2 nap, 25 km

Trychydts | | | 2018., április 22., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

1 Trackback

Zuhogtak rám a tanácsok, hogy mit csináljak a hétvégén: menjek Bolognába bolognai spagettit enni, menjek Ravennába ravennai spagettit enni, de a lényeg, hogy katapultáljak ki Forliból. Na most először is, nem volt autóm. Hétköznap zéró szükségem volt rá, olyan nagyon nem rajongok az autókölcsönzéssel együtt járó adminisztrációs maratonért, de a parkolási vircsaftolásért sem. Másrészt meg, úgy voltam vele, hogy Bolognába még csak elmegyek majd nyaralni, de Forliba soha nem fogok. Szóval reggeli meg némi délelőtti pihenés után rendszerint a talpam alá vettem a várost. A hotelem ugye a város szélén van, a belváros közepe onnan kb. öt kilométer, szóval azt már szombat reggel tudtam, hogy a kilométeradagommal nem lesz gond.

Egy városban engem mindig a legjobban magának a városnak a szerkezete érdekel: hogyan épülnek egymás mellé a régi és az új részek, milyen a régi utcák hangulata, van-e a városnak valami jellegzetessége — szóval csámborogni az utcákon és nézni ki a fejemből nekem mindenhol az első számú szórakozás.

Forlinak van egy kis óvárosi része, de nem úgy, mint ahogy mondjuk Siracusában volt, elkerítve, gondosan megőrizve — teljesen sima az átmenet a régi és az új részek között. Csak azt lehet észrevenni, hogy a szépen kényelmesen terpeszkedő, különálló házakat és régi ipari épületekből készült irodanegyedeket egyszer csak szűkebb, kanyargósabb, sűrűbben beépült utcák váltják fel, az eddig kényelmesen terpeszkedő környékeket egy kicsit belvárosias jelleg váltja fel. Sokkal több kis üzlet, sokkal több kis kávézó, cukrászda, étterem. (Sokat gondolkoztam, aztán rájöttem, hol volt hasonló érzésem — McAllenben, a texasi kisvárosban, ahol még Larryvel voltam; a kb. két utcából álló Downtown ott olvadt így össze a város többi részével.) Ami még egészen véletlenszerűen tarkítja a várost, azok „modernebb” épületek — teljesen tudománytalan saccolgatásaim alapján talán a hetvenes-nyolcvanas évekből — ezek javarészt lakóházak vagy hivatali épületek.

Amúgy imádtam ezt a belvárosi részt; nem volt szélsőségesen, szemakasztóan gyönyörű, de tiszta volt, otthonos és nagyon kényelmes. Ritkán tudok ennyire lazán megmártózni a helyi hangulatban, Nicoline rendszerint ugye kilométeres to-do listákkal érkezik mindenhová, azt meg, hogy hol együnk, rendszerint háromszögeléssel döntjük el, a baráti ajánlások, a Facebook/Google és a Tripadvisor véleményeit súlyozgatva.

Ehhez képest én csak egy helyet lőttem be magamnak: a Qbio nevű pizzériát, ahol isteni pizzát ettem már legutóbb is. Most is jó volt, bár azt meg kell, hogy mondjam, nekem Olaszországban mindig a helyi életritmushoz alkalmazkodni a legnehezebb: fél négy körül legkésőbb bezár minden és hét-fél nyolc előtt nem is nyit ki. Ami persze nem baj, de ha egész nap mászkált az ember, és még jó egy órás séta áll előtte hazafelé, adott esetben egy korai vacsorával is ki tudja egyezni.

A Qbio persze szerintem még feleségem szigorú szűrőjén is átment volna, sőt, talán még a Petit Arquebuse-be is be tudtam volna rángatni, ahol isteni paradicsomos töltött tészát ettem, meg csokis rikottát sütit, kellemes, fiatalos környezetben, angolul egészen jól beszélő pincérek segítőkész irányítása mellett.

Viszont ha nem egyedül vagyok a legjobb vacsorázós sztorimból biztosan kimaradok.

A szállodától 5 percre volt egy vendéglő, konkrétan egy benzinkút mögött. Bementem, a pincér itt csak nagyon kevéssé beszélt angolul — egy kicsit magamra hagyott az étlappal, majd visszajött, és elmagyarázta, hogy ma Paella Nap van. Ami azt jelentette, hogy 22 euróért mindenki annyi paellát ehet és annyi Sangriát ihat, amennyit csak akar. Na most kiküldetésben én soha nem iszom, de a paellára rábólintottam. Ez úgy nézett ki, hogy tele volt az étterem; mindegyik asztaltársaságnak tálszám hozták ki a paellákat, még héjában levő kagylókkal, hatalmas rákokkal, tintahalkarikákkal — és mindenki annyit evett, amennyit csak akart. Ha elfoggyott, hoztak még. Elég kellemes, és életteli élmény volt, ülni egy rakás, nevetgélő és non-stop zabáló olasz között a külön kis asztalkámnál, a saját fejemet is tömve ugyanazzal a kajával.

20180425_082652

20180421_144130

20180421_154458

20180421_154737

20180422_160541

20180421_183909

20180421_184956

20180421_155110

20180421_184700

20180421_184825

20180421_193730

20180422_151230

20180421_200347

20180421_131255

20180421_133343

20180421_135428

20180421_132936

20180421_184340

20180421_144536

20180421_144658

20180421_140437

20180421_140606

20180421_183002

20180421_203434

Forli — gyalog munkába

Trychydts | | | 2018., április 20., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Ismét itt vagyok Forliban. Viszonylag hamar kaptam a parancsot az ideiglenes áthelyezésemről — szerencsére legalább a szobám jobb, mint legutóbb, és most lesz itt egy egész hétvégém.

Elterjedt rólam, hogy gyalog járok be, ez a gigantikus, kőkemény 6 km-es táv mindenkinek valami óriási hőstettnek tűnik. Aki először elegyedik velem szóba a cégtől, az biztosan megkérdezi, én vagyok-e az a csodamajom, aki minden nap gyalogol befelé. Igen, én vagyok, de ez azért még nem a világvége, noha a hotelben elköltött reggeliről így le is kell mondanom — hétkor kell indulnom, a reggeli meg pont ekkor kezdődne.

Hogy milyen az út befelé, azt már legutóbb lefotóztam — kábé most is ugyanilyen, csak persze minden még sokkal zöldebb meg élettelibb. Minden nap összefutotok egy kutyasétáltató bácsikával, udvariasan bólintunk egmyásnak. Az út meg úgy tűnik egyre rövidebbnek minden nap, ahogy egyre rutinosabban veszem a kanyarokat.

Egy szürreális élmény már első nap ért. A gyárak felé jártam, ahol a munkahelyem is van, amikor a szemem sarkából észre vettem hogy az egyik kerítés mögött megmozdul valami nagy és barna. Rezzentem egyet, hiszen ha kutya, akkor bődületes méretű — aztán odafordultam, és kiderült, hogy egy póniló. Egy fém alkatrészeket gyártó üzem kertjében. Baromi barátságos alkat amúgy, folyton a fejét dugta felém, kifejezetten nehéz dolog volt oldalról is lefotózni.

20180419_082046

20180423_082011

Ma viszont nem tudtam reggel bemenni, ezért a visszautat tettem meg gyalog — és ha már, akkor egy némileg hosszabb, alternatív utat választottam. Kicsit rázósan indult, itt sem volt túl sok járda, viszont elég rendesen volt forgalom, még forgalomban szemben sem volt valami hű de biztonságos érzésem az útpadkán — később aztán sokkal jobb lett a helyzet. Ez Forlinak az ipari részét mutatta meg inkább, ezt az oldalát még — a munkahelyem közvetlen környékét nem számítva — nem is ismertem.

Ez az útvonal aligha lesz a mindennapos rutinom része — nem is feltétlenül azért, mert nincs kedvem extra húsz percet rászámolni a bejutásra — valahogy a szőlőkarók és a barackfák mégiscsak barátságosabb és kedvesebb benyomást tesznek rá, mint ezek a talán talán túlságosan is letisztult esztétikájú épületek.

20180420_192754

20180420_193228

20180420_193604

20180420_193816

20180420_194506

20180420_194724

20180420_194930

20180420_195229

Forli

Trychydts | | | 2018., február 14., 14:46 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Már voltam egyszer Rómában dolgozni, de arról az üzleti utamról valahogy nem tudtam írni. Pedig nagyon is blogba kívánkozó, szürreális élmény volt, főleg az, amikor egyik éjjel a Vatikántól elindultam haza gyalog városszéli kis hotelünkbe: annyira a város szélén volt, hogy amikor reggel indultam sétálni, akkor egy garázssor vége után már nem volt több város, csak egy gyomos mező. Most Forliba vitt a business, egy másik cég alkalmazottjaként, de ismét a város szélére. Mi több, a gyár is a város peremén volt, ahol húznom kellett az igát. Szóval a belvárosból nem sokat láttam: egyszer áthajtottunk rajta, amikor pizzázni mentünk. Ez alapján nem lettem szerelmes Forliba: túl nagyok a terek, az egy-két szintes házak viszonylag jellegtelenek. Persze amúgy is rajtam volt a business-szel kapcsolatos stressz, szóval nem tudtam annyira ráhangolódni a dolgokra, mint mondjuk Linguaglossában, a nászutamon.

Olaszország nekem — kivéve, ha a feleségemmel vagyok — mindig egy óriási kilépés a komfortzónából. Verbális típus vagyok, az olaszok meg nem beszélnek angolul vagy ha igen, nagyon kevés kivétellel borzalmasan rosszul. Ha elmentünk egy étterembe, hiába olvastam fel a kiválasztott ételt angolul az étlapról, nem értették, úgyhogy általában az olaszos kolléganőnek kellett tolmácsolnia. Utolsó estémen szobaszervizzel kísérleteztem (másnap hajnal háromkor kellett felpillanatanom, szóval ez praktikus ötletnek tűnt): párolt csülköt rendeltem krumplipürével, szerintem vajon párolt polipot kaptam, csicseriborsó-ágyon, extra krumplival. Nem panaszkodtam, ez is finom volt.

Az otthonosságot érdekes módon a gyár jelentette nekem. Hat éve voltam egyszer Los Indiosban, ami egy kis határmenti porfészek Texasban, a vizitet az egyik raktárépület irodai részében tartottuk. Itt Forliban, ugyanaz a hangulat fogadott, mint anno ott. A nyolcvanas évekbeli design, a folyosók burkolata, az akkor bizonyára modernnek ható, ma már elég ósdi tömörfa bútorok, az irodák elrendezése — mind ugyanaz volt. Szinte csodálkoztam, hogy nem mexikói arcok jönnek szembe a folyosón, és hogy nem hallom soha a texasi raktárvezető szétdohányzott torkú krákogását: „You know what I mean.” „Home is where your wifi connects automatically” — mondta a kollegám és valóban: amint kinyitottam a laptopomat, rögtön pattant is fel globális céges hálózatra.

Ebédelni egy hatalmas menzaszerűségben ebédeltünk. A közeli gyárak és raktárak munkásai abrakoltak itt leginkább, a sok fényvisszaverős csíkokkal deokorált ovarall között csak néha lehetett egy-két hozzánk hasonló, utcai ruhás irodai dolgozóval összefutni. Az étel olasz mértékkel nyilván a „rossz, de ehető” kategóriát képviselte, ennek ellenére is voltak olyan dolgok, amire aligha számíthatna az ember egy magyar menzán. Vékonyra vágott marhahússzeletek (esetleg parmezán sajttal), friss rukkolával, paradicsommal egy tányéron — előétel gyanánt; szabadon locsolgatható olívaolaj meg balzsamecet csak úgy kirakva; többféle stílusú kenyér a hagyományostól a pizzatészta-szerű szeleteken át egészen a pászkáig.

Olaszországban nekem mindig a kávé az egyik legmeghatározóbb gasztronómiai élmény: az olaszok egyszerűen nem isznak rossz kávét. Ezen a menzán is standard lehetőség, hogy összeszeded a kajádat, a kasszánál kifizeted, aztán rádobatsz még egy kávét (ez alapból presszó kávé tej és cukor nélkül), és kifelé menet megállsz a Néninél.

Kolleganőm mintha szerelmes lett volna az amúgy hatvan fölött levő, kb. 160 centis, zömök Nénibe. Már ebéd után, amikor felálltunk, mondogatta, hogy megyünk a Nénihez, többször kifejtette, hogy neki ez a nap fénypontja. A Néni amúgy tényleg egy nem semmi jelenség, a kb. négy méter hosszú pultjánál kb. folyamatosan állnak a kávézó olaszok, ő folyamatosan főzi a kávét, tölti a csészéket, szórja ki a zaccot, teszi be a friss kávét, szedi be a koszos edényeket — mindezt egyetlen másodpercre sem csökkenő lendülettel, folyamatosan ciao-zva és buongiornózva.

Sajnos az üzleti útjaimon én általában átmegyek moszatba: a munkával foglalkozom, evéssel meg alvással leginkább. Alvás előtt kicsit olvasgattam, Youtube-ot néztem, meg a feleségemet hajkurásztam Skype-on, de ennyi. Olaszországból a legtöbbet így akkor láttam, amikor beséltáltam a munkába, keresztül a szőlőkön és az őszibarackföldeken.

| | |