Hétvégekezdés rummal

Trychydts | | | 2019., március 08., 22:01 | | | Kategóriák:

Rezignáltan mászom be a kisgép hátuljába, hátizsákomat a már megszokott mozdulattal vágom be az ülés alá.

— Én már el is felejtettem, Fiatalék milyen messze laknak — csipogja Nicoline, én meg igyekszem úgy tenni, mintha nem hallanám. Fárasztó hete volt, egész héten milliárdos befektetőkkel kellett smúzolnia a Riviérán. és ha fáradt, az agya üresjáratban ilyen apró kis társalgási szikrákat vet. Barátainkhoz repülővel kell menni, a lefolyójukban másik irányba tekeredik a víz, a házuk ablakából pedig egy horizontig nyúló cukornádültetvényt lehet látni, nyilván nem lakhatnak a sarkon.

Jelenleg egy kis nyitott falú bódéban ülök, egy házhoz közeli kis domb tetején és hálás páciens rakta össze Doktor Úrnak, hálája jeléül, hogy végül mégsem kellett amputálnia mindkét lábát. Fiatalék saját érlelésű rumjából keverek magamnak Cuba Librét, és úgy érzem magam, mint Ernest Hemingway. Azért most nekem is jól esik a szubtrópusi levegő, meg hogy most egy pár napig nem kell a városi betont taposnom. Vercsorb házi kukoricatésztájából készült a vacsora, szájpadlásomat még mindig kellemesen csiklandozza chilijük kellemes melege.

Amikor ott hagytam őket, Nicoline és Vercsorb éppen egy filmet néztek, Doktor Úr pedig apatikusan fetrengett egy kókusszőnyegen. Tudta, hogy az ő ideje még nem járt le — várta, hogy sípolni kezdjen a műholdas telefonja, és indulhasson az egyik pácienséhez. De nem nagy műtétről van szó, napfelkeltére alighanem vissza is ér majd.

Már csak azért is jó, hogy itt vagyunk, mert Vercsorb megígérte, megmutatja nekem, hogyan kell rizslisztből lasagnatésztát készíteni. Jól jön ez majd, amikor majd az igen vegyes ízlésű kollégáimnak főzök majd a búcsúbulimra.

Hálaadás az őrület peremén

Trychydts | | | 2018., november 26., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Fiatalékkal bevállaltunk már egy-két őrültséget, de azt hiszem, eddig ez a hétvége vitte a pálmát.

Egész hétvégés workshopon voltunk Nicoline és én, szombat-vasárnap reggeltől estig tornáztattuk az agyunkat. Fiatalék pár nappal korábban értek haza Hawaii-ról, vasárnap pedig egy kutyavizsgáztatáson fagyasztották magukat kopogós keményre. Ehhez képest megbeszéltük, hogy nagyszabású Hálaadás-napi vacsorát tartunk. És hogy teljes legyen az őrület: mindezt hús nélkül.

Tényleg, mi is nagyobb fun, mint workshop után vadrizsre vadászni a sötét erdőben, tortillatésztát pirítani, mandulát- és pekándiót gyúrni, áfonyát szikkasztani és kenyeret aszalni, almát nyúzni és darabolni, aztán mindezt összeönteni, kevergetni, betölteni, leönteni, felforralni, megsütni, mindezt úgy, hogy 19:00-ra tikkre álljon minden. De végül is megcsináltam és még gombagravy-t is főztem hozzá; Nicoline a sütőtökkrémlevest vállalta be, ami már szombaton készen is volt. Aminek a legjobban örültem, hogy bár nem ettünk húst, hamisítatlan hálaadás-hangulata volt mindennek. (Tulajdonképpen töltelékeket ettünk — az amerikai gasztronómia hátulról előrecsavart, tipikus rafinériája, hogy ők már a töltelékeket is külön megsüthető egytálétellé fejlesztették, bár az egyiket így is beorigamiztuk a házi tortilláinkba.)

A vacsora utáni agonizálást — részben teleettük magunkat, részben meg mindenki fényévekre volt az idény közepi formájától — csak Veronika almatortájáért szakítottuk meg, a Doktor Úr által felügyelt fahéjfagylalttal kísérve. 

Azt hiszem, ezzel végleg kimaxoltuk a Hálaadás-napi feelinget.

Ps. Persze én elsősorban azért ünneplek Hálaadást, hogy megemlékezzek a sok vicces pillanatról, amit az amerikai popkultúrában éltem meg… legyen szó a Jó barátokról vagy a West Wingről.

Utazások vörösborral és pizzával

Trychydts | | | 2018., szeptember 16., 23:49 | | | Kategóriák:

Első őszi látogatásunkkor csinált nekünk Veronika deep dish pizzát. Elég lelkes voltam már a gondolattól is: ha Veronika kitalál valamit, akkor igazán semmiségnek tűnik magángépet foglalni, egyeztetni Joe-val, a kedvenc pilótánkkal, hogy lehetőség szerint legyen szabad (a térségben ő az egyetlen, aki képes fél liter tequila és három fej fokhagyma elfogyasztása nélkül is gépet vezetni) túlesni a szükséges oltásokon, kivenni egy-két nap szabit. A végén biztosan vár ránk egy új gasztronómiai alapélmény, amire aztán évekig gondolok majd vissza vágyakozva. 

Amikor megérkeztünk, szegény Doktor Úr még alig állt a lábán: hiába, ha ő az egyetlen orvos kétezer mérföldes körzetben, néha besűrűsödnek a dolgok egy kicsit. Megtekintettük az új, kísérleti cukornád-ültetvényüket, Nicoline pedig még az új borospincébe is leugrott kicsinyt. Elmeséltük, hogyan megyünk majdnem Toszkánába és hogyan megyünk majd ténylegesen Bordeaux-ba. Fiatalék idén a szokásosnál is egzotikusabb célpontot lőttek be maguknak (olyat, amihez én már menthetetlen kispolgár vagyok), s ha már szóba került az utazás, megnéztük a diákat a legutóbbi ázsiai útjukról. Kedves feleségemnek szembesülnie kellett vele, hogy igen, Ázsiában valóban sok az ízeltlábú, de igazából a vécében crossolgató gekkóhordákat sem lehet kizárni. (Azóta kevésbé forszírozza, hogy menjünk vadvízi evezésre Vietnamba.)

Utána került sor a deep dish pizzára, ami az iskolapéldája annak, mi a csodálatos az amerikai konyhában. Az alapötleteket teljesen szabadon, gátlástalan innovációval csavargatják. Ez például már szellemiségében is alig pizza, ők mégis így hívják, mert ez inspirálta őket. Kicsit olyan, mint egy quiche-be oltott pizza: kör alakú, felmagasodó széle van, a tészta kelt, de rétegzett és alaposan ledöngölt, a töltelék pedig a tésztára szórt sajtra öntött, nagyon bőséges paradicsomszósz, megszórva parmezánnal. Elképesztően finom volt, Veronikától hamarosan el is kunyiztam a receptet.

Bort is ittunk hozzá, ami kivételesen az én érdemem. Még a forli-i szép napok alatt szereztem be egy pókhálós palackot egy pocakos olasz bácsikától, akinek a pincészete pont útba esett nekem, amikor munkába gyalogoltam hajnalonként. Szóba elegyedtünk, aztán utolsó nap megalkudtunk egy kis vörösborra — gyönyörűen kiegyensúlyozott tanninokat és savakat, az olasz nap érlelte gyümölcsök zamatát és egy gazdag, csábítóan-kacéran bársonyos textúrát kaptam a pénzemért cserébe.

A deep dish pizzának aztán otthon én is nekiálltam: a saját verzióm is nagyon finom lett, de csak a szósz folyt egy kicsit jobban az ideálisnál. Legközelebb vagy nem friss paradicsomból csinálom (??? — a konzervfétis olyasmi, amit nagyon nehezen emésztek meg az amerikai konyhában), vagy majd szórok hozzá egy kis kukoricalisztet, hogy egy kicsit összeálljon. (Ja, és szerintem Veronika kb. a háromszorosát használta a receptben leírt mennyiségnek, amit én csak akkor vettem észre, amikor már majdnem kész voltam — így viszont új egyébi csúcsot tudtam felállítani paradicsomszósz-készítésben.) A tésztába halálosan szerelmes lettem: isteni a textúrája, nem ragad, remekül lehet dolgozni vele, és a levelesség megoldásához sem kellett hat évet lehúzni egy falusi konyhában. 

Borvadászat a Fertő-tó körül

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:05 | | | Kategóriák:

Road trippen voltunk Fiatalékkal, méghozzá a klasszikus fajtából: hosszú autózgatással, végtelen sztorizgatásokkal, benézett térképekkel.

Az első szakasz Bük-Budapest volt, ugyanis Nicoline szülőházában töltöttük az éjszakát. Előtte, csak hogy mindenkinek meglegyen a megfelelő alaphangulata, felszippantottunk egy dupla adag shakshukát — már nem is kísérletezem a szimpla adaggal –, természetesen macskabaguette-el körítve, aztán némi további totojázgatás meg mókolgatás után nekizúdultunk. Laza két óra az út, a végére már erősen sötét volt, a műszkjainak labirintusában bioritmusát reménytelenül keresgélő Doktor Úr, szépen el is aludt a hátsó ülésen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Másnap aztán irány Ausztria, méghozzá a forchtensteini vár. Ez volt a kultúra, amit szippantani akartunk: feleségem rögtön egy idegenvezetésre is felszökkent volna, mi férfiak néma, elutasító cinizmussal dohányoztunk a valaha volt várárok falára könyökölve, ezzel sikeresen szabotálva az info-túlagadolást. Nicoline-t persze nem ilyen könnyű két vállra fektetni: a várban kerített valahol egy vaskos fóliánst meg egy megafont, és minden egyes kiállított festmény, családfa, mechanikus óra, intarziás játékasztal és szekreter előtt felolvasta, hogy pontosan mit látunk, ki vette, mikor, mióta van a várban, milyen referenciák születtek róla az elmúlt 500 évben, és mi volt az erdeteti számla tintájának vegyi összetétele. Ha nem jön egy japán turista pár, akik jelenlétükkel vetettek véget a tortúrának.

Forchtenstein, 2018.07.28.

Forchtenstein, 2018.07.28.

A várbörtönből való sikeres szabadulásunkat áldott jó apósom által csomagolt, zsenge főtt kukoricával ünnepeltük, aztán irány utunk tulajdonképpeni célja: a Fertő-tó körüli borvidék. Csodaszép időnk volt amúgy egy autókiránduláshoz, szép száraz úton vehettük be a várból levezető út háromszáz hajtűkanyarját kedves és békés osztrák falvakon gurultunk át, közben pedig mindenfélét sztorizgattunk. Nagy sztorirajongó lévén mindig tudok örülni annak, ha van idő rendesen körberágcsálni a dolgokat — ha nem is vagyok nagy barátja az autózásnak, ezt speciel szeretem.

A borvadászat első állomása Donnerskirchen volt — itt már megfordultam egyszer, egy nagy karácsonyi borfesztiválon. Akkor mindenfelé hemzsegtek a poharas emberek, — most egy fülledt szombati kora délután volt, kábé sehol senki. Üres volt az udvar is (legutóbb alig találtunk magunknak itt ülőhelyet, pedig az egész zsúfolásig volt rakva farönkökből összerakott lócákkal és asztalokkal), de aztán némi kopogtatás után csak előjött a ház úrnője. Innentől kezdve avanzsáltam át sofőrré — a többiek a kínálatot kóstolgatták, és itt a kóstolóadagokat sem mérték gyenge léptékkel. Azt tudtuk, hogy Zöld veltelini-t mindenképpen veszünk, de aztán némi kékfrankosra is hagytuk rábeszélni magunkat — majd, amikor összeállt a készlet, még kértünk egy ajánlást ebédelőhelyre. A szomszéd, amúgy is útba eső faluba kellett átmennünk, és abszolút nem bántuk meg. Egy kellemes kis lugasban üldögélve tömtük tele magunkat — elképesztően friss és nagyon hagyományos osztrák kajákkal.

Sült krumpliból (héjában sült, tökéletes gerezdekre vágott újkrumpliról beszélünk), ilyen finomat még életemben nem ettem, desszertből pedig a ház csokimártásos piskótáját választottam, ami pontosan akkora meglepetés volt, amennyire faék egyszerűségűnek hangzott. Ki tudja, milyen járatokon bugyogott fel a tudatalattimból, de egyszer csak eszembe jutott, hogy ennek az édességnek egy szimplifikált változatát milyen sűrűn ettem általánosban, Pigővel folytatott világmegváltó beszélgetéseink és a mócsingos babgulyás mellé, és látni akartam, mit hoznak ki belőle. Egy kellemes, rafináltan harmonikus, diós-alkoholos ízekkel játszadozó, harmatfrissen puha csodát, ami mintha egy gasztronómiai epigramma lett volna erről a szép nyári napról.

Oggau, 2018.07.28

Ruszton is voltam már egyszer, pont a már említett borfesztivál után álltunk meg egy pár percre, de akkor meg az volt kihalt és most volt zsúfolt egy helyi borfesztivál miatt… amit egy az egyben szkippeltünk, a nem gyengén zsibvásári hangulat miatt. Kisétáltuk kissé az ebédet a gólyarezervátum mellett, megtekintettük a gólyákat kiszolgáló bárányokat és kecskéket, aztán kerestünk egy kis helyet, amelyik kellően magas értéket mutatott Veronika és Nicoline borászat-detektorán. Itt is vödörszám öntötték a szeszt egyre vidámabb útitársainkba, két üveg megakülönleges desszertbort is beszereztünk — ide a rozsdás bökőt, hogy nem hagyom, hogy a feleségem karácsonyig meg jövő karácsonyig várjon velük. De itt is vettünk vöröset, meg valami nehezebb fehéret — kissé már kezdtem elveszteni a fonalat, a borkóstolás azért elég mérsékelt buli, ha te nem ihatsz.

Fertő-tó, 2018.07.28.

Otthon aztán az én kedvemért pattintottunk is két üveggel és megiszogattuk Tibor bórkóstolós hideg vacsorája mellé. Fiatalék hamar visszavonultak… vagyis visszavonultak volna, ha feleségem ki nem szúrja a Marsot az égen. Szegények pizsamában, álmosan hunyorgatva próbáltak lelkesedést mímelni, miközben bámulták a fekete eget. Nagy Mars rajongó vagyok, de azt azért megértettem, miért nem tudtak erre a társadalmi gesztusra harminc másodpercnél többet szánni.

Fertő-tó, 2018.07.28.

Antilop és bors

Trychydts | | | 2018., április 03., 23:49 | | | Kategóriák:

Szeretem az antilophúst, csak ritkán jutok hozzá. Amikor Doktor Úrék mesélték, hogy a szomszéd ültetvényen — ez ügye kétszáz mérföld légvonalban, és hol van a légvonal ezeken a kacskaringós földutatok — nagyon elszaporodtak az antilopok, éreztem, hogy ebből már lesz valami. És lám, ösztöneim nem hagytak cserben: Doktor Úr átment hajtóvadászatra, és sikerült elejtenie egy szebb példányt. Veronika csinál pörköltet, menjünk át. Szerencsére Joe gépe ismét szabad volt, hát kivettünk egy hét szabit és nekivágtunk.

Közben a helyi fauna is jelentősen megszaporodott: egyrészt beszereztek egy jaguárt, illetve egy kisebb harci kutyát — utóbbi marmagassága alig haladja meg a kilencven centit, szóval az egész állat alig lehet több, mint nyolcvan kiló ín és izom. Azért én nem mernék olyan játékosan nyers húsdarabokat huzigálni az orra előtt, mint ahogy a gazdái teszik, szerintem félnék, hogy rámegy a fél karom a nagy hercigeskedésre.

Miután átvágtunk ezeken a bioakadályokon, végre helyet foglalhattunk a Zöld Szalonban, aztán Doktor Úr felszolgálta az esti puncsot, aztán visszasurrant a feleségéhez, sündörögni a konyhában.

Hamarosan felbukkantak, az igen változatos vacsorával: antilopsteak, antilophús-leves, aztán főételnek antiloppörkölt. Ez az utóbbi azonban inkább nevezhető egy, a húshoz írt gasztronómiai himnusznak, mint ételnek: hihetetlenül lágy volt és zamatos, zöldségekkel és gombával volt dúsítva, és valami elképesztően gazdag ízű szósza volt, amit már a lágy és enyhén fűszerezett krumplipüré is hálás kortyokkal ivott be.

Vacsora után kiosztották az ajándékokat az ázsiai útjukról: fekete- és vörös borsot, amit saját kezükkel szüretelhettek egy ötcsillagos borsültetvényen. Ez teljesen új dimenzióba helyezte, amit a borsról gondoltam: aromák olyan özöne szabadult el már csak akkor, amikor kinyitottam az üveget, ami a hazai beszerzéseknek a nyomába sem érhet. Már alig várom, hogy főzhessek valami igazán borsosat.

Már rajtam volt a repülősruha, amikor kiderült, hogy Veronika éppen egy kisebb kódolási problémával küszködik a munkahelyén. A finom vacsorától felpezsdülve hát leültem egy kicsit a gépe elé, rendet vágni az algoritmusok dzsungelében, amíg a feleségem megtarthatta élete leghosszabb előszobajelentetét — mellettem úgy sincs ilyesmire lehetősége, szóval most jól kiélhette magát.

Pár hét múlva megtudtam a pörkölt egyik fő trükkjét — persze nekem nincs odahaza faszénparázzsal fűtött sziklavermem az igazán lassú főzéshez.

Friendsgiving mikropulykával

Trychydts | | | 2017., november 27., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A libavacsora után a következő klasszik kajaprogram egy Hálaadásnapi Vacsora volt, kinn Veronikáék haciendáján. Annyi szervezési trükkösség már most volt, hogy oda kellett figyelni, kinek az időzónájában hat óra a hat óra, de erre azért nem görcsöltem rá nagyon: nyilván a házigazdáké az elsőség. Béreltünk egy kis helikoptert, menet közben felszedtük Ágiékkat Kismárkkal, és nem sokkal naplemente előtt a terepjáró ablakából már megláttuk az oly rég látott fehér házat a földút végén, az újonnan rakott tetőcserepekkel.

Nicoline rólam szereti bőszen terjeszteni, hogy “szeretek főzni”. A Veronika-féle gasztronómiával többek között (természetesen az osztályon felüli kaját leszámítva) azért szeretek minél többet érintkezni, mert ilyenkor a legmániákusabb feleségeknek is egyértelmű lesz, hogy ehhez a szinthez hogyan viszonyul az én funkcionális ételgenerálásom. Kábé úgy, mint amikor a három éves kisgyerek zsírkrétával nekiesik az indiános kifestőjének, amíg szülei a Picasso-kiállítást nézik a képtárban. Az előtel ugye az én reszortom volt, egy kis mézes-chillis rákkal meg egy sajtos kenyérrel készültem. Ahogy kipakoltam a konyhában és előadtam a háziasszonyunknak, pontosan mire is van szükségem, tényleg úgy éreztem magam, mint aki egy Gordon Ramsey élő főzőshow után surran be a konyhába, kamera és felügyelet nélkül egy rántottát összeütni magának. Még a levegőben is benne volt a professzionális gondoskodás, az egész napos, koncentrált, megfeszített erőfeszítés, hogy Melissa Clark receptjei magazin minőségben inkarnálódjanak a vacsoraasztalon.

Annak azért örültem, hogy az előétel viszonylag gyorsan felszippantódott (a jegyzőkönyv kedvéért megemlítem, hogy amíg én a konyhában vártam, hogy megsüljenek a rákok, a Doktor Úr valami szódás konyakkal mesterkedett a nappaliban, de ez engem, mint sofőrt és pilótát amúgy sem érintett) — utána pedig sor kerülhetett érkezésünk tulajdonképpeni céljára. Veronika már hetekkel korábban megegyezett a helyi törzsfőnökkel egy befogadható méretű pulykaembrió árában — végül is egy talicskányi cukornád a következő betakarítás javából egészen jutányosan hangzik. És hát a pulyka pontosan úgy nézett ki, mint egy főzővideón vagy a Jó barátokban, a töltelék pontosan az volt, aminek lennie kellett, a mashed potato egy könnyű, habos, finom rafináltsággal fűszerezett álom volt. A sült zöldségek is nagyon kínálgatták magukat, de azok között több dolog is szerepelt, ami már gyerekkoromban szerepelt az édesanyámat őrületbe kergető listámon.

Kifejezett megtiszteltetés volt, hogy én is részt vehettem a tálalásban a szárnyas feldarabolásával. Bár több ízben is megpróbáltam leterrorizálni a társaságot a kínai filozófiai tudásommal, végül mégsem sikerült előadnom a sztorit az ökör feldarabolásáról.

Csak azért nem ettem magam tele, mert tudtam, hogy a desszert még hátravan — és azt is pontosan tudtam, mit hagynék ki. A feleségem karamellás, nagy műgonddal fonott mintákkal díszített almás-körtés pitéjét látni már otthon is láttam; az omlós tészta, és édes-savanykás, puha töltelék viszont ennek ellenére is lenyűgözött. Joe volt az egyetlen, akinek a csokoládés-narancsos-ópiumos mousse receptjét nem lehet megtalálni a New York Timesban (amúgy mindannyian a már emlegetett Melissa Clark nyomdokaiban jártunk), de az is egy méltó megkoronázása volt az estének.

Eldőltem a kanapén, hallgattam az albatroszok kintről beszűrődő vijjogását, a saját vacsorájukra még csak most vadászó sakálok kacagását a cukornádmezőkön és teljesen elfogott a közeledő karácsony hangulata. Néztem, hogyan motoszkálnak Kismárk körül a szülei, még fülembe csengett feleségem természetes ékesszólással előadott pohárköszöntője — és hogy igaza van, tulajdonképpen tényleg hálás lehetek, hogy itt lehetek, viszonylag újdonsült barátaink között, akikkel az amúgy már senki által nem űzött tangó hozott össze bennünket. A Doktor Úr felrakott egy kis klasszikus jazzt a gramofonra, Veronika és Nicoline kiürítették az ezüst pezsgősvödörben álló smaragzöld palackot, engem meg elöntött a zen.

Hazafelé a tenger fölött már az járt a fejemben, mit főzzek karácsonyra Marcogányéknak.

Libát a tepsibe!

Trychydts | | | 2017., november 12., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Libát úgy kezdtem sütni, hogy nem vágtunk disznót.

Nyár óta dédelgettük a gondolatot, amikor Fiatalékkal találtunk egy disznóvágásos könyvet a vadászkastély pókhálós padlásán, ahol a nyáron megszálltunk — végül ezt a novemberi hétvégét szemeltük ki. Aztán mindannyian eléggé el voltunk foglalva, szóval csak a legvégén kezdtek kiderülni a nehézségek: pl. hogy igazán jól füstölni csak eukaliptuszfával lehet, de ahhoz speciális importengedély kell Ausztráliából, továbbá nyilatkozatot kell adni, hogy minden hulladékot újrahasznosítasz vagy saját kezűleg elégetsz. De ha bérfüstöltet az ember, akkor napokat kell rohasztani a kész kolbászokat, mielőtt elviszed őket a füstölőbe; más szóval, Fiataléknak pár napig több tíz kiló kolbásszal kellett volna együtt aludniuk.

A Doktor Úr vetette fel, hogy ha már disznó nincs, legalább liba legyen, úgyhogy a szabadságos napom első sugarai a Lehel téren mosolyogtak rám, ahol éppen mutáns libát kerestem. Nem könnyű az ilyesmi. Édesanyám mesélte, régen klasszik megoldásokhoz folyamodtak az emberek, vettek csak úgy egy natúr libát, aztán volt, aki mellet evett, volt, aki combot. Szerencsére manapság már nem szorulunk rá ilyen barbárságokra, végül sikerült is találnom egy pont megfelelő mutagénekkel kezelt, kissé pókszerű példányt: nyolc lába volt, két szárnya, két nyaka, egy mája, négy zúzája, melle viszont egy sem, viszont a közönséges libákhoz hasonlóan pont egy háta. Pont ideális példány volt az általam tervezett vendégséghez.

Kezdjük a levessel! A szakácskönyv azt írta, úgy kell készíteni, mint a rendes húslevest, az meg nekem a véremben van. Feltettem szép lassú tűzre, hagymával, szemes borssal, zellerzölddel, sóval a combok kivételével mindent — nagyon puha húsra volt szükségem. Dilemmát jelentett, hogy sok lé is kellett volna, a legnagyobb fazekam pedig már eleve tele volt libával. Végül bíztam benne, hogy ha jó sűrű levet főzök, akkor azt majd felhígíthatom. Egész jól ment is minden az első kóstolásig: a kanál ugyanis tűzforró libazsíron kívül mást nem rakott a számba. (Ha valakit ez meglep, most szólok: a liba zsíros.) Ajjaj.

Na mindegy, éjfélig főzögettem, aztán hagytam kihűlni a levet, de a zsír nem dermedt meg a tetején. Breaktuk a hűtőbe egy pár órára, de még így sem dermedt ki a zsír — viszont már egy fehéres, kocsonyás trutymóvá transzformálódott, amit szépen, ügyesen, feleségem finom csuklómozdulataival már le lehetett kanalazni. Lejött négy deci, még mindig csak kanalaztunk, lejött még négy deci, kanalaztunk tovább, de a leves színe csak a harmadik négy deci után kezdett el látszani. Az íze amúgy elég prémium lett, a felöntés ellenére is — és nem is maradt belőle olyan vészesen sok. Mondjuk nem lett sokkal jobb, mint egy iszonyatosan jól sikerült húsleves, szóval ezzel évente maximum egyszer leszek hajlandó strapálni magam.

Ezuttán kezdtem neki a ludas kásának: long story short, ludas lett, kása nem. A vendégeim később azzal vádoltak, hogy rossz fajta rizst választottam, de ha a basmati jó tejberizsnek, ha lehet belőle pálcikázható rizst csinálni, akkor kásának is jónak kellene lennie. Nicoline viszont, mint egy kisördög a bal vállam mögött, folyton azt duruzsolta, hogy “sok lesz a lé, sok lesz a lé”, így szerintem egyszerűen nem mertem rá eleget tenni. Így lett zöldséges rizseshús a vége.

Na és akkor jöttek a töltött combok. Soha nem töltöttem még combot. Kezdőknek nyugodtan ajánlhatom a libát, vastag, erős bőre van, lehet gyötörni rendesen. Félig lefejtettem a húsról, aztán csináltam tölteléket, betuszkoltam a bőr alá, aztán nekiláttam letűzni a bőrt a kifejezetten az erre a célra vásárolt, platina hústűkkel. Ez megint csak olyasmi, ami leírva nagyon szép, de bőrt visszatűzni a húshoz nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Szerintem egy tűzőgéppel egyszerűbb lett volna minden, annak hiányában viszont kézzel álltam neki döfködni a húst. Az első pár verziót utólag újra kellett tűznöm, én legalábbis nem azt az iskolát erősítem, aki szerint a hús akkor finom, ha mindenféle hegyes fémdarabok állnak ki belőle. Viszont, eszembe jutott, milyen volt kiskoromban hímezni — ez a mozdulatsor jóval többet segített. Egész jó lett ez is, mondjuk lehet, hogy sülhetett volna többet. De a liba tényleg zsíros — a bőrős combokból kisült libarzsír full elárasztott a tepsit (szerencsére nem ömlött ki), aki koleszterindús köretet szeretett volna, kanalazhatott bőven a tányérjára.

Az igencsak modern és fancy köreteket Nicoline dobta össze; de mivel ő nem ír a blogomba, ezért maradjunk is ennyiben. Viszont kegyetlenség lenne eltagadnom, hogy hatalmas hátast dobtam a zsírban sült májasától, amint előételnek fogyasztottunk (és egyesek desszertnek is).

Veronika cukrászati remekművét viszont annak ellenére sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy majd megdöglöttem az irigységtől: a feketeöves varázsló egy lúdlábtortával járult hozzá a libavacsorához; már ha a “torta” megnevezés nem gyalázza meg ezt a páratlanul finom krém- és tésztakölteményt. Istenien kesernyés, sötét csokoládékrémet képzeljetek el, omlós, könnyű piskótát, a sötétbarna ötven árnyalatát, és ahogy azt a Doktor Úr félóránként elharsogta, darált kakakóbabot a tetején. Mondjuk büszkesége nem volt indokolatlan: a kakaóbab az ő ültetvényükön termett, és egy voodoo-ban járatos öregasszony áldotta meg minden vasárnap, naplementekor, alkalmanként egy fejetlen fekete kakast kérve fizetségül.

Végül is nem maradt menedzselhetetlen mennyiségű maradék; Nicoline-nak a hétre elég volt a zsírterápiából, de nekem csak néhány ebéd- és vacsoráravaló adag maradt. Meg van még egy erős fél liter zsír a combokból (a levesről leszedegetett trutymót kiöntöttük). Azt hiszem, most már van némi fogalmam róla, nagyanyáméknak miért volt annak idején akkor biznisz libát nevelnie.

Délkelet-ázsiai pizzatúra

Trychydts | | | 2017., szeptember 14., 22:52 | | | Kategóriák:

A charterjáratunkat törölték, szóval csak egy frankfurti átszállással tudtunk elugrani Fiatalékhoz, esti villámlátogatásra.

Ezt a műfajt ők vezették be. Még javában dúlt a nyár, mi éppen lustán értekeztünk valamivel Nicoline-nel, amikor azt vettem észre, hogy valaki kézigránáttal dobálja az erkélyünket és üvöltözik odakinn. Kicsit rázós környéken lakunk, szóval nem zavartattam magam túlságosan, de aztán csörgött a Facebookomon a Doktor Úr és javasolta, hogy ugyan, engedjük már be őket, ha már idáig eljöttek. Pont elkészültem a sárgabarackchutney-s sertéssülttel, szóval azzal még meg tudtam kínálni őket, amúgy meg dumálgattunk egy kicsit.

Azóta meg egy másik alkalommal is felugrottak, sajnos nekem dolgoznom kellett, de azért mégiscsak jól esik egy hozzám hasonló öregembernek, ha hemzseg kicsinyt körülötte a fiatalság. Most tehát rajtunk volt a sor — persze ezt azért leegyeztettük, de hát amúgy is, ki hinné el, hogy éppen ott jártunk, Alsó-Indonéziában.

Veronika igazi fekete öves szakács, szóval nem gyengén vártam, hogy mi lesz a beígért pizzából. Szép új házuk van, a bambuszliget szélén, épp nemrég húzattak fel pár új bungalowt az ültetvény házhoz eső sarkában — Nicoline még azokat megtekintette, persze csak a dupla csövű vadászpuskával felszerelt Doktor Úr társaságában. Legközelebb majd én is megnézem, de most hétvégén már túlságosan is jól befészkeltem magam a konyha egyik sarkába a szódás whiskymmel. Veronika a fogvacogtatóan profi szakácstudománya mellé egy elég profi pizzakészítő szettel rendelkezik: van mindene, a monomolekuláris pizzaszeletelő pengétől kezdve a helyi vulkán bazaltjából faragott pizzasütő kőig — persze nem nyílt tüzön sütötte a pizzát, legalábbis most nem: ment szépen a vadiúj villanysütőbe (és ez egyben azt is demonstrálta nekünk, milyen szépen és csendesen működik a ház saját generátora).

Amígy sültek a pizzák, Nicoline, kedves feleségem rémtörténetekkel szórakoztatta a társaságot: elmesélte, hogy tudok egy pizzát harmincegyféleképpen elrontani.

A tengeri sün feltétet én most skippeltem, ha finom a pizza, akkor én a margaritát szeretem a legjobban és az is került nekem. Vacsi előtt kicseréltük az ajándékainkat: mi Zadarból, ők Izlandról hoztak nekünk egy kis spéci sót. A mienkben szarvasgomba volt, az övékben aktív szén — remélem, hogy legalább ebben az egy dologban sikerült bemattolnunk őket. Ezen kívül úgy látszik, a karácsonyt is előrehozták (vagy ebben az időzónában egyszerűen csak ilyenkor ünneplik), mert Veronika konyhakertjéből kaptam néhány darab első osztályú, finom, gyümölcsös-édeskés aromájú, de mégis méregerős cayenne paprikát — Veronika ugyanis nem csak kiváló szakács, de lelkes paprikatermesztő is — ezt legalább nem kell villanypásztorral védenie a lajhároktól.

Mivel már eleve pizsamában fogadtak bennünket, majd a benszülött szobalány is bejelentette, hogy elkészült a Doktor Úr fürdője, elértettük a célzást, és a Kék Szalonban elfogyasztott sajttorta után rögtön olajra is léptünk.

Szerencsére Jack, a pilótánk jó hangulatban volt, így nem kapott agyvérzést, amikor már a tenger fölött megkaptuk az üzenetet: az útlevelem a kandallópárkányon hagytam.

| | |