Elkerített Város

Porto 35 mm (Porto), 2016

Trychydts ||| 2017., szeptember 16., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Porto voltaképpen nem más, mint egy technikailag csodálatosan kivételezett, nagyon intim leszámolás a tündérmesékkel. Szembenézés azzal, hogy nincsenek csodák — a szerelem varázslata is csak azoknak hozhat feloldozást, akik megdolgoznak érte.

A történetbeli pár, Mati és Jake egyetlen éjszakára jönnek össze. A romantikus filmek hagyományai szerint ennek az éjszakának a csodálatos fordulatot kellene elhoznia mind a két fél életében — ez azonban nem történik, nem történhet meg.

Jake egy kallódó egyéniség. Élete egyetlen erkölcsileg tudatos döntése után (a húga mellé állt gazdag szüleivel szemben a családi konfliktusban), képtelen  egzisztenciálisan magára találni, képtelen egyáltalán életét bármilyen határozott irányba fordítani. Alkalmi munkákból tartja fenn magát, és így fut össze egy ásatáson a tanulmányúton levő Matival. A lány Jake-kel tökéletesen komplementer személyiség: rengeteget dolgozik, listaszerűen halad végig a kihívásokon életében, korábbi pszichiátriai problémáin felülemelkedve karriert épít — és éppen sikerül olyan párt találnia magának, aki nem csak feleségül akarja venni és gyerekeket akar tőle, de szakmailag és anyagilag is támogatni tudja. Viszont Mati egyáltalán nem szerelmes belé, sőt, de anya sem igazán kíván lenni — viszont képtelen nemet mondani a férfi jelentette lehetőségekre.

Ez a két ember gabalyodik egymásba egyetlen csodálatos éjszaka erejéig: Mati azonban ráébred, egyetlen fellángolásért nem hagyhatja ott eddig épített életét és eltaszítja magától a fiút. Ami objektíven nézve egy nagyon is érthető lépés. Jake semmit nem tesz saját boldogsága életében, mintha a szó szoros értelmében egy csodára várna egész felnőtt életében. Egyetlen biztos pontnak lenni egy ilyen ember életében: olyan teher ez, amit senki nem szívesen venne a vállára.

Az idősíkokkal könnyedén játszadozó film éles, meleg színekkel, 35 mm-es filmre rögzítve mutatja a rövid kapcsolat jeleneteit: szemcsés, elmosódott 16 mm-es filmen láthajtuk az előzményeket, és még durvább, 8 mm-es negatívra vették fel a szereplők mostani, kiüresedett és kétségekkel teli életét. Ez a stílusbravúr olyan, a történettel, a szereplők érzlemivel teljesen koherens vizuális világot teremt, ami egy egészen mély, tudatosan alig érzékelhető szinten erősít rá a film üzenetére.

A filmben nem csak a vizualitásban, de a cselekményben is nagyon fontos szereppel bírnak a mellékesnek tűnő apróságok. Amikor láthatjuk, hogy Mati milyen türelmetlen hegedűn gyakorló lányával, az éppen úgy fontos adalékokkal szolgál a cselekmény megértéshez, mint az a kétszer is visszatérő jelenet, amikor a film java részében tétlenül tengő-lengő Jake energikusan, szakértő mozdulatokkal polcokat szerel össze a lány lakásában.

Nagy erénye a filmnek, hogy egyik szereplőt sem teszi felelőssé az érzelmileg tragikus végkifejletért. Két sérült emberről van szó, akik nem ismerték fel, hogy a boldogságért meg is kell dolgozni és a bátorságra is szükség van a lehetőségek megragadásáért. Nem elég kitartónak lenni, tudni kell irányt is váltani, ha nem akarjuk, hogy zátonyra fusson az életünk — de ha csak várunk a nagy lehetőségre, nem leszünk rá méltóak, ha majd elérkezik.

A film záró képsorai egy hagyományosan narrált filmben a boldog végkifejletet mutatnák. Mivel mi már ismerjük a jövőt, tudjuk, hogy csak ez a boldogság csak illuzórikus, és mi éppen az utolsó perceinek vagyunk tanúni. Fájdalmas átélni, hogy a tünderémesék korszakának már vége — hiszen ezen a két szereplőn tényleg csak a csoda segíthetne. Segíthetett volna.

Szövetségesek (Allied, 2016.)

Trychydts ||| 2016., december 27., 13:54 |||
Kategóriák: ,

(Akárcsak a cikk első változata, ez is tele van spoilerekkel.)

Amikor az ember a Casablancából ismerte meg a francia ellenállást, a francia kollaboránsokat és a német megszállókat, az az érzése támadt, hogy ez egy veszélyes és intrikákkal teli világ volt. A Gestapo mindenhol ott volt, mindenkit ellenőriztek és akit akartak, szemmel tartottak — ha úgy adódott, bárkit eltehettek láb alól. Ebből a hálóból kibújni gyakorlatilag lehetetlen volt. A Becsetelen Brigantykból azt tudtuk meg, hogy a frontvonal mögötti ellenállás életveszélyes buli, ha egy kém egyszer lelepleződött, akkor ott nincs korrekció, a lebukás előbb vagy utóbb, de garantált. A James Bond filmekben láthattuk, hogy az orgyilkosság is igényel egyfajta kifinomult tervezést — feltéve persze, hogy az a cél, hogy az ügynök túlélje, márpedig az öngyilkos akciók nem igazán kifizetődőek. Tegyük hozzá, hogy valamennyi esetben töményen szórakoztatóipari termékekről beszélünk — az első film az iparilag készült filmes ponyvák aranykorának egyik darabja, Tarantino mozija pedig a B-filmek sablonjaiból összepatchworkölt mestermunka, amely saját maga nem engedi, hogy a racionalitás ide beszüremkedjen; a 007-es történetei pedig azóta gyakorlatilag iparági szabvánnyá váltak. Mégis működnek a saját kereteik között. Talán kevésbé, de azért valamit csak letett az asztalra a Szövetségesek kapcsán sokat emlegetett másik Brad Pitt film, a Mr és Mrs Smith is.

Ha egy film ezen a porondon keres magának helyet, több választása is van. Beszállhat a ponyvabizniszbe, de akkor egyszerűen nem adhatja alább az elődöknél. Akkor csavarok kellenek, alaposan kimókolt intrikák, a feszültség pedig nem pótolható azzal, hogy 10 másodpercig senki nem szólal és nem mozdul meg a vásznon. Vagy pedig belemászik a valóságba, de akkor a ponyvás megoldásokat, a szuperkém-mítoszok jól bevált megoldásait és kliséit is elfelejthetjük. Akkor mocsok kell, brutalitás és jéghideg, naturális realizmus.

Zavarba ejtően kínos például a párhuzam a női főszereplő, Marianne Beausejour és Viktor László között. Mindketten az ellenállást vezették megszállás alatt álló területen, mindketten megbuktak. Amikor Viktor László megérkezik Casablancába, a hatóságok arcról ismerik, az első este üdvözli a Gestapo és megfenyegetik, ha nem kollaborál, megölik. Sikerül ugyan kicsúsznia a kezük közül, de ehhez kell Rick is, a valódi, jól beágyazott casablancai lakos, aki nem csak rendszeresen keni a helyi rendőrséget, de személyes hitele és varázsa is van. Ehhez képest kellene elhinni, hogy Marianne, miután megbukott Párizsban, felbukkant Casablancában és bensőséges, baráti kapcsolatot tudott kiépíteni a német és kollaboráns francia előkelőségekkel — olyan szintűt, hogy minden további nélkül bérgyilkosi közelségbe juthat magas rangú német tisztségviselőkhöz. Mi több, a semmiből felbukkant “férjét”, Max Vatan repülőezredest is képes magához emelni.

Vatan különösen kellemetlen figura, nagyon kevés valódi kvalitásról ad tanúbizonyságot az egész filmben. Kicsit megelőlegezve a továbbiakat, egy érzelemvezérelt, ostoba tulok, aki leginkább a farka után megy. Egója ezerszeres az indokolthoz képest, ostobaságát rezerváltsággal próbálja álcázni. Valamiért mégis rá esett a választás, hogy leejtőernyőzzön a sivatagba, majd a semmiből beszambázva Casablancába, kiadja magát partnernője férjének. A német és  francia hatóságoknak pedig nem tűnik fel, hogy ez a darabos figura nem csak, hogy nem beszéli a szerepéhez illő francia akcentust, de nem is szerepel semmilyen hajó vagy repülőgép utaslistáján sem. Felpárállott a semmiből, most itt van, mi sem természetesebb, hogy egy “Elnézést, ön nem kém?”-típusú ellenőrzés után már ő is akadálytalanul bejuthasson az estélyre.

Maga a gyilkosság csak bárdolatlansága miatt érdemel figyelmet. A mesterterv a nagykövet eltávolítására az, hogy géppisztolyokat csempésznek az egyik asztal alá, majd egy adott jelre előkapják azokat és szitává lőnek mindenkit. Hogy miért kell ehhez estély, miért nem lehet a nagykövet urat felrobbantani a kocsijában, távcsöves puskával lelőni a szobája ablakán keresztül, megmérgezni vagy koholt vádakkal felnyomni a Gestapónál, nem világos. James Bond erre csak a fejét csóválná, megnézné a csinos társnője által rajzolt térképeket, jönne és menne,  mint az árnyék, szegény náci helyén pedig nem maradna más, mint egy kis nedves folt.

Sajnos az sem derül ki, milyen csavart tud egyáltalán kimozdítani a helyéből egy ilyen kis csórika hivatalnok meggyilkolása. Nyilván nem ő a háttérember a jóképű frontember Rommel mögött, nem ő az, akinek a meggyilkolásával leállhatna a holokauszt — maga Casablanca sem egy diplomáciai csúcsközpont, szegénykém valószínűleg egy tökéletesen pótolható kis karrierdiplomata. Halála nem szolgál más célokat, mint hogy összehozza egymással a leendő Mr. és Mrs Vatant, akik aztán a vérfürdő után távoznak is Angliába.

Hogy ez így mennyire gagyi, az nem nyilvánvaló elsőre, mert Marion Cotillard és Brad Pitt között csak úgy sistereg a kémia, szépen fotografált és korhűnek ható jelenetek közepette, miközben érdekes karakterek veszik őket körül. Megérint minket nyilván az is, hogy a két ember alapjában véve a halálra készül, nem várják, hogy túlélik majd az ominózus estét. Szenvedélyes, szeretetteli műgonddal megkompolnált szeretkezésük Vatan kis autójában a hirtelen rájuk törő homokvihar közepén legalább egy mély,zsigeri szinten megalapozza a későbbi, romantikusnak szánt folytatást.

Sajnos a filmnek nem csak a nyitánya ilyen mesterkélt. A leendő Mrs Vatant (akit ugye eleve a titkosszolgálat hozott össze a vőlegénnyel), három hétig vizsgálgatják mikroszkóp alatt, mielőtt engedélyeznék beutazását Angliába. Ott takaros kis háziasszony lesz belőle London külvárosában, a férj íróasztal mögött dolgozik, aztán egyszer csak behívatják és szemrehányóan közlik vele: a felesége alighanem német kém. Elvárják tőlünk, hogy elhiggyük, a kémelhárítás nem érti, mitől lesz nem csekély módon feldúlt ettől a repülőezredes, holott hát elvben a királynőt leszámítva kevés ember kellene, hogy legyen nála transzparensebb asszony Nagy Britanniában. Az már csak hab a tortán, hogy a náci Németország felé továbbított értesülések elvben magától a derék férjtől származnak, aki viszont alighanem a legszószátyárabb katona a filmtörténetelemben. Mindenki más legalább érintőleges viszonyban van a “szolgálati titok” fogalmával, de általában még egy “drágám, tudod, hogy nem beszélhetek róla” is elhangzik a vásznon.

A film azonban nem csak a cselekményben, de erkölcsileg is trükközik, és ez összehasonlíthatatlanul nagyobb bűn. Mivel Cotillard és Pitt nagyon jól játszik, mivel a filmnek nagyon ügyesen sikerült megteremtenie a háború alatti kisvárosi idillt, ezért első látásra el is hisszük, micsoda kínokat élhet át a háborús hős ezredes, amikor szerelmét kémkedéssel gyanúsítják. De ez csak azért van, mert a film teljesen eltakarja előlünk a nácik bűneit. Próbálja feledtetni, hogy ha és amennyiben, feltéve de meg nem engedve, hogy a szép feleség kém, akkor ő úgy parádézik egy francia ellenálló szerepében, hogy nem csak a harctéren meghalt  és megnyomorított angol katonák és lebombázott civiliek halálában, de több millió zsidó elgázosításában is tevőleges szerepet vállalt. Miközben ő gyereket szült, más zsidó nőknek kísérleti jelleggel cementet injektáltak a méhébe. Az ezredes egyik beosztottja szolgálat közben lett vak és nyomorék — gyereki visítva menekülnek a látványára, a német légvédelmi ágyúk örök életére megfosztották az értelmes, tartalmas élet lehetőségéről — és neki tudnia kellene, hogy ebben a német kémeknek is része volt.

Pár éve voltam Bristolban egy vezetett sétán, ami a második világháborút és annak hatásait idézte vissza. Mind az idegenvezető, mind a közönség java része angol volt, nem egy közülük második világháborús túlélő. Évtizedek távlatából is tapintható volt az a markáns erkölcsi fölény és tartás, ami lehetővé tette, hogy az angol polgárság méltósággal viselje a háború borzalmait. Ők végig a jó oldalon álltak, és nagyon is tudták, mi forog kockán. Nagyon nehéz elképzelni, hogy ez a katona ne borzadna el a gondolatától is annak, hogy aki őt Casablancában elcsábította, az valójában egy náci imposztor. Vagy ha mégis ez a helyzet, az ezredes nem hős, hanem egy opportunista, erkölcsi nulla, egy szimpla hazaáruló. Viszont egy ilyen alakról nehéz feltételezni, hogy nem csak a saját, de mások életét is kockáztatja azért, hogy valahogy tisztázza a feleségét.

Lehet persze, hogy a feleség tényleg ártatlan, de akkor nincs igazán miről filmet forgatni. Akkor a bizonyítási eljárás végén nincs más, csak egy negatív eredmény, akkor ez az egész nem más, mint egy kellemetlen intermezzo egy, a háború miatt a békés mindennapoktól amúgy is megfosztott család életében. Akkor mindenki csak a munkáját végezte, lehet tovább haladni, tényleg nincs semmiféle látnivaló.

Van persze egy harmadik lehetőség is: hogy a feleség nem kém, nem is egy ártatlanul vádolt hős, hanem részese valamilyen nagyobb játszmának. Kémelhárító, akinek az a feladata, hogy tesztelje a bizalmi pozícióban ülő Vatan lojalitását az állam felé vagy mondjuk a német hírszerzésbe is beépült ellenálló, akit brit oldalról a legmagasabb szintről — nem csak Vatan, de az elhárítás feje felől is   — irányítanak és aki valójában nem informálja, hanem dezinformálja a németeket. Ebben az esetben viszont az ő oldalán hihetetlenül otromba minden. A mód, ahogy Vatant szembesítik a gyanúval, olyan szinten kimunkálatlan, olyan mértékben kockára tesz mindenféle lehetséges magasabb célt, ami már tényleg amatőr. Sokkal jobban működne a film és sokkal finomabb belső konfliktusokat tenne lehetővé, ha Vatan csak kétértelmű jelekkel szembesülne, amelyeket így is, úgy is értelmezhetne. Így, hogy az arcába vágják: a feleséged német kém, elég érdektelenné teszik ezt a lehetőséget is — ennek a lehetséges szálnak a végén pedig nem vár más, mint egy bunkó kínosan heherésző bukása.

Viszonylag hamar kiderül tehát, hogy itt katarzis vagy legalább ügyes csavarokat hozó befejezés egyszerűen logikailag nem lehetséges. Ha hagyjuk, hogy lefoglalja a figyelmünket a film, akkor legalább addig jól szórakozunk, amíg nézzük — amint feleszmélünk, onnantól kezdve csak unatkozni fogunk a papírmasé szereplők botladozása közepette.

Szövetségesek (Allied, 2016.)

Trychydts ||| 2016., december 26., 23:59 |||
Kategóriák: ,

Eleget téve a szokásos illemszabályoknak, akkor most, bármennyire is utálom az ilyet, szólok, hogy részleteiben fogom tárgyalni a filmet.

Ha az ember hagyományos kémfilmet akar nézni, akkor nincsenek magasan az elvárásai. Ne legyenek a cselekményben süvöltő logikátlanságok, legyen a végén valami valódi meglepetés. “Meglepetés” alatt pedig nem azt értem, hogy na, ekkora gagyira végképp nem számítottunk.

Max Vatan repülőezredest, az egyszer már lebukott kémet ledobják Casablanca mellett a sivatagban, majd küldenek érte egy sofőrt. Hogy a brit titkosszolgálat miért nem tud olyan embereket foglalkoztatni, akinek a fotója nincs meg a német elhárításnak, hogy szerteszét küldözgethessék a birodalomban, az “angol kémek — felbukkanás esetén haladéktalanul lelőni” dossziék számára, végül is nem derül ki. Biztos nem a hibátlan akcentusa miatt, ugyanis az akcentusa teljesen rossz — a Brit Birodalomban biztos nincs elég decens franciatanár. Szerencsére a német elhárítás is tökhülyékből áll, a magas rangú németeket felvonultató fogadásra a háttérellenőrzés néhány mondat mindössze, gyakorlatilag bemondásra mehet minden francia — mintha a franciákról eleve csak azt lehetne feltételezni, hogy kollaboránsak. (Max Vatan partnere amúgy a francia ellenállás vezetője volt, teljesen hihető tehát, hogy gond nélkül el tudja adni magát németbarát társasági hölgynek.)

És akkor még csak az alaphelyzetnél tartunk. A hülyék bálja szerencsésen lemegy Casablancában, Max Vatan mehet haza az íróasztal mellé, partnere pedig, mielőtt összeházasodnának, a brit elhárítás gondos, három hetes (!) ellenőrzése után csatlakozhat hozzá. Ehhez képest érthetetlen az az indignálódott döbbenet, amivel közlik szerencsétlen ezredessel, hogy a felesége jó eséllyel német kém. Akinek (lévén otthon ülő háziasszony) rengeteg kárt okozó értesülései szemlátomást onnan származnak, hogy a magas rangú férj az égvilágon mindent kifecseg odahaza.

Ezután kezdődik a film életszerűtlen része. Ne is időzzünk el az összes hajmeresztően erőltetett képsornál, rögzítsük csak pusztán azt, hogy innentől kezdve minden lehetőség maga a megtestesült gagyizmus. Ha a feleség német kém, és felelős sok ezer ember haláláért, akkor minden eddig megismert szereplő és szervezet totálisan inkompetens. Azonosulni vele végleg lehetetlen, hiszen ebben az esetben nyilván azért vállalta a casablancai bulit, hogy ezzel beépüljön az elhárításba — férje vonakodása tehát, hogy adott esetben kinyírja az asszonyt, szintén nem teljesen hiteles. Ha totálisan ártatlan, és az egész csak félreértés, akkor rémesen kínosak mind férje erőfeszítései arra, hogy tisztázzák, mind az angol titkosszolgálat erőfeszítései arra, hogy lebuktassák. Ha ez valami furcsa kettős játszma (mint a film kapcsán sűrűn emlegetett Mr. és Mrs. Smith esetében), akkor különösen blőd az a nyíltság, ahogy a “gyanút” közlik az ezredessel. Mrs. Vatan lehet, hogy valójában az elhárítás embere, aki csak teszteli a főkémeket, milyen lenne a lojalitásuk egy ilyen kiélezett helyzetben, de akkor tényleg sokkal több intrikára lenne szükség. Ehhez képest mindenki szekercével dolgozik: a feleségnek állított “csapda” legalább olyan átlátszó, mint amennyire mellőzi a mesterkémes nüanszokat az ezredes minden hivatali és erkölcsi szabályt átlépő, bárdolatlan ámokfutása az “igazság” kiderítése érdekében.

Ahogy haladnak előre az események, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy ennek jó vége már nem lesz, itt már a James Bond filmek helyenként izzadságszagú csavarjai sem húzzák ki a filmet a csávából.

Ami kár, mert elég sok minden adott lenne ahhoz, hogy legalább egy, a Kémek hídjához hasonló hommage-t ki lehetne hozni a dologból. A fényképezésben kellemesen ötvöződnek a konzervatív és a modern elemek, a jelmezek, a miliő, a színészek mind sokat tesznek az atmoszféra megteremtéséért. Néha a Becstelen Brigantyk, néha maga a Casablanca kacsint ránk a jelenetekből. Ezekben a filmekben a cselekmény azonban — a műfaj adta laza keretek között — rendben volt. Itt meg a falat kaparjuk a végén.

Az ébredő erő (Star Wars — The Force Awakens), 2015.

Trychydts ||| 2016., február 27., 17:33 |||
Kategóriák: ,

Legyünk őszinték: én simán kinőttem a Star Warsból. A régebben lefikázott előzménytrilógia után egyszerűen már kínos végignézni az eredeti első (ma már negyedik részt): zavar az erőltetett tempó, a gyenge dialógusok, a röhejes cselekmény és az arányérzék teljes hiánya. Egyre kevesebb bajom van a Sithek bosszújával, de a legjobban mégis az expanded universe egyes könyveit élvezem. Ezek próbáltak meg mélységet, árnyalatokat, részleteket vinni a történetbe; a zsigeri látványorgiának már nincs sok hatása rám. Ha filmet nézek, akkor valami újdonságra vágyom; arra, hogy gondolkodásra kényszerítsenek.

Az ébredő erőről pont azért akartam kimenni, és pont azért nem fogok megnézni egyetlen folytatást sem, mert a film készítői egyszerűen nem engem céloztak be. Minden egyes képkocka azokat a rajongókat célozza, akik ugyanabból szeretnének még többet látni, amit már eddig is látták ezerszer. Ellentétben az előzménytrilógiával, ami (most mindegy, milyen eredménnyel), mégiscsak újított a koncepción, itt minden konfliktus, szereplő és fordulat szerepelt már valahol, valamelyik filmben — most csak újrahangszerelve láthatjuk ugyanazt. És nem véletlenül említettem az új reményt: még erőfeszítést sem tesznek arra, hogy a cselekményt logikussá vagy koherenssé tegyék: ha a cselekménynek egy bizonyos irányba kell fordulnia, akkor kőbaltával csapkodva fordítják arra. Két dolgot éreztem: hol mérhetetlen unalmat, hol frusztrációt, amikor az újabb és újabb ismétléseket nyomták az arcomba.

Gondolom, a Disney mindent megtett azért, hogy értékként tüntesse fel: van minden megvan a filmeben, ami annak idején, a hetvenes években még szétvetette a mozikat: fantasztikus látvány, űrhajók, öreg mesterek, vicces robotok és bizarr űrlények, régi hagyományok, sátánian intelligens főgonoszok és brutálisan hatékony, könyörtelen algonoszok, nagy áldozatvállalások és egy évekig ládában heverő fénykard.

Harminckét év telt el azóta, hogy először láttam a Star Warst: azóta sokkal komplexebb történetekre van szükségem, szeretem, ha a karakterek A-ból B-be jutnak el, és nem jövök attól izgalomba, ha a Birodalom megépít még egy Halálcsillagot. Reméltem, hogy a készítők nem hagyják teljesen kívül mindazt, amit az expanded universe hozzátett a franchise-hoz; nem is annyira a konkrét történetet hiányolom, mint inkább annak felismerését, hogy még egy akciófilmben sem szégyen valamiféle mondanivalót felvállalni.

Soha nem volt nyilvánvalóbb számomra, hogy a Star Wars tulajdonképpen nem több egy profitgeneráló kereskedelmi márkánál — de azt is tudom, hogy ezért a termékért többet én már egy vasat sem vagyok hajlandó fizetni.

Mindenki megvan (Everybody’s Fine), 2009.

Trychydts ||| 2016., január 05., 0:38 |||
Kategóriák: ,

Hajnal volt már, amikor leragadtam ennél a filmnél, de elég volt egy fél jelenetet megnéznem a New Yorki apartmanjában a felnőtt fiát hiába kereső Robert de Niróval, és máris elszállt minden álmosságom. Végig is néztem, aztán némileg hüledezve láttam, mennyire is megosztotta a kritikusokat a Rotten Tomatoeson.

Fura volt, milyen sokan értékelték hamisnak ezt a történetet — azt hiszem, alapvető hiba kiindulni abból egy film értékelésekor, hogy a kritikus mit tud elképzelni vagy milyen személyes tapasztalatai vannak. Persze könnyen beszélek, nekem elég sok visszaigazolást adott a film ahhoz, hogy velejéig hitelesnek érezzem. Ennek ellenére is hiányoltam a fanyalgás mellől az érveket. Nem világos, hogy a családja érdekében az egész életét egy telefonkábel-gyárban lerobotoló apa miért ne érezhetné azt, hogy öreg- és özvegy korára szeretne közel kerülni gyerekeihez. Ami nem könnyű, hiszen néhány hónapja elhunyt felesége csak egy erősen kiszínezett valóságot közvetített felé — most pedig, amikor végiglátogatja a gyerekeket, akkor azok rögtönzött hazugságokkal próbálják meg előle takargatni életük árnyoldalait. (És ennek az indoklása is telejen hiteles: Frank egy olyan apa volt, aki egész életét arra tette fel, hogy gyerekeinek jobb legyen, mint neki volt — így hát őket is hajtotta keményen a minél jobb teljesítmények felé.)

Nekem kifejezetten tetszett, hogy mennyire plasztikusan hétköznapi mindenki; a mindennapi élet megértése körül forognak a messze nem túlhúzott konfliktusok. Olyan emberekről szól a film, akik alapvetően szeretik egymást, még ha a kölcsönös megértés és elfogadás nem is megy könnyen.

A legtöbben a végkifejletet kifogásolják, mintha túlságosan könnyen oldódnának fel ezek a konfliktusok, mintha érthetetlen lenne, hogyan jöhet mégis össze ez a szétesés előtt álló család. Holott a háttérben álló tragédia pont elégséges magyarázat kellene, hogy legyen. Ennek bekövetkezte a filmnek olyan érzelmi mélypontja, ami nagyon sok dolgot visszamenőleg is érthetőbbé tesz. Ugyanakkor, bár ezért nagyon nagy árat kell fizetniük, mégis mindenki ebben a mélypontban kap lehetőséget kap arra, hogy újraértékelje a többi családtaghoz való viszonyát — anélkül, hogy bármi olyasmit kellene tennie, ami nem következik eddig megismert személyiségéből.

Ami mellett viszont végképp nem érdemes elmenni, azt a finoman elegáns, melankolikus stílus, ami az egész operatőrmunkát összefogja és tovább értelmezi a filmet. A tompa pasztellszínek még jobban belénk nyomják a bemutatott hétköznapok szürkeségét, a magányos, üres tájakon fényképezett, telefonpóznák pedig hatásosan növelik a feszültséget és teszik kézzelfoghatóbbá a szereplők közötti fizikai és lelki távolságot.

Drew Barrymore, Kate Beckinsale és Sam Rockwell elegáns természetességgel játszanak a végtelen rutinnal és könnyedséggel játszó de Niro alá. Az ő helyüket néha a gyerekkori önmagukat megtestesítő gyerekszínészek veszik át — megint egy olyan megoldás, amely eredeti és megindító módon egészíti ki a szavakkal elmesélt történeteket.

Az üldözött (A Most Wanted Man), 2014

Trychydts ||| 2014., szeptember 28., 9:29 |||
Kategóriák: ,

Kidolgozatlan szálai, elnagyolt karakterei és a realizmus teljes hiánya teszi még unalmasabbá ezt a teljesen érdektelen történetet. A képi világ legalább igényes, de újszerűnek semmiképpen sem mondható: melankolikus, visszafogott ábrázolása eléggé hasonlít mondjuk a Drive című filmére, csak ott funkciója és van és egy jó filmet illusztrálnak vele.

A trailer alapján sokkal többre lehetett számítani — feszült cselekményszálakra, érdekes morális dilemmákra és áramvonalasított akciósztárok helyett hús-vér karakterekre. Mivel Az üldözött John le Carré regénye alapján készült, nyilván senki nem várt túlzsúfolt akciójeleneteket vagy folyamatosan feszített tempójú cselekményt, de gondolhattuk, hogy ezt majd pótolja a felvetett problémákban való aprólékos elmélyülés vagy a szereplőkkel való azonosulás lehetősége. Egyikre sincs módunk.

Felbukkan egy fiatal, koszlott csecsen Hamburg utcáin. Mivel a neve felmerült egy terrortámadással kapcsolatban és egy négyfős, alulfinanszírozott, illegális (papíron nem is létező) terrorelhárító szuperteam fiatal tagja észnél van, ezért egy mobiltelefonnal készült fotó és néhány bejelentés alapján rögtön kiszúrja. Ha valaki igazán figyel, az tulajdonképpen itt leírhatja magában a filmet. Hamburg egy 1,7 milliós nagyváros — kikötője feltételezhetően hemzseg a “gyanús” alakoktól. Megjegyzem, szerencsétlen Issa Karpovban az égvilágon semmi gyanús nincsen, egy vasággyal ötven kilós, szakállas, szakadt, figura, aki suttogásnál hangosabban szinte soha nem beszél, már ha egyáltalán. Valaki mégis készít róla egy képet mobillal, ezt valahol rögzítik, ahol ez a teljesen elszigetelt fiatal kém kiszúrja, és főnökei kapásból érdemesnek tartják arra, hogy a nap huszonnégy órájában utána loholjanak. Ez a tökéletes senki valamiért a rivális, legális elhárításnak is iszonyú fontos lesz hirtelen. Az arrogáns, lihegve beszélő, vízilószerűre vett Bachmann (a féllegális csoport vezetője) mégis vállalja érte a súlyos hivatali konfrontációt, az amerikai nagykövetség csinos, ámde pengeéles elméjű szakértőjét bevonva sikeresen tartja vissza a teljes német nemzetbiztonsági gépezetet, csak hogy szabadon keresgélhesse Issát. Pedig az első pillanattól kezdve tudják, hogy az illető terrorista hátterére egy 24 órás, orosz stílusú kínvallatás az egyetlen bizonyíték.

Megindítják hát a hajtóvadászatot — mivel erőforrásaik nincsenek, ez leginkább olyan, mintha a szénakazalban hűtőmágnessel kellene megtalálnunk azt a bizonyos tűt. Szerencsére a mobiltelefon egy hajléktalan, krónikus és súlyos alkoholizmusal küzdő exkatonát is beazonosít, akit már gond nélkül megtalálnak Bachmann egyik törzshelyén, egy lepukkant lebujban. Miután sikeresen felemelik a fejét az asztalról, ott helyben megtudják tőle: Issa valamiért felbérelte, hogy “találja meg” neki egy helyi bank igazgatóját. Gyanús Watson, nagyon gyanús.

Kábé az első tíz percnél járunk. Ha itt kimerevíthetnénk a képet és mindent átgondolnánk, akkor már eleve tudhatnánk, hogy csak egy olcsó bűvésztrükkről lehet szó, semmi másról. Ha ilyen iszonyatos erőfeszítést kell tenni annak érdekében, hogy kém és kémvadász találkozzanak, akkor ott tulajdonképpen mindennel baj van vagy lesz — pusztán a szereplők történetbeli pozíciója erre predesztinálja őket. Ha szükség van erre a nevetséges hókuszpókuszra, akkor annak nyilván oka van — kis gyakorlattal előre meg lehetne jósolni az egész film végét.

A további cselekmény tulajdonképpen két szálon fut, néhány, még ezeknél is érdektelenebb mellékszállal. Bachmann megpróbálja elkapni Issát; Issa néhány muszlimmal a helyi szegénynegyedből és egy fiatal, tapasztalatlan, dacból aktivistásodó ügyvédnő segítségével pedig megpróbál valahogy elrejtőzni és új életet kezdeni. Némileg hátráltatja őket ebben, hogy semmiféle tervvel nem rendelkeznek, illetve a célt sem látják maguk előtt; ehhez képest dicséretes, hogy legalább néha futkosnak ide-oda, mint a mérgezett egér. Az első igazán elszalasztott lehetőség itt van. A félig csecsen, félig orosz, árva, elhagyatott, súlyos egzisztenciális és identitáskrízissel küszködő (viszont németül kiválóan beszélő) Issa alakja érdekes is lehetne, ha lehetőséget kapnánk arra, hogy legalább megpróbálhassunk azonosulni ezzel az első látásra tökéletesen antipatikus karakterrel. Akár valamiféle katarzis felé is eljuthatnánk — csak hát ehhez érdemi időt kellene töltenünk vele, meg kellene ismernünk úgy is, hogy nem épp zavaros dolgokat mond vagy egy papírrepülőt dobál. (Ennek a jelenetnek az eredeti, szándékolt értelmére még mindig nem jöttem rá. Mi visz rá egy felnőtt, alapjában véve azért mégiscsak értelmes embert arra, hogy vég nélkül ugyanazt a papírrepülőt dobálja egy egy méter távolságban levő vastag, műanyag fóliába? Néha még beszélgetés közben is?)

Menet közben persze kiderül, hogy Bachmann-nak azért csak megvan a saját, magasabb szintű, messzire vezető és valóban jelentős, nagybetűs, körmonfont, igazi mesterkémhez való Terve — kár hogy triviláis, némileg átlátszó és feltételezéseken alapszik, arról már nem is beszélve, hogy alapjában véve az égvilágon semmi köze nincs az egésznek Issa Karpovhoz. Ő csak azért van berángatva a képbe, hogy a Bachmann által álmatlan éjszakákon kigondolt tíz perces rendőrségi rutinakció (aminek körmönfontsági szintje megegyezik egy meglepetésszerű NAV-ellenőrzéssel a sarki éjjel-nappaliban) kitöltsön egy teljes filmet. Bachmannt és társait ez a nagy, magasztos terv próbálja érdekesebbé tenni, alapjában véve tökéletesen sikertelenül. A láncdohányos, masszív alkoholista Bachmann zsíros fejében végül nincsen sokkal több gógyi, mint amennyit első pillantásra kinéznénk belőle. Társai meg leginkább csak néznek. Egyikükről még kiderül valami érdekes, de ezért soha nem néztem volna meg a filmet.

Az üldözöttnek tulajdonképpen nincs is igazi tétje, ha mindent lecsupaszítjukk, elvesszük a felesleges sallangokat, kihúzzuk a vargabetűket, az üres, sablonos fenyegetőzéseket az ipari hulladéklerakónak ábrázolt Hamburg kevésbé szimpatikus külterületein, a szőke ügyvédnő szerencsétlenkedéseit saját biciklijével, akkor tulajdonképpen az marad, hogy egy magas rangú katona és egy félig bukott tucatkém azon vitatkozik, ki hallgasson ki először egy gyanúsítottat, és hogy melyikőjük mellé álljon a CIA. Ilyesmin meg nem szoktuk csuklóig rágni a körmünket.

Maleficent (Demóna), 2014.

Trychydts ||| 2014., június 25., 22:38 |||
Kategóriák: ,

Érdekes csavarjai, az eredetitől való elrugaszkodás képessége és feminista felhangjai miatt lehet kellemes élmény a Maleficent. Nincs kedvem panaszkodni, örülök,  hogy megint itt egy nézhető fantasy; azt azért jobban szeretem, ha egy film egyformán képes gyerekeket és felnőtteket megszólítani.

Nehéz nem észrevenni bizonyos hasonlóságokat a Hófehér és a vadásszal; a gonosz szereplő motivációi itt is hitelesek és érthetőek. Az erős,  hatalmas tündérnek egy nemi erőszakot idéző jelenetben levágják a szárnyát — az áruló ezzel megszerzi ugyan a trónt, de egy könyörtelen ellenfelet is teremt saját magának. A királylányt sújtó átok az eredeti meséhez képest jóval több csavart hoz még a történetbe és a befejezés is összetettebb.

Ami nem világos, hogy kinek is szól tulajdonképpen a történet. A film a korhatáros besorolás elvárásainak megfelelően teljesen mentes a vértől; ez nem jelenti azonban azt,  hogy ne lennének benne brutálisan erőszakos vagy felkavaró jelenetek. Az uralkodón lassan elhatalmasodó téboly például nem tudom,  mennyire befogadható gyerekszemmel; van egy-két szexuális célzás is, aminek megértéséhez biztosan kell egyfajta érettség. Ha viszont az érettebb fiatalokat és a felnőtteket célozza a film, akkor viszont egy kicsit sok az édeskés látványosságokból, amik érzékeltetik ugyan, merre halad a cselekmény, de elveszik az időt a karakterek további elmélyítésétől, a bonyolultabb konfliktusok felépítésétől.

Pont vizuálisan amúgy nem is túl erős a film; hogy számítógéppel mindent meg lehet csinálni,  ma már aligha újság, de nagyon kevés az igazán erős, egyedi pillanat. Az emberek várának monumentális tömbje például remekül működik, a hatalmas mágikus teremtmények is a helyükön vannak; ami sokszor hiányzik, azok az apró részletek, amelyek valóban élővé tennék a világot.

Érdekes, hogy a cselekményt szinte kizárólag a női szereplők mozgatják — a vásznon is sokkal többet vannak jelen és ők azok, akik aktívan felfedezik, alakítják,  belakják a világot,  ők rendelkeznek valódi hatalommal is. Önállóan, egyedül, szinte kizárólag nők képesek kimozdulni a négy fal közül. A férfiak a falak között várják,  hogy történjen valami — ha mégis átvennék a kezdeményezést, rendszerint hamar visszafordulnak. Ugyanez a dualizmus tükröződik vissza a világ földrajzi beosztásában. Az emberek férfias országa mechanikus,  halott,  statikus; a mágia nőies (és női uralom alatt álló) birodalma organikus, változékony,  élettel teli. Az előbbi alapelve a tekintély; a másiké a valós kompetencia és az akarat. A film végén bekövetkező politikai fordulat pedig végképp állást foglal ez utóbbi életszemlélet mellett.

Angelina Jolie szemlátomást lubickol a szerepében; a karakter koncepciójának kialakításában is komoly szerepe volt, ami ennek megfelelően kellően érdekes és összetett is. A többi színész alakítása már nem ennyire egyenletes vagy színvonalas. Lehet, hogy itt is csak a karakteres koncepció hiányzik a rendezés mögül. Nyilván másképp kéne játszani egy mesefilmben,  mint egy minden korosztály számára élvezhető fantasy filmben. Összességében véve talán egy kicsit sok a kompromisszum,  de a végeredmény azért így is tetszetős.

Populaire, 2012

Trychydts ||| 2014., június 24., 19:23 |||
Kategóriák: ,

Maga a történet önmagában éppenséggel semmi extra nem lenne: laza és leplezetlen gátlástalansággal emeli át a My Fair Lady alapgondolatát és adaptálja azt játszi könnyedséggel egy ötvenes évekbeli francia kisvárosba. De hát kevesen lehetnek, akik azért ülnek be erre a habkönnyedségében is mesterien kitempózott, rafináltan pimasz limonádéra, mert komolyan izgulni szeretnének azon, hogyan alakul a naiv, vidéki őzikelány és a becsületes, jóképű biztosítási ügynök közös sorsa.

A történetet a gépírás forradalma, illetve az írógép, mint a modern kor szimbóluma bolondítja meg. Annak idején valóban rendeztek gépírásversenyeket; olyan pálya volt ez, ahol természetszerűleg a nők mozogtak otthonosabban. Kifjezetten ügyes, ahogy a film a sportfilmek sémáit — felfedezés, edzés, kezdeti kudarcok, gyors felemelkedés, a döntő pillanatban egy váratlan húzás — milyen ügyesen vegyíti a film a romantikus vígjátékok fordulataival. A modern, dinamikus, dolgozó nő imidzse is kifejezetten jól áll a történetnek — az ötvenes évekre pont jellemző is ez, és több helyzetben is egészen újszerű megoldásokra ad lehetőséget.

Az egész filmben a legjobb talán éppen az a kettősség, ami a My Fair Lady sztoriját is előre vitte: a két közös cél érdekében dolgozó ember viszonya és motivációi kezdetben nagyon világosak. Kapcsolatuk később egyre érzelemgazdagabbá válik, ráadásul azzal egyidőben, ahogy mi is egyre jobban megismerjük őket: így aztán nemcsak a kapcsolat, de a karakterek is árnaltabbak lesznek. Kiderül, hogy a naiv lány nagyon is önálló és karakán tud lenni még egészen idegen közegben is; a férfi alakjához pedig családi és baráti köre ad újabb kontúrokat. Így épül fel az a feszültség, ami miatt izgulni tudunk a hősökért: nem szeretnénk, ha lemaradnának egymásról.

A zene — ami sokszor a történeten belül is fontos szerepet kap — önmagában is élvezhető, de a filmmel együtt egyenesen parádés a párosítás. A szerkesztésen és az operatőrmunkán a francia filmek legszebb hagyományait ismerhetjük fel: az üde színek, a pergős vágások, a nem túl feszes, de azért nagyon tudatos tempó mind-mind egy iránya tolják az élményt.

Ha nem is egy korszakalkotó darab, azért a kisebb kedvencei közé bárki pirulás nélkül felveheti.

Crossing lines (2013.)

Trychydts ||| 2013., december 28., 2:13 |||
Kategóriák: ,

Tetszett az alakítása a Dark Knight nyitójelenetében (ő volt a bankmenedzser, aki sörétes puskával száll szembe a banrablókkal), így felfigyeltem az William Fichtner interjújára a Magyar Narancsban. Ez tulajdonképpen új sorozatát promótálta, amit annak ellenére meg tudtam nézni időben és legálisan, hogy a tévében a night shiftem alatt ment. Most várjuk a második évadot.

Kár lenne persze hibátlannak nevezni a szériát, az új sorozatok számos gyermekbetegsége előkerül, a nehezen összeálló szereplőgárdától kezdve a különböző hátterű szereplők összerántásának nehézségén át a sztori kezdetbeli hiányosságain. Az Amerikából nézve izgalmasan egzotikus helyszíneken (Európában) játszódó, interdiszciplináris nyomozócsapat története ráadásul nem csak egy szálon fut: mindenkinek megvan a maga kis története, amit a rendelkezésre álló negyven percben ki is kéne bonyolítani, mindenkinek kell megfelelő feladatot találni és mindeközben még tálalni is kéne egy bűncselekményt. Az utóbbi elég ötletesen és színesen alakul, pl. a Criminal Minds-szal ellentétben nem csak beteg sorozatgyilkosokhoz van szükség szakértelem és nemzetiség szempontjából is vegyes összetételű nyomozócsapatra. A több részen átívelő cselekményszálak elég lassan indulnak, kissé nehezen követhetők is, viszont kifejezetten jól jönnek, ha egy kicsit jobban ki kell kerekíteni a karaktereket.

A sorozat legidegesítőbb részei az apróbb bénázások, a mobilos és a vonalas telefonok használata mintha például nem menne készség szinten az alkotóknak, és sok érthetetlen inkonzisztencia is van. Nem teljesen világos, hogy egy hatfős csapat nem nyilvános irodájában miért van szükség névtáblákra az asztalokon és a szuperhightech technikával megkent német számítógépzseni is túl sokat agyal olyan problémákon, amikhez a boltban lehet kapni a kulcsrakész megoldást. Ezeket az apróságokat segítenek feledtetni a remek jelmezek, a hatásosan sekély mélységélességgel és kontrasztos, gyönyörű színekkel felvett, szépen megkomponált jelenetek, a megnyugtató profizmussal alkalmazott operatőri megoldások, a néha nagyon ötletes dialógusok valamint William FichtnerDonald Sutherland és Gabriella Pession alakítása.

A sorozat kisebbfajta cliffhangerrel ér véget. Azt éppen nem mondhatnám, hogy lerágom a körmöm az izgalomtól, de azért érdeklődve várom a folytatást. Új íz volt ez a tíz rész bűnös élvezeteim között, ami a jó sok szar filmmel szennyezett 2013 végén képes volt egy kis normális kikapcsolódást nyújtani.

Perfect Black

Trychydts ||| 2013., december 28., 1:42 |||
Kategóriák: ,

Egy nő úgy dönt, hogy élete és művészi karrierje elérkezett egy bizonyos határhoz, szerepet kell váltania. Jelenlegi személyisége azonban korlátja annak, hogy továbbléphessen: pont az a törékeny,  finom nőiesség húzza vissza, amire eddigi karrierjét építette. Hogy meghaladhassa önmagát, szembe kell fordulnia eddigi énjével, ami viszont olyan súlyos identitáskrízisbe sodorja, hogy elméjének épsége is veszélybe kerül; testképe eltorzul, fantáziái, félelmei és a valóság szinte kibogozhatatlanul fonódik össze. Ez a helyzet egyik pillanatról a másikra eszkalálódik át bele brutális egzisztenciális válsággá, ahonnan visszaút egészen biztosan nincsen. A tét a teljes összeomlás vagy a megállíthatatlan felemelkedés.

Az összefoglalóból sokan ráismerhetnek Darren Aronofsky filmjére, a Fekete hattyúra; a leírás azonban a Perfect Blue című animére is tökéletesen illik. Bár Aronofsky tagadja, hogy befolyásolta volna a kilencvenes évek közepén készült japán film, az tagadhatatlan, hogy A Fekete hattyú egyik jelenete egy az egyben onnan lett másolva (ezért a remake jogokat is megvették), de a narratíva hasonlóságai, az alapkonfliktusok, a főbb motívumok is olyan mértékig egyeznek, hogy nyugodt szívvel kizárhatjuk a véletlen egybeesést. A két film ugyanazt az alapgondolatot dolgozza fel, más kulturális közegben, és ebből következően más megoldásokkal. Míg Nina balettáncosnő, Mima egy lányegyüttes énekesnőjéből próbál színésznővé válni.

A Fekete hattyú egy sötét, klausztrofóbiás, éjszakai New Yorkban játszódik, magányos utcákon, barátságtalan metróvonalakon, hatalmas, a külvilágtól elzárt, nyomasztó próbatermekben, az anyával közös, zegzugos, a privát szféra érvényesíthetőségét direkt nehezítő lakásban. Ellenséges környezetben, ha úgy tetszik — a mindenben és mindenkiben ellenséget látó Nina folyamatos küszködését csak aláhúzzák ezek a díszletek. Nincs egy pont (sem fizikailag, sem a történetben), ahol a főhős nyugvópontra találhatna. Ez viszont a főhőssel való azonosulást is lehetetlenné teszi: szorongásából fakadó agresszivitása a néző azonosulási kísérleteit is visszautasítja.

Erre a hatásra erősítenek rá a vizuális trükkök is, amikben valósággal tobzódik film; bár a szerepük teljesen világos, mégis kérdés, szükség van-e ezekre. Annál is inkább jogos lehet ez a felvetés, mivel a Fekete hattyú inkább monodráma, míg a Perfect Blue-ban nagyon hangsúlyosan jelen van a közeg, amiben a történet játszódik. Ninának “csak” magán kell átlépnie; a fiatal popsztárból színésszé válni akaró Mima történetének szerves része a filmvilág keménysége, a rajongótábor elfogadása, rajongók és idol viszonya.

Érdekes, hogy bár mindkét nő elveszíti a valóságot a lába alól, mégis a Fekete hattyú az, amelyik szürreálisabb megoldásokhoz nyúl. A lehetőség nyilván magát adná egy rajzfilmben, az anime mégis csak egészen ritkán él olyan eszközökkel, amelyeket ne lehetne a legtisztább filmes eszközökkel megoldani. Legtöbbször a vágás váltja ki a speciális effektusok helyét — a kamera kétszer szemszöget vált, és máris máshol vagyunk, mint eddig. Egyszerű trükk, de a film dramaturgiája annyira meggyőző, hogy Mimával együtt veszítjük el orientációs képességünket. A Fekete hattyúban mindent, amit a főhős képzel, ténylegesen láthatunk is — ilyen például a bőr alatt megjelenő fekete tollak motívuma –, ez azonban többet árt, mint használ. Egyrészt rettenetesen szájbarágóssá teszi a történetet. Aki egy kicsit is járatos a filmnyelvben, az pontosan tudja, hogy nem nézhetünk horrorfilmet, ahhoz egyszerűen kevés a vonatkozó elem. Ha viszont egy pszichológiai thrillert nézünk, akkor érthetetlen, miért kell valamit ennyire és ilyen sokat ismételve explicitté tenni. A túlzás a balettbemutatón vág a tetőfokára, amikor Nina ténylegesen hattyúvá változik — szinte már-már komikumba fordul a már amúgy is kissé ritmusát vesztett történet. A Perfect Blue klasszikusabb felépítése ilyen szempontból sokkal hitelesebb: a környezet is valószerűbb, sokszínűbbek a textúrák, változatosabbak a helyszínek, a mindennapi élet, az utcák, az üzletek, a napfény épp úgy szerepet kap a történetben, mint a főhős életébe (amúgy a Fekete hattyúéval nagyon analóg megoldásokkal) apránként beszivárgó iszonyat.

Realitás és képzelet keveredésére épülő filmekben nagy kérdés, hogy akkor most végül mi volt valóság és mi volt fantázia. A Fekete hattyú esetében egy lehetséges és teljesen ellentmondásmentes interpretáció, hogy mindent, ami zavaró, kellemetlen vagy rossz, azt csak a főhős képzeli. Az anya a záró jelentben önfeledten, estélyi ruhában, kisminkelve tapsol a nézőtéren, miközben nemrég még egy ócska pongyolában egy kopott karosszékben fonnyadó zsarnok volt. Miközben Nina mindenhol gonoszságot és intrikákat lát, olyan nyílegyenesen halad a beteljesülés felé, olyan diadalmasan oldja meg a nehézségeket, ami nagyon nehezen képzelhető el egy szupportív környezet nélkül. Lily (Mila Kunis) karaktere, ha létezik egyáltalán, mást sem csinál, csak saját példáját felmutatva, nemegyszer tevőlegesen közbeavatkozva oldja fel Nina gátlásait. (Nem jelentős, inkább csak bosszantó momentum, hogy Lily mindig feketében, Nina mindig fehérben van — egy újabb pont, ahol kevés teret engedtek a nézői értelmezéseknek.) Ilyen körülmények között viszont Nina kálváriája túlságosan könnyen és túlságosan egyszerűen oldódik fel.

Perfect Blue pontosan azért érdekesebb film, mert miközben aggálytalan személyességgel mutatja be Mima vívódását, ezzel párhuzamosan az objektív valóság is felsejlik egy időre. Mimának egy valóságos, néha markánsan kompetitív közegben kell érvényesülnie — csak a mikrokörnyezete válik életveszélyesen bizonytalanná — és az sem világos, hol végződik és hol kezdődik ez a mikrokörnyezet. Ez a kegyetlen játék az egész filmet végigkíséri — míg a Fekete hattyúban az értelmezéshez a kulcsot elég hamar megkaphatjuk, és onnantól kezdve nem kell belemerülnünk a filmbe, az anime az utolsó pillanatig bizonytalanaságban tart minket. Mima első komolyabb szerepének például az a feltétele, hogy bevállaljon egy olyan jelenetet, amiben a karakterét megerőszakolják. Tudjuk, hogy forgatáson vagyunk, mégis elég hamar elfog minket a borzalom a jelenet láttán. Elbizonytalanodunk, hogy nem váltottunk-e át egy másik idősíkra, ahol valóban megerőszakolják Mimát. Ekkor azonban kamerát kell állítani és leáll a forgatás. Az eddig abszolút traumatizáltnak tűnő Mima és brutális megerőszakolója megnyugtató, kollegiális szavakat váltanak egymással — aztán a jelenet folytatódik, hasonló brutalitással, mint az imént. És — ez az egyik kulcsfordulat a történetben — Mima identitáskrízise pont ennek a jelenetnek a hatására mélyül el még jobban. Egy másik, hasonlóan feszültségekkel teli mozzanat a fizikailag létező rajongótábor és a színész/popénekesnő viszonya; hajszálvékony a vonal, ami a tolakodást elválasztja a rajongástól, és ő maga sem biztos benne, hogy az hol is húzódik.

Ami mindkét filmnek erőssége, az a modern női szerepek összetettségének, mélységeinek, ellentmondásos mivoltának bemutatása. Ezek ugyanis jellegzetesen és visszavonhatatlanul női történetek, a szereplők női perszonák megszemélyesítésével küszködnek. Izgalmas kérdés, hogy tulajdonképpen mi ellen is folyik a küzdelem: saját maguk ellen, hogy megfeleljenek valamiféle, felülről rájuk erőltetett nőképnek; a környezet elvárásai szemben, hogy valóban megvalósíthassák önmagukat vagy egyszerűen csak egy művészi válsággal állunk szemben — amely a két nő a művészet iránt fanatikusan elkötelezettsége miatt eszkalálódik brutális egzisztenciális válsággá.

Kinndulópontként érdemes rögzítenünk, hogy munkájában mind Nina, mind Mima feladata klasszikus, archetipikus női alakok megformálása. Ninának hol egy szűzies, esendő, félénkségében tökéletes, alabástromszobor-szerű szépséget kell alakítania, hol egy csábító, romlott, szexualitását fegyverként használó végzet asszonyát. Mimának önmagának egy eszelősebb változatát kell megformálnia, maga mögött hagyva a (Japánban) klasszikus tinilány-popsztár imidzset. Egy többszörös személyiségű sorozatgyilkost játszik, akinek tudata az őt ért szexuális bántalmazások miatt hasadt darabokra: egyes szilánkok pedig mintha Mima valódi énjét tükröznék vissza. Mindegyik szerepben meghatározó, definitív jellegű a szexualitás — méghozzá minden esetben annak valamilyen kiszolgáltatottságra épülő változata.

A Fehér Hattyú represszált szexualitása ugyanúgy nem ró semmilyen kötelezettséget a hercegre és ugyanúgy nem teszi lehetővé az egészséges, nyílt, bizalomra épülő női szexualitás kiteljesedését, mint ahogy a Fekete Hattyú démoni bája, a karakter vad, értelmetlen érzékisége is leveszi a felelősséget az elcsábított férfi válláról. Kérdés, mennyire fogadható el a film azon alapállása, hogy ezek csak szerepek, végletek megjelnítései, amelyek a balett drámai végkifejletéhez kellenek, de megjelenítésükhöz egy egészséges, öntudatos személyiség képes. Lily valóban ilyen: vonzó, oldott, ugyanakkor szabad, független, önmagát és környzetét folyamatos kontroll alatt tartó egyéniség, aki számára a szerep mindig is szerep marad. A jövőbeni Nina metróbeli felvillanásai is ezt sejtetik. A látszólag — összességében — pozitív képet azonban tovább árnyalja a film elején aláhulló balettcsillag, Beth karaktere, aki a film túlnyomó részét sötét kórházi folyosókon, testileg-lelkileg megtörve tölti, illetve az anya alakja, akinek pontos megítélése ugyan Nina torz szemléletmódja miatt nagyon nehéz, de azért így is felismerhető benne a gyerekét egyedül nevelő, magára hagyott, önálló identitását feladó nő típusa. A film természetesen nem megy olyan messzire, hogy megkérdőjelezze, valóban szükséges, sőt kívánatos-e, hogy egy fiatal táncos kockára tegye személyes identitását egy olyan útért, amelyik ide vezet(het); nézőként azonban mindenképpen érdemes ezen elgondolkodnunk. Pusztán azért, mert a tradicionális női szerepek szükségképpen szexisták, nem feltétlenül kellene akár az önfeladást is megkövetelnünk azoktól a modern színészektől, akik eljátsszák — adott esetben lehetséges lenne olyan interpretációk felvállalása is, amelyek másféle szerepfelfogást követelnek meg mind a női, mind a férfi szereplőktől.

Hasonlóan nehéz egyértelműen állást foglalnunk a Perfect Blue szerepeiről — ebben az esetben ráadásul a kulturális különbségek is nehezítik a pontos értelmezést. Mima együttese, amelyből a film elején kiválik, például egyértelműen a diáklány-fétisre játszik rá; mind a dalok szövegei, mind a zoknis-tornacipős-miniszoknyás jelmezek ennek a célnak vannak alárendelve. Mima egyetlen esélye a kiemelkedésre egy olyan jelenet, amiben megerőszakolják — annak ellenére, hogy mint színésznő is csak nehezen tudja feldolgozni ezt a traumát.  Megfelelési kényszere, amellyel bizonyítani akarja, hogy nem csak énekesnőnek, de színésznőnek is alkalmas, nagyon hasonló Nina törekvéseihez. Ugyanakkor Mima traumája és krízise mégis sokkal összetettebb, mint Nináé. Nem egy szélsőségesen önmagába fordult személyiség vergődését látjuk: a külső és belső tényezők különleges egymásra határáról van szó, amelyek sokkal hitelesebbé teszik a válságot. Míg Nina karakterével sokszor kifejezetten nehéz azonosulni, Mima esetében jóval érthetőbb, elfogadhatóbb és megélhetőbb, hogy került oda, ahová. Az ő esetében sokkal kézzelfoghatóbb a munkáltatók, a rajongótábor jelentette stressz; az egyszer kialakított perszona újraformálását ők is nehezebbé teszik. Ugyanakkor az ő útja kevésbé nyilvánvalóan vezet zsákutcába. Beth-tel ellentétben itt a szerepmodell, a befutott, idősebb színésznő egy kompetens, kiegyensúlyozott, integráns személyiség, akire nem csak fiatalon van szükség, aki érzelmeit és környezetét is képes kontroll alatt tartani.

Egyáltalán nem elhanyagolható mozzanat, hogy mindkét történet elfogadhatatlan lenne női főszereplőkkel. Egy férfi esetében a fejlődés, “férfivá válás”, az egyéniség folyamatos formálódása természetes, kívánatos folyamat. Nincsenek olyan társadalmi sablonok, amelyek fogságban tarthatnák egy férfi egzisztenciáját; a környezetnek (pl. a túlzásba vitt anyai gondoskodásnak) való ellenállás sem ütközik semmiféle társadalmi tabuba. A férfi szexualitásnak nincs olyan érdemi része, amit a férfinak valós személyiségétől függetlenül surgároznia kell a külvilág felé, csak önmagukat kell adniuk. Semmiféle karakteres, erős személyiségre nincs ahhoz szükség, hogy valaki “férfias férfit” játszasson. A nőket azonban itt is körbeveszik az üvegfalak, amelyek áttörése nemcsak különleges erőfeszítést igényel, de még veszélyes is.

Kár lenne elfelejteni vagy egyszerűen csak a filmek művészi erejének betudni, hogy ez a lépés még ennek a két, végül is sikeres hősnőnek is majdnem az életébe került.

 

Miért nem tetszett a Gravity?

Trychydts ||| 2013., október 21., 12:14 |||
Kategóriák: ,

Szokásos blabla: aki végig akarja reszketni a cselekményt, ne olvasson tovább.

Végül csak elmentem megnézni a Gravityt, annak ellenére, hogy már az előzetesek alapján sem tetszett; amikor pedig elolvastam a film szócikkét a Wikipedián és még jobban elment a kedvem. A nagy felkészülés csak annyiban volt hiba a részemről, hogy az eleje abszolút szerethető — itt még más tud lenni a film, mint az összes többi klisés látványfilm. Aztán biztos, ami biztos alapon átvált vásári mutatványosbódéra.

Amíg arról van szó, hogy mennyire brutálisan idegen az ember az űrben, és hogy mennyire heroikus, hogy mégis megpróbálja, addig minden rendben. Láthatjuk, hogy egy sima csavar is másképpen viselkedik, mint a Földön; mindenre rá kell készülni, mindent végig kell gondolni, csak rádióval tudsz kommunikálni másokkal, a ruhádon kívül maga a semmi van — tényleg lenyűgöző.  A Gravity azonban nem dokumentumfilm, hanem egy katasztrófaakcióthriller, de amikor beüt a krach, még 5-10 percig még mindig sikerül eltérni a sablonoktól. Még jobban átérezzük, hogy az űr valóban maga a semmi, itt, ha lehet, még a halál is magányosabb és reményvesztettebb, mint odahaza. Valami mellécsúszik, és máris tökéletesen tehetetlenek és esélytelenek vagyunk, aprócska, egymásra utalt, de egymást is nehezen megtaláló porszemek a semmiben. A film egzisztencialista üzenete itt érezhető át igazán: amikor a két magára maradt űrhajós összekapaszkodik és úgy dönt, megpróbálnak az odafönt maradt emberi infrastruktúrát felhasználva, a minimális esélyben is bízva hazajutni az alattuk levő, tündöklően szép bolygóra.

Ennél a nagyságrendnél kellett volna maradni. Az űrutazás — ideillő képzavarral élve — amúgy sem sétagalopp; maradni kellett volna annál a szinténél, amikor a dolgok még csak reménytelenek, de nem lehetetlenek. A készítők azonban nem tudtak megálljt parancsolni maguknak — az Hemingway öreg halásza  helyett inkább egy tizennyolc sávos autópáláyán csúcsforgalomban átrohanó vak csirkéhez lehetne hasonlítani a szereplőket. Mintha a készítők megrészegültek volna az űrben játszódó, realisztikus IMAX 3D lehetőségétől, és mindent látnunk kell, amit amúgy már láttunk ezerszer csak más filmekben, más kontextusban, más tálalással, esetleg egy kicsit kevésbé fejlett technikával. Millió darabra hasadó kolosszális űrállomást, hatalamas robbanásokat, amelyek tűzfelhővel kevert lökéshulláma elöl az utolsó pillanatban bukik le a szereplő; minden második jelenet valamilyen visszaszámláláson alapul és persze mindig minden csak legeslegutolsó pillanatban sikerül. És nekünk el kéne hinni, hogy miközben mindenki mást másodpercek alatt darált le az űrben keringő hordalékfelhő, addig Sandra Bullock összes űrsétáját sértetlenül ússza meg. Persze nem sikerül neki semmi elsőre, másodszorra de harmadszorra sem — kell a feszültség. Negyedjére, megint csak hajszállal elkerülve a halált, látszólag sikerül; majd szembesülnie kell azzal, hogy eddigi erőfeszítései hiábavalóak voltak, mégis magányosan fog meghalni az űrben. Hosszú vergődés után belátja, hogy nem tehet semmit, viszont sikerül befognia egy ráadióamatőr adását — úgyhogy végül a kutyaugatást, gyereksírást és egy altatódalt hallgatva lesz öngyilkos — kiengedi az oxigént a működésképtelen űrkabinból.

Azt hiszem, ez volt a legutolsó olyan pillanat, amikor méltóságteljesen be lehetett volna a fejezni a filmet — amikor olyasvalamit vihettünk volna haza, ami egy kicsit más, mint a többi, amikor elgondolkodhattunk volna az emberi élet értelmén és lehetőségein; az emberi kíváncsiság és küzdeni akarás nagyságán. Nem lett volna hibátlan a film, de lehetett volna valamilyen. Cuarón mégis úgy döntött, visszatér a látványakciófilmek leglerágottabb kliséihez.

Még nem értünk meg arra, hogy Sandra Bullock és George Clooney egy filmben haljanak meg, pláne úgy, hogy George Clooney áldozata és utolsó leheletével elsuttogott tanácsai értelmetlenek legyenek. Úghogy Sandra Bullock — egy elképesztően igénytelen magáratalálási jelenet után — mégsem lesz öngyilkos. Nekünk pedig végig kell néznünk egy, még az eddiginél is nevetségesebb és irreálisabb (nyilván heroikusnak szánt), tömény akciósorozatot, amelyben magára maradt, űrutazásra csak félig-meddig kiképzett specialistánk jószerével már a fizikai törvényekkel is dacolva ugrik bele egyik lehetetlen kihívásból a másikba — és nyer, nyer és nyer. Minden emberi számítás szerint másodpercenként kellene meghalnia, ő mégis jókedvűen, életörömtől kacagva (nesze neked egzisztenciális válság), röpköd, kapaszodik, mászkál és improvizál űr és légkör határán, immár a hamuvá égést is kockáztatva — mert az űrben rájött, hogy az élet a vele történt tragédiák ellenére is szép. Fantasztikusan egyedi mondanivaló, bár nekem speciel hiányzott a hitelesség és az eldolgozottság, és a nagyságrendek sem voltak igazán a helyén. (Kicsit hasonlóan a Cloverfiledhez, ahol egy felhőrkarcoló nagyságú szörnynek kell romba döntenie fél New Yorkot, hogy a srác meg merje mondani imádottjának, hogy szereti.)

Apróság és csak azért említem meg, mert a zárójelenet is erre épül: voltaképpen szomorú, hogy egy ilyen filmben sem tudnak ellenállni annak, hogy Sandra Bullock mellei ne kapjanak főszerepet. Lehetne ez az a film, ahol ő is csak egy hétköznapi ember, aki nem mindennapi körülmények között sikeresen helytáll — nem mentené meg a filmet, ha nem játszanánk rá a szexista ösztönökre, de egyel kevesebb okunk lenne a panaszkodásra.

Sokkal többet nem nyújt a film. Van pár gyönyörű felvétel, de ezek inkább csak dekoratív jelleggel vannak odakenve az üres másodpercekre. George Clooney saját kliséinek desztillátumát nyújta, semmi többet; cinikus, minden helyzetben hidegvérű és profi modora, kedves és szerethető önteltsége, sármja szinte minden közönségfilmjében ott van. Hogy Sandra Bullock alkalmas-e érdemi színészi alakításra, ebből a filmből sem derül ki — egy szakember plusz egy életre szóló trauma az egész karakter. Semmi mellékeset nem tudunk meg róla, amelynek révén legalább elképzelhetnénk, milyen is valójában.

Ha meg kéne magyaráznom, miért 97% ez a film a Rotten Tomatoesoncsak találgatni tudnék. Kicsit olyan, mint a slasher műfajban a Fűrész-sorozat: aki szereti az ilyet, annak ez nagyon bejön. Látványos, lendületes, izgalmas akciófilm, minimális mellébeszéléssel és befogadást nehezítő bonyodalmakkal. Könnyen fogyasztható, happy endre végződő szórakozás. Nem kevesebb, de nem is több.

Hófehér és a vadász (Snow White and the Huntsman), 2012.

Trychydts ||| 2012., június 25., 1:53 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Balu kritikájának határásra néztem meg, és mindössze egy nézhető filmet vártam. a Hófehér és a Vadász nálam ezen egy hajszálnyilval túl is teljesített — elsősorban feminista felhangjai miatt.

Neil Gaiman számomra rettenetesen erőltetett és taszító feldolgozása óta rendkívüli óvatossággal kezelem a Hófehérke-feldolgozásokat; ezt most a jobbik fajtából valók közé sorolom, annak ellenére, hogy azért ez is számos sebbből vérzik. Legsúlyosabb hibája pont az, hogy túlságosan is messzire rugaszkodik el a mese műfajától. Sok a következetlenség, és sok minden nem egyértelmű. Egy mesében pedig sok mindennek kristálytisztának kellene lennie: például hogy van-e Hófehérnek misztikus hatalma vagy pusztán csak olyan szép, hogy puszta látványa is erőt és reményt tölt a szívekbe. Zavaróan sok az ellentmondás ezen a ponton — annál is inkább, mivel akár az egyik, akár a másik értelemzés a helyes, egyik sincsen következetesen kidomborítva, és Hófehér küldetése végül nem ennek köszönhetően teljesül be. A végkifejlet leginkább a kung-fu filmek hagyományaihoz nyúl vissza, amikor is a főhős bevet egy utolsó, a film közepe táján megtanult, rendkívül látványos és persze igen halálos harci trükköt, amivel az utolsó pillanatban sikerül maga felé billentenie az esélyeket a nála máskülönben jobb, erősebb és hatalmasabb ellenféllel szemben. Ezzel persze borul a mesék másik törvényszerűsége is, miszerint a gonosz tulajdonképpen önnön gonoszságából fakadó gyengeségének köszönheti a vesztét. Már nem csak a mesék törvényszerűségei, de az élvezhetőség praktikus szempontjai miatt sem helyesek a semmire sem való, felesleges, később fel nem használt jelenetek, amelyek Hófehér különlegességét hivatottak bemutatni; a cselekményt ugyanis leginkább  Hófehér nindzsa-képességei és az őt körülvevő férfiak brutális fizikai ereje mozdítják előre.

A nem teljesen feszes és következetlenségtől sem mentes cselekmény hiányosságait még kifejezettebbé teszik az igen egyenletlen színészi alakítások és a nem túlságosan színvonalas párbeszédek. Az utolsó, nagy, lelkesítő beszéd hallatára én bizony biztosan nem indultam volna hadba valamiféle igen homályos célért — a mellékszereplők némelyike pedig inkább emlékeztet egy papírmasé figurára, mint hús-vér karakterre.

Bár ezek a negatívumok elég súlyosnak hangzanak, sok más szempont is van, amelyek a végén mégis pozitívvá teszi az egyenleget.

A képzeletbeli világ, amibe a mesét illesztették, igen megkapó — sötét és komor hely ez, ahol sok a szomorúság és a fájdalom, és ahol a jó szándék érvényesítéséhez nagyon keményen meg kell küzdeni. (Ez sok mindent megmagyaráz, illetve más fénybe helyez, ami az eredeti mesében talán egy kicsit erőltetett vagy érthetetlen volt.) Látvány és hangulat szempontjából fantasztikus a film — csodálatos helyszínek és igen szépen kidolgozott, ízléses trükkök segítik, hogy az tényleg magába szippantson. Charlize Theron alakítása a gonosz királyné, Ravenna szerepében fantasztikusa — ő aztán tényleg egy sokoldalú, bonyolult, plasztikus és hihető karakter, valódi motivációkkal, gyengeségekkel, kétségekkel, óriási hatalommal és viszonylag jól megismert múlttal. Ha úgy vesszük, akkor a film tulajdonképpeni főszereplője tulajdonképpen ő.

És ez át is vezet bennünket oda, ami miatt számomra  filmet igazán érdemes volt megélni — az aligha tudatosan beleszövődött feminista vonatkozásokra. Ravenna gonoszsága ugyanis sem nem öncélú, sem nem ok nélküli — egy női mivoltában, részben éppen nő mivolta és fizikai vonzereje miatt bruátlisan meggyalázott, megkereseredett nő ő, akinek — ha jól belegondolunk — minden joga megvan a bosszúvágyra. Rengetegszer meg kellett tapasztalnia, hogy a férfiak uralmára berendezkedett társadalomban a szexuálisan vonzó nő számíthat ugyan sikerekre — azonban csak rövid távú és esetleges sikerekre, amelyekért a totális szexuális alávetettség és az egyéniség feladása az ár. Valódi érzelmi kapocs csak öccséhez fűzi (hálát adok az égnek, hogy a Trónok Harcával ellentétben a készítők itt nem éltek a vérfertőző kapcsolat olcsó trükkjével); ez is egy rendkívül törékeny és érzékeny kapcsolat, mivel ez a sokszorosan traumatizált nő szinte már várja, mikor veszíti el az utolsó lehetőséget is arra, hogy bízhasson valakiben.

Először egy szinte állati sorba degradált hadifogolyként ismerhetjük meg — a király magához veszi és már másnap (!) feleségül veszi, majd szexuálisan is birtokba akarja vetni. Ha mélyebben belegondolunk, ebben is van valamiféle brutális kegyetlenség. Valakit, akit most mentettünk meg ki tudja, miféle embertelen traumáktól, már másnap megostromlunk nyers érzelmeinnkkel — bízva abban, hogy hős, szabadító királyként úgysem lesz részünk visszautasításban. Jobb ez persze a nemi erőszaknál (ráadásul így nem koszosan kell rámasznunk a kiszemelt nőre, hanem megvárhatjuk, amíg azt megfürdetik, ízlésünknek megfelelően felöltöztetik és felékszerezik nekünk), de talán tényleg csak egy fokkal. Hiszen egy olyan nő birtokba vételéről van szó, akinek egyéniségét, intellektusát, személyiségét még megismernie sem volt esélye az őt kiszemelő férfinak — neki csak a csodálatos test és a szőke haj kell. Ravenna a tárgyiasított nő archetípusának eleven megtestesülése.

Ez az a bánásmód, ez az a mindent átszövő mentalitás, amiből Ravennának végletesen elege lesz. Pontosan tudja, hogy ha nem tartaná fenn szépségét mesterséges praktikákkal, érdektelenné válna mindenki számára. Nem öregedhetne meg tisztességben és méltóságban; másodrendű, megunt, félredobott pária válna belőle. A film gonosz királynéjának gyerekkora is súlyos traumákkal volt terhes, jelenjét pedig a félelem és az állandó kételkedés árnyékolja be. Személyiségének nem inherens része a gonoszság — egy szerzett tulajdonságról van szó, amiért a felelősség őt maximum csak kisebb mértékben terheli. Olyan csavar ez, amely eddig teljes mértékben hiányzott mind az eredeti meséből, mind az általam ismert adaptációkból.

Ha alaposan megfigyeljük, tulajdonképen az összes női szerepet hasonló árnyaltsággal kezeli  a film — ami legalábbis meglepő egy ilyen, elsősorban a látványra fókuszáló, egy klasszikus mesét kiindulópontul választó fantasy esetében. Hófehér sem a megszokott, sablonosan naiv és jelentéktelen figura. Az általános megközelítéssel ellentétben nem egy, hanem két férfi  is epekedik utána: gyermekkori barátja és a címszereplő vadász. Ők ketten együtt, mégis, egymástól függetlenül csókolják vissza az életbe; ráadásul egyik csók sem indokolható a Hófehér és köztük fennáló személyes viszonnyal. Mindkét férfi saját, személyes vágyait elégíti ki a kómában fekvő nő megcsókolásával — viselkedésük megerősíti, hogy Ravenna férfigyűlölete legalábbis nem alap nélküli. Egy korábbi jelentben a gonosz királynő a gyermekkori játszópajtás alakját ölti fel, és úgy adja át neki a mesebeli almát — és bár mindenki, Hófehér számára is nyilvánvaló, hogy a fiú valójában semmit sem tud gyermekkorukról és közös élményeikről, mégis elfogadja azt. Más választása nincs is; a férfiaknak való engedelmességre lett szocializálva; egy férfival szemben kétségeinek nincs hely, azok reflexióra sem érdemesek. A film zárójelenetében Hófehér győztesen, királynővé koronázva áll — miközben a két férfi tétován kerülgeti őt a trónteremben. A film ezzel az ambivalens jelenettel ér véget, nem sok teret hagyva a valódi happy endnek.

A film végén ugyancsak viszontláthatjuk azokat a, korábban megismert nőket, akik arcukat mindörökre karcolásokkal csúfították el, hogy elkerülje őket Ravenna érdeklődése (ugyanis ő szép és fiatal nők életenergiáján él). Amikor először találkozunk velük, kiderül, hogy azért kell nap mint nap egyedül robotolniuk a túlélésért, mert a férfiak elvonultak a háborúba a királynőért. Később megtudjuk, hogy szó nincs semmifélre háborúról: az ellenállást vezető herceg életének axiómája, hogy nem hagyja a várat, csak passzív védelmet nyújt azoknak, akik hozzá jönnek — ezek szerint tehát a férfiaknak. A nőket és  a kislányokat hagyták hátra a mindennapi robotnak — akiknek mellesleg (arcuk összekaszabolásával) saját identitásukat is fel kellett adniuk.

A záró képsorok tehát több kérdést vetnek fel, mint ahányra pontot tesznek.Sikerül-e Hófehérnek egy emberségesebb birodalmat építenie Ravenna rémuralmának hamvain? Az előzményeket végiggondolva, erre nagyon kevés az esély.

Nathalie második élete (La Délicatesse), 2012.

Trychydts ||| 2012., június 03., 12:55 |||
Kategóriák: ,

Mind az amerikai kiritkákat összegző Rottentomatoes, mind az IMDB erősen lepontozza a filmet. Annak ellenére sem mondhatom, hogy nem értem a kritikákat, hogy rám úgy tűnik, végül nagyon nagy hatást gyakorolt. Amikor ugyanis még kijöttem a moziból, még tele voltam kifogásokkal.

Nagyon nehéz például eldönteni, mi áll a cselekmény fókuszpontjában. Nathalie és Francois, szenvedélyes szerelme percek alatt lángol fel egy kávézóban — boldog házasságban élnek, szorgalmasan dolgoznak, szerényen, de boldogan élnek, tehetségesek, szép jövő áll előttük. A férj tragikusan hirtelen halála után Nathalie teljesen összeroppan, míg végül egy olyan férfi hozza el ismét a boldogság reményét az életébe, akire környezete a legkevésbé számít: a szürke, színtelen, átlagos (a film szándéka szerint az átlagosnál lényegesen rosszabb) külsejű, behemót, száraz humorán és jóindulatán kívül sok mást felmutatni nem képes svéd Markus. A probléma azonban leginkább az, hogy a történet három jól elhatárolható szakasza közül egyik sem igazán kínálja fel a valódi elmélyülés és azonosulás lehetőségét. Látjuk, értjük, hogy Nathalie és Francios között valódi, sistergő kémia van, de átérezni nem nagyon van módunk. Nathalie fájdalma valóban kézzelfogható, de másodpercek alatt éveket ugrik a cselekmény, így maximum saját tapasztalatainkra hagyatkozva érezhetjük, a szomorúságnak és a magánynak milyen szakadékába csúszott a fiatal nő.

Az utolsó. szerelmi szál pedig sajnos egy nagy csalás — kiindulópontja egy olyan deus ex machina, amivel éppen azokat a nehézségeket hidalja át egyetlen pillanat alatt, amelyekkel még a film mellékszereplői is tisztában vannak. Markusnak sosem lenne esélye meghódítani Nathalie-t — és nem azért, mert nem méltó rá (ha valamit, azt tényleg klasszikusan szépen mutatja be a film, hogy a külcsín nem minden). Egyszerűen azért nem, mert Markus az összes komplexust magában hordozza, ami egy kapcsolat elkezédést latolgató férfiban megjelenhet — Nathalie pedig olyan mértékben megközelíthetetlen (ráadásul hivatali feljebbvalója is a férfinek), ami egy különlegesen magabiztos fél esetén is szinte lehetetlenné tenné a kapcsolatfelvételt. Markus maga is értetlenül áll a történtek előtt, a film kedves humorának forrása éppen az, hogy nem képes elhinni, mindez vele történik. Elhinni én sem voltam képes — talán éppen azért, mert nem hittem el azt a kissé talán túlságosan is átlátszó csodát, amivel közös történetük elkezdődik.

Elsőre tehát nehéz megérteni, mi is az igazán jó ebben a filmben — mégis, még most, másnap reggel is színültig vagyok telve a hangulatával. Az operatőrmunka, a vágás mindenképpen remekmű. Jó arányérzékkel, finoman váltogatják a különböző eszközöket, így a film vizuális világa nagyon szuggesszív lesz, nagyon közelről követi a cselekmény rezdüléseit. Ha a történet maga nem is áll össze egy egységes egésszé, vannak benne nagyon szép és emberi pillanatok, nagyon pozitív töltetű mozzanatok. Ráadásul a karakterek is mind nagyon érdekesek, egyediek, elképesztően plasztikusra formált, teljesen hiteles és hihető egyéniségek. Érdemes film zenéjét is megemlíteni — már csak azért is, mert a dalszövegek nem egyszer direktben reflektálnak a cselekményre is.

Talán amit én is és az amerikai kritikusok is hiányolnak ebből a filmből, az az amerikai filmek tökéletes szerkesztettsége, a cselekmény feszessége, lekerekítettsége, kompaktsága. A La Délicatesse ebből a szempontból tényleg nagyon európai film — de talán éppen ebben is rejlik finom, hatását csak lassan kifejtő, de annál ellenállhatatlanabb varázsa.

Reader’s Log: John le Carré: Tinker, Tailor, Soldier, Spy; The Honourable Schoolboy + Tinker, Tailor, Soldier, Spy (2011.)

Trychydts ||| 2012., április 09., 2:58 |||
Kategóriák: , ,

Aki most kezd ismerkedni John le Carré műveivel, elég ambivalens élményeknek lehet kitéve. A Gary Oldman főszereplésével készült film, miközben a vizuális megvalósítást, a színészi játékot, a zenét, a hangulatot tekintve valósággal tobzódik a klasszikus, old-school kémfilmek legjobb hagyományaiban, történetetét tekintve egy kétéveseknek készült, háromdarabos puzzle komplexitását nyújtja. A csendes visszafogottsággal eljátszott, tökéletes jelenetek viszont annyira magába szippantottak, hogy a hangulatot felidézendő, belekezdtem a könyvbe is — amely örvendetes módon nem csak egy babanyomozást tudott nyújtani, de egy valódi rejtélyt is, amelynek kibogozásához nem elég egy kétéves kislány, hanem egy valóban szükség van George Smiley-ra, a nyugdíjba kényszerített mesterkémre és legbelsőbb bizalmasaira is.

Mindkét változatnak vitathatlan érdemei az alaposan kidolgozott, finoman árnyalt jellemek: a szereplőknek nem csak azokat a tulajdonságait ismerjük meg, amelyek nélkülözhetetlenek a cselekmény bonyolításához — mindenki valódi, háromdimenziós figura, múlttal, magánélettel és valódi egyéniséggel. Különösen élvezetes volt például, hogy mindenki egy kicsit másféle stílusban beszél — kérdés persze, hogy ez egy fordításban mennyire jöhet át.

Ugyanakkor talán éppen ez lett az oka annak, hogy a filmváltozat nem lett annyira erőteljes: maga az alaptörténet — egy évtizedek óta az angol titkosszolgálat belső köreiben tevékenykedő szovjet ügynököt kell leleplezni — megkövetelné, hogy tényleg mindenkit több évre visszamenőleg ismerjünk. A film is próbálkozik ugyan (a regénynek is szerves részét képező) flashbackekkel, kisebb jelentőségű, de a szereplőket mégiscsak bemutató jelenetekkel, de így is kíváncsi lennék, hányan érzik át a valódi jelentőségét annak, végül is kiről derül ki, hogy évtizedeken keresztül hazugságban élt, és hazugságban tartotta barátait, kollégáit és szeretteit. Annyira kevés a rendelkezésre álló információ, hogy nem sok esélyünk van átélni ez a helyzetet. Hasonló a helyzet a nyomozással is: Smiley-nak annyi mindent kell végiggondolnia, annyi szálat kell végigkövetnie (a nagy nyomozás tetemes része amúgy “sima” papírmunka), hogy a film készítői inkább a (túlzott) leegyszerűsítést választották. A könyv cselekménye viszont teljesen oldottan váltakozik a különböző funkciójú fejezetek között — a pontos, választékos stílus, a remek szerkesztettség ugyanakkor a viszonylag nagy terjedelem mellett is könnyen olvashatóvá teszi a szöveget.

Fellelkesülve a végeredményen, megvettem a második kötetet is, ami viszont ismét egy kisebb csalódás volt: a nagyobbik részben Hong-Kongban és Angliában, kisebbik részben pedig más távol-keleti országokban játszódó történet messze nem olyan feszes és olvasmányos, mint az első kötet. Mintha a cselekmény komplexitása, időbeli és térbeli terjedelme már az író képességeit is meghaladta volna. Sem a tét nem annyira kézzelfogható, sem a történet nem annyira kompakt és átlátható, mint az első könyvben. A helyszínek sokszor elnagyoltak, a cselekmény egyes darabjai néhol csak nagyon nehezen fonódnak össze egy egységes szövetté: és míg az első részben az egész angol titkosszolgálat és a szereplők alapvető bizalmi hálója volt kapcsolatban, itt semmiféle kényszerről nincs volt szó. A nyomozást a rejtélyes hongkongi szovjet kapcsolat iránt sokkal inkább presztízsszempontok motiválják: Smiley próbálja az ideiglenesen általa vezetett szervezet létjogosultságát bizonyítani — semmi több. A végeredmény sem annyira kézzelfogható. A másik főhős, a Smiley kérésére a terepen tevékenykedő Westerby szerepe már némileg érdekesebb; sajnos az ő motivációi sem mindig elég meggyőzőek, kalandjai pedig néhol kifejezetten repetitívek.

Persze sok írói erény visszaköszön a Tinker, Tailorből; elsősorban a nyelvi igényesség és a jól megírt dialógusok. Összességében véve viszont egy sokkal kevésbé sikerült alkotásról van szó. Ezek után kifejeztten kíváncsi leszek, a harmadik kötet mennyire lesz majd jó vagy érdekes az eddig tapasztaltakhoz képest.

Az igazság ára (The Lincoln Lawyer)

Trychydts ||| 2011., július 12., 17:13 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Egy percig sem állítanám, hogy Az igazság ára egy korszakalkotó, kőkemény filmdráma. Klasszikus, szórakoztató, tárgyalótermi krimi, de azt azért nem lehet utána tenni, hogy “és semmi több”. Ha odafigyelünk, akkor a háttérben igenis felvetődik egy-két kérdés az igazságszolgáltatás erkölcsi hátteréről, a tettes és az áldozat jogairól, a bírósági tárgyalások morális atmoszférájáról. Ráadásul nagyon erős hangulata van — nekem sikerült annyira a hatása alá kerülnöm, hogy rögtön megvettem a regényt is a Kindle-re. A regény több árnyalattal is sötétebb, mint a filmes adaptáció; ettől függetlenül szerves egységet alkot a könyv és a film — utóbbi sikeresen reflektál az előbbi pár felvetésére, míg a regényből sok apró részletet megismerhetünk, amik a moziba már nem fértek volna be.

Mickey Haller védőügyvéd — méghozzá olyanokat véd, akiket hajlamosak lennénk minden további nélkül “bűnösnek” titulálni, és akiket örömmel vetnénk a szemétdombra — drogdílereket, striciket, gyilkosokat. Csakhogy egy jogállamban mindenkinek, így a bűnösöknek is vannak jogai. Mindenit csak azért lehet elítélni, amit valójában elkövetett, csak akkor, ha a kérdéses tettet valóban, minden kétséget kizárólag elkövette. A kiszabott büntetésnek pedig nem csak a tett súlyához, de a jogszabályok adta keretekhez is szigorúan igazodniuk kell. A főszereplő feladata éppen az, hogy azoknak, akik meg tudják fizetni, biztosítsa a garanciákat ahhoz, hogy ez valóban így történik.

Sokszor, sokféleképpen vetődik fel — ez a film és a regény legizgalmasabb kérdése –, hogy Hallernak tulajdonképpen milyen motivációja fűződik mindehhez. Természetesen neki is élnie kell valamiből (ráadásul ő jól szeretne élni), ugyanakkor többször is érezhető, hogy ez a dolog nála alapvetően nem a pénzről szól. A háttérben ott van a kisgyermekkorában elhunyt, legendás védőügyvéd apa figurája; ott vannak a mindennapos tapasztalások is arra, hogy az igazságszolgáltatás fizetett alkalmazottai is gondolkodás nélkül lépik át a határokat, ha az eredménnyel kecsegtet és ha lehetőségük van rá. Mind a rendőrség, mind az ügyészség szívesen ferdíti el (rosszabb esetben hamisítja meg) a tényeket, próbálja meg az ügy egyszerűbb lezárása felé terelni a tanúkat; próbálják a bizonyosság látszatát kelteni ott, ahol csak valószínűségek vannak. Kár lenne azonban azt gondolni, hogy Mickey Haller valamiféle szent kereszteshadjáratot folytat az igazságosság és a fair play mellett — épp ellenkezőleg. Álláspontja szerint “mindenki bűnös — valamiben“, és nem lát rá okot, hogy pont az ő ügyfelei legyenek azok, akik megbűnhődnek.

A másik oldalon persze ott van a személyes felelősség, a lelkiismeret kérdése is. Persze, a védelem mindenkit megillet — elméletben. Ugyanakkor Mickey barátai, családja (első ex-felesége büntetőügyész) képtelenek megérteni, hogy képes nap mint nap tükörbe nézni, amikor súlyos bűncselekmények elkövetőit segíti vissza az utcára. Mind a filmben, mind a regényben nagyon is egyértelműen exponálódik, hogy mennyire messze is áll az írott jog a természetes igazságérzékünktől — miközben, ha racionálisan, a konkrét tényektől elvonatkoztatva, absztrakt általánosságban belegondolunk, természetesen nyilvánvaló, hogy az emberi társadalom méretei és komplexitása mellett ma az írott és részletes jognak egyszerűen nincs alternatívája. A hatalom birtoklásába szükségképpen bele van kódolva a visszaélés lehetősége is, és nem megengedhető, hogy másokat érzelmi alapon fosszunk meg jogaiktól — hiába elemi erejű kívánságunk, hogy aki bűnös, az ne futhasson büntetlenül. Elfogadni, hogy az ártatlanok védelmében sokszor bűnösöket is futni kell hagyni — olyan érzelmi kihívás ez, aminek különösen nehéz lehet megfelelni akkor, ha az ember életét amúgy a közösség védelmére tette fel.

Ez a körülbelüli morális-érzelmi alaphelyzet a történetben, és ez bonyolítja meg egy egy nyilvánvalóan, (Haller számára) minden kétséget kizáróan bűnös, és egy nyilvánvalóan, minden kétséget kizárólag ártatlan ügyfél ügye — pláne, hogy a két személy története sokszorosan összefonódik. Nyilván védeni kell a bűnöst is; ugyanakkor ha az ártatlant nem sikerül megvédeni, az nem pusztán egy szakmai, de érzelmi és emberi értelemben is megbocsáthatatlan kudarc egy ügyvéd számára. Ebben a bonyolult szituációban képbe kerül egy másik, nagyon súlyos erkölcsi kérdés, az ügyvéd-ügyfél viszony mibenléte is. A hatékony védelem intézményéhez elengedhetetlen, hogy minden információ, ami az ügyfél és az ügyvéde között hangzik el, bizalmas maradjon — hiába lehetnének az így nyert információk perdöntőek az áldozat vagy egy másik, ártatlanul vádolt gyanúsított védelmében.

Mind a regény, mind a film legnagyobb erénye számomra, hogy fel merik vállalni, hogy a főhős végül — legalábbis belül, saját morális standardjai szerint — elbukik ezen akadályok között. Egy idő után saját, személyes egzisztenciájának és lelki integritásának védelme fontosabbá válik számára hivatásának szabályainál; tudását és gyakorlátát immáron nem (kizárólag) ügyfelei védelmében, hanem saját érdeke szerint kezdi el használni. Amit tesz, arra már semmiképpen sem fogható rá, hogy egy korrupt igazságszolgáltatás ellenében teszi — maga is megszegi az írott és íratlan szabályokat; csak éppen képes olyan ügyesen keverni a kártyákat, hogy neki aztán végül ne kelljen a vádlottak padjára kerülnie.

Mivel a film cselekménye szexuális motivációjú bűntettek körül forog, és a főbb szereplők között is több a nő, érdemes megvizsgálni azt is, ebben a témában mit mond a történet. A cselekmény központjában álló gyilkossági kísérlet és egy korábban megtörtént gyilkosság áldozatai nők, ráadásul prostituáltak;  Mickey Haller védencei pedig a (feltételezett) elkövetők. (A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni: az egyik mellékszereplő, Mickey egy másik kliense, ugyancsak prostituált; az ő sorsa sem közömbös a mű teljes megértése szempontjából.) Miközben látjuk és apránként meg is tudjuk, hogyan jutottak ezek a lányok a társadalom perifériájára, hogy aztán valaki büntetlenül megerőszakolható és megölhető prédaként tekintsen rájuk, szembesülnünk kell azzal, hogy a főhős nem az ő oldalukon áll. Az életben maradt, a halált csak hajszállal elkerülő Regina Campo a tárgyaláson a védőügyvéd — hétköznapi erkölccsel mérve abszolút méltatlan — kérdéseinek kereszttüzébe kerül, szembesülnie kell azzal, hogy hiába áldozat, mégis kétségbe vonják a szavahihetőségét, megpróbálják morálisan is ellehetetleníteni. Bár elvben tudnunk kéne, hogy az ügyvéd csak a munkáját végzi, azért teszi fel a kérdéseket, hogy gondoskodjon róla: védence ügyében csak a tények figyelembevételével születik ítélet, lehetetlen elvonatkoztatnunk attól, hogy az alacsony társadalmi státuszú nő szavainak megkérdőjelezése nem egy nagy teljesítmény. (A regényből például azt is megtudhatjuk, hogy az egyik, mélyen vallásos esküdt például már csak az áldozat foglalkozása miatt is képtelen lesz a pártatlan ítélethozatalra.) A Lincoln Lawyer világában a büntetlenül maradt bűn egyértelműen a férfiak privilégiuma; a tövénnyel szembemenő nők leküzdhetetlen hátránnyal kell, hogy szembenézzenek, ha kapcsolatba kerülnek az igazságszolgáltatással.

Persze függetlenül attól, hogy mind a regénynek, mind a filmnek van bátorsága a krimik szokásos színvonalánál egy kicsit mélyebben is belenyúlnia a bűnözés erkölcsi kérdéseibe, mind a könyv, de különösen a film sokkal dögösebb a valóságnál. Mickey Haller ebben a karcos és barátságtalan világában egy nagyon is könnyedén előresikló angolna; sikeres, kijátszhatatlan és majdnem sebezhetetlen. A regény tele van száraz humorral, ami nagyon is megkönnyíti a befogadást; a film nagyon koncentrált hangulatú operatőrmunkája, a gyors vágások, a letompított színek pedig adnak neki valami kemény, macsó, vadnyugati mázt, ami ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy, amikor csak kívánjuk, biztonságos távolba helyezhessük magunkat a történtektől és a felvetett etikai kérdésektől. A színészi játékra sem lehet panasz, mind a fő- mind a mellékszereplők kiválóan teljesítenek, talán egy kicsit túlságosan is kiválóan — ilyen pontos, precíz kiszámítottsággal tényleg csak egy filmben viselkednek az emberek, a való életben sohasem.

Mindegy, így legalább szórakozásnak is kiváló — bár azért tényleg nem árt lebányászni a komolyabb mondanivalók után.

A félszemű (True Grit)

Trychydts ||| 2011., február 26., 15:03 |||
Kategóriák: ,

A Coen fivérek ezúttal egy veretesen klasszikus műfajjal, a westernnel próbálták ki, bele tudják-e vinni saját, egyedi hangjukat. Noha a western jellegzetesen heroikus hangütése alapvetően megkülönböztetik a Nem vénnek való vidéktől, sok hangulati elem visszaköszön a főhősök motivációjában, a felvetett etikai-morális kérdésekben, még ha az ezekre adott válasz olykor gyökeresen különböző is. Érdekes az is, hogy mindkét film egy, az eredetit abszolút hűen követő regény adaptációja.

Mindkét filmben komoly szerephez jut a bűnhődés, a büntetés alól menekülési motívuma  — a True Gritben azonban pont fordított a szereposztás, itt az apja gyilkosát (két hivatásos fejvadásszal együtt) üldöző 14 éves lány a főszereplő. A western műfaja sem igen engedi a túlzott erkölcsi relativizmust. A főszereplők a törvény (sőt, a film elején elhangzó utalás értelmében: Isten) nevében járnak el. A lányt kísérő, brutalitásáról ismert fejvadász (marshall), Cogburn (Jeff Bridges) sem válogat az eszközökben, mi több, valamikor maga is bűnöző volt, de most már szívóssága, emberfeletti bátorsága, állatias ragadozó-mentalitása mind a törvény szolgálatában áll. A film legérdekesebb jelentei között mind ott vannak azok, amelyekben apránként megismerhetjük ennek a hamisítatlan antihősnek a történetét, motivációit, jellemét — és minél többet nézzük, annál izgalmasabb és ellentmondásosabb karakter. Szöges ellentéte a harmadik szereplőnek, a texas ranger LeBoeuf (Matt Damon), aki talán a leginkább felel meg a vadnyugati hős archetípusának (és akinek, mivel nem egy archetipikus vadnyugati filmről van szó, piszok keményen meg kell dolgoznia a sikerért és az elismerésért).

Annak ellenére, hogy a meggyőző jelmezekkel, a korhű és nyilván nagy szerephez jutó fegyverarzenállal, a gyönyörű helyszínekkel valóban sikerül megteremteni a kézzel fogható western-hangulatot, a dialógusok és a karakterek mégis jellegzetes, egyedi ízt kölcsönöznek a filmnek. Üdítően sokszor csillan meg a Coen-filmek jellegzetes, cinikus, finoman abszurd humora és még a viszonylag jelentéktelenebb szereplők is nagy gonddal vannak megrajzolva. Ezen fogások révén a True Grit akkor is kiemelkedne a tucatwesternek körül, ha teljesen mellőzné a fent megemlített filozofikus kérdéseket.

Kíváncsiságból megnéztem az eredeti, 1969-es film trailerjét is. Nyilván nem volt nehéz beazonosítani a megfelelő jeleneteket; éppen ezért érdekes volt látni, mennyit fejlődtek a filmezés szabályai az elmúlt negyven évben. A 2011-es változat sokkal részletgazdagabb, sokkal több benne az egyedi megoldás. Még ennél is nyilvánvalóbbak a főszereplő kislány ábrázolásában megmutatkozó különbségek — nyilván már csak azért is, mert a ’69-es változatban az akkor 22 éves Kim Darby játszotta a 14 éves Mattie Rosst. Éppen ezért sokkal jobban rá kellett játszani a kislányosságra, kicsit mintha karikírozva is lenne a szereplő — persze lehet, hogy csak a nőképünk fejlődött ennyit. Így a trailer alapján sokkal kevésbé tudtam elképzelni, hogy a film hőséből az a kemény lelkű, félkarú, akaratos vénlány lesz, aki amúgy csak a regényben és az új változatban jelenik meg — a ’69-es adaptáció készítői láthatólag nem is tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Pedig nekem ez különösen fontos; számomra az egész filmben az egyik legüdítőbb mozzanat éppen az volt, hogy egy ilyen übermacsó műfajba is sikerült meggyőző módon komoly szerepet adni egy ízig-vérig női szereplőnek.

David Lynch: Lost Highway

Trychydts ||| 2011., január 19., 15:35 |||
Kategóriák: ,

Meg nem mondhatnám, hanyadszor láttam már ezt a filmet: most, amikor Nicoline-nek mutattam meg, sikerült ismét új értelmezési távlatokat felfedeznem. Spoiler-allergiások kedvéért elmondom, hogy ezt a 13 éves filmet most mindenféle skrupulusok nélkül fogom ízekre szedni.

Az első néhány megtekintés (jól emlékszem az enyhe frusztrációra és a rémálmokra), még arra ment el, hogy legalább egy normális koncepciót fel tudjak mutatni. A film eseményei ugyanis nyilvánvalóan nem rendezhetők időbeli sorrendbe, bizonyos részei, legyenek azok bármennyire is logikai képtelenségek, szimultán játszódnak. Egy idő után azonban sikerült valamiféle védhető értelmezést összehoznom, ami nem csak úgy-ahogy koherens volt, de bizonyos mondanivaló megvilágítására is alkalmasnak tűnt.

E szerint Fred Madison, a főszereplő irritáltan dohányzik otthonában, amikor egyszer csak kap egy rejtélyes üzenetet a kaputelefonon: Dick Laurent meghalt. Maga sem tudja a dolgot mire vélni, de alapvetően nem is érdekli: sokkal jobban nyomasztja a tény, hogy a jelek szerint felesége, a vörös hajú, femme fatale Renée a háta mögött még mindig prostituáltként éli az életét. Sok esélye nincs lelepezni, hiszen éjszaka klubokban szerepel, tenorszaxofonistaként — mire hazaér, felesége már az ágyban van. Az esti telefonhívásokra viszont nem reagál — ami persze megintcsak nem jelent bizonyosságot, hiszen a hálószoba hangszigetelt. Mindenestre nyilvánvaló hazugságokkal traktálja, szexuális életük is teljesen üres.

Elkezdenek érkezni a videókazetták — az elsőn még csak a házuk van rajta, a másodikon már őket fényképezi le alvás közben a mennyezeten lebegő titokzatos betolakodó. Fredre egyre jobban rátelepszik az elhagyottság érzése, míg egy partin aztán összefutnak egy rejtélyes kis törpével — sejthető, hogy ez a rosszindulatú, fehérre sminkelt figura áll az események hátterében. A harmadik kazettán aztán már csak Fred Madison látható, feleségének feldarabolt hullája mellett. Börtön, villamosszék, fejfájás a siralomházban, rosszullétek, víziók — aztán a cellában már Fred Madison ül, hanem Pete Dayton, a fiatal, zseniális autószerelő, szerető, fiukra üvegbúra alatt vigyázó szülőkkel, csinos, karcsú, “girl next door” típusú, hűséges és odaadó barátnővel. Egyszóval minden az ellentéte annak, ami Fred Madison volt.

Egészen addig (vagyis nem sokáig), amíg az őt patronáló helyi keresztapa, Dick Laurent oldalán fel nem tűnik Renée szőke mása, Alice. Egymásba szeretnek (vagyis inkább eluralkodik rajtuk a testi vágy), Pete egyre jobban eltávolodik eddigi életétől. Laurent tudomást szerez szeretője és a Pete közötti viszonyról, és a partin is látott titokzatos emberen keresztül megfenyegeti Pete-et. Közben megsejtjük azt is, hogy valami borzalmasnak kellett történnie Pete Dayton életének azon az éjszakáján, amikor aztán végül Fred Madison és az ő sorsa összekapcsolódtak. Pete Alice biztatására belemegy, hogy kirabolják Andy-t, a pornóproducert — a rablás végül rablógyilkosság lesz. (Először itt nyilvánvaló, hogy Fred Madison ekkor még nincs börtönben, hiszen Andy egyik partiján, a film elején látható módon ő is ott van.) Alice és Pete elmenekülnek a pénzzel, majd egy szenvedélyes szexjelenet után Alice közli: Pete soha nem kaphatja meg. Alice köddé válik, Pete visszaváltozik Fred Madisonná — az új személyiség nem vált be. Elmegy, megkeresi a Renée szolgáltatásait igénybe vevő Laurentet, majd megöli. Hazamegy, közli önmagával a kaputelefonban, hogy Laurent halott, majd felszívódik a semmiben. Élete innentől kezdve egy örök körforgás Pete és Fred élete között.

Ebben az értelmezésben a film arról szól: a végzetét senki sem kerülheti el, aki mégis megpróbálja, annak a sorsa is újra meg újra visszaterelődik ugyanarra az útra. Nem csoda, hiszen az embere lényege szerint nem más, mint egy, néhány alapvető ösztön által meghatározott és azoknak teljesen alárendelt lény: minden más, családi-baráti háttér, foglalkozás, kor, műveltség csak máz az emberen. Fred/Pete egy hormonok által vezérelt állat, aki mindenkivel megküzd a kiválasztott nőstényért: csak éppen Fred a már kiöregedett, vesztésre álló változat, Pete pedig még a fiatal, erős, mindig győztes (de a nő vonzerejének ugyanolyan végletesen kiszolgáltatott) példány.

A férfi-női kapcsolatok ennek a történetnek az értelmezésében semmi másról nem szólnak, mint a szexről: a Pete-et megfigyelés alatt tartó két detektív folyamatosan utal is erre. A nőt minden férfi csak birtokolni akarja; az Eddyhez és Laurenthez hasonló gazdag, de inkább csak vagyonuk és hatalmuk révén erős fickók háremet tartanak és perverz filmeket forgatnak, a Pete-hez hasonló életerős, fiatal de szegény példányok felszednek és megdugnak mindenkit, akit csak meglátnak: odaadásról, hűségről, szeretetről egyetlen percig sincsen szó. Az élet egyetlen célja az érzéki örömök kielégítése: “hagyományos” foglalkozása senkinek sincs. Fred Madison egy fülledt bárban játszik extrém szaxofonszámokat; Pete autószerelő, de elsődleges kliense az autókban (is) az esztétikai gyönyöröket hajszoló Mr. Eddy; Renée és Alice prostituáltak, a többi szereplő java része pedig rendőr vagy börtönőr. Alice-t egy jelenetben forgópisztollyal kényszerítik prostitúcióra, de ő még meglepődve sincs: ebben a világban egyszerűen ez így természetes. (Közben pedig — ezúttal abszolút nem csak zenei aláfestésként — szól az I put a spell on you, Marylin Manson szuggesszív előadásában.) Az ösztönök annyira átvették az irányítást a világunk felett, hogy meg is testesülnek: a filmben többször is felbukkanó, rejtélyes, fehér arcú alak éppen ezeket személyesíti meg.

A kép elég sokáig cizellálható tovább: érdemes például megemlékezni Pete szüleiről. Az amerikai középosztály e két ideáltipikus tagja süket és vak arra, mennyire elidegenedett, mennyire a primer ösztönök kielégítéséhez kanyarodott vissza a világ. Tekintettel arra, Pete milyen mértékben függ az általuk biztosított háttértől, Lynch ábrázolásában a világ leromlásában az is igen komoly szerepet játszott, hogy létrejött egy generáció, amely képtelen volt lépést tartani a következővel. Így a fiataloknak nincsenek gyökereik, amelybe kapaszkodhatnának, nincsenek hagyományaik, amelyek támaszt jelenthetnének: jó, hogy nem marad más, mint a visszatérés az ősközösségi értékekhez, az érzéki örömök kizárólagos hajszolásához. A film szürreális jelenetei pedig tulajdonképpen annak kifejeződései, hogy a világ — metafizikai értelemben — mintegy meghasadt a régi és az új értékek mentén.

Kellően érdekes alternatívák hiányában mostanáig ezt tartottam a legkoherensebb értelmezésnek. Ugyan a filmmel kapcsolatban gyakran emlegették az álom motívumot (a Wikpedián is olvasható egy utalás egy Ambrose Bierce novellára, amelyben egy kivégzés előtt álló férfi a halála előtti másodpercekben egy teljesen új életet vízionál magának), de ezt sose tartottam nagyon meggyőzőnekk. Ha Pete Dayton nem más, mint Fred Madison víziója, akkor egy csomó érdekes motívum és mondanivaló egyszerűen kiesik, és a filmből nem marad más, mint egy halál előtt álló ember zavaros lázálma életének egyes darabjairól. Ráadásul teljesen megmagyarázatlan marad a film eleji kaputelefon-üzenet, nem tudjuk meg, ki a rejtélyes, fehér arcú figura; nincs koherens magyarázat a rejtélyes videókazettákra sem.

Egészen más a helyzet azonban akkor, ha a film Fred Madisonról szóló részeit tekintjük álomnak, a Pete Daytont szerepeltető jeleneteket pedig valóságnak. Ebben az értelmezésben Pete egy zsákutcába jutott fiatal, aki túlságosan is sokat képzelt magáról, aki olyanokkal húzott ujjat, akikkel nagyon nem kellett volna. Rendszeresen tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér: ilyenkor börtönbe kerül vagy menekülnie kell a keresztapa elől. Ebben az értelmezésben nem a társadalom, hanem a főszereplő a deviáns: igaz, személyiségzavara egyáltalán nem egyedülálló ebben a világban. A film (ebben az értelmezésben) éppen azt mutatja be, mennyire el lehet tévedni ebben a világban, mennyire könnyű túlbecsülni saját képességeinket és lehetőségeinket. Ha nem vigyázunk magunkra, ha nem vagyunk képesek egy integráns személyiséget felépíteni, akkor hiába a biztos család, a vonzó párkapcsolat: mindig lesz olyan kísértés, amely végzetes hibákhoz vezethet. Fred Madison “élete” így nem más, mint Pete Dayton víziója arról, mekkorát is tévedett: még ha sikerült is volna megszereznie a maffiafőnök nőjét, még ha sikerült is volna gyorsan biztos egzisztenciát teremtenie magának, még akkor sem lenne más, mint egy érzéki vágyainak kiszolgáltatott örök vesztes.

Ebben az értelmezésben tehát egy bizonyos embertípust, a való élet realitásaival számot vetni képtelen álmodozó figurájának lelkivilágát mutatja be Lynch. Láthatjuk, hogyan érzékeli ő a világot (a “valóságban”, és tudatalattijának abszolút intimitásában), saját világunkat pedig referenciának használhatjuk. A brutális, hihetetlen vagy groteszk jelentek nem általános társadalmi igazságokra mutatnak rá, hanem a főszereplő lelki sérüléseinek megértését szolgálják.

Így értelmezve az eseményeket, mintha egy egészen másik filmet néztem volna. De persze továbbra is megmarad az egyik kedvencemnek, egy az embert újra és újra felpiszkáló és provokáló, kegyetlenül precíz mestermunkának. És akkor a szenzációs zenéről még messze nem beszéltem eleget — nem csak Marilyn Manson, de a Rammstein számai is erősen hozzájárulnak a sűrű, fülledt atmoszféra megteremtéséhez.

Julie & Julia – Két nő, egy recept (2009)

Trychydts ||| 2011., január 11., 20:45 |||
Kategóriák: ,

Egy film a főzésről és a blogolásról. Annak ellenére, hogy a két, a filmben megismerhető nő gyakorlatilag végig főz, üdítően atipikus szerepekről van szó: számukra a főzés ugyanis valóban az önmegvalósítás eszköze. Ráadásul a férfiak itt csak támogató szerepekben tűnnek fel.

Julia Child az amerikai gasztronómia egy meghatározó egyénisége volt a múlt században. Egy amerikai diplomata feleségeként, a nyelvi nehézségeket leküzdve vált  mesterszakáccsá és írta meg meghatározó jelentőségű könyvét, amely a francia konyhába vezeti be az amerikai háziasszonyokat. Később televíziós műsora is lett, egy igazi egyéniséggé, fogalommá vált.

Julie Powell az ő szakácskönyvét (524 receptet) főzte végig 365 nap alatt és blogolt a folyamatról — 2002-ben, amikor a blog még Amerikában sem számított egy rutinszerű teljesítménynek. Noha sem jelentősége, sem hírneve nem mérhető Childéhoz, egy könyvet és egy írói karriert azért sikerül összehoznia.

Kettejük története fut párhuzamosan — Julia Childé 1947-ben kezdődik, Franciaországban; Julie Powellel 2002-ben ismerkedhetünk meg. Nora Ephron prezentálásában nyilvánvalónak látszanak az amúgy egyáltalán nem magától értetődő párhuzamok — hiszem sem a két nő teljesítményének volumene, sem jelentősége nem összemérhető. Ugyanakkor az alapüzenet akár hasonlónak is felfogható: ha szeretnél valamit, próbáld meg megvalósítani, és ne riadj vissza a nehézségektől. Nem éppen nagyon eredeti, de a film egyik bája éppen a klasszikus recpeptek némileg újszerű tálalása.

Üdítő élmény például a férfiakat abszolút mellékszerepben látni — noha erkölcsi kiállásuk, támogatásuk tényleg kulcsfontosságú mindkét nő életében, ez a film a nők világáról, a női lélekről, a nők teljesítményéről szól. Nem azért főznek, hogy jó háziasszonyok legyenek — azért főznek, hogy egyéniségek lehessenek. S mivel igaz történetekről van szó, semmi alapunk nincs rá, hogy megkérdőjelezzük törekvésük hitelességét.

A két szálon futó történet ügyes ritmusban váltogatja egymást — ugyanakkor kicsit talán mindkét szál hosszú. Egy idő után már tudjuk, miről lesz egy-egy jelenetben, megértettük az eseménynek törvényszerűségeit, kicsit fárasztó minden apró mozzanatot végignézni. Meryl Streep játéka fantasztikus — mellette mindenki más csak jó teljesítményt tud nyújtani, kiemelkedőt nem. Fantasztikus átéléssel és hitelességgel formálja meg Julia Childot (érdekes volt az Ördög Pradát viselbeli beosztottját most a férjeként viszontlátni).

Sokan kritizálják Julie Powell alakját, mondván, hogy ő csak elődjének vállára kapaszkodva tudott sikeres lenni, ráadásul még csak nem is egy elbájoló személyiség. Meglehet — ugyanakkor a mindenképpen szimpatikus, hogy nem próbál többnek látszani, mint ami. Van egy ötlete, azt megvalósítja, ír róla — az internet jelentette szabadság pontosan erről szól. Az olvasók döntése volt, hogy híres lehetett — ezt semmiképpen sem szabad tőle elvitatni.

Bár személy szerint nem rajongok a főzésért, ez a film még nekem is meghozta egy kicsit a kedvemet a francia konyhához.

Social Network – a közösségi háló

Trychydts ||| 2010., december 12., 9:16 |||
Kategóriák: ,

Klassz, pörgős és elegáns film. Kiváló fényképezés, jól összeválogatott szereplők, remek színészi játék, hibátlan tempójú cselekmény érdekes időkezeléssel és párhuzamos szálakkal.

Olyan film tehát, aminek az ember minden percét élvezi — többet nem nyújt és nem is szabad várni tőle. A Facebook-sztorit úgy, ahogy ez a film bemutatja, mindenki ismerheti; ami meg intim részlet benne, az úgyis csak fikció. Annak viszont egyáltalán nem rossz. A társalapítóval, illetve a konkurens közösségi oldal alapítóival való konfliktus bemutatása egyáltalán nem egyoldalú; tulajdonképpen mindkét felet meg tudjuk érteni. Éppen a főszereplő az, aki a legkevésbé szimpatikus közülük — az a fajta antiszociális, folyamatos bizonyítási kényszertől hatott geek, akinek ha egyszer bejön valami, akkor ahhoz ragaszkodik mindenáron. És itt most az elmúlt évek egyik leglátványosabb innovációjáról van szó; érthető tehát, hogy senki nem szeretné, ha méltatlanul mellőzve lenne.

Tekintettel arra, hogy a készítők nem vállalták a valódi tényfeltárást, alighanem szerencsésnek nevezhető a döntés, hogy az igazán mély drámázást is mellőzték. A karakterek inkább archetípusok, mint valódi, hús-vér szereplők: jól beazonosíthatóak, jellegzetes és egyedi stílusúak és végig ugyanolyanok. A film középpontjában a fordulatos, hangulatos cselekmény áll a hősök karakterfejlődése alatt. Mintha egy színvonalasabb képregényt olvasnánk a Facebook születéséről és felemelkedéséről.

Komolyabban csak egyetlen dolog zavart: a nők ábrázolása a filmben. A legtöbben magukat akár ismeretlen férfiaknak is készek odaadni; a cselekmény egyetlen pontja sem fordul meg egyetlen nő intellektusán sem. Ha használják valamire az eszüket, nem pedig szexuális objektumok vagy nagyon engedelmes titkárnők és gyakornokok, akkor a törvények kihasználásából élő jogászok. A film szerint a Facebook világát alapvetően férfiak építik; a nők szerepe kimerül abban, hogy ámult csodálattal vetik magukat a Facebook-függőségbe. Fájó, hogy pont ezen a téren nevezhető a film igazán igénytelennek.

Olasz nyelvlecke kezdőknek

Trychydts ||| 2010., november 22., 10:28 |||
Kategóriák: ,

Pár évvel ezelőtt egy javarészt algival és Baluval folytatott vitában azt a sültbaromságot találtam mondani, hogy a filmben amúgy is a dráma, a sztori, a színészi játék a lényeg, a többi majdhogynem felesleges. Később persze beláttam, hogy hülyeség volt amit mondtam, de tudtam azt is, a sors előbb-utóbb megbüntet ezért a ballépésért. Vannak ugyanis olyanok, akik tényleg így csinálnak filmet: a Dogma-csoport tagjai Dániában. Ebben a stílusban készült az Olasz nyelvlecke kezdőknek is, amit tegnap láttam DVD-n.

Soha nem gondoltam volna, hogy ordítani fogok egy kis profi világításért vagy legalább valami minimális hangmérnöki munkáért. Persze az első öt perc után feltűnt, hogy ez a stílus része, ezt még el tudtam volna fogadni. (Bár meglepődtem azon, hogy milyen fontosak is nekem a klasszikus filmkészítés hagyományai.) Ennél sokkal nagyobb baj, hogy a történet sem tetszett még a minimális mértékben sem. Nem is annyira megvalósításában, mert ha már ez volt a feladat, végül is megoldották, a színészek színész módjára tették dolgokat; inkább az alapkoncepció az, amit zsigerből elutasítok.

Nyilvánvaló, hogy a világ tele van szerencsétlen és megnyomorított sorsokkal, diszfunkcionális közösségekkel és helyekkel, szenvedőkkel, depressziós, szomorú emberekkel. Az is világos, hogy a művészetnek erre valahogy reflektálnia kellene. Kérdés azonban, hogy reflexiónak tekinthető-e, ha ezt a szenvedést fiktív alakokra tükrözzük, majd úgy ahogy van, felvetítjük a vászonra. Azt gondolom, akkor már sokkal-sokkal tisztességesebb lenne dokumentumfilmet készíteni. Ahelyett, hogy kapuzárási pánikkal, impotenciával és identitáskrízissel küszködő középkorú férfiakat, a rák okozta fájdalomtól félőrült, akoholista vénasszonyokat, az elvakultságig megkeseredett özvegyeket, a drogfüggőségből éppen csak partra evickélt exbűnözőket, abnormális családjuk miatt teljesen elmagányosodott középkorú nőket találunk ki, hozunk össze sokszor teljesen mesterkélt helyzetekben, aztán kínozzuk őket szisztematikusan teljesen kiszámítható jelenetek sorozatában, megkereshetnénk a valódi impotenseket, rákosakat, drogfüggőket, özvegyeket és magányos nőket, és megnézhetnénk, hogy mit csinálnak a valóságban. Valódi példák sorozatában kereshetnénk a valódi megoldást, mutathatnánk rá valódi felelősségekre és lehetőségekre. Ehelyett ez a film a legolcsóbb történetmesélési trükkökkel operálva, a lehető legközönségesebb szentimentalizmussal próbál bennünk mesterséges részvétet kelteni — és ilyenkor már tényleg nagyon fájdalmas, hogy mindezt komponálatlan helyszíneken, rángatózó kamerával, brutálisan erős vágásokkal, filmzene nélkül teszi.

Félreértések elkerülése érdekében: nem a happy end hiányzik a filmből, mert azt, még ha egy kissé fonnyadt és szagtalan formában is, de (kissé tán gyáva módon) végül is elénk lökik. Az Antigonéból sem hiányoljuk a happy endet, hiszen a tragédiákban nem az a lényeg, hanem a katarzis, a veszteséget és a fájdalmom olyan megformálása és irányítása, hogy az végül mégis felemelje és megtisztítsa a nézőt. A Bukásban sem az a jó, hogy Traudl Junge végül elbiciklizik; a második világháború végének iszonyú tragédiáit élhetjük át úgy, hogy mi mégis megkapjuk a lehetőséget, hogy jobb emberek lehessünk. Ehhez persze óriási tudatosságra, bátorságra és elkötelezettségre van szükség a művészek részéről és ez az, ami tökéletesen hiányzik az Olasz nyelvleckéből. A pofánkba kapunk a valóságnak egy nevetségesen torz és szilánkos, ráadásul totálisan kilúgozott darabját, csócsáljuk, nyeljük le vagy köpjük ki. A rendezőnek igazából mindegy, a Dogma-szabályok értelmében a nevét úgysem lehet feltüntetni.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site