Évi azért tud. A halak vize kristálytiszta, a halak ficánkolnak boldogan… csiga egy szál se (úgy látszik azért hatásos volt a hétfői csigakauszt). Szóval most elégedett vagyok. Hosszú hosszú percekig vagyok képes bámulni őket. Most el is határoztam hogy megpróbálom belőni az akvárium biológiai egyensúlyát, hogy ne kelljen pár havonta cserélni a vizet, meg szűrni a trutyit, meg tisztogatni. Ennek érdekében a halak jelenleg két naponta kapnak kaját, hogy a maradékot is mindig megegyék, így nem lesz tele az akvárium alja maradékkal, és a halak is csak annyi trutymót gyártanak, ami épp elég a növények trágyázásához. Majd kiderül mennyire leszek ügyes :).

Jó, jó beismerem. Az a helyzet hogy meg is bántam azt a reggeli töltött káposztát. Tulajdonképpen az egész azzal kezdődött hogy a vasárnap délutáni sziesztánkból felébredve szörnyű fejfájás gyötört, és ezen sajnos Try anyukájánál tett látogatás sem enyhített, úgyhogy korán be lettem pakolva az ágyba, mivel a fejfájás erős szédüléssel és hányingerrel teljesedett ki. Na ekkor tettem ama felelőtlen kijelentést, hogy másnap kímélni fogom a gyomrom. Másnapra azért derekasan jól éreztem magam. Elég korán is keltem – magamtól! – már fél nyolckor kukorékoltam. Reggeli gyanánt pedig semmi más jobb ötletem nem volt, mint a tegnap este megfőtt töltött káposzta hát így történt az eset, amelyet később jól meg is bántam.

A halakat illetően pedig ma letámadtam Évit és akvaristálkodási szaktanácsadást tartottunk. Elmondtam neki a panaszokat, ő pedig felírt néhány ampullát, meg tablettát. Azt mondja nagyon hatásosak. Szóval eléggé felbuzdultam rajta. Tuti kipróbáljuk.

Vasárnap Kathy egy cseppet bágyadtan feküdt le, be is jelentette, hogy kímélni fogja a gyomrát. Ehhez képest a reggelt egy kiadós adag töltött káposztával indította. A délelőttnek aztán két prominens programpontja volt: a csigairtással egybekötött akvárium-pucolás, és algi újabb videófeladatának leforgatása.

A haltakarítás kissé strapás volt, de egyszerűen muszáj volt már meglépni. Egyrészt alighanem egy kicsit túletettük a halakat, így a vizük enyhén sárga volt már. Ennél sokkal nagyobb probléma volt a csigák mérhetetlen túlszaporodása. Kathy kezdetben nagyon oda volt a csigákért, örült is, amikor a haltranszporttal csigák is jöttek — akik aztán nagy szaporodásbba is kezdték, és szépen lelegelték a növények felét. Úgyhogy igen humánus megoldáshoz fordultunk: a halakat kihálóztuk, a vizet leeresztettük, az akváriumot kisikáltuk, hogy megszabaduljunk a csigapetéktől, a köveket meg csigástul kifőztük, jó alaposan. (Ez amúgy elég finom húsleves-szagot keltett a lakásban. Szinte kedvem támadt a csigaevéshez.) Most ismét szép tiszta az akvárium, bár az apróbb szemcsék ülepedésére még várni kell.

A videó eléggé lefárasztott, a délutánra tervezett filmezés a Vimeo Make it interesting projektjébe például teljesen elmaradt, de már fotózni sem volt erőm elvonszolni magam. Sőt, igazából semmihez sem volt kedvem, amikor Kathy végül megszánt, és elcipelt moziba az új Fast and Furious filmre. Ez nem volt se több, se kevesebb annál, mint amire épp szükségem volt, meg az este is elég szépen eltelt vele, szóval végül is nem hagytuk hogy a húsvét vasárnapidélután-feelingbe fulladjon. A videó amúgy nem sikerült olyan nagyon rosszul, bár még töröm a fejem, hogy algi tanácsai után újravágjam-e.

Ajtó, 3. változat from Trychydts on Vimeo.

A húsvéti cuccok húsvét hétfőre el is fogytak szépen, szóval mától ismét hétköznapi kaját eszünk. Feljegyzés magamnak: jövőre felesleges beijedni egy háromkilós parasztsonkától. Elfogy az.

Aláírom. Try kérdezi normális-e ez a fura viselkedésük a halaknak. Kénytelen vagyok azt válaszolni neki, hogy még soha nem láttam ilyet, de remélem ez nem annak az előjele, hogy hamarosan feldobják az uszonyt.

Az az érdekes dolog meg, amit az akvárium egyik sarkában produkáltak felettébb rekeszizompróbáló látvány volt. A halak szépen sorban – mintha a csúszdára várnának a játszótéren – beúsztak a sarokba, oda ahol a levegőztető is van, aztán hirtelen teljesen függőlegesen felfelé ficánkolva feldobatták magukat a levegőzető áramlatával. Aztán mentek vissza a sarokba hogy ismét feldobassák magukat.

Az viszont továbbra is megnyugtató látvány hogy nem tátognak feszülten, hogy egy kis levegőhöz jussanak, hanem boldogan ficánkolnak a levegőbuborékokkal teli medencéjükben csukott szájjal! Legalábbis ezt tették egészen tegnap estig, amikor is elkezdték ezt a „fenéklakók vagyunk” c. játékot, ami remélem nekik viccesebb mint nekem. Értetlenül álltam az akvárium előtt, és néztem a fenékre lapult mozdulatlan halakat. Eléggé sokkoló látvány volt, mivel általában nyüzsögnek összevissza, a fiúk kergetik a lányokat, viháncolnak, izegnek mozognak… most meg mint akik le vannak terrorizálva, csak lapulnak. Éjszaka már olyan szinten bosszantott a látvány, hogy Try példáját követve rájuk oltottam a lámpát.

Reggel felkelek, nézem őket. Úszkálnak, ha nem is csapnak akkora bulit mint szoktak, de legalább nem a legjobb fenéklakó címért versengenek épp. Ettől megnő az önbizalmam, és feloltom a lámpát. Erre mint akik megőrültek húznak a fenékre lapulni mozdulatlanul. Odahívom Try-t is. Nézi ő is. Kimegyek a fürdőbe, és mire visszajövök látom, hogy szivárognak felfelé a Xiphók. Hát tényleg nem tudom mi ütött beléjük. Remélem határos időd belül abba hagyják ezt a furaságot, különben kénytelen leszek komolyan aggódni kezdeni.

Étterem. Tegnapelőtt sikerült eljutnom arra a pontra, amikor kijelentem hogy mától teljesen egészében ignorálni fogom az éttermet a cappucinójával együtt ha kell. És ez így is lesz. Ha az étterem az egyetlen lehetőségem, inkább éhenhalok. Tehát mától vagy netpincér, vagy otthoni kaja. Ha cappucino kell akkor meg automata.

Ismét felmerészkedtem ugyanis, mert az étterem által küldött étlapon a menüben az egyik kedvenc kajám szerepelt. Felmegyek. Mondom egy adagot szeretnék belőle. Csak levessel kaphatom. Mondom de nekem nem kell a leves, kifizetem az egész összeget mintha menüt vennék csak valami tisztességes adagot adjon a másodikból, leves nélkül. Erre a csaj elment. Nem is jött vissza. Jött helyette a másik csaj. Neki is elmondom mit kérek. Azt mondja nem lehet. Mondom had’ lehessen már lécci lécci lécci! Hátramegy, megkérdezi az étteremvezetőt, aki szintén rázza a fejét hogy szó sem lehet róla. Jól van. Csaj visszajön szedi a levest. Mondom keveset szedjen mert úgyis kidobom. Azt mondja annyit szed amennyi jár. Mondom oké, de akkor legalább a másodikból sokat kérek. Erre másodikból meg szed két kanálnyit. Na, ekkor azt hittem ott helyben felrobbanok, és a képébe öntöm a levest, a másodikat meg szétkenem a járólapon. Végül már csak azt sajnálom, hogy a levest nem hagytam ott a pénztárnál távozás után. De azt még jobban sajnálom, hogy nem mondtam azt hogy jó, akkor köszönöm szépen, nem kérek semmit, viszlát! Azóta nem jártam ott. Majd, ha elég pénz összegyűlik a cég által osztogatott kajapénzből a kártyámon (ami csak és kizárólag ebben az étterem használható fel) akkor Try-vel eljövök, és veszünk vagy 20 gallon colát-gyümölcslevet-ásványvizet, és mondjuk 100 darab rágót.

Ma nagy élvezettel fogyasztom a konyhában otthonról hozott tonhalas salátámat cézáröntettel, a két oldalamon meg a két kedvelt kollega felváltva fújol. Vajon honnan hozták a kaját? Igen, igen az étteremből! A túrógombóc három icipici darab kis izé (szabad szemmel alig látható morzsát nem látott csupasz kis golyó), cukor persze ohne. Se a felvizezett tejfölös öntetben, se a gombócban. Szegény Olgi már kockacukrot morzsol rá. A levesük pedig az újrahasznosítás iskolapéldája. Összetevői: az előző napi maradék pörkölt, az előző napi maradék tarhonya, és az előző napi maradék sült zöldségek felöntve vízzel, felforralva. Eve undorodva tolja félre az 50 forintos műanyagdobozt az újrahasznosított levessel, én pedig elégedetten újabb falat tonhalas salátáért nyúlok. Jól döntöttem!

Tegnap megszállt az akvarista ősszellem, és vettem három ampulla algairtót, hogy ne algásodjon annyira az akvárium, meg új turbókaját, ami a boltos szerint full teljes értékű, a felirat szerint pedig élénkebbek lesznek tőle a halaink. A titkos vágyam pedig az, hogy ha ezt kapják, akkor majd kevesebbet zabálnak/kevesebbet kuncsorognak kajáért.

Ugye voltam már halgondozó, egyszer, a cégnél, amikor elegem lett a céges akvárium eutrofizálódásából és egyre masszívabb bűzétől. No, akkor alaposan megtanultam, hogy a túletetés rossz ötlet. Most, hogy fedett akváriumunk van, persze vehetem ezt egy kicsit lazábban, de azért nem sokkal, elvégre szag ide, szag oda, berohasztani sem szeretném a vizet. Viszont úgy vagyok vele, ha az összes hal az etetőnyílás körül ficánkol tök spontán, mindenféle odamenés vagy kocogtatás nélkül, akkor a halak alighanem éhesek. Napi két etetés, ha nehezen is, de belefért. Gondoltam, biztos keveset adok nekik. Na de amikor harmadszorra próbálták meg ezt eljátszani, inkább rájuk kapcsoltam a villanyt. Erre másnap reggel tök nyugodtan úszkáltak a vízben, gondolom, rájöttek, hogy a hiszti se jön be mindig. Erre csak este kaptak kaját. Érdekes módon így a napi egy is megfelel nekik, ha meg éjjel, amikor még nem alszunk, kiverik a balhét, akkor egyszerűen rájuk kapcsolom a villanyt.

Ezzel kapcsolatban egy újabb, felettébb rejtélyes érdekesség, hogy ha a szobában sötét lesz, iszonyú nagy csobogást csapnak egy pár másodpercig. Kathy megfigyelte, hogy ilyenkor mit csinálnak, ilyenkor elvileg elúsznak az egyik sarokba, és ott csinálnak valami furát. Érdekes dolog ez a hallélek.

No, vissza a tegnapi naphoz. Hazaérek, Kathy adott nekik már enni, a szuperkaja tehát ma estére marad, belespriccelem hát az algairtót a vízbe. Egy óra múlva odanézek, alig van hal az akváriumban. Megint odanézek, nincs hal az akváriumban. Nézem: persze van, nem teleportáltak át egy másik, algásabb dimenzióba, egyszerűen csak mindenki a fenéken lapul, a kövek meg a növények között, kvázi mozdulatlanul, csak egy-két ifjú, félcentis motoros úszkálgat a felsőbb régiókban. Elmélázom, mekkora a valószínűsége annak, hogy az Xyphóink valójában álcázott algák, akiknek most jól betettem.

A fene nagy kussolás még reggel is tartott, bár mire elindultam, mintha már megindult volna valami mozgolódás. Remélem, mire hazaérek, minden rendben lesz, mert a dolog már kezd tényleg nyugtalanítóan természetfelettibe átmenni.

A Xiphok tervezett migrációja gond nélkül lezajlott, nincsenek is annyira zsúfoltan, mint féltem, hogy lesznek. Kissé kihűlve érkeztek meg, de elég hamar feltalálták magukat. Úgyhogy most már nem csak a négy harcsát kell etetni minden reggel, de őket is: mivel mást esznek, ezért egy két-három perces szertartássá biztosan kibővült az etetés. Annyira ráizgultam erre a témára, hogy elhatároztam: felszerelem a már nagyon régóta tervezett új polcrendszert, és a Xiphok régi apartmanját átalakítom egy brakkvizes akváriummá. Nekem ugyanis azok tetszenek a legjobban az akváriumhoz kapott képeskönyvből, és érdekesnek is hangzik a koncepció. Persze csekkoltam, vannak „könnyű” tartásfokozatú halak, mert lelkesnek lelkes vagyok, de hogy az elmúlt pár hétben nem metamorfizálódtam szakképzett akvaristává, az is biztos.

Legújabb szerepjátékos karrierem egyik érdekes vonása, hogy kifejezetten szeretem az olyan kalandokat, amelyeknek van direkt és felismerhető formája. Pár hónapja, csak a móka kedvéért képes voltam napokig ülni a számítógép előtt, és rajzolgatni a Down in the Bonehoard térképét — aki egy kicsit is ismer, az tudja, micsoda villantás volt ez tőlem. Most is egy ilyen projekten dolgozom, mi több, most két pálya összeolvasztásán dolgozom egy kalandba. Remélem, jó lesz — ezekkel a játékokkal sincs kevesebb munka, de nekem mégis jelent valamiféle megelégedettséget, hogy sikerült továbbvinnem valamit, ami nekem is annyira tetszett anno.

Ma gondoltam, behozom a lemaradásomat, és ha elég ideig maradok benn, megcsinálom azt az éjszakai irodaház-fotót, amivel a múltkor annyira beégtem a memóriakártya hiánya miatt. Sikerült leszoknom róla, hogy mindehová egy raklapnyi objektívet vigyek, sikerült minimumra szorítanom a felszerelésigényemet. Mindenki elment, magamra csuktam az ajtót, kiszórakoztam az élességet a manuális objektívvel, lenyomtam a gombot — csak hogy ismét szemembe villanjon a NO CF felirat. Egyszerűen nem hiszem el.

Egész jól indul ez a hét — gondoltam magamban, amikor kinéztem az ablakon, és jellegezetes, téli napsütés csillogott a belső udvar ablakain. Imádom az ilyet: vakító kék ég, friss hideg, és szép kontrasztokat alkotó napsütés. Liz viszont kénytelen volt elhúzni a sötétítőjét, mivel pont az ablakára esett a fény. Legszívesebben sétálnék, dünnyögte, akkor a monitorom se izgatna. A-s napom volt amúgy. Ma volt a napja, hogy megtárgyaltuk az egyik hipertitkos megbízatásomat. Az eredetileg tervezett időpont csúszott pár órát, mire eljött a perc, már rángatóztam, mint egy villanyozott békacomb, mint mindig, ha valamilyen új műfajban kell véleményeztetnem magam. Végül is egészen biztató dolgokat hallottam. Kicsit most ki vagyok fogyva az érdekes feladatokból, remélem, megint adódik valami kellemes megbízatás.

Fél négykor keltem amúgy, Kölöknek volt némi alkotnivalóm, végül is egész jól összerántottam, bár, ahogy azt mondani szokás, igen nagy mértékben támaszkodtam a hivatkozott szakirodalomra. Azért másolni nem másoltam, sőt, itt-ott még némi eredeti gondolatot is képes voltam felmutatni. Mire indulnom kellett, pont elkészültem. Ebédszünetben kiderült, hogy vázlat is kell, még azt is rittyentettem csak úgy rutinból. 

Péntek óta meg kvázi minden szabadidőmben írok, tervezek a szerdai szerepjátékra. Végül mindent sikerült összelapátolnom, amit ma este kitűztem magamnak, remélem, lesz valami foganatja. Ennyire alapos még sosem voltam mesélőként, de szerintem ennyi embernek sem meséltem ennyire rendszeresnek ígérkező alapon. Ráadásul Csabi is a csapatban van, aki az első, mindmáig legsikeresebb karakteremnek mesélt nagyon sokáig. 

Halfronton egyelőre békesség és nyugalom. A beszerzett harcsák rendben vannak, esznek, úsznak, nem tudom, mi mást csinálhatnának még. Pár csigabiga is előkerült valahonnan — Kathy szerint a boltból hoztuk a petéket. Érdekes árukapcsolás. Azt hiszem, kénytelen leszek belenyugodni, hogy csigáink is lesznek.

Kihívtam ma a zsernyákokat Rosszindulatú Kutyásnyanyához. Vonított az állat egész hajnalban, a nyanya nem reagált a kopogtatásra. Kezdtem combnyaktörött, az ágyában lassan rothadó, magányos öregasszonyhullát elképzelni, hát hívtam rendőréket. Épp csak letettem a telefont, jött fel a nyanya, hazafelé tartva valami hajnalig tartó tivornyázásból. Egyszerűen képtelen vagyok lépést tartani ezekkel a mai fiatalokkal.

Hivatalosan is megkezdtem akvarista karrieremet, tegnap bedöngettem az állatboltba, és vettem három algaevőt, meg egy sima harcsát. A boltban még egy kicsit aggódtam, hátha túl sokan lesznek, de amióta kettőnél több halat képtelen vagyok kiszúrni egyszerre, azóta nem aggódom. Majd meglátom, mennyire lesznek zsúfoltan a xyphokkal, de ha nem nagyon akkor majd veszek még egy párat, hadd legyen már az én halaimból is kimutatható mennyiség.

Sajnos a behelyezésük nem sikerült valami szakszerűre, lévén, hogy a szatyrot, amiben a halakat tartalmazó nylonzacskó volt, elejtettem, a halak meg szétfolytak a szatyor aljába. Ennyit az egyenlítésről. Nagy nehezen összekapartam őket, és minden tovább cécó nélkül továbbítottam őket az akváriumba. Szegények elég pánikszerűen keresték a menekülési útvonalakat, befúrták magukat a kövek közé, de mire a vendégek elmentem, már elég otthonosan érezték magukat.

Szerepjátszottunk is ugyanis, a tervezett RPG-parti ugyanis remekül sikerült. Baluék két vödör naranccsal állítottak be, mi is összeraktunk némi harapnivalót. Algi is hozott valamit, de ez nekem csak a végén tűnt fel, így hogy pontosan mit hozott, azt nem tudom. Egyelőre csak sejtem, hogy jó volt a hangulat. Ha én vagyok a hangulatfelelős, ebben mindig bizonytalan vagyok egy kicsit, de igyekeztem betartani a Mesélők Nagykönyvének összes vonatkozó paragrafusát.

Az akváriumbecserélési akció – bár zökkenőmentes nem, de – sikeres volt. Szóval legutóbb a sztorit ott hagytam abba, hogy az akvárium ereszt, és cselekedni kell. Apa tegnapelőtt este rám is telefonált hogy öltözzek, megyünk elvisszük az akváriumot a lakásomba, és ő majd reggel onnan elviszi a boltba visszacserélni. Így is történt.

Másnap reggel hívott hogy helyzetjelentést adjon. A boltban nem akarták becserélni az akváriumot, hanem közölték vele – mindannak dacára, hogy nekem a telefonban még azt mondták hogy persze vigyem csak, rögtön cserélik is – hogy oké, hagyja ott az akváriumot, megragasztják, és három hét múlva lehet érte menni. Nem, apa nem az a fajta aki nyel egyet és némán tűri. Természetesen addig nem ment onnan, amíg nem kapott egy vadi új akváriumot. Tehát apa elintézte. (Én képes lettem volna azt mondani szomorúan, hogy oké, akkor három hét múlva…)

Tegnap Try-vel haza is hoztuk, be is rendeztük – közben szüntelenül feszülten figyelve hogy nem ereszt-e. Eddigi tapasztalatok alapján nem ereszt sehol. Berendeztük, és amikor kész volt meghatódva néztük az új hal-lakot. Hamarosan pedig jöhetnek a halaim hogy végre elfoglalják vadonatúj full extrás bázisukat a nagy sivárság után (eddig egy növényük volt – se talaj, se más növény).

Közben találtam egy képet (telefonos, szar minőség) arról hogy 2004. 01. 18-án hogy nézett ki az akváriumom :). Így:

A mai nap pedig a nagytakarításé. O, jee! Ez is kell néha :)

– Olyan irdatlan nyögvenyelősen intéződnek az ügyeim – panaszkodom tegnap este apának a bevásárlóközpontban, miután felhúzott a pannonos ürge (immáron másodszor).

Először azért mert igazolást akartam kérni hogy elvigyem a számom másik szolgáltatóhoz. Nem tudtam hogy a telefon az én nevemen van-e vagy apáén. Kiderült hogy egyikünkén sem, hanem a cégén, cégkivonat nélkül pedig viszlát pápá. Hát tegnap visszamentünk apával, hogy oké, akkor írassuk át a számot az én nevemre. Erre közli velem az ürge hogy két dologra lesz szüksége: a sim-kártyára, és a személyimre. Az állam leesett. Szóval a kártyát elvinni csak meghatalmazással tudom, de a saját nevemre íratni csak a személyim kell hozzá? Majdnem ott ütött meg a guta. Még jó hogy ezt nem említette a múltkor az ürge. Aztán persze hogy az élet ne legyen olyan egyszerű hozzá tette hogy az ügy lefutása 24 óra, ergo igazolást a távozásról csak 24 óra elteltével hajlandóak adni. Ma mehetek vissza harmadszor is. Remek!

Aztán meg rácsörögtem az akváriumosokra hogy szivárog a cucc a ragasztásnál mit szólnak hozzá… a pasi készségesen mondta hogy vigyük vissza és azonnal cserélik. Elolvastuk a jótállást, egy pillanatra megremegett a szám széle, amikor apa felolvasta hogy csak az akvárium alján található matrica jelenlétével áll a garancia – nekem ugyanis kedvenc szórakozásom mindenféle matricák azonnali lekaparása – de végül rájöttem hogy nemes egyszerűséggel – valamilyen hatodik érzék segítségével – a matrica a jótállás papírján landolt a kuka helyett. Ettől függetlenül köröm rágva várom apa hívását a helyzetjelentésről, mert számla vagy blokk… az viszont nincs.

Aztán ott van még a tüdőgondozó. Az hagyján hogy még a farm előtt elakartam menni, de miután haza jöttünk a farmról, és még mindig csak sípolva kaptam levegőt úgy döntöttem eljött az én időm. Philengyre hallgatva elmentem beutaló és időpont nélkül a tüdőgondozóba hétfőn, ami nem mellesleg zárva volt. Na ez – főleg hétfőn – úgy szíven ütött hogy elkezdtem nevetni miközben potyogtak a könnyeim. Try ezt látva gyorsan el is rángatott a legközelebbi SubMarine-be, és belém diktált két szelet répatortát. Használt. Azonnal jobb kedvem lett. Háziorvosom hétfő óta tegnap volt először délutános, le csaptam rá. Rekord sebességgel írta meg beutalómat, amit legközelebb csak hétfőn tudok használatba iktatni merthogy a tüdőgondozó meg akkor délutános. Tehát a dolgok roppant zökkenőmentesen folynak, mint látszik. A szó legironikusabb értelmében.

Legalább a munkában sikerélményeim vannak. Bár annak nem örülök hogy megint én lettem a nyílt hétvége felelős. Valahogy kezdem unni hogy mindig én. Biztos nagy megtiszteltetés, de most lemondanék róla.

Amúgy tegnap apával még betértünk egy könyvesboltba, ahol újabb névnapi ajándék gyanánt két könyvvel lettem gazdagabb. Mégis jobb könyvet olvasni, mint a mek-ről. Azt nem lehet bevinni a fürdőbe.

Try pedig paradicsomevői tehetségét elismervén kapott tőlem egy csomag paradicsom díszítésű szalvétát.

Könnyelműen vadonatúj akváriumunk berendezését nem üvegpróbával kezdtük, hanem bízva abban hogy minden rendben van, szépen berendeztük és feltöltöttük vízzel. Sajnos csak 1 óra elteltével vettem észre, hogy itt valami bizony nem klappol. A fiókos szekrény tetejéről ugyanis – ami jelenleg épp akváriumunk otthonául szolgál – csepeg a víz. Odamegyek, fogok egy törölközőt, letörlöm. A víz lassan újragyűlik megint csöpögni kezd. Elkeseredve konstatáltam Try-vel a hírt. Szivárog. Aztán elkeseredve pakoltuk üresre az akváriumot, végül elkeseredve sütöttem meg a pizzát. Ma pedig elkeseredve hívom fel a boltot pontban 10 órakor, és kérek tőlük instrukciókat a további teendőkkel kapcsolatosan.

Try-vel tegnap közöltem hogy sok paradicsomot eszik, és mellette megutáltam a paradicsomot. Már a salátámból is kikotrom. Ő persze el volt szállva a gyönyörűségtől, hogy tényleg sok paradicsomot eszik, mert az jó dolog. Na meg be van sózva a halaktól. Ugye nekem van egy hordányi Xyphom otthon, akik alig várják hogy beköltözzenek új otthonunkba – igen, láttam a tekintetükön! Tehát a halrakomány nagy részét én szállítom. Viszont mint kiderült Try gyerekkora óta vágyik akváriumra, hát ő meg gyerekes lelkesedéssel óhajtja megvásárolni saját talajszinten élő kis porontyait. Nem állok az útjába. Csak egyet kértem tőle. Diszkréten. Nyomatékosan. Sokszor. ALGAEVŐ LEGYEN!  (A csigáimat meg nem szereti. Azt mondja eltakarják a kilátást. Most szánalmat érzek szegény kis csigák iránt :(.)