]]> http://walled.trychydts.hu/index.php/2011/10/wk43-parizs/feed/ 0 http://walled.trychydts.hu/index.php/2011/10/wk424/ http://walled.trychydts.hu/index.php/2011/10/wk424/#comments Sun, 23 Oct 2011 22:59:52 +0000 Trychydts http://walled.trychydts.hu/?p=4449

Ennél valamivel több előzetes munkára volt szükség egy Zsót mozgósító projekt elkészítéséhez. A választott műfaj ugyanis, a negyvenes-ötvenes évek színészfotóit imitáló, ún. hollywoodi portré baromi nehéz. Mindenre nagyon kell figyelni, megfelelő atmoszférát kell teremteni, a világítással is jól kell bánni, de még az sem mindegy, hogyan terülnek el a modell mellett a hajszálak.

Két előzetes fotózás, egy jó csomó album-nézegetés, sok-sok előzetes konzultáció és több film megtekintése után vágtunk végül bele egy három órás fotózásba: Baluval és Nicoline-nel hárman a fotókat építettük, Zsó meg próbált mozdulatlan maradni miközben mi rángattuk a vakukat, igazgattuk körülötte a takarót, kerestük a megfelelő látószöget stb, egy idő után abszolút kézzel fogható munkamegosztásban.

Nicoline volt a részlet-specialista, olyan dolgokat is észrevett, illetve olyan dolgokra is volt ötlete, ami felett mi egészen hazáig lazán elsikolottunk volna. Balu volt a világítási felelős; részben sokkal több időt tölt állványok társaságában, mint én, másrészt velem ellentétben remek térlátása van, úgyhogy sokkal jobban tudta, hogyan kell a vakukat hajtogatni ahhoz, hogy a megfelelő árnyékok eltűnjenek, másikak meg megfelelő helyükre kerüljenek. Én az exponálógombot gombot nyomkodtam, én voltam a póz-felelős diktátor, illetve én próbáltam ügyelni az alapkoncepcióra is, nehogy elszaladjon. Az eredmény szerintem magáért beszél, ennyire penge fotókat még az életben nem csináltam. Mondjuk önállóan ez most sem ment volna, de legalább 33%-ban szellemi tulajdonosuk lehetek az elkészült képeknek; most ettől vagyok éppen nagyon boldog.

Amúgy Tokajt eddig én csak Baluék elbeszélése alapján ismertem, ebből az a tudatalatti kép alakult ki bennem, hogy Tokaj voltaképpen nem más, mint egy gigantikus borospince, amiben valahol el van dugva az az üveg szamorodni, amit Balu minden évben elhoz nekem; meg nyilván van egy utca is, amin Zsó végig tud tántorogni, ahogy azt mesélték nekem még pár éve. Csak lefelé menet, az IC-n jutott eszembe, amikor tűnődve bámultam ki a sötétbe (a Stahl Magazin Nicoline-nal közös átlapozgatása után — igazi macsó bemelegítő program egy bortúra előtt.), hogy a valóság ennél alighanem komplexebb, de ahhoz már késő volt, hogy felkészítsem magam a reális tényekre.

Mondjuk ha szájon vágom a tudatalattimat, és logikusan végiggondolom vagy ha Vágó István mögém áll egy forgópisztollyal a kezében, akkor azért nyilván magamtól is kitaláltam volna, hogy egy bortermő vidékhez szőlőhegyek is tartoznak. Amikre adott esetben fel is lehet mászni. Mindenesetre ez a tudatos átgondolás elmaradt, így némi meglepetéssel kaptam magam azon szombat hajnalban, hogy felfelé kapaszkodunk egy ilyenre. Bocsi, én azt hittem, inni fogunk reggeltől estig.

Na nem mintha keveset ittam volna; amikor még ugyanaznap este felkúsztam a lefelé még egyenes, felfelé már ugyancsak kacskaringós lépcsőn, kidugtam a fejem a bugyborékoló utcára és körülnéztem, mint egy dezorientált üregi nyúl, kis híján a Tejúton tántorogtam tovább a következő pince felé. Két dolog elég keményen lenyűgözött: az egyik, hogy a fehérbor milyen finom is tud lenni tulajdonképpen (szamorodni fanként mentem le, gondolván, hogy ez az egyetlen fehérbor, amit inni érdemes és kőkemény Beatrix cuvée rajongóként jöttem haza, e mellé még egy egy irgalmatlanul selymes szárazzal, egy vadítóan harmatos zöld borral és egy kellemesen harmonikus édessel a motyómban, amelyből nem is egyet kifejezetten nekem palackáztak be).

Tokajban amúgy nem csak pincék vannak, de házak is, ahol az emberek laknak, hangulatos utcák, amik mentén szétszórták a házakat, meg tök jó vízpartok és hidak is, ahol sétálni is lehet. Meg fotózni. Meg egy Penny Market, ahol bebizonyítottam, hogy vasárnap sem abszurd ötlet friss pékárut venni (érdemes lett volna rögzíteni a kisboltos bácsi hangját, amikor elé tártam a véleménye szerint mindenképpen agybeteg és súlyosan szürreális elképzelésemet). Ha már ott voltam, yoghurtot is vettem, ugyanis a testszöveteimnek feltétlenül szüksége volt valami olyan folyadékra, ami nem tartalmaz tudatmódosító anyagokat. Nem voltam másnapos a szó klasszikus értelmében, csak nagyon reménytelenül elveszettnek és bágyadtan melankolikusnak éreztem magam a Világegyetemben.

A társaság is nagyon vicces volt, meg szemtelenül fiatal. Elég jól elvoltunk szerintem, volt közös búcsúreggelizés jelölőbáránnyal meg friss kaláccsal. Zsó tényleg remek szállást szervált egy 150 éves ki házacskában, hat méteres belmagassággal, Erzsike nevű rokonomra nagyon erősen emlékeztető, kedves, energikus ki háziasszonnyal.

Hazafelé úgy éreztem magam, mint aki éppen egy mesekönyvből távozik vonaton. Este már egy kongóba kiküldött idegenlégiós búcsúpartiján játszott a kezemmel a kis légióscsemete.

Fotóztam is rendesen, olykor Nicoline kifejezett megrendelései alapján, úgyhogy bizonyos képekért legalább egy fél copyright az övé.

A stúdió-berendezés, mint ötlet, megint bejött, azóta is sokat gondolkodtam ezen, algitól is kaptam ötleteket, így legközelebb még jobban berendezem majd.

Ez volt az első kísérletem arra, hogy a stúdió jelentette környezetet megpróbáljam egy kicsit felturbózni saját cuccokkal, hogy ne legyen olyan nagyon látványos, hogy a modell egy végtelenített háttér előtt ül azt slussz-passz. A modell személyiségéhez amúgy sem illett volna ez a nagyon steril, “business portrait” megközelítés, de a nagyon stilizált fotók sem. Élet kellett, energia, egy kis egzotikum meg valami minimális cselekmény. Valamennyire sikerült megteremteni az illúziót.

A világításon is elég sokat görcsöltem. Alapvetően beauty/fashion irányba akartam elindulni, de kellett valami kis plusz; alapvetően egy napfényes szobabelső-világítás járt a fejemben, viszonylag sok ablakkal. Néhány képen látszik is a fényhatás, amit szerettem volna, pár képen vannak kisebb fénymérési problémák, de legalább most is tanultam valamit.

Zsanna elég rendesen megtornáztatott. Normál esetben egy ilyen fotózás ugye úgy néz ki, hogy égnek a beállítófények, a modell beáll, exponálás, nagy villanás, egy másodperces sötétség, fények vissza, kicsit módosítunk, exponálunk stb. Ehhez képest amikor ismét világos lett, egy dolog lett fix: hogy Zsanna nem úgy fog ülni, mint amikor besötétedett. Izgett-mozgott, helyezkedett, a haját piszkálta stb; úgyhogy minden exponálás egy külön kis küzdelem eredménye volt. Már vártam, hogy mikor csinálja meg azt a, filmekben közhelynek számító trükköt, hogy amikor kivilágosodik, csak az üres széket látom a keresőben.

A végén csorgott rólam a víz és az ingem is átázott. Összességében véve mégis nagyon-nagyon megérte. Legközelebb még nagyobb kupit csinálok és még több textúrát viszek magammal.

Volt egy viszonylag rövid pre-production fotózás, ahol kipróbálhattam, hogy néz ki a fejem a fényképen, meg hogy mik azok a pózok, amikről azt gondolom, hogy viszonylag jól állnak nekem. Aztán elmentünk stúdióba, és Balu fényképezgetett, meg segített beállítani a fényeket, amiket egyébként én álmodtam meg, én instruáltam Balut a fotózáshoz és én pózoltattam magamat. Azt hiszem, túlzott macera nélkül ennél közelebb jutni az önarckép-fotózáshoz nem nagyon lehet.

Aminek kifejezetten örültem, hogy bár elég sok szörnyű fotó készült rólam, végül csak összeállt egy szokásos mennyiség a 206 kattintásból, amire azt gondolom, hogy simán vállalható: nem teszek rajta rossz benyomást és az egyéniségemet is tükrözi.

Persze igyekeztem minden szabályt betartani, amit én is kérek a modelljeimtől: volt nálam többféle ruha, előző nap voltam fodrásznál, ahol tudakozódtam is a hajvaxolás rejtemeiről, igyekeztem karban tartani az arcomat stb. Új szemüvegem is van, de ez persze csak véletlen; nyilván nem erre készültem vele, de végül is szerencsés, hogy a stúdióképek ebben készültek, mert így könnyebben felismerhető lettem. Egyedül a pulóveremre szólt be egy-két kényesebb nőnemű egyén (pl. Emzsu); na de az egész cuccot el kellett hoznom valahogy a munkahelyemre, örültem, hogy tiszta lett, nem hogy még élére is vasaljam.

Természetesen ezt is RAW-ban fotóztam, aminek nagyon örültem; ugyanazt a világítást többféleképpen is simán lehet értelmeztetni csak a fényképezőgép beállításaival — néha nem is értem, hogy bírtam ki a JPG formátumot. A RAW amúgy akkor is jól jött, amikor véletlenül F29-en felejtettük a gépet, a világítás meg F11-re volt kalibrálva.

Hogy miért volt szükségünk F29-re, az egy külön történet. Van egy Greta Garbo portré, amit sajnos sehogy sem találok, de a lényeg az, hogy egy vékony fehér vonal az egész, ami a profilt rajzolja ki; az arc többi része, illetve a háttér egy merő feketeség. Mutattam Balunak, meg hogy ilyet szeretnék, elsőre persze azt mondta a lelkem, hogy ezt nem lehet megcsinálni, vagy ha mégis, akkor iszonyú nehezen, két vagy három lámpával. Végül csak összehoztuk, alig húsz perc alatt, egy vakuval. Azt hiszem, az összes kép közül erre vagyok a legbüszkébb. Szerencsére ehhez a képhez nem kell Greta Garbonak lenni, a stílus szerintem teljesen uniszex.

Elég későn hoztam nyilvánosságra, de végül csak itt van a sorozat a februári beauty fotózásról Zsófival. Elég érdekes volt az egész folyamat, nem nélkülözte az összeesküvés-szerű elemeket sem. Alagsorban találkoztunk, sminket csekkolni vibráló neonlámpák fényében, koncepciót egyeztetni, tisztára titkosügynöknek éreztem magam, aki Mata Harit készíti fel az Ecuadori küldetésére.

Világítás szempontból is elég érdekes a dolog, elég sokat kellett építkezni mindenféle terelőlapokból, hiszen direkt fény semennyi sincs a modellen, de ennek megfelelően árnyék sem. Elég sokat tanultam, noha feszülten igyekeztem minden létező szabályt betartani a pózolással kapcsolatban is, sajnos itt-ott egy kicsit megbicsaklott a figyelmem, így viszonyag kevés az olyan kép, ami a jelenlegi standardjaim szerint tökéletesnek számít.