Bordeaux — Au revoir, avagy hogyan pánikoltattam be a francia securitét

Trychydts | | | 2018., október 05., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Tényleg velőtrázó utazás volt, rajtam volt a legrosszabb Reisefeber, így egy óra után kerültem ágyba. Bordeauxban reggel ötkor még éjszakai sötétség van, morcosan kaprtam ki magam az ágyból, rántattam magamra a ruhámat, fordultam egy utolsó kört a szeméttel, hogy aztán fázósan várjam, hogy Nicoline abba az üde és harmatos formába hozza magát, amit olyan kevéssé tudok értékelni ezen a méltatlan reggeleken. Mintha egy tündér és egy troll utazna rendszeresen együtt a Wizzairen. Éhes is voltam, de kajánk persze már nem volt, és úgy általában, rühelltem az egész, előttünk álló repülős tortúrát.

A hosszú-hosszú zötykölődés a buszon még csak elment valahogy, nyugtatott a tudat, hogy másfél euróért ez egy nagyon méltányos ár a belvárosból a repülőtérre (olyan ez, mintha Budapesten mondjuk a Deák térről vagy a Blaháról indulna a közvetlen, poggyászszálításra is alkalmas, extra méretű csuklósbuszjárat), a check-in meg kifejezetten gyorsan lemegy. A security check-et sem szeretem, de gondoltam, ott már nem lehet gond.

Haha.

3200-as érzékenységű fekete-fehér filmmel utaztam, ez már bőven az a tartomány, amit a röntgen simán kicsinál — ezeket a filmeket manuálisan kell bevizsgálni, hogy nem álcázott kis kézigránátok-e. Tudják ezt mindenhol, Cataniától kezdve Indianapolison és Berlinen át Budapestig mindehol, csak éppen Bordeaux-ban nem. Ott, Nicoline minden tolmácsolása ellenére is ragaszkodtak hozzá, hogy nekem ezt át kell küldenem a röntgenen, ha magammal akarom vinni. Hiába volt minden magyarázat, példálózás, már ahhoz is hosszas szócsata kellett, hogy megjelenjen egy egyenruhás supervisor, aki nem csinált semmit, csak gúnyos mosollyal közölte, hogy ha nincs röntgenvédő táskám, akkor je suis désolé.

Közben eszembe jutott az is, hogy ha kicsit erősebb bennem az életösztönöm, akkor csak a bontatlan csomaggal kellett volna próbálkoznom, hiszen az elexponált filmben konkrétan semmilyen fém nincsen (a 120 mm-es filmnek műanyag a tekercse és papír a külső borítása), simán átcsempészhettem volna a zsebemben. Ekkor már késő volt, azt meg éreztem: elérkeztünk a hivatalnoktempó végső, 
provinciális francia arroganciával élesített határáig. Azt valahogy szerettem volna érzékeltetni, hogy nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy tönkretegyem a saját képeimet, úgyhogy fogtam a két tekercset, és hatalmas lendülettel belevágtam a kukába, majd átsétáltam a fémdetektoros kapun.

Azt hiszem, akkor sem válthattam volna ki nagyobb pánikot, ha ennek a mozdulatnak a hatására négy méteres lángoszlop lobbant volna fel a kukából. Egy medve méretű, színes bőrű vámos rögtön odasomfordált Zsófihoz, hogy elmondja, tényleg nagyon sajnálják; mindeközben az egyenruhások száma hirtelen felszaporodott, és mintha  mindenki gyűrűs dossziékat kezd el lapozgatni, aki meg nem, az a telóján keres valamit, majd integettek nekünk, hogy várjunk. Újabb és újabb mappák kerültek elő, azt még én is értettem, hogy újra meg újra ismételgetik az ISO szót, majd a szomszéd (nem fapados) terminálról befutott valaki, akit gondolom, kifejezetten a hasonló fotóterroristák kezelésére képeztek ki, és ő is bekapcsolódott az eszmecserébe. Majd kikotorták a filmjeimet a kukából és áthozták nekem.

Szívesen tudnám, mi váltotta ki ezt a kulturális sokkot. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a panaszokat Franciaországban, arrogancia ide, arrogancia oda, rendesen kivizsgálják, nem pedig csak egy sablonlevelet küldenek a filmje után visító turistának, hogy nagyon sajnálják, de kollégáik szabályszerűen, a több utas biztonsága érdekében, szakszerűen, udvariasan és grammatikailag is kifogástalanul jártak el.

Minden estre a megpróbáltatások után nagyon jól esett a reggeli rozsdakómámat szerencsésen feloszlató, kisebb vödör latte és az istenien tömör, francia, mákos-citromos süteménykenyér.

Bordeaux — osztriga reggelire, boeauf vacsorára

Trychydts | | | 2018., október 04., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

“Osztrigát nem eszem. Azt akarom, hogy az ételem legyen halott. Nem sebesült, nem beteg; halott.

— Woody Allen

Osztrigát mindenképpen szerettünk volna enni, és mivel nem ruccantunk ki a tengerpartra, ezért végül a kedvenc piacunkon ültünk be egy tengeri/puhatestű reggelizőbe. Tányérokra rakott hínárokon szolgálták fel az osztrigát, homárt, rákot és az egyáltalán nem tengeri, de nagyon is finom csigát, baguette-tel. Kicsit rá voltam parázva erre az osztriga témára, de aztán az első falat rögtön meg is nyugtatott. Nagyon finom, intenzív, kicsit (izgalmasan) tengerízű kagyló ez, felesleges hozzá a rengeteg misztifikáció. A homár viszont nem ízlett —  nem volt eléggé rákízű, volt egy kis utóíze és az állagától sem estem hanyatt.

Jó volt ez a kis búcsúreggeli így az utolsó napra; így nem érzem azt, hogy dolgavégezetlenül kellene távoznom. Az asztalnál befejeztük a noteszünket, megint sikerült teleírni egy Moleskine-t. Ráadásul pont helyben voltunk, hogy megtegyük az ilyenkor szokásos tiszteletköröket: vettünk francia sajtokat (nekem továbbra is a mimolette a kedvenc sajtom a földkerekségen, most megint lesz otthon egy nagyobb adag egy rövid időre — utána pedig elruccantunk bort venni. (Szerencsére már van borhűtőnk, így ezek már méltó helyre mennek majd.)

Vacsorázni pedig egy igazi hipszter helyre mentünk — egy nagyon kis hely a piac mellett, ócska kőborítással, hatalmas, ládákból álló műrendetlenséggel, egy A/4-es papírra a reggeli lendülettel nyomtatott, rögtönzött étlappal. Isteni marhahúst ettem, vele főtt krumplival és zöldségekkel. Szerencsére ezúttal a francia konyhától sem kell végképp elbúcsúznunk, ugyanis vettünk egy francia családi szakácskönyvet, a szezonalitást is maximálisan figyelembe vevő napi- és heti menüajánlatokkal egy egész évre. Hasonlóan az itt használt szakácskönyvünkhöz, többségében ez is egyszerűen és gyorsan összerántható fogásokból áll, szóval van rá esély, hogy beilleszkedjen az életünkbe. (Én meg majd megtanulok egy kis konyhafranciát.)

Vicces egybeesés volt, hogy a pincérnőnk reggel és este is ugyanaz volt, egy kedves, közvetlen, lendületes francia menyecske, aki hatalmasat kacagott, amikor Nicoline a számla helyett a receptet kérte reggelinél — itt már széles mosollyal, túláradó kedvességgel fogadott minket, és amikor távoztunk, hatalmas öleléssel búcsúztatta a feleségemet.

Másnap hajnalban indulunk. Velőtrázó utazás lesz, az biztos.

Bordeux — mélyebb árnyalatok

Trychydts | | | 2018., szeptember 30., 22:54 | | | Kategóriák: , ,

Nincs jobb annál, mint amikor egy barátságos helyi mutatja be a várost, amit nagyon szeret. William, az önkéntes idegenvezetőnk is elég sokkal járult hozzá, hogy a múltkorinál most már egy kicsit barátságosabban tekintek a városra. Mi több: néhány helyet is felírtam, ahová mindenképpen visszamegyek majd fényképezni egy kicsit.

Nekem eddig nem esett le, hogy Bordeuax fejlődésének fázisai ennyire jól láthatóak a ma használatos utcákon. A nagy körutak például rendszerint ott épültek, ahol korábban városfal volt, de a különböző falak nyomai is megvannak még itt-ott (ezektől én menetendszerűen dobtam el az agyam, de amikor olyan házakat láthattunk amelyek régen a falba voltak beépítve, már szinte elsírtam magam a meghatottságtól). Mivel a várost nem nagyon bombázták a második világháborúban, ezért rengeteg régi ház áll is még, mi több, egész utcák maradtak meg középkori állapotukban. Még ennél is jobban szerettem a hetvenes évek futurisztikusnak gondolt stílusában épült lakótelepet — amikor az asszony kedden lelép borászkodni, az első utam biztosan oda vezet majd.

Ugyancsak Williamnak köszönhetjük, hogy végre, végre ihattam kifejezetten finom kávét Franciaországban. Most, hogy már több helyen is mintát vettünk, nem mondanám éppen, hogy kifejezett kuriózumszámba megy az ilyesmi — de még egészen kedves és normális helyeken is szemrebbenés nélkül szolgálnak fel valami szomorú, mosogatólének is rossz ízű löttyöt kávé helyett. (Magántanács: ne fancyskedjetek, ha kávéznátok. Kérjetek eszpresszót, hozzá külön tejjel. A Jadin Public kávézójában felszörpölt cappuchinóról a mai napig nem tudtunk egybehangzó ítéletet hozni Nicoline-nal, hogy kotymolt tejhabbal vagy szöttyedt tejszínhabbal szolgálták-e fel.)

Teljesen magánfelfedezés volt viszont a régi főposta épületében berendezett közösségi tér — imádtam, pedig igazán semmi különös, csak lendületes funkcionalitás és egy csipetnyi modern atmoszféra. (Félig iható kávéval, és szuper vizespalackokkal — amit nem tudok nem imádni itt, hogy teljesen természetesen szolgálják fel, teljesen ingyen, az üvegbe (néha használt borosüvegbe) öntött, jéghideg csapvizet.)

A piac is nagyon megfogott a St. Michele téren, ahová ma kávézni mentünk vissza (adok rá egy kegyelemnégyest): kár, hogy Bordeaux legrégebbi piaca csak szombatonként, ideiglenesen hívódik életre. Ma este már csak fiatalok gördeszkázgattak itt — mi több, az is kiderült, hogy a harangtorony aljában egy kosárlabdapalánkot is installált a városvezetés. Egy két hetes háztartást nem lehet erre bazírozni, de ha idesodorna valamilyen céges assignment szele, biztosan gyakran megfordulnék itt, mert rengeteg gyönyörű árut láttam. Többek között mentát, hatalmas kötegekben, mert ennek a negyednek a nemzeti itala a mentatea.

Bordeaux — első benyomások

Trychydts | | | 2018., szeptember 27., 15:43 | | | Kategóriák: , ,

Már otthon elhatároztunk, hogy ha franciásan is, de háztartást fogunk vezetni. Elisa könyvei között találtunk egy egyszerű francia recepteket tartalmazó szakácskönyvet, úgyhogy még az is lehetővé vált, hogy franciás konyhát vigyünk. A Kapucinosok Piaca meg nyolc perc sétára van innen.

Egy régimódi, kétszintes kőházakkal teli kis környéken lakunk, az út nagyobbik részét macskaköveken sétálva tesszük meg a piacig. Találtunk egy kis kézműves pékséget is, ott töltjük fel a baguette-tárolóinkat; a piacon pedig a zöldség- gyümölcs- és húsbeszerzéseinket bonyolítjuk. Mindenféle finom pástétomokat eszünk, francia sajtokat (végre megint hozzájutok kedvenc sajtomhoz, a mimolette-hez), koktélparadicsommal, szőlővel; feleségem nyers fügét és valami fura, kiwire hasonlító apró gyümölcsöt szórogat a yoghurtjába. Eddig én főztem rákot, a Nicoline pedig forró, sűrű, lágyan krémes krumplis-póréhagymás krémlevest. Jelenleg hétfőig kábé le is vagyunk fedve mindenfélével — hétvégén állítólag őrület van a piacokon, hétfőn meg zárva van. 

Nicoline már odahaza szipogott, úgyhogy a megfázásának kezelgetése az egyik központ program. Folyamatosan szivattyúzzuk bele a házi gyömbérszörppel (szintén Elisa csinálmánya) és narancsmézzel fűszerezett biogyógyteát, és napi szintű látogatók vagyunk a helyi gyógyszertárakban. 

De amúgy kiválóan érezzük magunkat. Piknikeztünk egy nagyot a Jardin Publicben;megnéztük a botanikuskertet, ami részben gyönyörű volt, részben pedig felidézte bennem az ELTE-s szép napokat, amikor a növénytan végleg ráébresztett, hogy az én szívem voltaképpen a bölcsészettudományokért dobog.

20180926_190558

20180926_185521

20180926_190300

Sétálgattunk egy kicsit a rakparton, ami 18 éve, amikor Nicoline itt élt, még egy igazi késdobálós kikötőnegyed volt, most pedig már egy konszolidált hely, ahol fiatalok füvezgetnek fülsüketetően dübörgő zene mellett, futók edzenek a Nicoline szerint puha és ruganyos (?) betonon, fiatal szülők tologatják babakocsiban a gyermekeiket hazafelé.

Bordeaux nagyon érdekes hely, jellegzetes atmoszférával és nagyon franciás hangulattal, de most azt gondolom, hogy visszavágyni nem fogok ide. Pedig sok panaszra nem lehet okom, az érdekes hangulat mellett sok helyről csak úgy folyik a hamisítatlan joie de vivre, ahogy Bertie Wooster mondaná. Mégis, a város ugyanakkor nekem túlságosan kicsi, túlságosan zsúfolt és túlságosan koszos ahhoz, hogy igazán bele tudjak szeretni. Még budapesti szemmel nézve is hegyben áll a kutyaszar, a járdák sokszor rettentő keskenyek és rossz állapotúak. Az autósok is elég agresszívek, de a biciklisták végleg őrültek módjára közlekednek. A fontos közlekedési csomópontok felújítását elnézve viszont akár Budapest egy testvérvárosában is járhatnék.

Nicoline-nek (határozott noszogatásom mellett) sikerült egy remek kis lakást kifognia, szóval szép kényelmesen elvagyunk. Szuper tájolása van, közel van kb. mindenhez, antik és modern bútorok meglepően harmonikus elegyével van berendezve. Nagyon pici, de nekünk pont megfelel — még úgy is, hogy nem töltjük minden időnket a városban.

Most pedig irány a folyópart chic-ebb része.

Bordeaux — rázós érkezés

Trychydts | | | 2018., szeptember 24., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

A Ferihegyi Repülőtér, oly sok más bonyolult személyiséghez hasonlóan, nem a legszebb arcát nyújtja hajnali fél ötkor. A Wizzair szólt nekünk, hogy két óra tizenöt perccel előbb érjünk ki, ha jót akarunk, mi meg jót akartunk. Amikor befutottunk, még egyetlen pultnál sem volt becsekkolás, rosszkedvű, álmos emberek ácsorogtak mindenfelé — dugig volt a váró. Gondoltam, talán befóliáztathatnánk a húgomtól kölcsönbe szervált, szervomotoros, carrarai plasztikkal bevont luxusbőröndjét, de még a fóliázós sem volt ébren — a pult előtt viszont már sorban állt két gyilkos tekintetű lány, szakadt kartondobozba csavart biciklikkel. A security checkinhez át kellett mennünk a szomszédos terminálra.

Eredetileg gyorséttermezni készültem, de minden kajáspult minimálszemélyzettel sürgölődött, cserébe mindenhol kétezer utas állt sorba — ennyire én sem vagyok konzumidióta, köszi szépen. (Még szerencse, hogy vastartaléknak velem volt feleségem isteni szilvás pitéje.) A Wizzair-es beszállás volt az első, ami úgy ment, ahogy kell — persze, mi öregek már csak priority boardinggal utazunk, és ha csak tehetjük, az A1-A2-es ülést foglaljuk el. A feleségem aludt, én a bristoli utaim emlékére csipegettem egy kis paradicsomlevest, aztán részem lett életem legnagyobb és leghosszabb turbulenciájában. 

A bordeaux-i reptér piszkos volt és ódivatú, a buszút befelé pedig rettentesen hosszú, viszont majdnem a házig vitt és szabvány áron kaptuk meg. Odabenn, a  kis garzonlakásunkban már várt ránk Elisa, kedvesen elárasztva minket mindenféle tippekkel az itt-tartózkodásunk idejére.

Alig volt még délelőtt tizenegy. Eldőltünk egy kicsit kiheverni a rázós ideutat.

| | |