sem a történet nem annyira kompakt és átlátható, mint az első könyvben. A helyszínek sokszor elnagyoltak, a cselekmény egyes darabjai néhol csak nagyon nehezen fonódnak össze egy egységes szövetté: és míg az első részben az egész angol titkosszolgálat és a szereplők alapvető bizalmi hálója volt kapcsolatban, itt semmiféle kényszerről nincs volt szó. A nyomozást a rejtélyes hongkongi szovjet kapcsolat iránt sokkal inkább presztízsszempontok motiválják: Smiley próbálja az ideiglenesen általa vezetett szervezet létjogosultságát bizonyítani — semmi több. A végeredmény sem annyira kézzelfogható. A másik főhős, a Smiley kérésére a terepen tevékenykedő Westerby szerepe már némileg érdekesebb; sajnos az ő motivációi sem mindig elég meggyőzőek, kalandjai pedig néhol kifejezetten repetitívek.

Persze sok írói erény visszaköszön a Tinker, Tailorből; elsősorban a nyelvi igényesség és a jól megírt dialógusok. Összességében véve viszont egy sokkal kevésbé sikerült alkotásról van szó. Ezek után kifejeztten kíváncsi leszek, a harmadik kötet mennyire lesz majd jó vagy érdekes az eddig tapasztaltakhoz képest.

Drive (2011.) & Reader’s Log — James Sallis: Drive

Trychydts | | | 2012., február 19., 23:28 | | | Kategóriák: ,

Jó pár hónapja már, szeptemberben néztem meg Baluval ezt a filmet — pár nappal később, Tokajban már a könyvnek is végére értem. A katarzis azonban akkora volt, hogy teljesen elnémított. Két, önmagában is teljes értékű remekműről van szó — a film azonban olyan hűen és mégis olyan kreatívan adaptálja a regényt, hogy a két műalkotás lényegében egymást magyarázza.

Mindkét történet középpontjában egy misztikus alak, a Sofőr áll — nappal filmekben vezet, éjjel bűnözőket furikázik Los Angelesben; kizárólag olyanokat, akik hajlandók elfogadni a szabályait. Csendes, finom, visszafogott alak — aztán egyszer csak, minden óvatossága ellenére szervezett bűnözők konfliktusának kellős közepén találja magát. Kiderül azonban, hogy ez a szelíd fiú (mindenféle értelemben) sokkal többre képes, mint amit kinéznénk belőle.

A cselekmények közel sem azonosak: a film kiemel bizonyos mozzanatokat a regényből és egy idősíkra helyezi őket (néhány apróbb módosításra is sor kerül a mellékszereplőkben). Így a film sokkal feszültebb és kompaktabb, mint a film, bizonyos részletek sokkal hangsúlyosabbak, így jobban bevésődnek — a regény ugyanakkor sokkal teljesebb, átfogóbb képet ad mind a hősről, mind a történetről. Mindkét változatnak közös eleme azonban a legváratlanabb pillanatokban felbugyogó erőszak — ebben a világban a társadalom szerepe mindössze az, hogy megpróbálja megvédeni a gyengéket és és az elesetteket, de ha valaki képes arra, hogy feltépje ezt a nem is nagyon tartós szövedéket, hihetetlen hatalomra tehet szert. Az ember ugyanis, ha levedli magáról a konvenciók és a neveltetés jelentette mázt, hihetetlen dolgokra képes — az ár, azonban, amit meg kell fizetni ezért, ugyancsak rettenetes. A normális emberi élet lehetősége egyre inkább kicsúszik azok keze közül, akik nem tartják magukat a normákhoz — paranoid, agresszív, erőszakos ragadozókká, majd elkerülhetetlen szükségszerűséggel felemésztik magukat — ha éppen nem válik belőlük is egy náluk erősebb ragadozó áldozata. A főhős is ebbe a kasztba tartozik: épp az teszi érdekessé, hogy ő — sok más ragadozóval ellentétben, akik élvezik kivételezettnek ható helyzetüket — folyamatosan küzd a múltja és eltorzult pszichéje jelentette terhekkel.

A regény sokkal többet fest le a múltjából — ezek a részletek, noha elég megrázóak, egyáltalán nem hihetetlenek. Bizonyos mozzanatok szinte mindenkinek ismerősek lehetnek — ezek ismeretében szinte nem is csoda, hogy az lett a főhősből, ami. Ugyanakkor a regény etikája mégsem menti fel a felelősség alól azokat a bűnözőket sem (többi ilyen is akad a történetben), akik esetleg külső tényezőkre is hivatkozhatnak cselekedeteik indoklásakor. A bűnözők (vagyis a ragadozók) társadalma és sokszínű, de ez nem változtat azon a tényen, hogy jellemzően olyanok testi-lelki-anyagi kárán akarnak előre jutni, akik maguk úgy döntöttek, megpróbálnak a társadalmi szerződés pontjai szerint élni.

Rendkívüli erőssége mind a filmnek, mind a regénynek az az erős és plasztikus stílus, amellyel a ragadozóknak ezt a modern dzsungelét — Los Angelest — le tudja festeni. A filmet a városnak javarészt a nyolcvanas években épült részein forgatták — számunkra persze nyilvánvaló, hogy ez csak egy múltból visszamaradt szövedék, amely köré szervesen burjánzik az új város. A régi, helyi szupermarketlánc falain válik a vakolat, a valaha modernnek és áramvonalasnak szánt épületek lassan leromlásnak indultak. Ezeken a szociológiai peremvidékeken persze még nyilvánvalóbb, mennyire kiszolgáltatott tud lenni az, aki nem a társadalmi háló közepén van. A rengeteg apró részlet révén bennünket is beszippant ez a kis mikroverzum, együtt rójuk az utcákat a főhőssel.

Ugyancsak mind az eredeti történetre, mind a moziadaptációra jellemző a maximalizmus és a sajátosan egyedi stílus. A regény pontos, precíz ütemezése, választékos, mégsem mesterkélt nyelvezete, esztétikailag is komolyan értékelhető mondatai abszolút párjai a film szép vágásainak, fényeinek, sajátos, következetes filmvilágának, klasszikus történetmesélésének.

Akit nem riaszt vissza az olykor brutálisan véres erőszak, annak biztosan sokat mond majd a Drive — hetekre-hónapokra el leszünk látva gondolkodnivalóval.

Reader’s Log — George R. R. Martin: Trónok harca

Trychydts | | | 2012., február 18., 10:09 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Nem olvastam végig a könyvet.

Hogy az erényeivel kezdjem: fantasy regényhez képest kétségkívül van benne anyag. Ha nem regény lenne, hanem fantasy tematikájú festmények sorozata, alighanem már most előrendelném a még meg nem jelent köteteket is. A világ, a kezdeti felálláskor megismert történelmi helyzet, az új, friss interpretációban megjelenő fantasy archetípusok kétségkívül megkapóak. Látjuk magunk előtt, ahogy Észak Ura visszavonul meditálni a szabadtéri templomként funkcionáló istenerdőbe; látjuk a több ezer éves Falat, ami fagyos erődítményként áll a civilizáció és az északi rémségek között; délen pedig ott van egy buja, eleven, bűnben és intrikában gazdag hatalmas királyság, ami vérben és gyalázatban született mivoltával együtt is lenyűgöző. Megfog bennünket a hatalmas harcosból hájas kéjenccé romlott király tragikus sorsa, a gonosz, számító királyné sötét lelke, a hagyományok, és az ezernyi egyéb apró részlet.

A problémák csak akkor kezdődnek el, amikor mozgásba lendülnek az események. Minden figura végletesen egysíkú; semmiféle mód nincs az események, a szereplők cselekedeteinek többféle értelmezésére. Aki olvasta a Gyűrűk Urát, a fantasy irodalom örökérvényű alapvetését, tudja, hogy mennyire magával ragadóak tudnak lenni az ellentmondásos személyiségek. Még a főszereplők is el-el gyengültek olykor, nekik is voltak jobb meg rosszabb pillanataik — személyiségük integritása pedig egyenes arányban állt élettapasztalatukkal és életkorukkal. Vándor becsülete nem azért lehetett rendíthetetlen, mert ez hatott tetszetősen a szereplői palettán. A cselekmény kezdetekor kilencven éves  volt — több mindent maga mögött tudhatott már, mint a legtöbb ember egész életében. Denethor, hiába volt nemes és vasakaratú, megvolt a maga esendősége — nem egy elvakult, gonosz zsarnoknak, hanem egy bölcs és sokat látó, igazságos uralkodónak ismerjük meg, akit megroppantanak az előtte álló rémségek és fiának értelmetlen halála. Bukása pont ezért lehet megrázó. Sajnos mindez fájdalmasan hiányzik ebből a Trónok harcából — a jellemek érdemben nem változnak, olyanok maradnak, amilyennek megismertük őket.

A cselekmény bonyolítása sokszor nagyon durva és darabos eszközökkel történik. A szerzőnek nyilvánvaló ambíciója volt, hogy egy soha nem látott méretű fantasy eposzt tegyen le az asztalra. Így olyan dolgok is túlzott részletezésre kerülnek, amelyeket nem igényelnek sok terjedelmet. Hogy csak egy, nagyon jellemző példát említsek: atz örök klasszikusban, az Ivanhoe-ban nincsenek ennyire agyonrészletezett jelenetek a lovagi tornáról. Egyik ilyen grandiózus esemény leírása pont attól lesz élvezhető, hogy a figyelmünket az író képes megfelelően irányítani; nem pedig azért, mert alaposan rögzít minden lényeges és lényegtelen részletet. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a színvonalas megoldásokra való törekvésen felülkerekedett az oldalak megtöltésére irányuló vágy. Ezt a túlírást teszi még nehezebben elviselhetővé a sejtetetés eszközének túlságosan bőkezű alkalmazása. Túl gyakran értesülünk arról, hogy valakinek ettől vagy attól “rossz előérzete” van — száz-kétszáz oldallal később aztán minden rossz előérzet rendre, kivétel nélkül beigazolódik. Más szóval fogalmazva: a szerző egyszerűen nem elég ügyes ahhoz, hogy ne tudjuk, mi fog történni — ugyanakkor nem folytathatjuk onnan, ahonnan már nem nyilvánvaló a cselekmény, tovább kell olvasnunk. Az eredeti cél alighanem a feszültségkeltés lehetett; mivel azonban tudhatjuk, miről van szó, inkább unalomba fordul az olvasás.

Ahogy haladunk előre a vaskos regényben, úgy lesznek nyilvánvalóak a további gyengeségek. Egy nyolcszáz oldalas könyv megírásához (és ne feledjük — ez még csak az első kötete egy hétkötetesre tervezett sorozatnak) komoly elkötelezettségre és alázatra van szükség. Ekkora terjedelemben sokkal nyilvánvalóbbá válnak az esetleges következetlenségek. Egyszerűen nagyobb az átfogott időtáv, ha tehát koherens cselekményt szeretnénk, ahhoz koherens jellemekre és következetes szabályokra van szükség a szereplők közötti interakciókban. Sajnos ezek megalkotására sem maradt energiája a szerzőnek. A szereplők zavarba ejtően sokszor kényszerülnek arra, hogy fájdalmasan, idiotisztikusan ostoba hibákat kövessenek el. Mekkora az esélye például annak, hogy egy nyomorék, lóra felkötözött, hét éves herceget a testőrei és a bátyja merő szórakozottságból, fegyvertelenül magára hagynak egy banditáktól és vadállatoktól hemzsegő erdőben? És ez még egy kisebb tévedésnek számít a baklövések végeérhetetlen sorozatában. Az olvasó persze tudja, hogy ez hiba — és persze megint oldalak tucatjain kell átrágnia magát, mire ez ténylegesen ki is derül. Ráadásul — ez a legrosszabb — a tévedések sokszor egyáltalán nem következnek a szereplők jelleméből, múltjából és társadalmi pozíciójából.

Az én cérnám is az egyik ilyen jelenetnél szakadt el — miután az előrelapozás bűnébe esve meggyőződtem róla, hogy ismét előre látom a következő kétszáz oldal eseményeit, belelapoztam itt-ott a végébe, és úgy döntöttem, nyugodtan ad acta tehetem ezt a történetet. Lektűrnek amúgy nem a legrosszabb ez a regény, csak én most már egy kicsit többre vágyom. Nem elég, ha hosszú időre el vagyok látva olvasnivalóval — művészi teljesítményt is várnék, a valóság sajátos átértelmezését, következetességet és nagyobb szabadságot az olvasói fantázia előtt.

Reader’s Log — Richard Matheson: I am legend

Trychydts | | | 2011., szeptember 09., 10:41 | | | Kategóriák: ,

Algi írt valami érdekeset a Facebookon az I am legend című filmről; utánanéztem a Wikipedián, és kiderült, hogy ez valójában egy regény adaptációja, méghozzá egy olyan veretes klasszikusé, amely tulajdonképpen az egész zombiapokalipszis-műfaj alapját jelenti. A bejegyzés eléggé felpiszkálta az érdeklődésemet, úgyhogy elég gyorsan elolvastam magát a könyvet is.

Tulajdonképpen nem nehéz megérteni, hogy ez a kisregény hogyan tehetett szert ekkora befolyásra. A történet központi motívuma a magány, egy szimpla átlagember küzdelme az életben maradásért egy semmivé lett civilizáció romjain. Az általa ismert emberiséget felemésztette egy ismeretlen betegség, ami — ma már közhelyszerűnek ható, de a regény keletkezésekor még nagyon is újszerű módon — “zombikká” (vámpírokká) változtatott mindenkit, aki nem immunis a betegségre. Márpedig Robert Neville tudomása szerint az egyetlen ilyen személy. Nappal a várost járja, készleteket gyűjt, éjszakára pedig kénytelen hermetikusan bezárkózni a házába, nehogy prédául essen a nappal tehetetlen kómában fekvő szörnyetegeknek. A hős tehát magányosabb és reménytelenebb helyzetben van, mint egy magára hagyott hajótörött: ő saját életének roncsain tengődik egyik napról a másikra, semmi reménye nincs a szabadulásra. Maga is gyakran elfilozofál azon, miért is maradt életben.

A különleges környezet, az extrém kihívások tehát csak aláfestésül szolgálnak ahhoz, hogy egy kicsit jobban megérthessük az egyedüllét pszichológiáját — és erre történetesen nagyon biztos kézzel fogott rá a szerző. Robert Neville magánya és elhagyatottsága, azok elemei nagyon is ismerősek lehetnek nekünk is is, akik egy funkcionáló civilizációban élnek. Alighanem mindenki ismer olyanokat (esetleg maga is volt már hasonló helyzetben), akik egy város közepén is képesek teljes elhagyatottságban élni, akik hiába élnek emberek között, mégsem találják velük a kapcsolatot. A regény ténylegesen érzékenyebbé teszi az embert erre a témára — ami nem semmi teljesítmény egy felületesen közönséges zombihorrornak tűnő műnél.

Valódi mesterműről azért nincs szó: a lassan csordogáló történet néha nagyon is kiszámítható, pár fordulat nagyon nehezen hihető (pl. amikor a kétkezi munkás hős elkezdi beleásni magát a járvány okaiba és belátható időn belül szerez nagyon is kézzel fogható bizonyítékokat). A hős legsúlyosabb konfliktusai elsősorban önmagával vannak; ennek ellenére, ezek túlságosan is hamar meg- vagy feloldódnak — mintha a szerző maga is félt volna attól, hogy még mélyebbre merüljön a saját maga teremtette pokolba. A regény vége egy kicsit elnagyolt; az utolsó oldalak azért elhozzák a katarzist.

 

Reader’s Log — Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája

Trychydts | | | 2011., február 15., 11:45 | | | Kategóriák: ,

(Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

A Spiró-kötetről tartott kritikai esten hivatkozott a kerekasztal-beszélgetés egyik tagja elég sokat erre a regényre; gondoltam, elolvasom. A Tavaszi tárlat alapfelvetése tényleg nem áll nagyon messze Gyulai regényétől, amelyben a 1848-49-es eseményekből marad ki valaki teljesen hosszú betegsége és lábadozása miatt.

A szabadságharc után leromlott állapotban levő, bizonytalan gazdasági hátterű uradalomba úgy kell visszatérnie az egykori alispánnak, hogy semmit sem ért az új és még bizonytalan alapokon álló világból. Sok előjogát osztályával együtt elvesztette a forradalmi események során; ugyanakkor a magyar kormányzatnak már, a visszatérő Habsburg-hű adminisztrációnak pedig még nem volt ideje (és az utóbbi esetben: kedve) konzisztenssé tennie a jogrendszert. Mivel hősünk sem ide, sem oda nem állt (nem állhatott) a mindent felforgató események alatt, ezért vagyonát, egzisztenciáját ugyan nem vesztette el, de nincs abban a helyzetben, hogy kedvező pozícióba kerüljön az új játékszabályok szerint felálló társadalomban. Egyedül, saját erejéből kellene magát és jogait megvédenie. Eredetileg amúgy táblabíró lenne; jogi tudása azonban annyira elavult, hogy gyakorlatilag a tájékozódás esélye nélkül bolyong az új igazgatási rendszerben. Az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy birtokának, tekintélyének, formális pozíciójának megtartására nagyon kevés esélye van.

Gondjait csak tetézi, hogy fia háborús sebesültként fekszik tőle nagyon messze; lánya viszont férjhez menni készül egy osztrák kapitányhoz, aki csak leendő felesége kedvéért hajlandó egyáltalán elviselni leendő apósát. A szülői kötelességek teljesítésének nehézségei, az apa-gyermek kapcsolatok krízise csak tovább súlyosbítják az amúgy is megrendült egészségű és idegállapotú öregember gondjait.

A regény súlyos elkerülhetetlenséggel, lassú kimértséggel halad a láthatóan tragikus végkifejlet felé. Különös belegondolni, hogy Jókai egy kortársát olvassuk: itt nyoma sincs az Az új földesúr romantikájának, dacos élni akarásának, az idő gyógyító erejébe vetett optimizmusnak. Gyulai kíméletlen realizmussal mutatja be, hogyan roskad össze a főhőssel együtt a régi társadalmi rendszer — anélkül, hogy valós, méltányos alternatívát tudjon kínálni a háborúban megroppant és identitását vesztett Magyarország hétköznapi lakóinak.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: Az Elveszett Cirkáló

Trychydts | | | 2011., február 15., 11:27 | | | Kategóriák: , ,

(Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Úgy látszik, nagyon rám jöhetett a Rejtő-nosztalgia, mert elolvastam ezt a réges-régi klasszikust is. Ha jól kalkulálok a kronológiával, ez az első lehet a Piszkos Fred-regények közül, tehát itt mutatódik be a figura, itt ismerjük meg a hátterét — a későbbi könyvekben sokszor hivatkoznak is az itteni fejleményekre.

Anno zseblámpával olvastam a paplan alatt, lévén olvasási moratórium este tíz után a húgommal közös szobában. Izzadtam is rendesen, ami azért érdekes, mert ez egy trópuson játszódó Rejtő-regény, így elég könnyű volt az azonosulás a meleg katonai egyenruhákban szenvedő főszereplőkkel. Most, ahogy olvastam, hogyan kavarnak az angol admiralitás készletéből egy felesleges cirkálót leakasztó szereplők ide-oda Spanyolország és Burma között, ismét rámtört a régi feeling.

Gyerekként amúgy elég meghatározó olvasmány volt ez az életemben, képes voltam elhinni, hogy a fegyver- és kábítószer-csempészetnek van valami betyáros romantikája — így felnőtt szemmel visszanézve már elég furcsa, milyen szereplőket tudtam csak úgy simán, bemondásra szimpatikusnak elfogadni.

Reader’s Log — Sir Arthur Conan Doyle: Study in Scarlet

Trychydts | | | 2011., január 28., 12:08 | | | Kategóriák: ,

(Megtalálható a Project Gutenbergen.)

Az első Sherlock Holmes regényről van szó. A Félelem Völgyéhez hasonlóan itt is egy vadnyugati történet áll a londoni gyilkosságok hátterében, ugyanakkor Doyle itt még csak ismerkedik a figurával, így az ő történetszála is jóval kidolgozottabb. Itt még a nyomozás is abszolút érdemben zajlik, mi több, Sherlock Holmes-t egyszer még meg is lepi az események egy bizonyos fordulata.

Elég érdekes látni, kezdetben hogyan képzelte Holmes mindennapjait, mentalitását, életmódját a szerző — később azért kiforrottabb lett a figura, nem csak egy egyszerű konzultáns volt, aki leginkább karosszékből intézkedik. Az általa alkalmazott megoldások és módszerek sem annyira szofisztikáltak, mint a későbbi történetekben, és a viszonya is kevésbé kiegyensúlyozott a mellékszereplőkkel. Dr. Watson itt például elég kurtán-furcsán kerül bele az eseményekbe, később azért már jobban kidolgozódik ennek a protokollja is.

Azt nem mondanám, hogy a legjobb Holmes regény (az elég egyértelműen A Sátán kutyája), de sok olyan információ van benne a címszereplőről, amely a későbbi történetekben is sok mindent megvilágít.

Reader’s Log — Spiró György: Tavaszi Tárlat

Trychydts | | | 2011., január 28., 11:09 | | | Kategóriák: ,

(Magvető könyvkiadó.)

Édesanyám ajánlgatta nagyon ezt a könyvet, végül azért feküdtem rá ténylegesen, mert elmentünk egy kritikai vitaestre, amelyiknek éppen ez volt a témája — gondoltam, érdemesebb felkészülten ott lenni. Azt est szempontjából tényleg megérte, de maga a könyv nekem egyáltalán nem tetszik.

’56 utáni regényről van szó. A főhős aranyér-műtéttel kórházban van, illetve otthon lábadozik a kritikus időszakban; aztán egy újságcikk nyomán — teljesen ártatlanul — mégis bajba kerül, munkahelyén kiközösítik, lassanként barátai is elfordulnak tőle (maga a fő cselekmény amúgy néhány nap alatt játszódik le), míg végül aztán csodával határos módon mégis megmenekül, és ’57 május 1-én már ő is lelkesen ünnepli a tömegben a Kádár-féle szocializmust.

Nekem, aki nem tartozom az ötvenhatos események által érintett generációhoz, kifejezetten frusztráló, hogy a regény által nyújtott kép mennyire nem koherens azzal, amit egyéb olvasmányaimból (elsősorban Kenedi János állambiztonsági iratokat feldolgozó Kis állambiztonsági olvasókönyvéből) tudtam kialakítani magamnak. Bár a regény állítólag többé-kevésbé ténylegesen megtörtént eseményeken alapul, nekem nagyon is úgy tűnik, hogy a koncepciós eljárások akkoriban egyáltalán nem voltak tipikusak. (Talán érdemes leszögezni azt is: a regényből nem derül ki, hogy végül sor került-e ilyen koncepciós perre vagy csak a főhős és ügyvéd ismerőse értelmezte félre az állampárt reflexszerű, de csak múló, bár súlyos kellemetlenségekkel járó reakcióit.) ’56 után az én értelmezésem szerint nem elsősorban az volt a cél, hogy úgy általánosságban megfélemlítsék a társadalmat, hanem hogy (igazságtalanul) brutális büntetéssel sújtsák azokat, akik ténylegesen elkövettek valamit. Hogy mindenki érezze: a rendszer elleni legcsekélyebb súlyú tettek is kiderülnek, felgöngyölítik és megtorolják azokat. Ehhez képest a regény hőse teljesen ártatlanul keveredik bajba. Természetesen nem a Kádár-kor apológiáját vártam volna a regénytől, inkább csak azt, hogy irodalmi eszközökkel segítse számomra az ötvenhat utáni időszak megértését. Így, hogy egy teljesen atipikus (és végül is nem derül ki, mennyire valós vagy mennyire eltúlzott) esetet választ a szerző, ez abszolút nem történik meg.

Nem nagyon tetszett, hogy az elbeszélő nézőpontjának megválasztása nem nagyon illeszkedik semmiféle koncepcióba. Hol az egyik, hol a másik főszereplőhöz kerül közelebb a fókusz, néha pedig az író egyszerűen kiszól a sorok közül és a saját véleményét fogalmazza meg. Nehéz ezt megszokni, annál is inkább, mivel a kényelmi szempontokon kívül nem nagyon indokolja ezt semmi, a regény befogadását, koherenciáját pedig kifejezetten zavarja. Ráadásul ezek a részek nekem sokszor túlságosan is közhelyszerűek

Nyilván egy tudatos írói döntés, a kor abszurditását és elviselhetetlenségét érzékeltető eszköz, hogy többé-kevésbé minden szereplő antipatikus. A főszereplő kollégái sunyi görények, a Volksbundból átigazolt párttitkárra nyilván szavak sincsenek. A hős felesége önző és hisztérikus, gyereke egy szerethetetlennek ábrázol (nem is szeretik) kis lúzer, barátai törtetők, korlátoltak és őszintétlenek. Még a főhőst megmentő, gyári munkásból magas rangú funkcionáriussá vált Kalán elvtárs megmentő gesztusát is kissé érvényteleníti (nyilván csak a mi szemünkben) enyhén lekezelő, lenéző modora. A főhős jellemének ingadozásai viszont akkor is következetlennek és érthetetlennek tűnnek, ha figyelembe vesszük, hogy amúgy is hányattatott életének egy újabb egzisztenciális krízisét követjük nyomon.

Nem nagyon állt össze bennem a regény egy kerek egésszé; úgy éreztem, a szerző indulatoktól sem mentes vágya, hogy jól megmondja a véleményét a Kádár rendszerről és úgy általában a magyar társadalomtól némiképpen háttérbe szorította az igényességi szempontokat. Így amit tényleg élvezni tudtam benne, az a mindennapok plasztikus bemutatása: ebben tényleg nagyon erős a regény. Tele van apró részletekkel, amelyek segítenek kézzel foghatóvá tenni a hangulatot. Kifejezetten sajnálom, hogy más tekintetben nem tudom a könyvet ennyire jól sikerültnek tekinteni.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: A megkerült cirkáló

Trychydts | | | 2011., január 28., 10:27 | | | Kategóriák: , ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

A legutóbb valahogy feltámadt bennem a nosztalgia a Piszkos Fred figura irányába, és úgy emlékeztem, ebben viszonylag jobban ki van dolgozva ez a figura. Elolvastam, talán most először koncentráltam kifejezetten erre a vonalra. Persze azért ezt nagyon komolyan venni nem kell, mégiscsak egy ponyváról van szó, még ha a nemesebb fajtából is. De valóban, ha a sok irracionális hőstettet szétválogatjuk, akkor tényleg Piszkos Fred keveri a kártyákat végig. Amúgy két, rejtélyesen eltűnt hajó ügyében nyomoznak az előző regényekből már részben megismert figurák, Fülig Jimmy leveleinek könnyed nyelvi humora pedig ismét nagyon ül.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

Trychydts | | | 2011., január 17., 14:58 | | | Kategóriák: , ,

1 Trackback

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Talán az egyik legolvasottabb Rejtők egyike ez. Nem is csoda, itt valóban megszakítás nélkül csillog teljes pompájában a ponyvaíró Rejtő minden lelelménye és humora — és persze színtiszta ponyva az egész, a húszas-harmincas évek tipikus darabja.

Rejtő esetében a cselekményről semmiképpen sem érdemes beszélni, akit egy kicsit is érdekel és szeret nagyokat nevetni, olvassa el maga. Inkább azt említem meg, hogy most először értem el oda, hogy Fülig Jimmy kifacsart stílusú és helyesírású naplóbejegyzéseit jobban élveztem, mint magát az izgalmasnak szánt cselekményt.

“Mer sziftelen kutya ez. Ő talán meg is ölne az én helyembe engem, ha ő volna én, és én ő akkor, vagyis én ötet mint magamat megölném az én helyembe ő. Azért figyelmes olvasó megérti, csak gondolkozni kell rajta.”

Amikor még gyerekként olvastam, pont fordítva volt és nem értettem, mit eszik édesapám annyira.

Érdekes módon amúgy Piszkos Fred talán itt a legkevésbé érdekes figura; az Elveszett vagy a Megkerült cikrálóban sokkal jobban lehet érezni, hogy milyen zseniális, vén szélhámosról van szó. Ráadásul itt (az olvasó helyzetbe hozása érdekében) egy kicsit korán le is lepleződik. Azért így is remekül lehet szórakozni rajta.

Reader’s Log — Ottlik Géza: Hajnali háztetők

Trychydts | | | 2011., január 17., 14:50 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus könyvtárban.)

Réges-régen, felvételire való készülés közben akadt a kezembe ez a könyv a Széchényi könyvtár szabadpolcos szekcióján. Amikor láttam, hogy ismét az Iskola a határon főszereplője az elbeszélő, nagy lelkesen belekedztem, aztán pár oldallal a vége előtt valamiért abbahagytam, úgyhogy csak most olvastam teljesen végig.

Bár a történet, a szereplők egyike-másika (immáron felnőttként) valóban visszaköszön, a két regény mégis alapvetően eltér egymástól. Cselekményét tekintve a Hajnali háztetők egy teljesen átlagos szerelmi sokszög története, züllött, csaló férfi főszereplővel, fiatal, naiv milliomoslánnyal, egy cinikus, mégis odaadó prostituálttal, egy kissé naiv, ám jóindulatú és őszinte elbeszélővel. Az egész mégis nagyon Ottlik, érdekes narrációval, ízés, élvezhető nyelvezettel és mélységes melankóliával. Néha — a teljesen más miliő és cselemény ellenére — mégis ugyanaz a sűrű atmoszféra köszön vissza, ami az Iskola a határont is letehetetlenné tette.

Lehet, hogy ismét megpróbálkozom a Budával (bár ahhoz már tényleg feketeöves Ottlik-rajongás kell).

Reader’s Log: Ottlik Géza: Iskola a határon

Trychydts | | | 2011., január 17., 14:44 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

(Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Még gimnáziumban olvastam először, azóta is meghatározó olvasmányélményeim egyike, olyan könyv, amit időről időre újra kell olvasnom. És persze azon könyvek egyike, amiről nem tudom, mennyit illik írni. Én például már egy egész kötetnyi Iskola a határon elemzést olvastam, nem nagyon érzem az energiát arra, hogy akár csak megpróbálkozzam az ott szereplő esszékhez hasonlóan színvonalassal. Ugyanakkor a magyar Wikipedián produkált borzalmas színvonalat mégiscsak jó lenne meghaladni.

A könyv egy katonai alreál tanulóinak életét mutatja be 10-14 éves korukig — de hát ez a fél mondat csak a felszínt karcolgatja csupán. A katonai oktatás akkoriban a gyerekek módszeres, szisztematikus gyötrését, brutális testi-lelki átformálását jelentette; ehhez járult még hozzá a gyerekek közötti terror, amellyel kapcsolatban tilos volt például a tanárokhoz fordulni. A szülők pedig olyan mértékben kívül álltak ezen a világon, hogy nekik még panaszkodni is teljesen felesleges volt. Ez az elmesélhetetlenség amúgy is a regény egyik legfontosabb motívuma; az író folyamatosan ki-ki szól a regényből, jelzi, hogy mindaz, amit leír, persze csak meglehetősen gyenge lenyomata azoknak a mindent felülíróan élénk és nyomasztó élményeknek, amiket ténylegesen átéltek. Ezeken a problémákon keresztül a történetmesélés általános problémái is felszínre kerülnek: az Iskola a határon tehát nem csak egy lebilincselő fejlődésregény, hanem a magyar irodalom egyik legizgalmasabban önreflexív alkotása.

A regény idősíkjai igen ügyesen váltogatják egymást — az eseményeket nem megtörténtük sorrendjében ismerjük meg, sok a visszakanyarodás, az előrevetítés. Mindez a mű befogadását alapvetően meghatározza, a rafináltan felépített történet sokkal jobban leköti az ember figyelmét, mintha az egyes nehézségek, konfliktusok, megpróbáltatások logikus sorrendben bontakoznának ki. Ehhez járul hozzá a könyv végig egyenletesen igen magas színvonalú nyelvezete és irodalmi stílusa.

Rendkívül figyelemre méltó és jellemző az is, hogy bár a szerző a borzalmas érzelmi megpróbáltatásokat — komolyan nem tudom elképzelni, én hogyan lettem volna képes elviselni, ha tíz éves koromban ilyen brutális kegyetlenséggel bánnak velem — teljesen kendőzetlenül tárja elénk, a történet soha, egyetlen pillanatra sem csak át visszatetsző naturalizmusba.

Negyedszer vagy ötödször olvastam a könyvet és még mindig nem tudtam vele betelni. Persze egy-két év biztos lesz megint, mire kezembe merem venni.

Reader’s Log — Összesítés

Trychydts | | | 2010., december 31., 23:59 | | | Kategóriák: ,

2 hozzászólás

2010-ben 93 könyvet olvastam el. Ebből 49 volt szépirodalom, 33 szórakoztató irodalom és 11 könyv valamilyen szakirodalom. Angolul 49, magyarul 44 könyvet olvastam, ami egyértelműen a Kindle áldásos hatását mutatja; a Project Gutenbergen rengeteg minden fenn van, ami klasszikus és érdekelheti az embert, és az Amazonon is viszonylag olcsón lehet vásárolni.

Wodehouse továbbra is az egyik kedvenc szerzőm — angolul is, magyarul is olvastam tőle, összesen 12 könyvet az idén. A második helyet Chesterton, Doyle, Lázár Ervin, Lem és Rejtő Jenő holtversenyben foglalják el, öt-öt könyvvel. A szerzők közül legnagyobb és legkellemesebb felfedezésem amúgy egyértelműen Chesterton; eddig csak idézetekből ismertem, holott egy abszolút remek és karakteres alakja az angol irodalomnak, szívből ajánlom mindenkinek.

A legfrissebb könyv, amit elolvastam, a Gold boy, emerald girl volt, amit szerintem az amerikai megjelenés heteiben töltöttem le az Amazonról; a legrégebbi a Paradise Lost volt Miltontól, aminek az elolvasása életem eddigi legnagyobb teljesítménye volt, ha az angol nyelvi készségeimet nézzük. A legvaskosabb szakmai hozamot a Pin-up Grrrls: Feminism, Sexuality, Popular Culture hozta nekem, mind filozófusként, mind fotósként sokat tanultam belőle. Színtisztán esztétikai szempontból talán a Metropolis volt a legnagyobb élmény. A legjobban talán a The Girl with the Dragon Tattoo háborított fel, annyira rossz és etikátlan volt, hogy az már fájt; bár a Snow Crash és a Prelűdök és Noktürnök is szorosan ott van a kanyarban.

Nem írtam róluk, de talán érdemes megemlékezni két angol nyelvű folyóiratról, amelyek rendszeresen megérkeztek a Kindle-ömre és én is elég rendszeresen olvastam ezeket: a Times Literary Supplement és a The New York Review of Books. Ezek könyvekkel foglalkozó folyóiratok voltak, az első talán egy kicsit fajsúlyosabb, mint a második, de mind a kettő kiváló olvasmány mindenkinek, aki úgy akarja érezni, legalább egy hajszálvékony szálon keresztül kapcsolatban van az angolszász magaskultúrával. Ezeket ugyancsak a Kindle révén tudtam olcsón és megjelenés után azonnal megkapni.

Pin-up Grrrls: Feminism, Sexuality, Popular Culture

Reader’s Log — Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika, A kisfiú és az oroszlánok

Trychydts | | | 2010., december 31., 17:35 | | | Kategóriák: ,

(Mindkét könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Az év utolsó napján olvastam el ezt a két könyvet. Érdekes módon bár nagy Lázár Ervin rajongó voltam már kiskoromban is, ez a kettő valahogy kimaradt. A Szegény Dzsonit hangjáték-változatban hallgattuk ronggyá, a másik kötet egyszerűen csak kimaradt valahogy.

Bizonyos értelemben mindkét mesének elég hasonló tematikája van: mindkettő a meseszövésről szól. A Szegény Dzsoni és Árnika kerettörténe az, hogy egy felnőtt mesét mesél egy kisgyereknek; voltaképpen azonban együtt írják a mesét, folyamatosan reflektálnak egymásra, visszautalnak a mesére, közösen alkotják meg a konfliktusokat és közösen, szinte a szereplőkkel együtt keresik a megoldást. A végkifejlet is nagyon eredeti, nem ott marad abba, ahol a mesék abba szoktak maradni, hanem egy kicsit később.

A Kisfiú és az oroszlánokban is egy kicsit hasonló a helyzet, ott is egy “mesét”, egy fantáziavilágot építenek a szereplők, csak ott éppenséggel nem csak a mesén belül kell a mese szereplőinek megoldaniuk a problémát, hanem vannak olyanok is (a főszereplő kisfiú édesapja), aki nem tud részt venni a kisfiú játékaiban, folyamatosan ráerőltetné a realitást a gyermeki fantáziára — így a mese elmesélőinek magát a mesét is meg kell védelmezniük. A könyv egyik főszereplője amúgy a Négyszögletű kerek erdő egyik legkarakteresebb alakja, Bruckner Szigfrid.

Kellemes lezárása volt ez az évnek — szépen megírt, modern, megható mesék voltak ezek, amiket felnőtt fejjel is jó volt elolvasni.

Reader’s Log — Gerald Durrell: A hahagáj

Trychydts | | | 2010., december 30., 19:42 | | | Kategóriák: ,

Az Ekultúrán megjelent Gálvölgyi Judit interjú kapcsán támadt fel az érdeklődésem ez iránt a könyv iránt — érdekes módon hamarosan meg is láttam egy anikvárium kirakatában, de az üzlet épp zárva volt. Már pont azon gondolkodtam, hogy vissza kellene menni, amikor Nicoline megvette nekem karácsonyra.

A regény a Durrelltől ismert habkönnyű történetek egyike. Szerencsére nem azon regények körébe tartozik, amelyek azt próbálják humorosan ecsetelni, a hős Durrell hogyan hogyan fogdosott össze és hurcolt el ritka vadállatokat természetes élőhelyükről. Ehelyett egy fiktív sziget, Zenkali történelmének egy rövid epizódját kísérhetjük figyelemmel — az eddig tökéletes földi paradicsomként funkcionáló trópusi miniországba egy hatalmas repülőteret és egy vízi erőművet akarnak építeni. Hőseink ezt szeretnék megakadályozni; mellesleg pár ökológiai rejtélyre is választ keresnek.

A könyv Durrell legjobb humorát mutatja be. A cselekmény fordulatai kissé talán ismerősek lehetnek azoknak, akik már olvastak ezt-azt a szerzőtől. Engem kicsit mindig irritál, hogy a regényben megjelenő okos, gyönyörű, intelligens, kulturált csajok milyen könnyen esnek áldozatul a főhős bájának, de ezúttal Durrell legalább nem magát helyezi az ellenállhatatlan amorózó szerepébe. A fordítás pedig — Gálvölgyi Judit véleményével összhangban — valóban könnyen olvasható és kiváló.

Reader’s Log — John Curran: Agatha Christie tikos jegyzetfüzetei

Trychydts | | | 2010., december 30., 19:22 | | | Kategóriák: ,

Nem vagyok fanatikus Agatha Christie rajongó, ennek ellenére eléggé örültem, amikor édesanyámtól karácsonyra megkaptam ezt a kötetet. Christie regényei meglehetősen egyszer használatosak — ez a könyv azonban azt próbálja meg bemutatni, hogyan, milyen technikákkal születtek ezek a mind a mai napig nagyon is népszerű krimik.

A szerző, John Curran jóval több egy fanatikus Agatha Christie rajongónál. Szemlátomást nem csak elolvasott mindent, ami az írónő neve alatt megjelent; már akkor is Christie-szakértőnek számított, amikor az írónő házában felfeldezte azokat a jegyzetfüzeteket, amelyekben a Krimi Királynője műveinek cselekményét tervezgette. A könyv ezekből a jegyzetekből ad némi ízelítőt, illetve a regényeket végigvéve bemutatja azokat az alternatívákat, döntési pontokat, amelyek felvetődtek a könyv végleges formába öntése közben.

A könyv érdekes lehet mindenkinek, aki maga is szívesen próbálkozik történetformálással, cselekményalkotással — kiváló forrásmunka mindenkinek, aki szeretne bepillantást nyerni egy bestseller-szerző műhelytitkaiba. Erősen ajánlott persze, hogy az olvasó maga is tisztában legyen a bemutatott művekkel — John Curran szemlátomást adottnak vette, hogy Christie-t mindenki ismeri, így ha nem ismerjük részletesen egy-egy tárgyalt könyv cselekményét, azt nem csak, hogy innen nem fogjuk megtudni, de a jegyzetek értelmezése és befogadása is sokkal nehezebb lesz.

Ahhoz képest, hogy a könyv tulajdonképpen nem több regények és hozzájuk kapcsolódó vázlatos jegyzetek részletes katalógusánál, jól megírt és könnyen olvasható. Talán egy kicsit túlságosan is könnyen,  Curran ugyanis nem nagyon alkalmazott semmilyen tudományos módszert a jegyzetek feldolgozásához. Ma már sokkal szofisztikáltabb módszerek is léteznek kézírásos anyagok értelmezéséhez, kritikai kiadásához és feldolgozásához, mint hogy nagyon alaposan elolvassuk ezeket és mellé biggyesztjük saját értelmezésünket. Ráadásul Curran elképesztő mértékben elfogult Christie iránt, a legtöbb esetben kizárólag az ájult tisztelet hangján képes róla beszélni — holott a jegyzetek a művek kritikai értelmezéséhez is kiváló alapot jelenthettek volna.

Ennek ellenére a könyv valóban egyedülálló forrásmunka az írás iránt érdeklődők számára — de leginkább csak azoknak, akik már eleve ismerik az életmű nagyobbik részét, és/vagy késznek érzik magukat arra, hogy adott esetben olvasás közben pótolják esetleges hiányosságaikat.

Reader’s Log — Csukás István: Keménykalap és Krumpliorr; Kőváry György: Kapd el a tolvajt és tartsd a szád

Trychydts | | | 2010., december 22., 14:59 | | | Kategóriák: ,

(Delfin könyvek sorozat.)

Kissé agyzsibbadásom volt már Dickenstől, hát visszaregresszáltam a gyerekkoromba és elfogott a nosztalgia, amikor még a Delfin könyvek komplexitása volt nekem az optimális. Most újraolvastam ezt a két regényt, mindkettőben gyerekek nyomoznak és mind a kettő jobb volt fiatalon olvasva.

Akkor még nem volt számomra nyilvánvaló, hogy ha ellopnak valamit és gyerekek akarják kinyomozni a tettest, akkor normál körülmények között egészen pontosan nulla esélyük van. Kell tehát néhány ugyancsak erőltetett fordulat, hat-nyolc deus ex machina és egy jó adag életszerűtlenség, hogy legalább némi segítséggel hősök lehessenek belőlük.

A két sztori közül amúgy a Keménykalap és krumpliorr az emberibb, a szocialista máz ellenére is: itt a gyerekek sokkal kedvesebbek, szerethetőbbek, összetartóbbak és sokkal játékosabbak is. A Kapd el a tolvajt hősei sokkal inkább igyekeznek felnőttnek látszani és felnőttként viselkedni, miközben még abszolút nem felnőttek — így aztán oda jutunk, hogy arrogáns, udvariatlan és önző tökfejekért kellene izgulnunk. Nekem most ez annyira nem ment.

Az érdekes az, hogy nekem ez a két könyv anno kifejezetten tetszett. Most — kizárólag esztétikai megfontolásból — tuti nem ajánlanám egy érdeklődő gyereknek sem. Jó lenne tudni, hogy az ízlésem volt-e rosszabb anno vagy gyereki sajátosság-e, hogy képes voltam élvezni ilyen erőltetett és kissé bárgyú cselekményeket is.

Reader’s Log — Charles Dickens: Great Expectations

Trychydts | | | 2010., december 22., 14:28 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Hosszú futás volt és nem tudom, hogy megérte-e. Gigantikus klasszikusról van szó természetesen, az angolszász irodalom egyik nagyon alapvető darabjáról; egy olyan regényről, amit mind a mai napig rendszeresen hivatkoznak. (Utoljára az idén megjelent Gold Boy, Emerald Girl lett volna sokkal érthetőbb ennek a regénynek a fényében.) Egy egészen monumentális ívű, évtizedeket átölelő történetről van szó, már már nagyon klasszikusnak számító fordulatokkal, óriási drámákkal, hatalmas felemelkedésekkel és bukásokkal, brutálisan kemény emberi sorsokkal.

Egy-két nagyon hangulatos, izgalmas részt leszámíva mégis az volt az érzésem, mintha másfél tonna tejbegrízt kellett volna elfogyasztanom. Néha tényleg mintha egy film peregne a szemünk előtt, szinte látjuk a kis angol falut a ködös, kopár lápvidéken vagy feszülten éljük végig egy izgalmas üldözési jelenet minden percét; hogy aztán száz oldalakon keresztül kelljen végigrágnunk magunkat a főhős mindennapi életének apró-cseprő dolgain, enyhén szólva is irritálóan monoton szenvelgésein.

Úgy érzem magam, mint amikor levizsgáztam a Kant és a német idealizmus című tanegységből. Tisztában vagyok vele, hogy fontos, de az élvezet csak erősen másodlagos szerephez jutott. A South-Park féle feldolgozás akkor már jobban tetszett; abban még robotmajmok is voltak. Márpedig erre a könyvre minden robotmajom ráfér, amire csak szert tud tenni.

Reader’s Log — Lázár Ervin: Berzsián és Dideki

Trychydts | | | 2010., december 01., 12:43 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Sokáig azt hittem, hogy ezt én nem is olvastam — aztán amikor letöltöttem, egyszer csak meghallottam édesanyám hangját a fejemben. Szóval tényleg nem olvastam, csak a manuális hangoskönyv-verziót ismertem eddig, csak éppen elfelejtettem.

Igazi, Lázár Ervinre jellemző, finoman, gunyorosan, vidáman abszurd történet Berzsiánról, a nagy jobblada-költőről, akinek egyszer csak elkezdenek valóra válni a kívánságai. Legalábbis azok a dolgok, amiket rosszkedvében mond. A helyzet innentől kezd el bonyolódni.

A mellékszereplők is karakteresek és érdekesek, a szerzőtől megszokott egyediséggel kidolgozottak. Miközben folyik előre a mese a maga útján, egy-két érdekes mellékszál is adódik, amik ugyancsak szórakoztatóak.

Úgyhogy nekem mese-fronton továbbra is Lázár Ervin az igazi klasszikus.

« Későbbi bejegyzések | | | Korábbi bejegyzések »