Reader’s Log — John le Carré: Call for the Dead

Trychydts | | | 2018., május 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Éppen Berlinben olvastam ezt a berlini vonatkozásokkal jócskán teletűzdelt könyvet. Annak ellenére, hogy a cselekmény teljes egésze Londonban játszódik, a náci könyvégetések, a zsidóüldözés ugyanúgy ott vannak a történet hátterében, mint Berlin kettéosztottsága a hidegháború idején. Suszter, szabó, baka, kémhez hasonlóan itt is rengeteg a flashback, amelyek aztán kulcsot adnak a sötét és meglepő finálé megértéséhez.

Maga a történet amúgy nem túlságosan figyelemreméltó: nagy műgonddal összerakott, kellemesen bonyolult gyilkossági rejtély, de semmi olyasmi, amivel kiemelkedne az elmúlt száz év krimiirodalmából. Ami irodalmilag megkülönbözteti, az a történet filozofikusabb vonulata, és persze a szerző nagyon jellegzetes, finom, csendes, kissé melankolikus írói hangja. John le Carré annak idején maga is az Intelligence Service alkalmazottja volt; talán ezért is van különös érzéke ahhoz, hogy a hidegháború kelet-nyugat szembenállását sokkal ambivalensebbnek mutassa, mint a nála kényelmesebb szerzők. Több könyvén is átüt az égető vágy arra, hogy megértse azokat, akik a másik oldalon dolgoznak; hogy bemutassa azokat az emberi sorsokat, vágyakat és érzéseket, amelyek oda vezetnek valakit, hogy a szocialista rezsimeket támogassa.

Itt is ez az igazi rejtély, és nem az, hogy miért lett öngyilkos Samuel Fennan; a regényt pedig pont az teszi üdítővé, hogy nincs végleges, egyértelmű válasz.

Én a könyv után más szemmel néztem Kelet-Berlin emlékeire.

Reader’s Log — Margery Williams: The Velveteen Rabbit

Trychydts | | | 2018., május 13., 22:59 | | | Kategóriák: ,

Jó sokszor néztem már végig a Jó barátokat — abban szerepel ez a könyv (a Gutenberg Galaxisban illusztrációkkal együtt hozzáférhető), de eddig valahogy nem jutott eszembe, hogy utánanézzek.

A történet főszereplője egy kis játéknyuszi, aki egy kisfiú kedvenc játéka lesz. A könyvnek van egy saját, mágikus realista univerzuma: a játékoknak is van tudatuk, tudnak beszélgetni egymással, meg mondjuk az állatokkal is, de nem számítanak Valódinak. A Valódiság elérése minden játék, így a nyuszi legfőbb álma is. Ebben az ajándékban viszont csak azok részesülhetnek, akiket a „gazdájuk” igazán szeret. Hogy mi az az „igazán”, mit is jelent(het) pontosan a Valódiság — ez a cselekmény tétje.

Felnőtt olvasóként az a nagyon megkapó, milyen pontosan, sok beleérzéssel, mennyire pozitívan ábrázolja a gyerekek kapcsolatát a nekik fontos dolgokkal. Kicsit Lázár Ervinhez hasonlít, ahogy a gyerekek többet képesek belelátni a világba, mint a korlátolt, a mindennapi élet szürke valóságához ragaszkodó felnőttek, és ahogy a végén ez a világlátás győzedelmeskedik is.

Az illusztrációk remekül illeszkednek a történethez — egyrészt pontosan azt mutatják, ami a mesében elhangzik, másrészt ezeknek az akvarelleknek nagyon sajátságos, egyedi hangulata van.

Napokig elvarázsolt ez a kedves kis történet.

Reader’s Log — Platón: Parmenidész. Bárány István fordítása

Trychydts | | | 2018., április 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nem nagyon szorgosan, de azért igyekszem nyomon követni az Atlantisz-kiadó Platón-összkiadását. Ez a Karácsonyra beszerzett kötet csak arra emlékeztetett, miért is nem lett belőlem gyakorló filozófus a diplomám megszerzése után.

Olcsó poén lenne most idézgetni a szövegből, maradjunk annyiban, hogy a szöveg tetemes részéből egy árva szót sem értettem. Még azután sem, hogy elolvastam az utószót — egyrészt ez sem túlságosan érthető, másrészt lehetetlen volt kapcsolatot teremtenem a magyarázat és tényleges, szó szerintit fordítás között.

Ami pedig kár, mert a kötet ugyanolyan gondos munka, mint az összes eddigi az összkiadásban: gondosan ellátva jegyzetekkel, kitérve az esetleges fordítói nehézségekre, ahol feltétlenül szükséges, ott megadva a szükséges kontextust is.

Érdekes kérdés, mennyire lehet elvárni, hogy egy átlagember számára teljesen hozzáférhetetlen filozófiai művet elmagyarázzanak a szélesebb olvasóközönségnek. És „szélesebb olvasóközönség” alatt akár a filozófusokat is érthetjük; elvégre nemcsak, hogy diplomát szereztem ebből, de ha nem is közvetlen pénzkeresetre de rendszeresen használom is a filozófia eszköztárát a mindennapjaimban is. Mégis, néha még ma is eszembe jut, hogy úristen, nekem még le kell vizsgáznom Hegelből vagy Kirkegaardból. A klasszikus görög filozófiát azért úgy általában értettem annyira, hogy egy magabiztos hármassal kivágjam magam az írásbeli vizsgán — de ha valaha is, bárhol a Parmenidészt húztam volna, nem biztos, hogy átengednek.

Lehet, hogy egy ilyen, könyvesboltban is bárki által megvásárolható könyvhöz akár lehetne olyan utószót is írni, amiből mindenki megérti, nagyjából miről van szó. Utána bele lehet menni a filológiai szőrszálhasogatásokba. Nem mondom, hogy óriásit lendítene ez a filozófia nem túl fényes hírnevén, de hogy őszinte legyek, olyan helyzetben vagyunk, ahol minden apróság segíthet.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: A néma revolverek városa. Előadja Rudolf Péter; Kossuth kiadó, 2017.

Trychydts | | | 2018., március 01., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

A könyvről már írtam korábban; mivel megfilmesítés nincs kilátásban, ezért örültem, hogy legalább hangoskönyvben hallhatom. Rudolf Péter ráadásul kiváló választás volt mindehhez. A vérében van az a laza, flegma, mindenre fittyet hányó cinizmus, ami az egész regényt átszövi.

Ami csak most tűnt fel nekem: Rejtő talán ebben a regényében a legigazságosabb a nőkhöz. Egyik műve sem egy kifejezett himnusz a feminizmushoz; itt legalább némi őszintén beszélgetnek arról, az akkori korszellemben hol volt a nők helye.

Ha nekem ehhez Rudolf Péter kellett, már megérte erre a lemezre főzögetnem.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: Piszkos Fed, a Kapitány; A három testőr Afrikában. (Előadó: Kern András; Hungaroton, 2017.)

Trychydts | | | 2018., február 26., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Nyugodt lélekkel nevezhetem Rejtő rajongónak magam; tinédzserkoromban imádtam, ma már csak lazítani veszem elő. Viszonylag kis lelkesedéssel viseltetek a Rejtő-hangoskönyvek iránt is: általában csak olyankor veszem meg, ha a mű kiemelkedően kötődik hozzám és megmozgatja a fantáziámat az előadó is (Ilyen volt a maga nemében önállóan is különleges Csontbrigád, Mácsai Pál előadásában).

Nem teljesen értem, hogy a nyolc részesre tervezett Rejtő-Kern sorozat első két darabja között hogyan kapott helyet A három testőr Afrikában, ami eleve egy folytatás, plusz nem olyan régen filmes adaptációt is kapott, és más kiadásban hangoskönyvben is megjelent. Szerintem vannak ennél kevésbé ismert, de izgalmas és humoros Rejtők is — van néhány darab, amiben kifejezetten reménykedem.

Alapvetően bíztam benne, hogy Kern majd új életre kelti ezeket a könyveket és tényleg — sok jeleneten hosszú idő után először képes voltam ténylegesen és hosszan röhögni. Minden szereplő saját hangon szólal meg; Kern rutinja és belélőképessége maximálisan képes érvényesülni.

Mindkét regényben fontos szerepet játszanak rémes helyesírással és nyelvtansággal íródott levelek; ezek előadása tényleg valódi színészi kihívás. Rejtő írói kvalitásaira is kiváló példák ezek a szövegek; üdítő volt őket valóban hiteles és újszerű hangon hallani.

Kicsit azért sajnálom, hogy nem huszonhat évvel ezelőtt adták ki a Rejtő-Kern koprodukciókat; már akkor is bőven Kern-rajongó voltam, és még nem voltam túl felnőtt Rejtőhöz sem.

Reader’s Log — McKenzie Hunter: Double-Sided Magic

Trychydts | | | 2018., február 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Úgy felhúztam magam Jenna Moreci szemetén, hogy úgy éreztem, muszáj valamilyen normális ponyvát olvasnom. Ezt a remekművet ajánlotta nekem az Amazon, másfél dollárt meg, gondoltam, erre is feltehetek.

Közepesen érdekes urban fantasy az alapsetting: egy mesterséges mágikus kataklizma után a mágikus képességű lényeknek, a boszorkányoktól a vámpírokon és a varázslókon át a farkasemberekig elő kellett lépniük és szigorú szabályok között kell élniük az életüket. A főszereplő, Levy Michaels azoknak a varázslóknak a leszármazottja, akik a katasztrófát előidézték: származása miatt állandóan bujkálnia kell. Aztán lesznek, akik üldözik, lesznek, akik gyilkosságba, lesznek, akik összeesküvésbe próbálják keverni, és hát persze vannak, akik csak meg akarják ölni.

Kábé ennyi a történet, különösen kusza cselekményre, nehezen interpretálható szimbólumokra ne számítsunk. Mind a világban, mind a karakterekben van viszont annyi eredetiség, amitől mégis szerethető lesz a könyv. Én mondjuk már annak is örültem, hogy a főszereplő nem legyőzhetetlen, vannak hibái és gyengeségei, hogy a kémia a főnő és a főférfi között nem három oldal alatt válik kiolthatatlan gyúeleggyé (sőt, ebben a kötetben egyáltalán nem), és hogy a mellékszereplők nem csak érdekesek, de még szerepük is van a cselekményben.

A cselekményt folyását amúgy leginkább a Balaton déli partjához tudnám hasonlítani: a főhős először lubickol a világban, mint hal a vízen, aztán nyakig van a pácban, aztán hosszan, hosszan kell gázolnia a térdig érő konfliktusokban, mire partra tud evickélni.

A könyv amúgy egy trilógia első kötete, de annyira azért nem izgultam rá a sztorira, hogy rögtön rávessem magam a folytatásra.

Reader’s Log — Jenna Moreci: Eve — the Awakening

Trychydts | | | 2018., január 14., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Bár semmiféle írói ambícióim nincsenek, az utóbbi időben, számomra is megmagyarázhatatlan módon, eszelős vonzódás ébredt bennem az írásról szóló videócsatornák iránt. A legjobban Jenna Moreci csatornáját szeretem, elsősorban a humor és az egyedi stílus miatt. A huszonéves szerző életműve egyelőre egyetlen kötetet ölel át, így áttanulmányozása egy kifejezetten megúszós szakdolgozat témája is lehetne.

Életemben először olvastam el könyvet azért, mert kifejezetten a szerző érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy ténylegesen mekkora technikai tudás és milyen irányú írói ambíciók állnak egy ilyen sikeres csatorna mögött.

Lustábbaknak lelövöm a poént: zéró technikai tudás és a a szerző a jelek szerint beéri azzal, hogy olyan szövegeket generálhasson, amellyel bevételhez lehet jutni. Hát nekem ez elég vékony.

Az EVE — the Awakening egy disztópikus világban játszódik, javarészt 2089 végén. Vannak a kimérák, a genetikailag tökéletes, erősebb, okosabb, ügyesebb emberek, telekinetikus képességekkel. Őket mindenki utálja. Vannak a valószínűleg az űrből jött Betolakodók, a Mortal Kombat Barakájának denevérszárnyas koppintásai. Őket egész jól elviseli mindenkit, elvégre ha nem provokálják őket, nem mészárolnak le senkit — a kimérákat kivéve. A főszereplő, Eve a világ legerősebb kimérája, bekerül a Billington Egyetemre, amely a Betolakodók elleni harcot tűzte ki céljául — ahogy az már ilyenkor lenni szokott, mindeddig nulla eredménnyel. Természetesen már az első napon elszabadul a pokol.

Maga a világ elég lazán van összefércelve. Miért kell a kimérákat utálni? Néhány évtized alatt miért nem lehetett ehhez hozzászokni? Vagy ha épp azt játsszuk, hogy a világ sötét és gonosz, a kimérák miért flangálhatnak szabadon? Miért nem gyűjtik be őket és használják fel őket mindenféle katonai és egyéb programokhoz? Miért nem tud senki semmit sem kezdeni a Betolakodókkal? De tényleg semmit — a könyv kezdetén még elfogni sem sikerült egyet sem, ami a későbbi fejlemények fényében elég nevetséges eredmény.

Sajnos a világ messze nem az egyetlen amatőr módon összekovácsolt elem a történetben. A karakterek egytől-egyig sztereotípiák, mindenféle mélység vagy variáció nélkül. Akik gonoszak, azok undorító, gátlástalan, velejükig romlott, szörcsögő gennyládák. Akik jók, azok áramvonalas, jó humorú, kellemes arcok, mindenféle hibák nélkül, akik persze az első másodpercben megtalálják a közös hangot. És persze mindegyikük egy utánozhatatlan zseni a maga módján. A hacker lány, aki csuklóból töri fel a legbonyolultabb kormányzati szervereket is; a technikus srác, aki simán berhel össze mindenféle, stesszhelyzetben is mindig 100%-osan üzembiztos kütyüket; a cinikus pisztolyhős, aki soha nem lő mellé (és itt mellesleg egy multimilliomos tinédzser is). Persze ne feledkezzünk el az intelligens, barátságos, kedves, közvetlen, széles látókörű, stratégiailag fejlett gondolkodású, érzelmileg érett, erős járomcsontú és határozott állkapcsú izomkolosszusról sem, aki merő véletlenségből azonnal szerelmes is lesz a főhősbe (aki egy szimmetrikus arcú, sportos testalkatú, telt ajkú, barna bőrű, hullámos, kávébarna hajzuhataggal megáldott csúfság).

A történet az olcsó ponyvák receptje szerint döcög előre: vannak úgynevezett nehézségek, amiket onnan lehet felismerni, hogy a végén a főszereplők izzadtak és/vagy véresek. Traumák, érdemi lelki törések, valódi veszteségek nem szerepelnek a könyvben. Van rengeteg harci jelenet, jó sok telekinetikus keménykedéssel. Hiszen, gondolhatta a szerző, végül is elég cool dolog megküzdeni egy keménykötésű aliennel, akinek alig van sebezhető pontja. Mi az ennél is coolabb? Megküzdeni még egy aliennel. Hússzal. Százzal. Ötvennel, de csak egyedül. Mindezt olvasni — egy idő után már elég monoton.

A főszereplőknek szövetségeseik nem igazán vannak, az egy szál kemény, de igazságos katonai instruktoron kívül mindenki, aki a jó oldalon áll, totálisan hülye és inkompetens. (Esetleg még ide számíthatjuk az egyik mellékszereplő milliárdos anyját, aki egy sminkkel, egy frizurával és egy fekete, testhez álló ruhával járul hozzá a végső győzelemhez.)

Ami pozitívum: az 547 oldalas történet elég ügyesen van legépelve ahhoz, hogy folyamatosan lehessen olvasni. Mindig történik valami, mindig van valami feszültség a levegőben, van egy-két központi rejtély, ami ébren tartja a figyelmet. Sajnos épp a befejezés a nagy kivétel: a döntő csata után még be kell valakit vinni a kórházba kocsival. Hát azért epikusnak szánt horror-akciótörténeteket ennél frappánsabban szokás lezárni.

Végül is, semmi baj nincs ezzel a könyvvel. Olcsó, puha kötéses ponyvákat tucatszámra lehet vásárolni — a jelek szerint meg is lehet élni ebből. Engem inkább az ábrándít ki, hogy olyasvalaki szónokol, időnként másoknak is be- be szólogatva a komplex karakterek fontosságáról, türelmesen kibontott románcokról, életszerű motivációkról, narrációs technikákról, aki saját maga sem tudja ezeket alkalmazni. Felvetődik bennem a gyanú, hogy Jenna nem annyira a saját technikájáról beszél, hanem a saját interpretációjában adja vissza a szakirodalmat, amit olvasott — de amit alkalmazni képtelen. Vagy — és ez még rosszabb — azt gondolja, hogy írónak lenni ennyit jelent.

Csak a Youtube-on szerzett kellemes percek miatt nem kértem vissza az öt dolláromat, amit erre a vacakra kidobtam.

Reader’s log — Stephen King: Rita Hayworth and Shawshank Redemption, 1982

Trychydts | | | 2017., november 08., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Még egy egyetemista házibuliban láttam a Remény rabjait, de aztán most egy filmes poén az eszembe juttatta, és akkor eszembe jutott, hogy ezt a Stephen Kinget még nem is olvastam. Na nem mintha nagy rajongó lennék, néhány kötetet és egy-két novellát olvastam csak tőle, de csak a Shining és a szintén nemrég újraolvasott The Green Mile volt az, ami mérhető hatással volt rám. King az én szememben egy biztos kezű iparos, aki képes futószalagon gyártani a kellően hátborzongató tartalmakat, de a szépirodalom felé még kacsintgatni is csak ritkán kacsintgat — alighanem a megfelelő kvalitások és az indíttatás is hiányzik belőle ahhoz, hogy képes legyen konzisztensen művészi igényességgel alkotni.

Shawshank Redemtion sem igazán kivétel. Miközben amit fókuszba akar tenni, az kirstálytisztán látszik és részletesen ki van dolgozva, maga a történet, illetve annak háttere igencsak elnagyolt. Sokszor van az az érzésem, hogy Kingből az alaposság is és az empátia is hiányzik ahhoz, hogy meggyőzen mutasson be olyasvalamit, amiben nincsen személyes tapasztalata. Nagyon jól meg van rajzolva a két főszereplő, a rutinos sittes narrátor, Red, és az ártatlanul elítélt Andy Dufresne alakja — de rajtuk kívük minden más csak díszlet és és mindenki más csak statiszta. Az a Green Mile-ból is kiderült, hogy Kingnek körülbelül fogalma sincs az amerikai börtönviszonyokról — próbálkozik azzal, hogy ábrázolja a brutalitást, az elembertelenítést célzó, kegyelten bánásmódot, de sajnos ez pont egy olyan téma, ahol meggyőző, koherens részletek nélkül nem jut túlságosan soká a szerző. Mápedig nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan is zajlik az élet a börötnben: engem legalábbis zavart, hogy a főszereplők a könyv alapján sokkal több személyes szabadságot élveztek, mint amennyit az én ismereteim alapján élvezhettek volna.

The Green Mile-ban ezt a problémát King azzal próbálja meg elkenni, hogy kitalálja, hogy a halálsorra különleges szabályok vonatkoznak. Ez bizonyos értelemben így is van — így csak helyenként bukkannak elő az apró anakronizmusok, következetlenségek. Itt viszont, amikor a történet szempontjából kulcsfontosságú, hogyan hat valakire az évtizedeken át tartó börtönélet, ez sokkal kevésbé megbocsátható hiányosság. Nem derül ki belőle az amerikai börténélet brutálisan, mechanikusan szabályozott rendjére,

King másik nagy problémája a felületesség. Írásaiban sokszor maradnak benne olyan következetlenségek, amelyek nagyon zavarják a befogadást és a megfelelő azonosulást — és az egyetlen magyarázat, amit erre találtam, az egyszerűen nem érdekli, amit ír, mennyire pontos vagy ésszerű. Andy megszabadulásának legfontosabb eleme ebben az esetben egy fizikailag elrejtett kulcs egy mezőn. A legjobb barátja (aki meghalt, amíg ő a börtönben volt) rejtette oda, de hogy miért ezt a megoldást választotta, miközben mindannyian tisztában voltak a kockázatokkal és a nehézségekkel, egyszerűen nem derült ki. Ügyvédi letétbe tenni teljesen legális és ugyanennyire titkos lett volna — ezzel amúgy Andy számos problémája is simán megoldódhatott volna. Ráaádásul maga a narrátor mondja el, miért is nehéz a lakott terület kellős közepén elhelyezkedő börtönből egy szál rabruhában megszökni és elkerülni az elfogatást — aztán Andy pontosan ugyanígy szökik meg és nem fogják el (a filmben erre ugye van megoldás). Az időzítés is sokkal problémásabb a könyvben, mint a filmben — a könyvben évek esnek ki úgy, hogy tulajdonképpen semmilyen ésszerű magyarázat nincs rá.

Ami viszont lehet jó egy ponyvában, az mind jó. Red és Andy kapcsolata egy bonyolult, érzelmekkel teli viszony, teljesen hiteles és nem egyszer megindító. A befejezés kissé szentimentális, de működik. A cselekmény nyugodt, egyenletes ütemben halad előre, ami tökéletesen illeszkedik egy visszaemlékezés narrációs stílusához. Érthető tehát, hogy a filmesítéskor miért döntöttek úgy, hogy (néhány apró változtatással) szinte szó szerint követik a novella szövegét — a különbségek többsége olyan apró részlet, amelyek a szövegben nem szerepelnek ugyan, de mind tartalmában, mind stílusában teljesen illeszkednek az eredetihez.

Nem bántam hát meg, hogy ezt a Kinget is megismertem, de a csak egyetlen olvasatot támogató cselekmény és az egészen minimalista erkölcsi mondanivaló azért ismétcsak arról győzött meg, hogy Kinget csak a csavaros történetek érdeklik — a művészi kivitelezés a legkevésbé sem.

Reader’s Log — Ferenc pápa: Amoris Laetitia, 2016.

Trychydts | | | 2017., szeptember 23., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Materialista agnosztikus vagyok; teljesen véletlen, hogy egyáltalán eljutott hozzám Ferenc pápa (házastársi, családon belüli) szeretetről szóló írása. A Facebookon pár katolikus fundamentalista mélységesen fel volt háborodva rajta: úgy vélték, ha Ferenc pápának ez az álláspontja, akkor ők innentől kezdve jobb katolikusok a pápánál. Kíváncsi lettem, miről van szó, rákerestem a szövegre, és amikor megtudtam, hogy a szerző óvott mindenkit az elhamarkodott értelmezéstől, letöltöttem és elolvastam az egészet. Gondoltam, mégiscsak a világ egyik legnagyobb szellemi műhelyéről és a világ egyik vezető értelmiségijéről van szó; ha már feltámadt bennem az érdeklődés, kötelességemnek tartottam, hogy csorbítatlan valójában ismerkedjem meg a teljes gondolatmenettel. Azt azért nem gondoltam volna, hogy életem egyik legizgalmasabb szellemi kalandjában lesz részem.

Nem volt szükségem bölcsész edzettségre ahhoz, hogy órák alatt végigérjek a több száz oldalas művön: hatalmas meglepetésemre nem csak egy alapos morálfilozófiai munkának, de egy elképesztően érdekes és élvezetes olvasmánynak is bizonyult. És noha semmiféle spirituális kötődésem nincs a katolikus egyházhoz, a leírtak nagyon nagy része személyesen is megérintett. Második éve vagyok házas, hetedik éve élek együtt a feleségemmel — és egy olyan megalapozott, átgondolt, alaposan felépített értékrenddel szembesültem, amelynek rám is érvényes, mi több, amely az én mindennapjaimhoz is segítséget nyújt.

Az Amoris Laetitia alapvető törekvése, hogy a szeretetről szóló krisztusi tanításokat és katolikus hagyományokat a modern életvitelt folytató emberek számára is könnyen érthetővé, hozzáférhetővé és befogadhatóvá tegye. Éppen ezért a mű gerincét a családi élet, a családon belüli (elsősorban a házastársi) szeretet mibenlétének, természetének ismertetése teszi ki. Mitől működik jól egy család? Hogyan tudjuk a szeretet, a türelem és az elfogadás erényeit egymás iránt kifejleszteni? Miben gyökeredzik a házastársi hűség? Milyen kihívásokat támaszt a családi szeretet és egység felé a modern társadalom? Mitől lesz a család egy olyan közösség, amely képes folyamatos támaszt és vigaszt nyújtani tagjai számára? Hogyan találjunk egyensúlyt a gyereknevelésben a fegyelmezés és az elfogadás között? Hogyan lehetnek a házastársak hasznára a közösségnek? Ezen kérdések érvényessége messze átnyúlik a katolikus, és a keresztény hit keretein. Igaz ez a módszeresen felépített, lépésről-lépésre haladó, türelmesen érvelő válaszokra is. Azok, akik párkapcsolatuk, családi életük fejlesztéséhez, megerősítéséhez keresnek segítséget, nyugodtan fordulhatnak ehhez a könyvhöz.

Vannak olyan kérdések, amelyben a katolikus egyház csak egyféleképpen foglal állást: a katolikus hit alapelveivel például összeegyeztethetetlen a melegházasság, az abortusz és a mesterséges megtermékenyítés. Mindezek tekintetében az Amoris Laetitia is félreérthetetlenül fogalmaz és érvel — aki ezeknek a gondolatoknak a teológiai forrására és magyarázatára kíváncsi, az innen is tájékozódhat. A házasság szentsége különleges, ami természeténél fogva csak férfi és nő között lehetséges, az élet adása pedig Isten joga — az ebbe való beavatkozás tulajdonképpen szentségtörés.

Egy kívülállót ez persze nem zavar. A lelkiismereti és a vallásszabadságnak része, hogy egy vallás a saját körében olyasmit tiltson, ami a szekuláris állam keretei között lehetséges. Ferenc pápa pedig kísérletet sem tesz arra, hogy ezeket az elveket a katolikus közösség keretein túl a világi körökre is megpróbálja kiterjeszteni. A mű ráadásul a lehető legtoleránsabban referál rengeteg érzékeny társadalmi jelenségre: a legszigorúbban tiltja például a homoszexuálisok diszkriminációját a hívek között, elismeri a feminizmus érdemeit, határozottan elutasítja a férfiak alá-fölé rendeltségének gondolatát. Bátorítja a nemi szerepek rugalmas értelmezését: kifejezetten elutasítja például a „hagyományos” családmodell erőltetését. Csak azért — fogalmaz például — mert a férfi is részt vesz a családi feladatokban, nem lesz kevésbé férfias. Ezekkel az állításokkal Ferenc pápa toleránsabb és befogadóbb a társadalmi diverzitással szemben, mint például az általam ismert értelmiségi elit egy jó része idehaza és más országokban egyaránt.

Számomra egészen újszerű élmény volt, hogy ez a szigorú filozófiai módszertannal dolgozó, egyházi szöveg mennyire közeli kapcsolatban van a mindennapi élettel. Nem tettem volna rá komolyabb összeget, hogy egy vatikáni kiadású könyv érdemben képes reflektálni a közösségi médiák, a popkultúra vagy a reklámok jelentette új kihívásokra (vallási, közösségi és gender-szempontból).

Mivel én magam csak igen szelektáltan szembesültem a mű katolikus fogadtatásával, ezért inkább a saját, személyes tapasztalataimra hagyatkoznék. Noha nem vagyok katolikus, Magyarországon egy átlagos ismeretségi körrel rendelkező ember számára elkerülhetetlen, hogy időről időre érintkezésbe kerüljön a katolikus egyházzal. Ez alapján azt tudom mondani, hogy ha Ferenc pápa komolyan elkötelezett a humánus, ember- és valóságközpontú egyház ideája mellett, akkor hosszú, nehéz munka és rengeteg passzív ellenállás és emberi butaság vár rá. Úgy érzem, nálunk ez a személyre szabott, adott esetben szó szerint házhoz menő, missziós jellegű lelkészi gondoskodás, amit ez az írás javasol, maximum csak kivételszerűen valósul meg. Saját magam voltam szemtanúja, hogy miközben egy katolikus temetésnek (a lelkész szerint és tudomásom szerint a katolikus törvényeknek ellentmondóan) előfeltétele volt, hogy az egyházi adó rendben be legyen fizetve, a szertartást celebráló pap sorozatosan eltévesztette az elhunyt nevét. Többször hallottam miséken, ahogy a lelkész követeli a hívek figyelmét és lojalitását, miközben a pásztori gondoskodás épp ellenkező irányú mentalitást követelne meg. Kevés olyan katolikus esküvőn voltam jelen, ahol valódi, élő kapcsolatot éreztem a pap és a jegyesek között. Azzal sem tudok mit kezdeni — főleg az Amoris Laeticia szövegének fényében — hogy Magyarország egyik püspöke képtelen felülemelkedni saját tradicionális genderfelfogásán.

Engem mindez szerencsére nem érint. Számomra már nincs más hátra, mint hogy őszinte szívemből köszönetet mondjak Ferenc pápának ezért a művészi igényességgel és filozófiai alapossággal felépített, személyes hangon megszólaló emberi iránymutatásért.

Az Amoris Laetitia teljes terjedelmében letölthető a Vatikán honlapjáról:
https://w2.vatican.va/content/francesco/en/apost_exhortations/documents/papa-francesco_esortazione-ap_20160319_amoris-laetitia.html

Reader’s Log — Kemény Zsófia: Rabok tovább

Trychydts | | | 2017., szeptember 12., 22:07 | | | Kategóriák: ,

Akiknek kifogásuk van Kemény Zsófi új regényével kapcsolatban, alapvetően két dolgot vetnek fel: a rengeteg „túlírt” mondatot, illetve a Rabok tovább cselekményének hátteréül szolgáló, 2017-es forradalom irrealitását. (Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban szintén ezt az irányt követi — Bárány Tibor párhuzamos kritikája ugyanebben a lapszámban inkább csak lelkesedik, de nem nagyon elemez.)

Kemény Zsófival én nem íróként, hanem slammerként találkoztam először, elsősorban a slamszövegeit ismerem. Így én valószínűleg akkor lepődtem volna meg, ha csupa ergonomikusra csiszolt mondatot olvastam volna, és ha a cselekménynek nem lett volna ugráló, következetlen, enyhén szürrealisztikus jellege. A Rabok tovább nekem nem elsősorban egy konvencionális regény, hanem egy innovatív nyelvi környezetbe illesztett, szabályok nélküli játék néhány egyszerű, de ügyes ötlettel. Mi lenne, ha Budapesten a fiatalok megint megpróbálnának forradalmat csinálni? A könyvtárakban, egyetemekben, romkocsmákban található alapanyagokból mit lehetne kihozni egy ilyen környezetben? És milyen lenne egy szerelem ebben a forradalomban? Hogyan reagál a most regnáló kormányzati hatalom egy lázadásra? A slamtől egyáltalán nem idegenek az efféle gondolatkísérletezések — és nekem végig az volt a benyomásom, hogy Kemény Zsófi (nagyon könnyű őt látni Bora, a narrátor alakjába) tulajdonképpen 278 oldalon slammel nekem. Ami azért nem is lenne annyira rossz.

Ha viszont ez nem regény, hanem egy irodalmi játék, akkor a szerző sok konvencionális kötelezettség alól mentesül.

A könyv szereplői erősen archetipikusak — nem azért ismerjük őket, mert a szerző sokat bíbelődött jellemük felépítésén, sokoldalú bemutatásán, hanem azért, mindenkinek vannak ilyen ismerősei. A konfliktusok sokszor zajlanak le általunk is ismert sablonok mentén — ami megint csak mentesíti a szerzőt attól, hogy  túl sokat invesztáljon egy olyan cselekménybe, amelynek a mű egésze szempontjából minimális tétje van.

„Szétszóródtunk a téren, feltöltöttük az egészet. Mint egy nagy Déli-sark, ahova begyűlt a világ összes költöző madara, aztán helyezkednek, de mindenki közel akar lenni a tartalék élelemhez, és kész a visszaútra.”

Különösebben sokáig nem kellett keresgélnem ezt a példát, hiszen az egész regény tele van szórva ilyen mondatokkal: különösebb értelmük nincsen, nem leszünk tőle okosabbak, nem lesz a helyzet tőle kézzelfoghatóbb — a regény egészének az atmoszférájához járul hozzá. Kizárólag az erősen atmoszférikus szöveg, a hangulat, az életérzés összefűzéséhez van szükségünk a banális, látszólag érthetetlen fordulatokkal operáló cselekményre.

De akkor mit is várjunk tulajdonképpen a regénytől? Milyen válaszaink lesznek a végén, mivel leszünk többek? Lesz-e katarzisunk, vagy a kötetet lerakva megkönnyebbülten vesszük tudomásul, hogy végre túl vagyunk egy újabb adag öncélú nyelvi kísérletezésen? Egy ilyen játékos, nagyon személyes, szubjektív és jelen idejű szöveg erre is, arra is lehetőséget ad. Rengeteg minden múlik azon, mire és mennyire vagyunk nyitottak, mennyire vagyunk hajlandóak engedni a regény műfaji követelményeiből és mennyire engedjük, hogy a szerző szeszélyei szerint vezessen minket ezen az érzelmi-gondolati hullámvasúton. Én is csak nagyon személyes válaszokat tudok erre adni.

Az alapimpresszió, ami megmaradt bennem, a girl power manapság nagyon divatos életérzése. A narrátor személye, megszólalásai, kiállása, öntudatos nyelvi fordulatai egy olyan női identitást definiálnak, amelyet az ember nagy örömmel és jóleső elégedettséggel nyugtáz. A főszereplő nem áll ki a tradicionális nemi szerepek mellett, de ebben nincs semmiféle, azokkal szembeni dogmatikus szembenállás: egyszerűen csak egy vérbeli egyéniség. Másokat is ez alapján ítél meg: ki mennyire eredeti, mennyire őszinte, határozott és intelligens. És ezek az elvek — minden, közbenső szarság ellenére is — a történet végén győzelmet aratnak. Bár a magyar társadalomról, korunk politikai-hatalmi berendezkedéséről nem mond túl sok jót a regény, az egyenes gerinc, az őszinteség és a barátokért való kiállás legalább az egyén szintjén kifizetődő — ami egy jó, egészséges, és a regény szövege alapján hiteles üzenet.

Jó is, hogy így van, mert a könyv magyar valósága úgy en bloc egy rakás szar. A kormány ökölbeszorítóan felháborító hülyeségeket talál ki, hogy az amúgy is birka tömegeket még jobban leigázza, a fiatalság pedig, amelyik papíron hivatott lenne az ellenállásra és a harcos szembefordulásra, egy nagy rakás szerencsétlenség. Egy elkényeztetett, valóságtól elzárt, ostoba, külsőségekbe és klisékbe kapaszkodó, szánalmas csürhe, amelynek tagjai alapvető összefüggéseket sem látnak át, és nagyjában-egészében gőzük sincs arról, mi az a forradalom. Amit annak képzelnek, az néhány egyetemista majom szánalmas bohóckodása, amit a hatalom fél kézzel ver le, mihelyst hajlandóak ehhez kellően nagy csoportba összeverődni. Még szerencse, hogy a hatalom maga is túl gyáva ahhoz, hogy valódi megtorlásokkal éljen. Megúszásra játszik mindenki, ezért tartunk ott, ahol.

Persze a Rabok tovább alapvetően mégiscsak egy szerelmi történet. Bora csak azért vesz részt a forradalomban, mert vonzódik annak egyik „vezetőjéhez”. Aki erre kezdettől fogva nagyon kevéssé méltó. Ez a cselekményszál a legkoherensebb, leghitelesebb és érzelmileg a legsúlyosabb az egész történetben. Ha nem lenne forradalom, ha nem üldözné a főszereplőt a rendőrség, ez akkor is egy kőkemény sztori lenne — mint általában fiatalkori szerelmek. Valamennyien átéltük ezeket a szenvedéseket, de érdekes megtudni, az író hogyan pozicionálja magát ezekben a megpróbáltatásokban. Nehéz kapcsolat ez, kemény érzelmi próbatételekkel, vargabetűkkel, csapdákkal — ami persze sajnos a legtöbb kapcsolatnál benne van a pakliban.  De a girl power a végén itt is győzedelmeskedik.

Rejtő Jenő: Csontbrigád (előadja: Mácsai Pál)

Trychydts | | | 2017., január 17., 23:52 | | | Kategóriák: , ,

Csontbrigád elég különös helyet foglal el a rejtői életműben. Miközben telivér ponyva a javából, a cselekmény és a szereplők is meglehetősen széles és lendületes ecsetvonásokkal vannak felvázolva, az emberi szenvedés, szemben más művekkel — például a Három testőr Afrikábana Menni vagy meghalni vagy Az előretolt helyőrség — itt nem csupán egy borzongató háttér a tényleges, humoros cselekmény előtt. Bár a jellegzetes, rejtői jellemkomikum a Csontbrigád lapjain is ott van, ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a regény központi, morális kérdése: mit kezd magával az ember a teljes kilátástalanság, reménytelenség és elképzelhetetlen mértékű szenvedés közepette.

Rejtőnek ez a regénye áll a legközelebb a szépirodalomhoz. Persze nem a benne ábrázolt szenvedés miatt — sokkal inkább arról lehet szó, hogy a szerzőnek volt szüksége egy nehezebb témára ahhoz, hogy ne sodorja magával szokásos rutinja, a pergő cselekmény, a vicces helyzetek és a sablonos karakterek mulatságos interakciója. Valóban, a szereplők itt talán kevésbé sablonosak, kevésbé fontos, hogy a cselekmény folyamatosan haladjon előre, ezért bonyolultabb helyzetekben is megismerhetjük a szereplőket, egymáshoz való viszonyukat — de azért ez még mindig ponyva. Az őrmesterek itt is kegyetlenek, a tisztek jellemesek és hazafiak, helyén van a szokásos, egyszerű gondolkodású, bumfordi, de tisztességes, alacsony beosztásban levő figura, a főhős pedig egy kívül-belül edzett acél figura, jelleme és fizikuma egyaránt kikezdhetetlen.

Pont azért, mert ez azért nem a szerző szokásos stílusa, a Csontbrigád az átlag Rejtő-olvasónak sokkal nehezebben fogyasztható, mint a többi mű. Az ember a mulatságos, abszurd és groteszk  helyzet után (a kivégzésére váró katona mindenféle bonyolult okoknál fogva „kimenőt kap” a börtönből utolsó napjára, ő pedig hányaveti könnyedséggel elmulatja az időt, majd taxival visszatér a börtönbe) várja a hasonlóan könnyed folytatást. Ehelyett egy isten háta mögötti büntetőtábor (ami azért nem egy reális hely, hanem nyilvánvalóan egy ponyva helyszíne) poklába kerülünk, ahová az őrök, a parancsnok és a tisztek is is büntetésből kerülnek. Másodlagos főhősünk, Sirone kapitány, egy kifinomult úriember, akit Rómából, a menyasszonya mellől rendeltek határozatlan ideig ebbe a földi pokolba megrohadni, nem az a szereplő, akivel könnyű azonosulni vagy aki magától értetődően kínálná a vidám jeleneteket. És innentől kezdve végigvonul a deprimáltság az egész regényen — még a befejezés sem mentes némi mélabútól.

A ponyvás és a szépirodalmi megoldások keveredése lehet az oka annak, hogy ennek a műnek annyira jól áll a hangoskönyv formátum. Interpretációra szorul. És Mácsai Pál valódi élettel tölti meg a történetet. Kikerekíti a szereplőket — az ő elfúló, lihegő hanghordozásával megértjük ki is és pontosan hol is tart a kapitány, jobban átérezzük a rejtélyes Csontbrigád kálváriáját, a többi tiszt helyzetét. Mácsai mindenkivel kapcsolatban erősen állást foglal, mint színész: többször olvastam a könyvet, de ebben az előadásmódban olyan volt, mintha Rejtőnek valamilyen eddig ismeretlen művével találkoztam volna.

Így, ebben a formában letehetetlen lesz a könyv. És még kísértetiesebb lesz belegondolnunk, a munkatábor víziója mennyire kísérteties előrevetítése a munkaszolgálatba vezényelt író méltatlan halálának.

Reader’s Log — Eoin Colfer: And Another Thing …: Douglas Adams’ Hitchhiker’s Guide to the Galaxy: Part Six of Three (Hitchhikers Guide)

Trychydts | | | 2016., március 31., 0:19 | | | Kategóriák: ,

Kezdetben elég izgatottan lapoztam bele ebbe a könyvbe: a sorozat utolsó kötete elég nyomorúságosan végződött, nem is volt szívem egynél többször elolvasni. Sokat dilemmáztam, belevágjak-e az utolsó, már Douglas Adams halála után (de az özvegy engedélyével) született részbe, de végül rászántam magam.

Először nagyon jó és szórakoztató a könyv, jópofa dolog még egyszer visszazökkenni a már ismert világba, a már ismert karakterek közé — aztán az ember rájön, hogy Douglas Adams nem egyszerűen egy felszabadult, gátlások nélküli író volt, aki képes volt arra, hogy a legőrültebb ötleteit is kiírja magából (miközben ugyanazzal a lendülettel feldolgozta az összes sci-fi klisét és közhelyet), hanem egyben egy zseniális író is, aki tökéletesen értett a cselekményszálak rafinált sodorgatásához, pontosan értett hozzá, mikor lehet bedobni egy-egy viszonylag érdektelen, de mégis szórakoztató melléktémát és mikor kell tolni az akciót.

Itt viszont sokszor mintha sokszor fontosabb lenne a megszokott stíluselemek meghatározott időnként történő újra és újra elővétele, mint a feszes történet. Amikor huszadszor szakad meg a történet azért, hogy egy hosszú, de teljesen jelentéktelen Galaxis Útikalauz idézet kedvéért, vagy amikor ugyanazt a jelenetet csócsáljuk oldalak tucatjain keresztül, az utolsó bőrt is lehúzva a már régen nem létező izgalmakról, mire megint történik valami. Pedig maga a cselekmény teljesen hézagmentesen illeszkedik a trilógiába: úgy egy áll egy hatalmas ívű, heroikus küzdelem a történet hátterében, hogy közben mindenki a saját, nevetségesen kicsinyes problémáin bíbelődik, és senki nem képes túllépni saját bumfordi árnyékán.

Ami ennél is problematikusabb, hogy Colfer szemlátomást nem tudta az összes szereplőt egyformán birtokba venni. Ford Prefect és Zaphod karaktere úgy tökéletes, ahogy van, ábrázolásuk teljesen folytonos a régi regényekkel, amiért lehetett őket szeretni, az most ismét előkerül — másolás nélkül kapnak új, egyedi kalandokat, fordulatokat, jellegzetes, de mégis soha nem látott manírokat. Ugyancsak egy örömteli meglepetés Wowbagger visszatérése — nekem ő volt az egyik kedvenc mellékszereplőm és itt is hitelesnek éreztem. Trillian ezzel szemben már úgy semmitmondó, ahogy van, Arthur karakterét pedig leplezetlenül gyűlöli a szerző. Ami nagy baj, nem is csak azért, mert nekem speciel ő volt a kedvenc karakterem, hanem mert az erdeti könyvekben Arthur minden esetlensége ellenére sem az a totális, esetlen balfácán, akit büntetlenül kínozhat a szerző. Ehhez képest egyetlen épkézláb sor nem jut neki, de még a regény befejezése is teljesen elszúródik ezen ellenszenv miatt.

Azt az űrt pótolja tehát a regény, amit az utolsó „valódi regény” totális apokalipszise teremtett bennem — arra viszont esély sincsen, hogy annyiszor elolvassam, mint az első négy kötet bármelyikét. Minőségi fanficton — sajnos semmivel sem több.

Reader’s Log — Karafiáth Orsolya: A házikedvenc

Trychydts | | | 2013., december 28., 2:39 | | | Kategóriák: ,

Ez egy rossz könyv. Hihetetlen bárgyúságát, a közhelyes, unalmas, a mesék eszköztárát ötlettelenül és hibásan alkalmazó fordulatait csak igen kevéssé ellensúlyozza rövidsége, Filó Vera illusztrációi pedig sajnos csak rontanak a helyzeten. A Kicsi Lili mélysége, komplexitása és őszintesége után Karafiáth Orsolyának ezúttal sikerült erősen mellényúlnia.

Nem mese ez, mert a meséhez archetípusok kellenének, jól megfogható karakterek, biztos kezű történetvezetés és egyértelmű lezárás. Ehhez képest csak a befejezéssel három fejezeten keresztül maszatol a szerző, a karakterek nem archetipikusak hanem csak nehézkesen és töredezetten felskicceltek. (Egy-két szereplő esetében még a könyv vége felé is vissza kellett lapoznom, hogy eszembe jusson, kiről is van szó.) A konfliktusok is ide-oda lötyögnek a könyvben, a nehézségeken inkább átmásznak a szereplők, semminthogy megküzdenének velük. A tragikomikusnak szánt alapsztori, hogy van egy ház, aminek valamennyi lakóján groteszk átok ül; ide csöppen be a főszereplő, Orsi. Csakhogy mihelyst kiderül, hogy valami gond van — pl a szépnek kinéző lakás elég gyorsan lerohad — rögtön lesz is rá viszonylag egyszerű megoldás (valaki jön és mindent megszerel). Egy mesében ez nem mehet ilyen egyszerűen Ha viszont nem mesében járunk, akkor bátorság kellene, markánsan felvállalt témák, drámai fordulatok, kegyetlen humor vagy valami, aminek a játékosnak tűnő forma álcául szolgál. Van itt valami prüncögés a női testképpel, de olyan halotthalovány és jelentéktelen a mögöttes gondolati tartalom, hogy még akkor járunk jobban, ha azt gondoljuk, nem direkt volt.

A könyv ismét közös vállalkozás Filó Verával, csakhogy ami remekül működött a Cigánykártyában és a Kicsi Liliben, az itt sajnos abszolút nem segít: az illusztrációk hűen ábrázolják az egyes lapokon történeket, csak mivel ez egy igénytelen könyv, a rajzok is inkább hatnak idegesítő mázolmányként.

Azt gondoltam, Karafiáth Orsolya a Maffia Klubbal  sikeresen elérte a mélypontot; azóta már négy év is eltelt, még egyszer ekkorát nem fog hibázni. Csakhogy ahogy a detektívregények műfaját is hiába áztatja valaki intertextualitásba, ha nem érti a detektívregény műfaját, ugyanúgy, ha valakinek nincsenek a vérében a mesék törvényszerűségei, az nem is fog tudni ebben a formavilágban alkotni. Szerencsére még sikerült Szenteste átrágnom magam rajta, így feltűnés nélkül vigasztalódhattam egy tányér bejglivel.

Reader’s Log: Timur Vermes: Nézd, ki van itt (Er ist wieder da), 2012.

Trychydts | | | 2013., október 14., 20:34 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Egy 2011-i napon Hitler benzinszagú egyenruhában ébred egy üres berlini telken. Így veszi kezdetét Timur Vermes brutálisan zseniális, fekete szatírája.

Egy ilyen alapötlettel nagyon sokféle irányt lehetne venni; lehetne felelőtlenül nevetséges, vontatottan, nehézkesen szájbarágós vagy nagyon megrázó. A szerző azonban egy sokkal érdekesebb irányt választ. A magától adódó helyzetkomikumok sorozatából kiindulva (mégis, hogy reagálnánk egy katonaruhában mászkáló fickóra, aki úgy néz ki, mint Hitler?) egy olyan, sodró és egyenletes lendületű történetet épít fel, ami egyszerre szellemes, humoros és ébreszt rá minket arra, mennyire védtelenek vagyunk még mindig az ügyesen adagolt gonoszsággal szemben. Időnként egy-egy brutálisan kegyetlen jelenettel emlékeztet bennünket arra, min is nevetünk valójában, kivel is azonosulunk önkéntelenül. A regény ugyanis egyes szám első személyben, Hitler szemével mutatja az eseményeket — és miközben egyetlen percig sem romanticizálja a karaktert vagy próbálja azt a látszatot kelteni, hogy a Führer bármit is változott volna hatvanhat év alatt, akkora idióta körülötte mindenki, hogy gyakorlatilag lehetetlen nem beleesni ebbe a csapdába.

A regény alaptézise, hogy a jelenkori, felelőtlenül toleráns és túlmediatizált társadalom mennyire képtelen valódi immunválaszt adni egy még olyan magától értetődően megvetendő és kirekesztendő figurára is, mint Hitler. Hitlerről természetesen senki sem hiszi el, hogy valóban az, akinek látszik — Hitler-hasonmás stand-up comedys műsora lesz a tévében. A regénybeli diktátor pedig elég pragmatikus ahhoz, hogy gyorsan el is fogadja ezt pillanatnyi adottságnak. Nevéhez ettől függetlenül is ragaszkodik és teljes nyíltsággal vállalja fel nézeteit – amit a toleranciára kondicionált és újdonságra vágyó szakmai és laikus közönség egyaránt zseniális, szemet felnyitó iróniaként értelmez. Aki pedig megpróbál fellépni ellene, azokat gyorsan félreállítja — a média és a hazugság eszközeivel, gördülékeny hatékonysággal.

Ez a megállíthatatlanság kulcsmomentum a regény befogadása szempontjából. Bár Hitelernek kezdetben hiányzik az SA és az SS, Göebbels és Martin Bormann, mint a hatalom megszerzéséhez és megtartásához  szükséges „alapvető” kellékek, de aztán rájön, a tévé, a Youtube és az okostelefonok révén is egészen jól el tud boldogulni. Nem arról van szó, hogy Hitler bármit is pacifikálódott volna — mi lettünk még nagyobb birkák. Környezete és támogatói között kezdetben senki, egyetlen pillanatra sem áll meg elgondolkodni, mi is folyik itt — a befolyó reklámbevételek, a nézettség, a honlap látogatottsága és a Youtube-megtekintések száma elegendőek ahhoz, hogy senki ne tegyen fel kérdéseket. De az is kiderül, hogy olyan szinten bele vagyunk kényelmesedve a mindennapos, trivialitások és semmitmondó lózungok szintjén folyó politikai vitába, hogy már a nácizmussal szemben sem vagyunk képesek érveket felsorakoztatni. (És ha valaki azt gondolja, ez csak túlzás, gondoljon bele, mit össze képesek vergődni magukat komoly játékosnak képzelő újságírók, politikusok, ha csak egy mai zsebnácival találják magukat egy stúdióban. Pedig őket még a regénybeli Hitler is reménytelen balfácánoknak gondolja.)

Egyetlen valódi nehézség adódik: amikor fiatal, tehetséges titkárnője megtudja, hogy nagymamája családját elgázosították Auswitzban, úgy dönt, hogy bár személy szerint csodálja Hitler újdonsült sikereit, mégsem tud asszisztálni tovább a munkájához. Hitler kezdetben értetlenül áll a helyzet előtt, aztán megpróbálja ezt is megoldani — ennek a konfliktusnak a bemutatása és feldolgozása a regény egyik legalapvetőbb fordulópontja, legkeményebb és legőszintébb jelenete.

Hitler figurája amúgy teljesen egydimenziós figura — csak azt tudjuk meg róla, ami a cselekmény előremozdításához szükséges. Ellentétben mondjuk A Bukással  (amire hivatkoznak is a regényben), Timur Vermest abszolút nem érdeklik Hitler mélylélektani mozgatórugói; egy simulékony, hataloméhes démon, a náci ideológia következetes híve. Több részletre nincs is szükség, hiszen a regény nem Hitlerről, hanem rólunk szól. A könyv humorának forrása is rendszerint az, hogy a rugalmas gondolkodású, de értelemszerűen még mindig a múltban élő diktátor hogyan érintkezik az őt javarészt zavart, reménykedő vigyorral kezelő környezetével. Reménykednek benne, hogy mégse gondolja, amit mondott, bíznak benne, hogy elég intellektuálisak ahhoz, hogy felfejtsék mondandójában az amúgy nem létező mélyebb rétegeket. Próbálják beleerőszakolni a XXI. század valóságába, de Hitler visszahúzza őket a XX. századba. Megtanulják kedvéért a helyes karlendítést, átveszik a beszédmódját, alkalmazkodnak az igényeihez. Mintha ez feloldaná a kínos helyzeteket — holott csak még kellemetlenebb és kínosabb lesz minden.

A regény látszólag csendesen és nyugodtan ér véget, egy, az első sorokhoz hasonlóan békés jelenettel. Ugyanakkor, ha igazán belegondolunk, mi is történt az utolsó oldalakon, alighanem végigfut majd a hátunkon a hideg.

Reader’s Log — Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili

Trychydts | | | 2012., december 27., 11:58 | | | Kategóriák: ,

4 hozzászólás

Bár a verseit imádom, a szerző első regénye, A Maffia klub után nem sok jóra számítottam — azt túlburjánzó intertextualitása és alapvetően érdektelen története miatt sokadik próbálkozásra is képtelen voltam végigolvasni. A Kicsi Lili egy sokkal kompaktabb és intenzívebb történet, érzelmileg is sokkal inkább magával ragadja az embert. Talán Karafiáth Orsolya számára is személyesebbnek bizonyult ez a regény — mind az egyik, vele készült interjú, mind az a tény, hogy a könyvhöz egy trailer is készült, amelynek összes szerepét a szerző játssza, ezt sejteti.

A regény két, időben egymás után következő, de egymás mellett elbeszélt cselekményszála a főszerepelő, Lia két kapcsolatát mutatja be. Az egyiket még kamaszlányként élte meg, amikor osztályfőnöke, egy súlyos személyiségzavarokkal küzdő nő, Mari, elcsábította, és érzelmileg évekre magához láncolta. Az alapvetően pedofil kapcsolat, bár nagyon kevés testiséggel jár, mégis tönkreteszi a gyerek kamaszkorát (érdemes megjegyezni: a történet valódi eseten alapszik, a Mari alakjául szolgáló tanárnő még most is szakmájában dolgozik). A lányt izolája kortársaitól az őt a tanárnőhöz fűző titkos viszony, lehetetlenné teszi, hogy valódi, kamaszszerelmeket élhessen meg, hogy érzelmileg érett nőként léphessen be a felnőttkorba. A másik szál a főnökéhez, Lilihez kötődő szerelem, amiben Lili, ez az elviselhetetlenségig szeszélyes, sok szempontból ugyancsak sérült lány vonzza magához, szigeteli el, használja ki érzelmileg, emberileg, anyagilag egyaránt. (Semmilyen jelentősége nincs annak, hogy leszbikus szerelmekről van szó.)

A regény befogadása szempontjából kulcsfontosságú a stílus, ahogy Karafiáth ezeket a történeteket elmeséli. A szenvtelen, természetes hang, ami az egész regényt végigviszi, lehetetlenné teszi, hogy igazából elborzadjunk. A könyv nagyon olvasatja magát annak ellenére, hogy tudjuk, valójában szörnyű dolgokról van szó; másféle tálalásban szinte emésztetetlenül, feldolgozhatatlanul, befogadhatatlanul tragikusak lennének a bemutatott események. Ez egy kicsit perverz, voyeurisztikus pozícióba helyezi az olvasót — amihez további kontrasztot adnak azok a szereplők, amelyek időről időre folyamatosan igyekeznek kihúzni Liát azokból a reménytelen pozíciókból, amelyekbe belekeveredett.

Közülük a legmeghatározóbb az anya figurája — ő az az alak, akinek pozitív példája, személyisége még halála után is kapaszkodót jelent a főhősnek. Ő és férje egy szerető, meleg, védett környezetet jelentettek a gyereknek. Az apa azonban még a cselekmény kezdete előtt meghal, halála pedig megroppantja az anyát — talán ez is lehet a magyarázata annak, hogy nem képes hatékonyan szembeszállni Marival, a tanárnővel. Józan, szilárd erkölcsei, illetve az, hogy mindvégig kitart Lia mellett, ennek ellenére is olyan szilárd pontot jelentenek a lány életében, amire sokáig támaszkodhat. (Az anya lakása, tárgyai iránti ragaszkodás is végigkísérik a történetet.) Az anya iránti érzelmei teszik lehetővé, hogy elvégezze az egyetemet, hogy élete legalább egzisztenciális szempontból ne fusson zátonyra. Érdekes és nagyon elgondolkodtató mellékszál az anya súlyos betegsége, amit sokáig eltitkol lánya elől — holott ez lehet, hogy hiba, lehet, hogy a problémák nyílt felvállalása és közös megoldása segíthetne Liának abban, hogy elszakadhasson Mari bűvköréből.

A másik pozitív szereplő Ancsi, a középiskolai jóbarát, aki ugyancsak végig kitart Lia mellett — mint kortársnak, a lehetőségei is korlátozottabbak, ugyanakkor a felnőttkorba is elkíséri a lányt, és több ponton is kulcsszerepe lesz a problémák feloldásában. Ő az a szereplő, aki mindig kívülről, objektíven tudja látni a főhőst, aki magabiztos, egészséges kívülállóként tud beleavatkozni az események folyásába.

Lia Lilivel való kapcsolata — amiben ugyancsak ő az abszolút alárendelt fél, — érzelmileg már jóval kevésbé viseli meg. Lia ekkor már felnőtt, ha változtatni sokáig nem is képes a dolgokon, legalább arra képes, hogy néha tárgyilagosan nézze saját magát. Ennek a kapcsolatnak a tükrében tud rádöbbenni (vagy inkább: tudják rádöbbenteni) arra, pontosan mi is történt vele kamaszkorában, az itt átélt megpróbáltatások segítik hozzá ahhoz, hogy kilépjen a gyerekkori trauma árnyékából. Lili sokkal kevésbé felépített karakter, mint Mari; ami miatt néha mégis érdekesebb, hogy sokkal intenzívebb érzelmeket mer bevállalni Liával folyatott kapcsolatában., mint a mindvégig rejtőzködő Mari. Érzelmi hullámzásai, dühkitörései egészen más színt jelentenek a regényben, mint Mari folyamatos küzdelme azzal, hogy meddig mehet el és hol kell leállnia.

A regény végig a már említett, közepes tempójú, szenvtelen történetmesélős stílusban jut el a végkifejletig. A szerzővel készült interjúban elhangzik, hogy a kiadó elsietettnek érezte a befejezést. Valójában könnyű megérteni a szerző szempontjait: a gyors, mintegy mellékes lezárás tökéletesen és hitelesen illeszkedik ahhoz a nehéz és komplex vallomáshoz, aminek a történet lényegi része felfogható.

A kötet érdekessége, hogy valójában egy közös projekt Karafiáth Orsolya rendszeres illusztrátorával, Filó Verával. A vonalrajzok valóban ötletesen passzolnak az adott fejezet hangulatához, jól illusztrálják egy-egy szakasz tanulságát, lezárását. A történet azonban annyira magával ragadó, hogy komoly elkötelezettséget igényel, ha valaki ezeknek is annyi figyelmet akar szentelni, amennyit megérdemelnek.

A kötet egy trilógia első kötete — indításnak annyira erős, hogy kicsit félve várom a folytatást.

(Zárójelben pár szóban a trailerről. Nem sikerült jól. Néhol nagyon ügyesen visszaadja a regény atmoszféráját, hitelesen adja vissza az alakokat, néhol viszont egyáltalán nem sikerül megteremtenie az illúziót. Különösen a tanárnő, Mari alakját nem sikerült Karafiáthnak jól megformálnia — egyáltalán nem jön át az a rafinált, beteges, fülledt és mégis éretlen szexualitás, amivel a nő évekre magához tudott láncolni egy kamaszlányt. Az anya alakja is sokkal elnagyoltabb és kevésbé pozitív, mint a regényben.)

Reader’s Log — Agatha Christie: And there were none

Trychydts | | | 2012., augusztus 20., 12:42 | | | Kategóriák: ,

Igazi, klasszikus krimire vágytam a nyári forróságban — ekkor jutott esze,be Agatha Christie nagy klasszikusa, amit már nagyon régen tervezgettem elolvasni, de aztán valahogy sohasem került rá sor. A kihívás, amit Christie maga elé állított, elég impozáns: tíz embert hívnak egy izolált szigetre mindenféle ürüggyel, hogy aztán szépen lassan, egyenként elkezdjenek meghalni — anélkül, hogy lenne esélyünk rájönni arra, ki volt a tettes.

A szó poirot-i értelmében vett nyomozás értelemszerűen nincs jelen a regényben; a hangulatot a folyamatos feszültség biztosítja. A gyilkosságok egy kis versike narratíváját követik, a szereplők végzete mégis elkerülhetetlen. Sokféleképpen meg lehetett volna oldani ezt a feladatot, ízléstelenül, szenzációhajhász módon, mechanikus szadizmussal, de Christie itt felülmúlta önmagát. Bár az alaphelyzet elég abszurd és morbid, ez azon írásai közé tartozik, amelyek már közelítenek a szépirodalom felé: valódi morális problémák vetődnek fel, viszonylag komplex jellemrajzokon keresztül mutatja be a félelem, a kiszolgáltatottság, az egymásra utaltság témáit. A tíz szereplő egyben az Agatha Christie-korabeli társadalomnak, illetve a különböző társadalmi körökben elkövetett bűnöknek, igazságtalanságoknak is egy érdekes keresztmetszetét nyújtja.

Érdekes vonása a regénynek, nem minden szereplő halálát érjük meg ugyanúgy. A regény kulcsmozzanata ugyanis, hogy valamennyi áldozat egyben maga is bűnös valamiben, ha a törvény betűje szerint nem is feltétlenül, de maga is felelős legalább egy ember haláláért. Amikor kiderül (még a regény elején), hogy a gyilkosságok valamiféle büntető igazságszolgáltatás jegyében történnek, minden szereplő máshogy reagál a vádakra — és később, a gyilkosságok előrehaladtával is másképpen néz saját halálának aspektusára. Vannak, akik helyzetével, megbánásával ilyen vagy olyan mértékben, de magunk is azonosulni tudunk, és vannak, akiknél a büntetést már-már jogosnak érezzük.

A befejezés pedig kétségkívül meglepő — noha az utólagos magyarázat már sajnos nem mentes némi erőltetéstől és izzadságszagtól. Lélektani szempontból ugyanakkor kétségkívül hiteles, így az összképet még ez sem rontja el.

Reader’s Log: John le Carré: Tinker, Tailor, Soldier, Spy; The Honourable Schoolboy

Trychydts | | | 2012., április 09., 2:58 | | | Kategóriák: , ,

Aki most kezd ismerkedni John le Carré műveivel, elég ambivalens élményeknek lehet kitéve. A Gary Oldman főszereplésével készült film, miközben a vizuális megvalósítást, a színészi játékot, a zenét, a hangulatot tekintve valósággal tobzódik a klasszikus, old-school kémfilmek legjobb hagyományaiban, történetetét tekintve egy kétéveseknek készült, háromdarabos puzzle komplexitását nyújtja. A csendes visszafogottsággal eljátszott, tökéletes jelenetek viszont annyira magába szippantottak, hogy a hangulatot felidézendő, belekezdtem a könyvbe is — amely örvendetes módon nem csak egy babanyomozást tudott nyújtani, de egy valódi rejtélyt is, amelynek kibogozásához nem elég egy kétéves kislány, hanem egy valóban szükség van George Smiley-ra, a nyugdíjba kényszerített mesterkémre és legbelsőbb bizalmasaira is.

Mindkét változatnak vitathatlan érdemei az alaposan kidolgozott, finoman árnyalt jellemek: a szereplőknek nem csak azokat a tulajdonságait ismerjük meg, amelyek nélkülözhetetlenek a cselekmény bonyolításához — mindenki valódi, háromdimenziós figura, múlttal, magánélettel és valódi egyéniséggel. Különösen élvezetes volt például, hogy mindenki egy kicsit másféle stílusban beszél — kérdés persze, hogy ez egy fordításban mennyire jöhet át.

Ugyanakkor talán éppen ez lett az oka annak, hogy a filmváltozat nem lett annyira erőteljes: maga az alaptörténet — egy évtizedek óta az angol titkosszolgálat belső köreiben tevékenykedő szovjet ügynököt kell leleplezni — megkövetelné, hogy tényleg mindenkit több évre visszamenőleg ismerjünk. A film is próbálkozik ugyan (a regénynek is szerves részét képező) flashbackekkel, kisebb jelentőségű, de a szereplőket mégiscsak bemutató jelenetekkel, de így is kíváncsi lennék, hányan érzik át a valódi jelentőségét annak, végül is kiről derül ki, hogy évtizedeken keresztül hazugságban élt, és hazugságban tartotta barátait, kollégáit és szeretteit. Annyira kevés a rendelkezésre álló információ, hogy nem sok esélyünk van átélni ez a helyzetet. Hasonló a helyzet a nyomozással is: Smiley-nak annyi mindent kell végiggondolnia, annyi szálat kell végigkövetnie (a nagy nyomozás tetemes része amúgy „sima” papírmunka), hogy a film készítői inkább a (túlzott) leegyszerűsítést választották. A könyv cselekménye viszont teljesen oldottan váltakozik a különböző funkciójú fejezetek között — a pontos, választékos stílus, a remek szerkesztettség ugyanakkor a viszonylag nagy terjedelem mellett is könnyen olvashatóvá teszi a szöveget.

Fellelkesülve a végeredményen, megvettem a második kötetet is, ami viszont ismét egy kisebb csalódás volt: a nagyobbik részben Hong-Kongban és Angliában, kisebbik részben pedig más távol-keleti országokban játszódó történet messze nem olyan feszes és olvasmányos, mint az első kötet. Mintha a cselekmény komplexitása, időbeli és térbeli terjedelme már az író képességeit is meghaladta volna. Sem a tét nem annyira kézzelfogható, sem a történet nem annyira kompakt és átlátható, mint az első könyvben. A helyszínek sokszor elnagyoltak, a cselekmény egyes darabjai néhol csak nagyon nehezen fonódnak össze egy egységes szövetté: és míg az első részben az egész angol titkosszolgálat és a szereplők alapvető bizalmi hálója volt kapcsolatban, itt semmiféle kényszerről nincs volt szó. A nyomozást a rejtélyes hongkongi szovjet kapcsolat iránt sokkal inkább presztízsszempontok motiválják: Smiley próbálja az ideiglenesen általa vezetett szervezet létjogosultságát bizonyítani — semmi több. A végeredmény sem annyira kézzelfogható. A másik főhős, a Smiley kérésére a terepen tevékenykedő Westerby szerepe már némileg érdekesebb; sajnos az ő motivációi sem mindig elég meggyőzőek, kalandjai pedig néhol kifejezetten repetitívek.

Persze sok írói erény visszaköszön a Tinker, Tailorből; elsősorban a nyelvi igényesség és a jól megírt dialógusok. Összességében véve viszont egy sokkal kevésbé sikerült alkotásról van szó. Ezek után kifejeztten kíváncsi leszek, a harmadik kötet mennyire lesz majd jó vagy érdekes az eddig tapasztaltakhoz képest.

Drive (2011.) & Reader’s Log — James Sallis: Drive

Trychydts | | | 2012., február 19., 23:28 | | | Kategóriák: ,

Jó pár hónapja már, szeptemberben néztem meg Baluval ezt a filmet — pár nappal később, Tokajban már a könyvnek is végére értem. A katarzis azonban akkora volt, hogy teljesen elnémított. Két, önmagában is teljes értékű remekműről van szó — a film azonban olyan hűen és mégis olyan kreatívan adaptálja a regényt, hogy a két műalkotás lényegében egymást magyarázza.

Mindkét történet középpontjában egy misztikus alak, a Sofőr áll — nappal filmekben vezet, éjjel bűnözőket furikázik Los Angelesben; kizárólag olyanokat, akik hajlandók elfogadni a szabályait. Csendes, finom, visszafogott alak — aztán egyszer csak, minden óvatossága ellenére szervezett bűnözők konfliktusának kellős közepén találja magát. Kiderül azonban, hogy ez a szelíd fiú (mindenféle értelemben) sokkal többre képes, mint amit kinéznénk belőle.

A cselekmények közel sem azonosak: a film kiemel bizonyos mozzanatokat a regényből és egy idősíkra helyezi őket (néhány apróbb módosításra is sor kerül a mellékszereplőkben). Így a film sokkal feszültebb és kompaktabb, mint a film, bizonyos részletek sokkal hangsúlyosabbak, így jobban bevésődnek — a regény ugyanakkor sokkal teljesebb, átfogóbb képet ad mind a hősről, mind a történetről. Mindkét változatnak közös eleme azonban a legváratlanabb pillanatokban felbugyogó erőszak — ebben a világban a társadalom szerepe mindössze az, hogy megpróbálja megvédeni a gyengéket és és az elesetteket, de ha valaki képes arra, hogy feltépje ezt a nem is nagyon tartós szövedéket, hihetetlen hatalomra tehet szert. Az ember ugyanis, ha levedli magáról a konvenciók és a neveltetés jelentette mázt, hihetetlen dolgokra képes — az ár, azonban, amit meg kell fizetni ezért, ugyancsak rettenetes. A normális emberi élet lehetősége egyre inkább kicsúszik azok keze közül, akik nem tartják magukat a normákhoz — paranoid, agresszív, erőszakos ragadozókká, majd elkerülhetetlen szükségszerűséggel felemésztik magukat — ha éppen nem válik belőlük is egy náluk erősebb ragadozó áldozata. A főhős is ebbe a kasztba tartozik: épp az teszi érdekessé, hogy ő — sok más ragadozóval ellentétben, akik élvezik kivételezettnek ható helyzetüket — folyamatosan küzd a múltja és eltorzult pszichéje jelentette terhekkel.

A regény sokkal többet fest le a múltjából — ezek a részletek, noha elég megrázóak, egyáltalán nem hihetetlenek. Bizonyos mozzanatok szinte mindenkinek ismerősek lehetnek — ezek ismeretében szinte nem is csoda, hogy az lett a főhősből, ami. Ugyanakkor a regény etikája mégsem menti fel a felelősség alól azokat a bűnözőket sem (többi ilyen is akad a történetben), akik esetleg külső tényezőkre is hivatkozhatnak cselekedeteik indoklásakor. A bűnözők (vagyis a ragadozók) társadalma és sokszínű, de ez nem változtat azon a tényen, hogy jellemzően olyanok testi-lelki-anyagi kárán akarnak előre jutni, akik maguk úgy döntöttek, megpróbálnak a társadalmi szerződés pontjai szerint élni.

Rendkívüli erőssége mind a filmnek, mind a regénynek az az erős és plasztikus stílus, amellyel a ragadozóknak ezt a modern dzsungelét — Los Angelest — le tudja festeni. A filmet a városnak javarészt a nyolcvanas években épült részein forgatták — számunkra persze nyilvánvaló, hogy ez csak egy múltból visszamaradt szövedék, amely köré szervesen burjánzik az új város. A régi, helyi szupermarketlánc falain válik a vakolat, a valaha modernnek és áramvonalasnak szánt épületek lassan leromlásnak indultak. Ezeken a szociológiai peremvidékeken persze még nyilvánvalóbb, mennyire kiszolgáltatott tud lenni az, aki nem a társadalmi háló közepén van. A rengeteg apró részlet révén bennünket is beszippant ez a kis mikroverzum, együtt rójuk az utcákat a főhőssel.

Ugyancsak mind az eredeti történetre, mind a moziadaptációra jellemző a maximalizmus és a sajátosan egyedi stílus. A regény pontos, precíz ütemezése, választékos, mégsem mesterkélt nyelvezete, esztétikailag is komolyan értékelhető mondatai abszolút párjai a film szép vágásainak, fényeinek, sajátos, következetes filmvilágának, klasszikus történetmesélésének.

Akit nem riaszt vissza az olykor brutálisan véres erőszak, annak biztosan sokat mond majd a Drive — hetekre-hónapokra el leszünk látva gondolkodnivalóval.

Reader’s Log — George R. R. Martin: Trónok harca

Trychydts | | | 2012., február 18., 10:09 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Nem olvastam végig a könyvet.

Hogy az erényeivel kezdjem: fantasy regényhez képest kétségkívül van benne anyag. Ha nem regény lenne, hanem fantasy tematikájú festmények sorozata, alighanem már most előrendelném a még meg nem jelent köteteket is. A világ, a kezdeti felálláskor megismert történelmi helyzet, az új, friss interpretációban megjelenő fantasy archetípusok kétségkívül megkapóak. Látjuk magunk előtt, ahogy Észak Ura visszavonul meditálni a szabadtéri templomként funkcionáló istenerdőbe; látjuk a több ezer éves Falat, ami fagyos erődítményként áll a civilizáció és az északi rémségek között; délen pedig ott van egy buja, eleven, bűnben és intrikában gazdag hatalmas királyság, ami vérben és gyalázatban született mivoltával együtt is lenyűgöző. Megfog bennünket a hatalmas harcosból hájas kéjenccé romlott király tragikus sorsa, a gonosz, számító királyné sötét lelke, a hagyományok, és az ezernyi egyéb apró részlet.

A problémák csak akkor kezdődnek el, amikor mozgásba lendülnek az események. Minden figura végletesen egysíkú; semmiféle mód nincs az események, a szereplők cselekedeteinek többféle értelmezésére. Aki olvasta a Gyűrűk Urát, a fantasy irodalom örökérvényű alapvetését, tudja, hogy mennyire magával ragadóak tudnak lenni az ellentmondásos személyiségek. Még a főszereplők is el-el gyengültek olykor, nekik is voltak jobb meg rosszabb pillanataik — személyiségük integritása pedig egyenes arányban állt élettapasztalatukkal és életkorukkal. Vándor becsülete nem azért lehetett rendíthetetlen, mert ez hatott tetszetősen a szereplői palettán. A cselekmény kezdetekor kilencven éves  volt — több mindent maga mögött tudhatott már, mint a legtöbb ember egész életében. Denethor, hiába volt nemes és vasakaratú, megvolt a maga esendősége — nem egy elvakult, gonosz zsarnoknak, hanem egy bölcs és sokat látó, igazságos uralkodónak ismerjük meg, akit megroppantanak az előtte álló rémségek és fiának értelmetlen halála. Bukása pont ezért lehet megrázó. Sajnos mindez fájdalmasan hiányzik ebből a Trónok harcából — a jellemek érdemben nem változnak, olyanok maradnak, amilyennek megismertük őket.

A cselekmény bonyolítása sokszor nagyon durva és darabos eszközökkel történik. A szerzőnek nyilvánvaló ambíciója volt, hogy egy soha nem látott méretű fantasy eposzt tegyen le az asztalra. Így olyan dolgok is túlzott részletezésre kerülnek, amelyeket nem igényelnek sok terjedelmet. Hogy csak egy, nagyon jellemző példát említsek: atz örök klasszikusban, az Ivanhoe-ban nincsenek ennyire agyonrészletezett jelenetek a lovagi tornáról. Egyik ilyen grandiózus esemény leírása pont attól lesz élvezhető, hogy a figyelmünket az író képes megfelelően irányítani; nem pedig azért, mert alaposan rögzít minden lényeges és lényegtelen részletet. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a színvonalas megoldásokra való törekvésen felülkerekedett az oldalak megtöltésére irányuló vágy. Ezt a túlírást teszi még nehezebben elviselhetővé a sejtetetés eszközének túlságosan bőkezű alkalmazása. Túl gyakran értesülünk arról, hogy valakinek ettől vagy attól „rossz előérzete” van — száz-kétszáz oldallal később aztán minden rossz előérzet rendre, kivétel nélkül beigazolódik. Más szóval fogalmazva: a szerző egyszerűen nem elég ügyes ahhoz, hogy ne tudjuk, mi fog történni — ugyanakkor nem folytathatjuk onnan, ahonnan már nem nyilvánvaló a cselekmény, tovább kell olvasnunk. Az eredeti cél alighanem a feszültségkeltés lehetett; mivel azonban tudhatjuk, miről van szó, inkább unalomba fordul az olvasás.

Ahogy haladunk előre a vaskos regényben, úgy lesznek nyilvánvalóak a további gyengeségek. Egy nyolcszáz oldalas könyv megírásához (és ne feledjük — ez még csak az első kötete egy hétkötetesre tervezett sorozatnak) komoly elkötelezettségre és alázatra van szükség. Ekkora terjedelemben sokkal nyilvánvalóbbá válnak az esetleges következetlenségek. Egyszerűen nagyobb az átfogott időtáv, ha tehát koherens cselekményt szeretnénk, ahhoz koherens jellemekre és következetes szabályokra van szükség a szereplők közötti interakciókban. Sajnos ezek megalkotására sem maradt energiája a szerzőnek. A szereplők zavarba ejtően sokszor kényszerülnek arra, hogy fájdalmasan, idiotisztikusan ostoba hibákat kövessenek el. Mekkora az esélye például annak, hogy egy nyomorék, lóra felkötözött, hét éves herceget a testőrei és a bátyja merő szórakozottságból, fegyvertelenül magára hagynak egy banditáktól és vadállatoktól hemzsegő erdőben? És ez még egy kisebb tévedésnek számít a baklövések végeérhetetlen sorozatában. Az olvasó persze tudja, hogy ez hiba — és persze megint oldalak tucatjain kell átrágnia magát, mire ez ténylegesen ki is derül. Ráadásul — ez a legrosszabb — a tévedések sokszor egyáltalán nem következnek a szereplők jelleméből, múltjából és társadalmi pozíciójából.

Az én cérnám is az egyik ilyen jelenetnél szakadt el — miután az előrelapozás bűnébe esve meggyőződtem róla, hogy ismét előre látom a következő kétszáz oldal eseményeit, belelapoztam itt-ott a végébe, és úgy döntöttem, nyugodtan ad acta tehetem ezt a történetet. Lektűrnek amúgy nem a legrosszabb ez a regény, csak én most már egy kicsit többre vágyom. Nem elég, ha hosszú időre el vagyok látva olvasnivalóval — művészi teljesítményt is várnék, a valóság sajátos átértelmezését, következetességet és nagyobb szabadságot az olvasói fantázia előtt.

Reader’s Log — Richard Matheson: I am legend

Trychydts | | | 2011., szeptember 09., 10:41 | | | Kategóriák: ,

Algi írt valami érdekeset a Facebookon az I am legend című filmről; utánanéztem a Wikipedián, és kiderült, hogy ez valójában egy regény adaptációja, méghozzá egy olyan veretes klasszikusé, amely tulajdonképpen az egész zombiapokalipszis-műfaj alapját jelenti. A bejegyzés eléggé felpiszkálta az érdeklődésemet, úgyhogy elég gyorsan elolvastam magát a könyvet is.

Tulajdonképpen nem nehéz megérteni, hogy ez a kisregény hogyan tehetett szert ekkora befolyásra. A történet központi motívuma a magány, egy szimpla átlagember küzdelme az életben maradásért egy semmivé lett civilizáció romjain. Az általa ismert emberiséget felemésztette egy ismeretlen betegség, ami — ma már közhelyszerűnek ható, de a regény keletkezésekor még nagyon is újszerű módon — „zombikká” (vámpírokká) változtatott mindenkit, aki nem immunis a betegségre. Márpedig Robert Neville tudomása szerint az egyetlen ilyen személy. Nappal a várost járja, készleteket gyűjt, éjszakára pedig kénytelen hermetikusan bezárkózni a házába, nehogy prédául essen a nappal tehetetlen kómában fekvő szörnyetegeknek. A hős tehát magányosabb és reménytelenebb helyzetben van, mint egy magára hagyott hajótörött: ő saját életének roncsain tengődik egyik napról a másikra, semmi reménye nincs a szabadulásra. Maga is gyakran elfilozofál azon, miért is maradt életben.

A különleges környezet, az extrém kihívások tehát csak aláfestésül szolgálnak ahhoz, hogy egy kicsit jobban megérthessük az egyedüllét pszichológiáját — és erre történetesen nagyon biztos kézzel fogott rá a szerző. Robert Neville magánya és elhagyatottsága, azok elemei nagyon is ismerősek lehetnek nekünk is is, akik egy funkcionáló civilizációban élnek. Alighanem mindenki ismer olyanokat (esetleg maga is volt már hasonló helyzetben), akik egy város közepén is képesek teljes elhagyatottságban élni, akik hiába élnek emberek között, mégsem találják velük a kapcsolatot. A regény ténylegesen érzékenyebbé teszi az embert erre a témára — ami nem semmi teljesítmény egy felületesen közönséges zombihorrornak tűnő műnél.

Valódi mesterműről azért nincs szó: a lassan csordogáló történet néha nagyon is kiszámítható, pár fordulat nagyon nehezen hihető (pl. amikor a kétkezi munkás hős elkezdi beleásni magát a járvány okaiba és belátható időn belül szerez nagyon is kézzel fogható bizonyítékokat). A hős legsúlyosabb konfliktusai elsősorban önmagával vannak; ennek ellenére, ezek túlságosan is hamar meg- vagy feloldódnak — mintha a szerző maga is félt volna attól, hogy még mélyebbre merüljön a saját maga teremtette pokolba. A regény vége egy kicsit elnagyolt; az utolsó oldalak azért elhozzák a katarzist.

 

« Későbbi bejegyzések | | | Korábbi bejegyzések »