(Akadémiai kiadó.)

A Gozsdu Bazárban vettem ezt a könyvet — még szórakoztam is rajta, hogy vajon mi mást vennék én egy ilyen kirakodóvásárban, ha nem könyvet. (Egy fuufot, például. De végül nem vettem.)

Nagy Kishont-rajongó vagyok, éppen ezért nagyon élveztem ezt a könyvet; ugyanakkor olyanoknak nem ezt ajánlanám a figyelmükbe, akik még semmit sem olvastam Ephraim Kishonttól (vagyis eredeti nevén Kishont Ferenctől). Az Izraelben karriert csinált humorista-újságírónak itt a politikával kapcsolatos írásai vannak összegyűjtve, illetve jó pár ilyen témájú írást itt olvastam először. Mindezt a szerző fanyarul filozofikus fejtegetései foglalják keretbe. Az összhatás mindenképpen nagyon kedvező, de az a falrengető humor most kimaradt, ami az összegyűjtött, nem tematikus köteteiben rendszeresen felcsillan).

Klassz volt, tetszett, akit érdekel a politika egy kicsit más megközelítésben, és/vagy Kishont-rajongó, annak ajánlom. A kötetben ugyancsak megtalálható a szerző nyílt levele a pere előtt álló Adolf Eichmannhoz; ez viccesnek nem vicces, de nagyon is megindító és érdekes.

Még a festés előtt-alatt olvastam újra — éppen kellett a kis plusz lelkierő.

Szerintem ez a legeslegjobb Wodehouse, ami valaha is íródott. Eleve nagyon csípem Bertie Woostert, a maga laza, elegáns stílusával és a tökfejével, a még nála is tökkelütöttebb barátaival. Remekül eltalált figura, azonosulnom sem túlságosan nehéz vele, noha egy lehelletnyivel alighanem olvasottabb vagyok — mégis, a beszólásaim nem csekély részét nyúltam tőle.

Bertie ebben a regényben van leginkább elemében — onnantól kezdve, hogy Dahlia nénikéjétől megkapja a megbízatást, hogy nevezzen modern hollandnak ez ezüst tejfölösköcsögöt, majd hamarosan vidékre kell utaznia, hogy olyan embereknél vendégeskedjen, akik javarészt mélységesen utálják, merő szívás az élete. Egyszerűen soha nincs vége a zűrök sorozatának, ha egy megoldódik, három másik lép a helyükre; ő meg persze elég kedves és aranyos ahhoz, hogy mindenki kedvéért állja a sarat. Na meg a Madeleine Basset-tel kötendő házasságból is jó lenne kimászni.

A klassz, csavaros történetet kedvenc Wodehouse-mellékszereplőim teszik még fűszeresebbé: Basset tata, a szarkasztikus, kicsinyes, visszavonult rendőrbíró, Roderick Spode, a szélsőjobboldali diktátorjelölt, Gussie Fink-Nottle, Bertie halképű, gőtetenyésztő barátja és Stiffy Byng, a megátalkodottan pajkos únokahúg.

Emlékszem, egy könyvesstandnál vettem meg, amikor szívem éppen aktuális hölgyére vártam még réges-régen, a metróépítés előtti Kálvin téren; azóta is jó sok mindenkit megnevettettem már vele.

(Penguin Books, 1994)

Kultikus cyberpunk könyvként szokták emlegetni, de ha az, akkor csak az ötletek miatt, amiken kétségkívül sokat dolgozott a szerző: mint könyv, ez az egyik legrosszabb, legócskább, legszerkesztetlenebb fércmű, ami valaha a kezembe akadt. Sokszor nem is több egy író jegyzettömbjénél.

Algi sokszor szokta kritizálni az olyan filmeket, ahol szánkba rágják a szükséges ismereteket, ahelyett, hogy valahogy kiderülne a cselekményből. No, itt van egy egész könyvtáros program, aminek semmi más feladata nincs, mint hogy lexikális ismeretekkel lássa el a főhőst, Hiro Protagonistot (pedig milyen jó kis szójáték: angolul kiejtve kb. Hős Főszereplő a főszereplő neve). És ezeket a lexikális ismereteket bizony nekünk is el kell sajátítanunk, minden egyes szót el kell olvasnunk. Magát a világot — egy magáncégek irányította államocskákra szétesett Egyesült Államokat, illetve az ezzel párhuzamos Metaverzumot, a szerző 3D-s vízióját a mai Internetről — pedig javarészt szerzői kiszólásokból ismerjük meg.

Cselekmény a szó klasszikus értelmében véve nincs, ha cselekménynek az események logikailag összefüggő láncolatát értjük, amiben időnként, a monotonitás megtörendő, fordulatok vannak. A szereplők időnként úgy döntenek, hogy csinálnak valamit, de ez rendszerint egy hirtelen jött ötletként ér bennünket. Visszanézve persze mindig úgy tűnik, mintha lenne a dologban valami tervszerűség, de ahogy olvassuk a könyvet, mégsem ezt érezzük. Sokkal inkább az a benyomásunk, hogy a szerzőnek voltak ötletei jelenetekre — legyen egy kardozós verekedés a főhős és pár rasszista bunkó között egy felfújható sátorban — amiket aztán leírt, majd elrendezte úgy, hogy kábé kiadjanak egy cselekményt.

Teljesen hiányoznak pl. az ún. fordulatok. Amikor a főhős szeretne valamit, de a dolgok rosszul sülnek el, és valami mást kell kitalálni. Rendszerint megterveznek valamit, aztán az történik, ami nem is különösebben nagy kunszt, hiszen a hősök legnagyobb része szuperhős: a világ legjobb hackere és kardvívója, egy minden helyzetre az optimális kütyüket magával hordó tinédzser, gördeszkás futár, mutáns eszkimó sorozatgyilkos, a Maffia sokat tapasztalt és még ma is strapabíró főnöke stb. Haladnak a nehézségek közepette, mint kés a vajban. Ha esetleg mégsem, akkor sincsen semmi gond, mivel ilyenkor addig lézengenek, amíg a dolgok megoldódnak valahogy.

Külön irritáló, hogy a szerző mennyire igyekezett tudományosnak feltüntetni ezt a regényt. Minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy elhitesse, a neurolingvisztikai metavírus, amit kitalált, tényleg működőképes, ezért elmagyarázza a működési mechanizmusát. Szeretné, ha a Metaverzum koncepciója hihető lenne, ezért folyton számítástechnikai részletekkel bíbelődik. Egy alternatív őstörténelmet szeretne kidolgozoni, ezért sokat vacakol történelmi apróságokkal. Csak éppen már 1992-ben is lehetett tudni, hogy a számítógépek nem így működnek, hogy a vírusoknak nem ez a hatásmechanizmusa, ami a könyvben le van írva (és hogy nem csak vírusoktól lehet megbetegedni, hanem baciktól is), és hogy a társadalom alapvetően más elvek szerint működik. Ennyi erővel lehetett volna a sok magyarázatot hagyni a francba.

Lehet, hogy egy kicsit erős lesz, amit mondok, de ez a könyv még a késői Asimovoknál is rosszabb.

(Amazon Kindle kiadás.)

A film óriási hatással volt rám; éppen ezért nagyon örültem, amikor végre megjelent Kindle-re is. Gyorsan le is töltöttem.

Ellentétben a Tetovált lánnyal, itt azt kell mondanom, hogy film és regény tökéletes párost alkotnak. A film kiegészíti a könyvet egy alaposan átgondolt látványvilággal és kiváló színészi alakításokkal; de aki a filmet látta először, annak sem kell unatkoznia a regény olvasása közben. Részben azért nem, mert egy valóban egy remekül megírt regény, valódi társadalmi kérdésekkel (javarészt lelki problémákkal és betegségekkel, az azokhoz való viszonyunkkal) a háttérben. Ráadásul a történet hangsúlyai is egy kicsit máshol vannak, a cselekménynek másféle értelmezései tűnnek inkább valószínűnek, mint a filmben. Az alapkérdés mindkét esetben az, szembe tud-e nézni a főhős saját lelkének sötét titkaival; a filmben azonban inkább a konkrét küzdelmen van a hangsúly, a könyvben pedig inkább a főszereplő lelkének megismerésén, helyzetének részletes átélésén.

Még úgy is szenzációs volt, hogy tudtam, hogy mi lesz a vége.

(Magvető kiadó, 2010.)

A regény még a posztapokaliptikus tematikán belül is különösen sötét és reménytelen hangulatú. Az emberi civilizáció áldozatul esett valamilyen, ismeretlen csapásnak; végig nem tudjuk meg, hogy valamilyen környezeti katasztrófáról, globális balesetről vagy háborús csapásról volt-e szó. Az összeomlást azonban ezúttal nem az infrastruktúra összeomlása vagy az emberek halála okozta, hanem a növényi és az állati élet teljes megsemmisülése jelentette. Kizárólag az emberek maradtak életben, ők próbálnak meg osztozni a folyamatosan fogyatkozó, maradék készleteken — sőt, sokan (egyre többen és többen) borzalmas természetességgel fordulnak a kannibalizmus felé. A mindent elborító, szállongó hamu a Napot is eltakarja; a halott erdők egyre veszélyesebbek a kidőlő fák miatt.

Ebben a világban, néhány évvel a katasztrófa bekövetkezte után indul el a halálos beteg apa és a másmilyen világot soha meg nem tapasztalt kisfiú. Délnek mennek, részben annak reményében, hogy ott talán élhetőbb a világ — különben sem élnék túl a következő telet. Hátizsákokba és egy bevásárlókocsiba pakolják tehát mindazt, amit érdemes magukkal vinniük, és nekivágnak az útnak.

Ez a vállalkozás azonban egyáltalán nem veszélytelen. Más túlélők is bolyonganak az elhagyott autópályákon és kihalt városokban — vannak, akik csak a többiek készleteit szeretnék elvenni, de a könyörtelenebbek kifejezetten a húsukért vadásznak az emberekre.

Komoly kérdés, hogy ebben a környezetben van-e értelme egyáltalán a talpon maradásnak. A férfi számára mégis egyszerű a válasz: képtelen elhinni, hogy bájos, kedves, szíve mélyéig jó fia életének ne legyen értelme. Éppen ezért mindent megtesz azért, hogy életben tartsa — saját létezésének kizárólag ez ad célt. A megpróbáltatások azonban egy másik morális dilemmát is felvetnek. Miközben az apa mindent megtesz azért, hogy fia erkölcsi integritását megőrizze, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy segíthetnének valakin, az első reakciója mindig az elutasítás. A gyerek állandó közbeavatkozására van szükség ahhoz, hogy ne mondjon le az emberségesség utolsó morzsáiról is, hogy nem csak a nyers, állatias túlélési ösztön mozgassa.

Noha természetfeletti elemek egyáltalán nincsenek a történetben, kisebb “csodák” — sorsszerű fordulatok — azonban rendszeresen esnek meg a szereplőkkel. A férfit ezek is megerősítik abban a tudatban, hogy küldetése van, hogy gyerekét meg kell őriznie egy szebb, egy élhetőbb világ számára. Kérdés azonban, hogy a gyerek képes-e elfogadni, hogy az ő létezése ilyen mindent elsöprő prioritást jelent valaki más számára. Olyan teher ez, amelyet gyermeki ártatlanságában sokszor csak nagyon nehezen tud feldolgozni.

A regény vége egyáltalán nem jelenti ezeknek a morális dilemmáknak a lezárását. Épp ellenkezőleg — a cselekmény akármeddig folytatódhatna még, a könyv tulajdonképpen csak egy újabb próbatétel végénél játszódik. Tudjuk, hogy még számos gyötrelem áll a látóterünkből elsétáló szereplők előtt. Sokszor kapom magam azon, hogy újra és újra a további sorsukon töröm a fejem.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Nemrég olvastam egy esszét a The Times Literary Supplementben egy Doyle-összkiadásról, ahol kifejezetten dicsérően nyilatkoztak az író történetmondási képességeiről. Doyle-tól eddig én leginkább csak Sherlock Holmest olvastam, amiben képes voltam irodalmi kvalitásokat felfedezni. A The Lost World hatalmas csalódás volt — a cikk hatására mégis úgy döntöttem, nem adom fel és keresgélek tovább.

A The Parasite a hipnózis témáját dolgozza fel egy kisregényben. Akkoriban a téma még hátborzongatóan romantikus fényben tündökölt: kapásból Poe jut eszembe, ahol a hipnózis még arra is alkalmas volt, hogy a haldoklás folyamatát felfüggessze.

Egy, a jelenséget mereven elutasító és abszolút szkepticizmussal kezelő orvosprofesszor szembesül egy elképesztően erős hipnotikus képességekkel rendelkező nővel, és úgy dönt, tudományos kísérletsorozatba kezd és magát fogja rendszeresen hipnotizáltatni. Aztán félúton egyszer csak ráébred, hogy a nő a felette szerzett befolyást alantas célokra akarja felhasználni. Mivel a küzdelem a saját elméjében zajlik és az őrültekházát is szeretné elkerülni, ezért egyedül kell megbirkóznia a tudatába plántált és a cselekedetei feletti kontrollt időnként teljesen átvevő parazitával.

A könyv két szempontból is nagyon érdekes és izgalmas. Egyrészt, kicsit általánosabban értelmezve a cselekményt, nagyon jól illusztrálja a külső befolyás (pl. szenvedélybetegség) hatása alá került ember gyötrelmeit és önmaga ellen folytatott küzdelmeit. Ugyanakkor a hipnózisra adott koncepciója is érdekes: a viktoriánus korabeli Doyle számára nyilván egy elképzelhető magyarázat volt, hogy a hipnotizőr saját lelkét plántálja bele a hipnózis alanyába. Kifejezetten érdekes látni, hogy a szerző hogy érvényesíti következetesen az elmélet mögött álló metafizikát.

Nagy megnyugvással szolgált számomra ez a könyv. Doyle tényleg remek történetmesélő: ezt a kisregényt minimális változtatásokkal ma is egy kiváló lélektani thrillerré lehetne adaptálni. Mondjuk Jude Law-val vagy Leonardo diCaprioval, a sármos, makacs, átlag felettien intelligens és saját akaratának elvesztésének tudatától az őrület szélére sodródó professzor szerepében.

(Amazon Kindle kiadás.)

Amikor Tetovált lányról írtam, engedtem azoknak a külföldi hangoknak, miszerint ennek a különlegesen erős atmoszférájú, komplex mondanivalójú filmnek a “valódi” története a regényben van. Kíváncsi voltam, utánajártam. Sajnos a regény messze nem éri el a film színvonalát. A történet valóban komplexebb, a Harriet Vagner utáni nyomozás sokkal realisztikusabb, a cselekmény jobban át van gondolva, mentes az abszurd képtelenségektől is. Ezeket a pozitívumokat az irodalmi érték teljes mellőzésével próbálja kompenzálni — teljes sikerrel. Ez a könyv nem több ügyes szellemi konstrukciónál, ami leköti ugyan az embert, de a végén mégis azon kapja magát hogy a szerzőnek a leírt emberi szenvedésekkel nem volt más célja, mint az ő borzongatása és szórakoztatása. Akkor már jobb volt a Da Vinci kód – érdemi mondanivaló ott sincs, csak izgulunk egy nyomozás végeredményért, de legalább nincs benne állatias kegyetlenség és nem csorog patakokban a vér.

Sorra véve a “veszteségeket” (persze ez csak annak az, aki előbb látta a filmet), a leginkább talán a film erős drámaiságáért kár. A filmben nagyon markánsan hétköznapi emberek szerepeltek, és ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a mögöttes üzenet hatni tudjon. Így ugyanis a néző számára is jól beazonosíthatóak voltak a megjelenített személyiségek, hitelesek voltak a közöttük levő súrlódások, konfliktusok. Bizonyos értelemben ismertük a film szereplőit; a történet szociografikus keresztmetszetet adott a jóléti társadalmakról is.

A könyv ehhez képest teljesen fekete-fehéren ábrázolja a dolgokat, a szereplők pedig hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. A “jók” (például a filmben központi szerepet játszó Millenium magazin munkatársai) morálisan akkor is kikezdhetetlenek, ha éppen szakmányban követik el a bűncselekményeket. Gondolkodásuk letisztult és világos, stratégiai érzékük kitűnő, gyakorlatilag tökéletes közöttük az összhang, az esetlegesen fellépő problémákat szexszel vezetik le. Minden érzelmük pozitív, ha felháborodnak valamin, akkor az kizárólag az Igaz Ügy iránti maximális elköteleződés kifejeződése. Hibát csak akkor követnek el, ha az elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a regény cselekménye továbbhaladhasson.

Ennek az elképesztően elfogult ábrázolásmódnak a következményei valójában a címszereplő lányon mutatkoznak meg. Míg a filmben egy elképesztően tehetséges és intelligens, de saját démonaival folyamatos harcban álló, személyiségének maradék integritásáért folyamatos küzdelmet folytató, mások által sokszorosan megvetett és megalázott szereplőt látunk, addig a könyvben egy kikezdhetetlenül erős és szívós, megtörhetetlen, szinte mechanikus tökéletességgel operáló sötét angyalt. Egyedül a legutolsó oldalon bicsaklik meg egy másodpercre, de hát ez sem elkerülhető, hiszen így garantáltan kíváncsiak leszünk a folytatásra.

A “gonoszok” viszont aztán tényleg nagyon azok: képmutatóak, cinikusak, haszonlesők, erőszakosak, elvakultak, beképzeltek, önzők, részvétlenek, hazudnak, frigidek de legalábbis szexuálisan elhanyagoltak, minősített esetben ölnek és nőket erőszakolnak meg. Csúnya egy bagázs, csak azok remélhetnek feloldozást, akiknek a Fény angyalai (a főszereplők) meg tudnak bocsátani a végén. Mi, olvasók esélyt sem kapunk arra, hogy legalább a nem-sorozatgyilkosokkal magunktól is azonosulhassunk.

Amennyire gondosan ki van dolgozva a cselekmény, az irodalmi eszközök alkalmazása éppen annyira silány . Minden egy kicsit túl van húzva. A “realisztikus” légkör megteremtésének egyik legfontosabb eszköze a számítógépes márkanevek folyamatos ismételgetése. Mindenkinek tudjuk, hogy milyen laptopja és asztali gépe van, rengeteg program a nevén van nevezve (a főgonosz persze Internet Explorert használ). Ez egy idő után nagyon fárasztó. Ez ugyanis pont olyasmi, ami a valóságban rendszerint nem tudatosodik az emberben; nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a történetet valójában egy szoftver- és hardverügynök meséli el nekünk.  Rengeteg a közhely. “A gondolat úgy hatott rá, mint derült égből a villámcsapás” — amennyire csinosan (?) mutat ez egy középiskolai fogalmazásban, annyira igénytelen egy nemzetközi kiadásra szánt regényben.

Időről időre igénytelen és idétlen viccek szúrják a szemünket: a szerző szemlátomást azt gondolta, hogy egy-két jó poén sosem árt. Pedig amikor emberi kapcsolatok kibontakozásáról kéne őszintén és egyenesen beszélni, akkor nem feltétlenül kívánatos vicces feliratú gúnyákba bújtatni a szereplőinket.

A regény szerkesztése sem egységes. A legnagyobb baj az, hogy amikor az író éppen nem tudja megoldani, hogy az olvasó az amúgy következetesen alkalmazott, “láthatatlan megfigyelő” szemszögéből ismerje meg a dolgokat, akkor egyszerűen félreteszi a regényt és szájbarágósan megmagyaráz mindent, a saját (írói) véleményét is hozzátéve. Fut a cselekmény, Stieg Larsson egyszer csak leteszi a tollat, elmagyarázza, mit kell tudnunk a svéd gyámügyi rendszerről, elmondja, hogy neki mi a véleménye, majd, mintha mi sem történt volna, követjük tovább a hackerlányt a folyosón.

Az események sokáig szigorú időrendben történnek, és mivel a történet legtöbbször legalább két szálon fut, ezért adott a lehetőség a feszített tempójú történetmesélésre: hol ezt, hol azt a szereplőt követjük, ha párhuzamosan történnek velük a dolgok, akkor egy-két oldalanként váltogatva közöttük. (Ezt a szerkesztést amúgy a film is visszaadta.)

Ez az elv csalódást hozó igénytelenséggel bomlik meg a könyv utolsó fejezeteiben. A központi rejtély már megoldódott, a szereplőknek gyakorlatilag szinte már csak szövetségesei vannak és a végső győzelemhez kétség sem férhet. Ehhez képest hosszan, unalmasan, az eddigi stílust a lustaság jegyében sutba vágva, teljesen ad hoc megoldásokkal kell megismernünk minden részletét annak, hogyan varják el szereplőink (majdnem) az összes szálat. Az említett lustaság oda vezet, hogy megjelennek a vendégszövegek is: a szerző már nem bíbelődik azzal, hogy tömören és röviden ismertesse a szereplők által írt és olvasott e-mailek tartalmát, egyszerűen úgy tesz, mintha bekopizná ezeket, és voila, máris megvan az ideológia a szerkesztetlen, informális és slampos stílusra.

Ez az utolsó rész amúgy azért is szörnyű, mert itt derül ki feketén-fehéren, ami már eddig is sejthető volt, hogy micsoda brutális és vérlázító erkölcsi demagógia áll a főszereplők cselekedeteinek hátterében. A szerző gyűlöli a kapitalizmust — ezt egy-két  kiszólással már korábban is sejtette — és elkötelezett híve a “cél szentesíti az eszközt” elvének. Legszívesebben alighanem egyszerűen csak leggéppuskáztatná a pozitív szereplőkkel a saját maga által teremtett, vérszívó, gonosz spekulánsokat: az író szemlátomást gyűlöl mindenkit, aki vagyonát nem átallotta a tőzsdén gyarapítani. Amikor a főszereplőt arról kérdezik egy sajtótájékoztatón, nincs-e lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy cselekedetei negatív hatással vannak a tőzsdei árfolyamokra, határozott nemmel felel. A tőzsdén ugyanis csak élősködő spekulánsok gazdagodnak, ha ők elveszítenek pár millió koronát, azért nem kár — fejtegeti nagy élvezettel. Belegondoltam, és rögtön kedves barátaim jutottak eszembe, akik nemrég részvényalapokba fektették spórolt pénzüket, hogy a kislányukat majd megfelelő iskolába járathassák. Körülbelül ekkora szellemi erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy belássuk: a tőzsde nem a Sátán kreálmánya és nem is intézményesített kizsákmányolás fellegvára. Egyszerűen egy olyan piac, ahol nem krumplit veszünk, hanem tulajdonrészeket; semmivel sem rosszabb ezzel kereskedni, mint pl. olajjal. Lehet persze másképpen gondolni, de a regényben gondolatok nincsenek, csak elvakult fröcsögés.

Persze így az sem meglepő, ha a kiválasztottaknak bizonyos helyzetekben minden megengedett. Újságok nyugodtan foglalkoztathatnak bűnözőket, zúzhatják szét a kiszemelt gengszterek privát szféráját, taposhatják őket a sárba, uszíthatják rájuk a rivális bandákat, rendezhetnek ellenük kizárólag illegálisan szerzett információkra épülő hajtóvadászatot. A Tetovált lány utolsó része így nem más, mint egy médiadiktatúráért kiáltó pamflet — a demagógia szokása szerint persze felvilágosult és a Jó iránt elkötelezett diktátorokkal. Szembe köpése annak az elvnek, hogy az emberi jogok és a törvények betűje és szelleme iránti tisztelet még akkor is köt bennünket, amikor bűnözők ellen harcolunk.

A regény következő feldolgozását David Fincher jegyzi majd és Daniel Craig lesz a főszereplő. Számomra ez azt jelenti, hogy a film sokkal hívebben adja majd vissza az eredeti történetet és az eredeti szemléletmódot. Ami hatalmas kár. Akkor már inkább maradok a svéd verziónál, a forgatókönyv minden gyatrasága ellenére.

Az egyik legkeményebb James Bond történet, amit valaha is láttam vagy olvastam. Persze az egzotikum az adott: van benne Isztambul, puszta kézzel halálos párbajt vívó cigány hölgyekkel, patkányokkal hemzsegő csatornákkal és tükrökkel borított nászutas lakosztállyal. Utazás keresztül a Balkánon az Orient Express-szel, klausztrofóbiás hangulattal és rejtélyes gyilkosságokkal. Mindez egy kémek közötti háborúnak szolgál hátteréül: ezúttal “csak” annak kell kiderülnie, hogy az angol titkosszolgálat vagy a KGB konspirál-e jobban. Amolyan barátságos mérkőzésről van tehát szó, nem forog kockán a világ sorsa “csak” néhány hivatásos élete, erkölcsi integritása, karrierje, egzisztenciája.

Talán éppen azért, mert a sztori így átélhetőbb nagyságrendbe került, a feszültség sokkal fojtogatóbb és kézzel foghatóbb, mint a legtöbb James Bond történetben. Ezúttal a másik oldalt, a KGB szereplőit is sokkal jobban megismerjük, így az “ellenségről” is árnyaltabb képünk lesz: van, akivel akár még azonosulni is tudunk, van, akit lehetetlenség nem gyűlölni. Így az etikai dilemmák (amelyek amúgy érdekes módon más regényekben is felbukkannak, sokkal sűrűbben, mint a filmekben) is sokkal jobban átélhetőbbek és izgalmasabbak. A titkosügynökök világa pedig még egyetlen általam olvasott regényben sem volt még ennyire kegyetlen, lehangoló és idegőrlő, mint ebben a könyvben.

A befejezés pedig, hangozzék ez bármennyire is hihetetlenül, valóban meglepő.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Doyle egy viszonylag késői munkája, és ez látszik is. Ekkor már biztosan tudhatta, hogy Sherlock Holmesszal bármit el tud adni, hát írt egy kisregényt, majd köréírt egy Holmes-novellát. A húzás bevált, először, magyarul hozzám is egy Sherlock Holmes válogatásban jutott el. Amúgy ha ez szükséges, akkor kár, mert a Holmes-rész bizony eléggé összecsapott, a valódi történet viszont egy jól megírt, feszes történet, vaskos atmoszférával, sok feszültséggel és erőteljes konfliktusokkal. Úgyhogy a későbbiekben legyen szó inkább erről.

A történet egy amerikai iparvidéken játszódik: a városokat egy bűnszövetkezet tartja a markában: zsarolással és megfélemlítéssel tesz szert egyre nagyobb befolyásra és vagyonra. A sztori a Wikipedia szerint, ha lazán is, de valós eseményeken alapul: ez mondjuk elég jól érződik is rajta. Szemben Moriarty professzor igen romantikus elvek szerint organizált birodalmával, itt már olyannak láthatjuk a szervezett bűnözést, amilyennek mi is megismertük. A történet hőse ebbe a szervezetbe épül be, saját, mindvégig gondosan titkolt céljai érdekében: ebben a regényben is megjelenik az a feszültség, a folyamatos hazudozásból eredő állandó stressz és félelem, ami nekem A téglában és a Donnie Brascoban is hasonló erőteljességgel jelent meg.

Aki még nem olvasta, annak abszolút érdemes megismerkednie vele; legalább lát valamit, ami Doyle, nem Holmes és nagyon jó.

Nem hiszem, hogy érdemes erről sokat írni: azon science-fiction novelláskötetek egyike, amiből még az Irodalmi szöveggyűjteményben is volt novella. Kvázi minden évben elolvasom.

Lem egyik legszellemesebb és legkönnyedebb munkája: humoros, de mégis nagyon mélyen filozofikus mesegyűjtemény, aminek főszereplői nem emberek, hanem robotok. Ráadásul, ahogy az egyes írások alapján szépen lassan összeálló mitológiából megtudhatjuk, az embertől függetlenedett, immáron évezredek óta független, saját civilizációkban élő robotok — az ember maximum mint a legendák szörnye vagy gonosz, ártó szándékú, undorító ellenség tűnik fel.

A novellák témája és tétje mindig elég változatos: a huszadik század általános társadalmi problémáira és tudományos eredményeire éppen úgy reflektál, mint az általános emberi erényekre és gyarlóságokra. És mindezt sokszor falrengető humorral, zseniális helyzet- és jellemkomikummal teszi.

Amúgy a most megjelenő Lem-összkiadásban is benne van, szóval, akinek eddig hiányzott, most beszerezheti.

(Amazon Kindle kiadás.)

Elképesztően erős hangulatú, életközeli könyv emberi kapcsolatokról és emberi gyengeségekről, akárcsak Hornby másik, általam olvasott regénye, a Hosszú út lefelé.

Tucker Crowe, a rocksztár huszonkét éve hallgat. Egyik pillanatról a másikra véget vetett karrierjének, lemondta az éppen futó koncertjét és nem lépett a nyilvánosság elé. Legelkötelezettebb rajongói mégis folyamatosan elemzik minden sorát, boncolgatják magánéletének nyilvánosságra került részleteit, elméleteket állítanak fel. A legelkötelezettebbek végiglátogatják a zenész karrierjének fontosabb állomásait: megnézik a stúdió hűlt helyét, ahol dolgozott, a vécét, ahol a jelek szerint a sorfordító döntést meghozta; álldogálnak az utolsó album címszereplőjének, egy topmodellnek a háza előtt.

Három főszereplő sorsát követhetjük nyomon. Annie és Duncan egy tizenöt éves kapcsolat után lassan, észrevétlenül válaszúthoz érkező, középkorú értelmiségi pár — Duncan pedig a fenti rajongótábor egy igen elkötelezett tagja. A harmadik pedig maga a rejtélyes Tucker Crowe, akiről persze nem lehet igaz minden, az Interneten kidolgozott elmélet. A két eseményszál persze elég érdekesen és elég hamar összefonódik — a cselekmény nagy része pont azokról a fordulatokról szól, amit ez a találkozás a szereplők életében előidéz.

A regény igen összetett módon, mégis letehetetlenül olvasmányosan dolgoz fel egy sor érdekes és valamilyen szinten mindenki számára nyilván jól ismert témát. A késői identitáskrízis éppen olyan fontos alkotóeleme a szereplők jellemének, mint a gyerekekhez való ragaszkodásuk (esetleg annak hiánya), a zenéhez való viszonyuk, vagy párkapcsolataik dinamikája. Mindemellett még elég jelentős szerephez jut a regény írójának álláspontja a művészet szerepéről az életünkben, befogadásának módjairól, a művészi alkotások értelmezésének csodálatosan sokféle lehetőségeiről vagy a popkultúra iránti rajongás mibenlétéről.

Az alaphelyzet felvázolása után — ez a regény egyetlen komoly gyengesége — elég hamar nyilvánvalóvá lesz a végkifejlet, ami egy kicsit egyszerűbb a kelleténél. Az oda vezető út viszont kellőképpen tekervényes és nehéz ahhoz, hogy érdeklődéssel szemléljük, amint a szereplők végigmennek rajta. A cselekmény több idősíkon zajlik, részben a nyolcvanas, részben a kilencvenes, részben a kétezres években; a nézőpont gyakran változik, a fókusz pedig mindig a legjobb pillanatban kerül rá egy-egy szereplőre.

Összességében véve tehát egy remek és friss regényről van szó, ami abszolút méltó Hornby eddigi munkáihoz.

(Magyarul Meztelen Juliet címen jelent meg.)

El sem akartam hinni, amikor kiderült számomra, hogy ennek a Bond-regénynek nem volt Sean Connery féle feldolgozása. Pedig most, hogy elolvastam, azt gondolom, hogy ez a könyv tényleg megfilmesítésért kiált: egzotikus helyszín, brutális ellenfelek, fordulatos és ötlettel teli cselekmény. Ráadásul az első Bond-regény.

Aki amúgy látta a Daniel Craig-féle feldolgozást, az egy többé-kevésbé precíz rekonstrukciót kapott az eredetiből. A Craig által megszemélyesített nyers és kemény figura minden eddiginél közelebb áll az eredetihez, a sztori pedig majdnem teljesen ugyanaz: csak éppen a szerencsejátékban legyőzendő lángelme nem szovjet ügynök, hanem a globális bűnözésnek dolgozik; mivel ma már senki sem játszik Baccarat-t, ezért a filmben már az amúgy is sokkal izgalmasabb, fordulatosabb és kevesebb szerencsét igénylő póker áll a középpontban, illetve a filmben még van egy kis plusz csavar, amelyik még jobban elmélyíti Bond veszteségeit.

Amit mindig is csodáltam Flemingben, hogy az egyszerű dolgokat is milyen színesen és plasztikusan tudja megfogalmazni. A kártya- vagy a vacsoraasztalnál történtek ugyanolyan olvasmányosak és letehetetlenek, mint amikor valamilyen akció zajlik — mind a szókincs, mind a stílus segít abban, hogy ezeket a fordulatokat is jól meg tudjuk ragadni. Ami azért is szerencse, mert így nem kell minden fontos dolognak valamilyen véres összecsapásban eldőlnie.

Minden Bond-regény vagy történet olvasásakor érdekes elgondolkodni azon, milyennek is láttatja Fleming a hidegháborút — a világnak az az egyértelmű és feloldhatatlan kettéosztottsága ma már teljesen megszűnt. Ma már többet kell agyalnunk azon a problémán, ami egyébként a regényben James Bondban is véresen komolyan felvetődik: honnan tudhatjuk, hogy mi a jó oldalon állunk és miért olyan bizonyos, hogy az ellenség gonosz? Fleming számára ez persze nem volt valódi kérdés, de tiszteletre méltó alapossággal járja körül ezt a dilemmát. Így mi is szabadon elgondolkodhatunk azon, hogy vajon az általa adott válasz hiteles-e.

(Kiadta a Nyitott Könyvműhely.)

A szerző előző, állítólag legendás könyvét nem olvastam, ami kár, mert lehet, hogy az jó volt. Ez viszont egyszerűen felháborítóan rossz. Egy világhírű kutató sztorizgatni akar, ezért kidolgoz egy zseniális elméletet: az emberi viselkedés nem véletlenszerű.

Hogy a szerző egy kedvelt fordulatával éljek, egyetlen aprócska probléma van csupán: ez nem zseniális és nem elmélet. Annyira közismert tény, hogy már Asimov 1951-ben írt, Alapítvány című regényének is ez volt a témája. De erre épül a teljes nyomozói munka is, hogy csak még egy példát mondjunk. Hatalmas, brutális méretű banalitásról van tehát szó, ami egy nagyon laza, porladozó, málladozó kötőanyag pár történelmi és kortárs anekdota körül, amit a szerző szívesen jelentetett meg nyomtatásban és szívesen zsebelt be érte némi pénzt.

Vegyünk csak egyetlen példát a sok közül! A szerző kutatócsoportja kikéri a könytári adatbázis azonosított naplófájljait. S hosszas elemzés, kutatás után már meg is van a forradalmi felismerés: az egyes felhasználók nem véletlenszerű időpontokban keresik ki a könyveket, hanem egyszerre többet is, de aztán hosszabb szünetek vannak! Aki már járt életében könyvtárban, azt alighanem az agyvérzés kerülget annak gondolatára, hogy valaki erre képes volt egy munkananoszekundomot is erre szánni. Mi lehetett a kezdeti hipotézis? Hogy az ember naponta többször is betér a könyvtárba, hogy kikeressen egy-egy rekordot? Hogy lunatikus olvasók éjjel is betörnek a könyvtárba, hogy a számítógépet használhassák?

De még egyszer hangsúlyoznám: nem ez itt a lényeg. Barabási-Albert László el szerette volna mesélni egy kissé excentrikus amerikai kortárs művész történetét, a Dózsa-féle parasztlázadás sztoriját a saját szája íze szerint, jó sok dilettáns okoskodással kommentálva (számára bizonyos családi vonatkozásai is vannak); ismert pár kutatót, akik bénázásairól azt gondolta, szórakoztató lehet leírni. Persze ez lehet szórakoztató is, csak ehhez olyan írói véna szükségeltetik, amellyel a szerző, sajnos, nem rendelkezik. Unalmas, szerkesztetlen, sokkolóan igénytelen elírásokkal meghintett könyvről van szó.

Gondolom, nem nehéz megjósolni, hogy a jövőben kerülöm majd a szerzőt, mint a tüzes trónust.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

A virágokat az öltözőbe kérem!

Ehhez tényleg feketeöves angoltudás kell, a Wikipédia dicséretesen részletes szócikke alapján ez az angol nyelvű irodalom egyik legkiemelkedőbb teljesítménye. Jó sokáig tartott, amíg megemésztettem, közben minden lehetőséget kihasználtam, a jegyzetelésre és kiemelésre, amit a Kindle nyújt; ez most ugyancsak nagy segítséget jelent nekem ezen beszámoló elkészítésében.

Az 1667-ben publikált, hatalmas terjedelmű epikus költemény a Paradicsomból való kiűzetésről — ami az egyik legellentmondásosabb Bibliai történet, és már Milton korában is az lehetett. A szerző arra tesz kísérletet, hogy valahogy elmagyarázza: hogyan lehetséges, hogy a mindent tudó és mindenható Isten olyan embert teremtett, aki aztán képes volt a bűnbeesésre? Elfogadható-e az egész emberi faj kitaszítása a Paradicsomból, ha Isten előre látta, hogy mi fog történni? Egyáltalán, mi szükség volt a jó és rossz tudásának fájára, ha csak arról nem volt szabad enni? Ezek akkor is nyugtalanító és nehéz filozófiai kérdések, ha történetesen tudjuk, hogy a kulcs a szabad akarat koncepciójának megértésében van.

Milton annak érdekében, hogy koherens magyarázatot adjon a kérdésre, elképesztő részletességgel vázolja fel a történet színterét: a költeményt olvasva rendkívül plasztikus képet kapunk a Paradicsomról és a benne élő emberpárról. Hasonló részletességgel ismerhetjük meg a teremtő Atya motivációit; nem vakon engedelmeskedő rabszolgákat akar, hanem valódi döntési lehetőséggel felruházott, értelmes, őt önként szolgáló teremtményeket. A Paradicsomból való kiűzetés (érdemes megjegyezni, a könyvben inkább kivezetésről van szó) tehát tulajdonképpen úgy is felfogható, mint egy tudatos döntés a naiv, kényelmes zárt ősállapottal szemben és a végtelen lehetőségeket és kihívásokat magában tartogató emberi történelem mellett.

Ezt erősíti például a bűnbeesés mechanizmusa is. (Azt hiszem, itt érdemes megjegyeznem, hogy a magamfajta, feminista szemszöget kedvelő olvasónak a Paradise Lost nem sok csemegéznivalót kíván, a nő ugyanis pontosan az az érzelemvezérelt, esendő, morálisan alsóbbrendű lény, amilyennek sokszor mind a mai napig szeretik őket láttatni.) A morálisan gyenge Éva gyakorlatilag csapdába esik: bár tisztában van vele, hogy mit kéne tennie, tudatában van annak, hogy isteni parancsot szeg meg, lényegében belezavarodik a Sátán érvelésébe, és megkóstolja a gyümölcsöt. Ádám ezzel a kész ténnyel szembesül — és ő önként, az Évával való sorközösség jegyében, tudatosan vállalja a bűnbeesést. Ő tehát nem téved, nem irigy, hanem szerelemből szegi meg a parancsot — azért, hogy neki is osztoznia kelljen társa sorsában. Sajnos ez a romantikus állapot nem tart sokáig — mihelyst ugyanis szembesülnek tettük súlyával, morálisan mind a ketten megroppannak. Éva teljesen összeomlik, Ádám pedig (egy rövid időre) undorodva elfordul tőle.

Megnyugvást végül három dolog jelent számukra. Egyrészt tudatosodik bennük, hogy döntésük, ha “szülőföldjük” elvesztését ugyan visszavonhatatlanul maga után is vonja, de lehetőségük lesz arra, hogy továbbra is teljes életet élhessenek, bizonyíthatják, hogy képesek helyes döntések meghozatalára is. Másrészt az egyéni megváltás lehetősége mindenki számára eleve ott van; aki helyes életet él, az halála után bocsánatot nyerhet. A Fiú (Jézus) pedig eljön majd, és ő megváltást hoz az egész emberiségnek — bizonyos értelemben tehát visszavezeti az embereket egy spirituális Paradicsomba.

A költemény metafizikája legalább ennyire izgalmas. Milton — gondolom, a korszellem hatására — lényegében megkettőzi a Teremtést. Van a Föld, és van egy Földön kívüli világ, amelynek kezdetben a Menny és a Káosz a része. Isten a Mennyben él; a Fiú még a Teremtés előtt létrejön, és átveszi a Menny irányítását az atyától. A Mennyben angyalok élnek — ugyancsak szabad akarattal rendelkező, ám halhatatlan és majdnem elpusztíthatatlan entitások, akiknek mind saját erkölcsiségük van. A Sátán egy ilyen angyal — méghozzá közöttük is a legerősebb –, aki nem fogadja el Istent teremtőnek, hanem azt feltétlelezi, hogy a világ öröktől fogva létezett. (A Sátán tehát egyben az ateizmus allegóriája is.) Éppen ezért lázad a Fiú uralma ellen (sejthető, hogy inkább magát látná szívesen az Atya utódjaként). Társai azonban elkerülhetetlenül elbuknak az Isten ellen indított gigantikus küzdelemben — az Pokol tehát az ő börtönükként jön létre. Innen szökik meg a Sátán, és cserkészi be az embereket a Paradicsomban — ellentétben tehát a Bibliában foglaltakkal, a gonosz nem a teremtett világ szerves része, hanem egy külső aktor. A történet ilyen módon való prezentálása, amennyire természetes lehetett Milton számára, voltaképpen megkettőzi a bűnbeesés dilemmáját, hiszen a Sátán elbukásának okairól is számot kellene adnia.

A Sátán amúgy egy klasszikus antihős — bár egyértelműen sötét és gonosz, szabadságszeretete, zabolátlansága és megtörhetetlensége mégis valamilyen mértékben szimpatikussá teszik őt az olvasó számára. Ez mindenképpen egy igen jelentős irodalmi újítás lehetett.

A szöveg amúgy irodalmilag is igen erős. A sok látomás, a szereplők által elmesélt történetek révén a szöveg egyáltalán nem lineáris — hol előre, hol visszatekintünk az időben; a cselekmény egyben kerettörténet is a világ múltjának megismeréséhez, illetve a történelem előrevetítéséhez. A leírások elevenek, színesek, a szereplők nagyon alaposan kidolgozottak és (a nagyon szűkre szabott keretekhez képest) egyáltalán nem sablonosak vagy semmitmondóak.

Nagyon sajnálom, hogy a mai oktatásba ilyen művek már nem férnek bele.

(Én az Amazonon vettem.)

Soha nem győzöm hangsúlyozni, mennyire más a könyvek James Bondja, mint amit a filmekben lát az ember — bár az utolsó két Daniel Craig feldolgozás szerintem már sokkal markánsabb visszatérés volt a gyökerekhez.

A Quantum of Solace történeteit olvasgatva ez még nyilvánvalóbb. James Bondnak nem kell mindig beutaznia a világot, nem kell mindig röhejes akciójelenetek tucatjain részt vennie, nem kell minden nehézségből poént csinálnia. Ő ugyanis egy profi, akit éppen akkor és ott vetnek be, amikor szükség van rá. Van, amikor csak egyetlen lövés dördül el az egész történetben, az izgalmat a várakozás feszültsége adja. Van, hogy nyaralás közben bonyolódik bele valamibe, de tulajdonképpen csak nyomeltakarításra használja a szakértelmét és ő sem (így mi sem) jön rá a novella középpontjában álló rejtély nyitjára. Más alkalommal a 007-es ügynök semmi mást nem csinál, csak ékszerszakértőkkel beszélget és figyel egy ékszerárverésen. De arra is van példa — kapaszkodjunk meg –, hogy a főhősnek éppen az ölésből lesz elege, amire a 00-s kód feljogosítja.

Az is látszik, hogy Fleming hősét sokszor csak arra használta fel, hogy megírhassa a többi, nem is feltétlenül akcióra épülő tematikájú ötletét. A címadó novellában James Bond példáulcsak a kerettörténetben szerepel: meghallgatja, ahogy egy magas rangú tisztviselő elmeséli neki egy tönkrement párkapcsolat történetét. (Az azonos című film lényegében csak a címet vette át, semmi köze a novellához.)Máskor csak egy nyomozás eredményeit ismereti a lebukott bűnözővel: de valójában a tolvaj a regény főszereplője, az ő élete bontakozik ki.

Amúgy mindegyik novella régimódi alapossággal megírt, tömör, fordulatos, szellemes alkotás: aki ismerkedni kezdene az eredeti James Bonddal, és nem akarja magát a közkézen forgó, förtelmes fordításokkal gyötörni, az nyugodtan kezdheti ezzel.

Kicsit már kezd ciki lenni ez a retró-hullám, úgyhogy ideje színt vallanom: elkezdtem olvasni Miltontól a Paradise Lostot (egy, a Deus Exbe beágyazott mondat miatt), ami lehet, hogy az angol nyelv egyik csúcsteljesítménye, de ennek megfelelően baromi nehéz is. Így az agyam kábé minden fejezet után némi pihenőért visít — így az elmúlt pár este elővettem ezt a másik kedves régi ismerőst.

Szégyen lenne részletesen bemutatni ezt a könyvet, úgyis mindenki tudja, hogy forradalmian új megközelítésű szövegekről van szó, kesernyés, groteszk, nagyon is életközeli írásokról, amelyek hol könyörtelenül pontos korrajzot adnak az elmúlt század második felének évtizedeiről, hol teljesen általános emberi témákkal foglalkoznak. Annak idején teljesen újszerűnek számító módszerekkel él: néha a cím hosszabb, mint maga a szöveg, és a magyar irodalomban itt szabadult el először igazán az intertextualitás stb. stb. stb.

Úgy látszik, most az intellektuális nosztalgiára van szükségem, mert ez is egy olyan könyv, amit már ezerszer olvastam. Mégis, azt hiszem, ez az egyik legjobb regény az egész világon, egyszerűen minden benne van: etika, szerelem, történelem, misztikum, barátság és a végén egy fantasztikus katarzis.

Hihetetlenül sokat köszönhetek ennek a könyvnek, talán azért, mert nem áll tőlem túlságosan messze a főhős Bátky János cinikus, bogaras, kissé élhetetlen de azért sokoldalú bölcsészfigurája. Sok szempontból abszolút referencia számomra a Pendragon-legenda: a nőkhöz való hozzáállásomat is alapvetően meghatározta és meghatározza mind a mai napig; szorult helyzetekben néha átfut az agyamon, vajon hogy oldódna meg az adott helyzet ebben a történetben.

Nem is tudom, érdemes-e egyáltalán szavakat fecsérelnem a történetre. Az Angliában élő bogaras tudós megismerkedik egy angol lorddal, a misztikus történelmű Pendragon-ház jelenlegi fejével, aki meghívja walesi kastélyába, hogy tanulmányozzon át néhány ritka könyvet, amely segítheti kutatásait. Igen ám, de a lordnak éppen akkor megpróbálnak az életére törni; Anglia egyik legnagyobb örökségének sorsa fordulhat meg ugyanis az idősödő főnemes biológiai kutatásain. Ráadásul kiderül, hogy a család történetéből nem minden csak mese.

Elképesztően elegáns cselekményszövés, remek humor, érdekesen megformált karakterek és gyönyörű magyarság jellemzi ezt a könyvet. Azt hiszem, akárhová megyek, mindig ott lesz a polcomon.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Most a másik felállt, egész közel ment hozzá, és az arcába nézett.

- Itt egy a fontos: az Adat!

- Úgy van!

- Felezünk?

- Nem létezik!

Mit vitatkozzon? Hogy felezhet el valamit, ami nincs neki? Inkább pukkadjon meg ez a csibész. Higgye azt, hogy felezhetne, de nem teszi. Úgyis jön nyomban Vandramas, a mellére csap és döf! Befejezett ügy. Addig ez itt jó dühös lesz, mert ő nem felez. Ha tudná, miről van szó, az egészet odaadná rögtön. Így azonban egy dekát sem.

- Idefigyelj, ha mi ketten összefogunk, elintézhetjük Vandramast, Vuperint, Prentint, sőt Montagezzát is!

- Na, ez túlzás… Mindent elhiszek, csak azt nem, hogy Montagezzát elintézzük. Ez egyszerűen hülyeség, olyan ember még nem született a világra. Montagezzát nem lehet elintézni.

A fenti idézetben az a szép, hogy a főhős pontosan annyit ért belőle, mint az olvasó. Pencroft Tivald, a mérhetetlenül peches csavargó elvetődik Filipponba, a texasi kisvárosba, ahol évek óta nem dördült el egy lövés sem. Ráadásul még össze is tévesztik valakivel, azt gondolják, neki mindent tudnia és mindenkit ismernie kéne — miközben a leghaloványabb sejtelme sincs róla, hogy mi történik körülötte.

Rejtőnek igazából pontosan ehhez a fajta humorhoz volt a legjobb érzéke — a váratlan meglepetésekre és a kínos félreértésekre épülő szituációs komikumhoz, ahol a feszültség levezetése mindig a lehető legmegfelelőbb pillanatban történik meg.

A vadnyugati Rejtő-regények közül talán ez a legjobb. Akár filmre is lehetne vinni, nem tűnne olyan abszurd marhaságnak, mint a Három testőr Afrikában.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Bevallom, nem tetszett annyira, mint az első kötet, de azért jó volt így is.

Kicsit bonyolultabbak a történetek, a morális dimenzió ugyanakkor sokkal szimlifikáltabb. Míg az Innocence of Father Brown történeteiben nagyon sok volt az érdekes morális kérdés és dilemma, az elsődleges cél pedig a bűn természetének megértése volt, ezeknek a történeteknek a középpontjában látszat és valóság megkülönböztethetősége áll. Ami persze érdekes, csak éppen ezen a területen már bő száz éve is nagyon nehéz volt újat mondani — így a történetek sokszor túlbonyolítottak, néha egy kicsit erőltetettek is és sokszor még így is látható a vége.

Ennek elllenére tetszett és volt benne sok érdekes tartalom is — letehetetlennek azonban már nem nevezném.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Két szempontból is nagy meglepetést jelentett ez a könyv. Egyrészt két történetet közülük már ismertem — az egyik ráadásul a normális The Invisible Man volt (nem a Wells-féle szörnyűség), ami mostanában egy csomószor jutott az eszembe, és mindannyiszor nagyon sajnáltam, hogy már rég elfelejtettem, ki írta. A másik, hogy milyen mély spiritualitást hordoz magában ez a novellásgyűjtemény — miközben kezdetben nem tűnt többnek detektívtörténeteknél, amelyeknek történetesen nem egy (magán)nyomozó, hanem egy katolikus lelkész a főhőse, kiderült, hogy ez voltaképpen csak egy keret a nagyon is érdekes és izgalmas morálfilozófiai elmélkedésekhez.

A történetek valójában bűn, bűn és bűnbánás, bűn és megbocsátás mibenlétét, kapcsolatát kutatják. A végül kikristályosodó kép alapján Chesterton szerint a bűn tulajdonképpen nem más, mint egy eltévelyedés, félreértés vagy aránytévesztés: az ember tévedései problémáiból való kiútkeresése közben. A bűn sokszor elkövetőjére legalább ugyanolyan veszélyes, mint az áldozatra; a bűn ugyanis erodálja az ember önbecsülését, morális érzékét, jövőjét. A bűnnel, vagyis a belátás nélküli bűnnel egyszerűen nem lehet hosszú távon együtt élni; a következmények előbb-utóbb begyűrűznek. Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy a mélyen vallásos Chestertonnál ez nem nem valamiféle isteni igazságtétel, hanem az emberi természet belső törvényeinek következménye. Kicsit továbbvive ezt a gondolatmenetet, az erkölcsös viselkedés értelme nem elsősorban valamiféle absztrakt normakövetés, hanem az élhető, nyugodt, biztonságos élet.

A novellák amúgy bűnügyi történetnek sem utolsók: aki kedveli a klasszikus angolszász krimiirodalmat, az nyugodtan belevághat ebbe akkor is, ha nem érdekli a moralizálás, nem fog csalódni. Rafinált, jól felépített, fordulatos és egyedi kulcsra járó történetekről van szó — ráadásul valódi irodalmi igényességgel megírva.

Korábbi bejegyzések »