A Lectuson már leírtam, amit a dolog technikai oldaláról tudni érdemes. Úgy tűnik, sikerült életem egyik legjobban sikerült sorozatát összehoznom: technikailag is sikerült kellőképpen komplex megoldásokat összeraknom, a kiválasztott koncepció is elég érdekes volt, és elég bonyolult ahhoz, hogy még filmeket is kelljen néznem hozzá. Kicsit féltem, hogy végül egy sima glamour sorozat jön ki a sok munkából, de az eddigi visszajelzések alapján ezt a veszélyt sikerült elkerülnöm. Mondjuk ezúttal a modellen is sokkal több múlott, mint ahogy azt máskor hagyni szoktam: sok dologban kifejezetten Yzára hagyatkoztam, részben, mert a koncepció is ezt követelte meg, részben, mert biztosan gyakorlottabb stylist, mint én.

A stúdió-berendezés, mint ötlet, megint bejött, azóta is sokat gondolkodtam ezen, algitól is kaptam ötleteket, így legközelebb még jobban berendezem majd.

Sok, sok, sok halogatás, a koncepció többszöri átírása után végre sor kerülhetett erre a sorozatra. A tervek szerint amúgy nem ez az egyetlen, amit augusztusban meg fogok csinálni — júliusban amúgy sem voltam fényképezni — de kezdetnek mindenképpen biztató a dolog.

Ez volt az első kísérletem arra, hogy a stúdió jelentette környezetet megpróbáljam egy kicsit felturbózni saját cuccokkal, hogy ne legyen olyan nagyon látványos, hogy a modell egy végtelenített háttér előtt ül azt slussz-passz. A modell személyiségéhez amúgy sem illett volna ez a nagyon steril, “business portrait” megközelítés, de a nagyon stilizált fotók sem. Élet kellett, energia, egy kis egzotikum meg valami minimális cselekmény. Valamennyire sikerült megteremteni az illúziót.

A világításon is elég sokat görcsöltem. Alapvetően beauty/fashion irányba akartam elindulni, de kellett valami kis plusz; alapvetően egy napfényes szobabelső-világítás járt a fejemben, viszonylag sok ablakkal. Néhány képen látszik is a fényhatás, amit szerettem volna, pár képen vannak kisebb fénymérési problémák, de legalább most is tanultam valamit.

Zsanna elég rendesen megtornáztatott. Normál esetben egy ilyen fotózás ugye úgy néz ki, hogy égnek a beállítófények, a modell beáll, exponálás, nagy villanás, egy másodperces sötétség, fények vissza, kicsit módosítunk, exponálunk stb. Ehhez képest amikor ismét világos lett, egy dolog lett fix: hogy Zsanna nem úgy fog ülni, mint amikor besötétedett. Izgett-mozgott, helyezkedett, a haját piszkálta stb; úgyhogy minden exponálás egy külön kis küzdelem eredménye volt. Már vártam, hogy mikor csinálja meg azt a, filmekben közhelynek számító trükköt, hogy amikor kivilágosodik, csak az üres széket látom a keresőben.

A végén csorgott rólam a víz és az ingem is átázott. Összességében véve mégis nagyon-nagyon megérte. Legközelebb még nagyobb kupit csinálok és még több textúrát viszek magammal.

Nagy nehezen rászántam magam életem első önarcképsorozatára. Gondoltam, megírom, milyen az ilyesmi. Nos, alig rosszabb, mint egy élve boncolás.

Volt egy viszonylag rövid pre-production fotózás, ahol kipróbálhattam, hogy néz ki a fejem a fényképen, meg hogy mik azok a pózok, amikről azt gondolom, hogy viszonylag jól állnak nekem. Aztán elmentünk stúdióba, és Balu fényképezgetett, meg segített beállítani a fényeket, amiket egyébként én álmodtam meg, én instruáltam Balut a fotózáshoz és én pózoltattam magamat. Azt hiszem, túlzott macera nélkül ennél közelebb jutni az önarckép-fotózáshoz nem nagyon lehet.

Aminek kifejezetten örültem, hogy bár elég sok szörnyű fotó készült rólam, végül csak összeállt egy szokásos mennyiség a 206 kattintásból, amire azt gondolom, hogy simán vállalható: nem teszek rajta rossz benyomást és az egyéniségemet is tükrözi.

Persze igyekeztem minden szabályt betartani, amit én is kérek a modelljeimtől: volt nálam többféle ruha, előző nap voltam fodrásznál, ahol tudakozódtam is a hajvaxolás rejtemeiről, igyekeztem karban tartani az arcomat stb. Új szemüvegem is van, de ez persze csak véletlen; nyilván nem erre készültem vele, de végül is szerencsés, hogy a stúdióképek ebben készültek, mert így könnyebben felismerhető lettem. Egyedül a pulóveremre szólt be egy-két kényesebb nőnemű egyén (pl. Emzsu); na de az egész cuccot el kellett hoznom valahogy a munkahelyemre, örültem, hogy tiszta lett, nem hogy még élére is vasaljam.

Természetesen ezt is RAW-ban fotóztam, aminek nagyon örültem; ugyanazt a világítást többféleképpen is simán lehet értelmeztetni csak a fényképezőgép beállításaival — néha nem is értem, hogy bírtam ki a JPG formátumot. A RAW amúgy akkor is jól jött, amikor véletlenül F29-en felejtettük a gépet, a világítás meg F11-re volt kalibrálva.

Hogy miért volt szükségünk F29-re, az egy külön történet. Van egy Greta Garbo portré, amit sajnos sehogy sem találok, de a lényeg az, hogy egy vékony fehér vonal az egész, ami a profilt rajzolja ki; az arc többi része, illetve a háttér egy merő feketeség. Mutattam Balunak, meg hogy ilyet szeretnék, elsőre persze azt mondta a lelkem, hogy ezt nem lehet megcsinálni, vagy ha mégis, akkor iszonyú nehezen, két vagy három lámpával. Végül csak összehoztuk, alig húsz perc alatt, egy vakuval. Azt hiszem, az összes kép közül erre vagyok a legbüszkébb. Szerencsére ehhez a képhez nem kell Greta Garbonak lenni, a stílus szerintem teljesen uniszex.

Elég későn hoztam nyilvánosságra, de végül csak itt van a sorozat a februári beauty fotózásról Zsófival. Elég érdekes volt az egész folyamat, nem nélkülözte az összeesküvés-szerű elemeket sem. Alagsorban találkoztunk, sminket csekkolni vibráló neonlámpák fényében, koncepciót egyeztetni, tisztára titkosügynöknek éreztem magam, aki Mata Harit készíti fel az Ecuadori küldetésére.

Világítás szempontból is elég érdekes a dolog, elég sokat kellett építkezni mindenféle terelőlapokból, hiszen direkt fény semennyi sincs a modellen, de ennek megfelelően árnyék sem. Elég sokat tanultam, noha feszülten igyekeztem minden létező szabályt betartani a pózolással kapcsolatban is, sajnos itt-ott egy kicsit megbicsaklott a figyelmem, így viszonyag kevés az olyan kép, ami a jelenlegi standardjaim szerint tökéletesnek számít.

Ugyan én már csak a havi kontómat elkólázni járok át az étterembe a többiek még mindig nem tanulnak… ételt ne vegyél! Kollegina mai 1100 Ft-os lakomája:

Az itt látható ebéd a következőket tartalmazza: két szelet sült csirkecomb. Méretük olyan cigis doboz méret, vastagságuk legalább öt miliméter (alaposan kiklpofolták őket). A hús alatt fellelhető még némi petrezselymes (?) krumpli, savanyúságként a zacskóban paradicsomsaláta (ne tévesszen meg: a zacskó tartalmának nagy része ecetes léből áll, kisebb része 6 cikk paradicsom, nyomokban hagymát tartalmaz…)

És tovább folytatódik a mozgalmas életkedv. Pénteken családi vacsora, de erről már Try írt. Aztán szombaton ő Csabival találkozik, de előtte még nosztalgiaként elugrunk az Infóparkban lefotózni – kis híján pont ugyanakkor – azokat a cseresznyefákat, amiket anno 2006-ban az újság címlapjára fotóztam.

Úgy látszik idén hamarabb virágzik a cseresznye. Én már rég végeztem, mikor még Try javában videózik, úgyhogy a gépemmel való szórakozással foglalom el magam.

Végül végigheveredem a fűben, és csak élvezem ahogy hullanak rám a szirmok. Try találkozójának időpontja közeledtével felkerekedünk, én egy darabon elkísérem őt aztán irány haza. Többek közt  tervbe véve egy körömlakkozást, egy hajmosást, és egy borsóleves főzést. Kicsit később félig lakkozott körmökkel, vizes hajjal, és egy félkész levessel a tűzhelyen Chloéval telefonálok, amikor is mondja hogy talán ne telefonon trécseljünk ennyit, hanem menjek el vele az IKEA-ba. Vicces de ha sétálhatnékunk támad, akkor egy bútorüzlet remek megoldás erre. A KIKA-ban is anno képesek voltunk eltölteni egy fél délelőttöt, úgy hogy két extra kényelmes fotelben heverésztünk végig – szinte vártuk hogy mikor szólnak ránk, de nem szóltak. Most is ücsörögtünk néhány helyen, végül fél kilenckor még beültünk az étterembe hogy megmutassam Chloénak milyen a világ legfinomabb svéd mandulatortája. Sajnos azzal nem számoltam hogy este fél kilenckor ilyeneket már nehezen mutogathatok neki, így beértünk egy répa illetve Chloé egy tejszínes tortával. Meg ittunk hozzá grapefruit, áfonya, és narancslevet. A grapefruit utolsó kortyát jól vissza is küldtem a pohár aljára. Sosem rajongtam a takonyállagú sűrű szmötyikért, amik egy nem jól felkevert oldott szirupos ital alján találhatóak. Mindenesetre Chloé nagyon tudta díjazni a rajzfilmbe illő jelenetet. Végül ránk telepedett valami megérzés, hogy talán nem ez a város első non stop bútorüzletháza, úgyhogy megérdeklődtük mikor zárnak. Hát most. Közben Try telefonál hogy végzett Csabival, van e kedvem találkozni vele. Odahívtam az IKEA-ba, úgyhogy végül onnan együtt indultunk haza. Aztán már nem is emlékszem mi történt. Asszem aludtunk vagy valami ilyesmi.

Másnap az én kezdeményezésemre reggel a városligetben sétáltunk egyet, de nem volt víz a mederben, ez eléggé lelohasztotta a kedvem. Aztán még beültünk egy cukrászdába süti-fagyi kombóra. Otthon el is nyomott minket a reggeli friss levegőn lét, úgyhogy jól be is aludtunk. Én ébresztgettem Try-t fél hat körül, hogy nem hétre vagyunk-e hivatalosak az édesanyjához? De igen, valami olyasmi. Úgyhogy gyorsan főztem neki egy kávét hogy észhez térjen és útra kerekedtünk.

Most meg ma reggel van. Én meg mindhárom szabadnapomon olyan őrült korán keltem hogy megdöbbentő. Egy másik bejegyzésben majd értekezem Miskolctapolcáról is. Napok óta az jár a fejemben, pedig előttünk van még egy Soproni, és egy Londoni kiruccanás is. Azt hiszem túl belelovaltam magam ebbe az utazásszervezésbe. Ha egyszer az ember elkezdi, nehéz abba hagyni…

Technikai fejtegetések a Lectus Kreatív Blogon.

Technikai fejtegetések a Lectus Kreatív Blogon.

Nagyon hiányzott már az erdő meg a szabad levegő, meg a mászkálás nem-kiépített utakon, a szendvicsevés a szabad ég alatt. Úgyhogy eléggé örültem, amikor Balu bedobta egy közös kirándulás ötletét, már csak azért is, mert Balu az a fajta vezető, akire az ember nyugodtan rábízza magát. Jóval nagyobb százalékát látta a Dunakanyarnak, mint én, akit fiatal éveim fő utazásszervezője, Gáborka erősen specializált a Naszályon való átkelésre. (Éppen ezért, elég csak áthaladnom Katalinpusztán, hogy rám jöjjön az enyhe rángatózás.)

Szerencsére ezúttal Visegrádról indultunk, ha némi bizonytalankodás után is, aztán egy betonúton indítottunk felfelé. Egész simán ment minden, amíg rá nem kellett fordulnunk a zöld kereszttel jelzett túristaútra. Itt apróbb probléma adódott: zöld kereszttel jelölt út nem volt egyáltalán. Amiről meg úgy nézett ki, hogy a zöld kereszt helyett van ott, az le volt kerítve, és körbe volt rakva fenyegető táblákkal. Így aztán kinéztünk egy alternatív földutat, ami végül is még kerülő sem volt.

Út közben tartottuk meg az első pihenőnket — sajnos egy kicsit rövidre sikerült, leginkább azért, mert akik nem fotóztak és videóztak (rajtam kívül mindenki), azok egy kicsit zokon vették a 10 fok alatti hőmérsékletet és a 60 km/órás szelet a minden szélvédettségtől mentes magaslaton.

Amióta gimnáziumban megírtam egy tanulmányt Budapest zuzmó-flórjájáról (Budapest zuzmó-sivatag, szóval nagy áttörésekről nem tudtam beszámolni), azóta valahogy a vesszőparipám lett a zuzmófényképezgetés. Nem mintha meg tudnám határozni őket, de valahogy közel állnak a lelkemhez, és különben is, zuzmót senki sem fényképez. Úgyhogy kirándulásokon én nem csak a fákat szoktam nézni, hanem a zuzmókat is. Próbáltam videózni is, de a zuzmók nem igazán alkalmasak ilyesmire. Tűéles kontúrok kellenek és szép nagy felbontás ahhoz, hogy tényleg élvezni lehessen őket — egyik sem éppen a videó erőssége. (Sajnos ezt csak otthon realizáltam, miután összevágtam egy kis bemutatót, aztán ránéztem az egyik fényképemre. Hiába, az ember új dilijei soha nem lesznek képesek ezerszázalékosan kiváltani a régieket.)

A további emelkedés nagyon szép volt, igazi, csendes erdő-feeling. Érdekes volt látni, hogy a tavasz itt azért még nem kezdődött meg. Néhol egy-egy hófoltot is láttuk, amiből Balu, aki a jelek szerint megrögzött hóevő, jóízűen falatozott; és különben sem volt még tavaszias színe az erdőnek. Gondolom, ehhez korán van még, meg talán hideg is. Ugyanakkor nekem már annak ellenére nagyon nem volt téli hangulatom, hogy még a téli sportkabátom volt rajtam.

Néhol megálltunk szusszanni egy sort, például ezen a farakásokkal ékesített tisztáson. Amíg Balu és Zsófi mazsolás mogyorót kevergettek egy zacskóban, addig én filmezgettem egy sort, aztán másztunk tovább.

Farakások from Trychydts on Vimeo.

Innen amúgy már nem volt messze a hivatalos félút, vagyis a prédikálószék. Ha nem lenne tériszonyom, biztos állati érdekes lett volna felmászni, de sajnos az volt, így csak némi takarásból tudtam fotózgatni. Bár az állvány eredetileg a videóhoz hoztam, immáron végképp megszilárdult bennem az elhatározás, hogy videót állványra legközelebb akkor rakok ha fix totált akarok felvenni, vagy ha veszek egy gömbfejes állványt. Szerencsére azért a fényképezőgéphez is jól jött.

Számomra a lefele út volt a nap totális fénypontja. Ezeket a déli, világos, kemény füves, napsütötte, sziklás lejtőket szeretem a legjobban az összes tereptípus közül, ami egy kiránduláson előfordulhat. Nyáron itt finom kakukkfűillatot is lehet érezni — most még nem lehetett, de azért így is nagyon szép volt minden. Kicsit ijesztő volt az ereszkedés, meg fura volt belegondolni, milyen lett volna, ha történetesen esőben érünk ide (egész héten “változékony” időt jósoltak a hétvégére), de aztán szerencsére elég hamar szilárd talaj került a lábam alá. Végül aztán a sziklák is elmaradoztak, de az ereszkedés továbbra is gyönyörű maradt.

Itt is filmeztem rendesen, egy csomó esetben Balutól kértem tanácsot, aki segített is egy kicsit a szemlélettágításban. Voila, a hétvége videós főműve, egy kis összeállítás erről a legfelé vezető útról:

Ereszkedés a Vadállókövek mellett from Trychydts on Vimeo.

Időközben biztos lettem abban, amit azért már eddig is sejtettem, hogy Balu az új okos csávó a társaságban. Az ismeretterjesztő újságírában eltöltött évek alatt eljutottunk oda, hogy ha nekem valami kérdésem van, akkor a legolcsóbb és egyszerűbb megoldás egyszerűen megkérdezni tőle. Milyen fű ez itt? Hogyan állítottak elő kénsavat a középkorban? Hogyan vadászik a vándorsólyom? (Állítólag egy kisebb csodával határos módon, de egy vándorsólyom is röpködött a völgy felett, ami mellett elmentünk, egy idő után vijjogva fejezve ki nemtetszését, hogy még mindig nem akarunk elhúzni a sunyiba.)

Végül egész jó időben érkeztünk le, így szépen kényelmesen elértük a kinézett buszt. Mire odaért, kábé harminc kiránduló várta, hogy hazamehessen végre — a jelek szerint jó túraútvonalat választottunk, mert az idő legnagyobb részében senkivel sem találkoztunk (bezzeg, ha a Rám-szakadékba mentünk volna, alighanem az összes, a buszmegállóban fáradtan összegyűlt társasággal együtt tölthettük volna a napot). Be is esteledett, mire hazaértünk, a szilveszteri programot is lefixáltuk, én meg szépen átfagytam egy titokzatos forrásból áradó, folyamatos hideg áramlattól. Úgyhogy amikor Pestre érkeztünk, elő is vett a hidegrázás.

A napot egy hamburgerrel zártuk Kathyvel. Sajnos arról nem maradt semmi, mert a CF kártyám is betelt és a videóm aksija is lemerült. Szóval minden szempontból eredményes nap volt a hátam mögött.

Korábbi bejegyzések »